A nüszai erdő szélén, árnyékos barlangban dajkálták a hű nimfák a kis Dionüszoszt. Körös-körül a réten friss források fakadtak, és illatos mézet rejtett a virágok kelyhe. A nimfákkal együtt nevelte a gyermeket a pisze orrú, kopasz, pocakos Szilénosz, a mindentudó öreg, aki ismerte az élet igazságait, de minden tréfához is értett, és sokatmondóan hunyorított a gyermekre, valahányszor hangosan iázó csacsija hátán kóborlásairól megérkezett.
Hétágú sípján Pán játszott neki, és a kecskelábú, vidáman ugrándozó szatüroszok voltak a pajtásai; közöttük nőtt fel Szemelé és Zeusz fia, a szőkefürtű Dionüszosz.
De senkit nem szeretett jobban Ampelosznál, egy nimfa és egy szatír fiánál, ő volt a leghívebb játszótársa, s amikor már nagyobbak lettek, ártatlan vetélkedésekben nemegyszer versenytársa.
Csakhogy Até, a káröröm és irigység átkozott istennője, megirigyelte szép egyetértésüket, s kedvében akart járni Hérának is, akiben engesztelhetetlenül élt még a gyűlölet Szemelé fia iránt. Egyszer, amikor a hegyeket járták, Ampelosz messzire tévedt, s Dionüszosz elvesztette szem elől. Akkor Até, fiatal pásztor alakját öltve magára, csatlakozott hozzá, és hízelkedve megszólította:
– Hiába is mondja barátodnak magát Dionüszosz. Ugyan miféle ajándékkal szerzett neked örömet idáig? Engedte-e egyszer is, hogy te hajtsd párducfogatát, vagy engedte-e, hogy felülj a kezéhez szoktatott oroszlán hátára? Gyere velem inkább, amerre mi legeltetünk, van ott daloskedvű pásztor, amilyen én vagyok, több is, és vannak szép ökreink, teheneink meg hatalmas bikánk; ha egyszer felültetlek a hátára, és megtanítalak, hogyan kell megfékezni, tudom, Dionüszosz is meg fog csodálni téged. Nincs mitől félned: Európé gyönge szűz létére fölmerészkedett a bika hátára, két kezével a szarvába kapaszkodott, és gyeplőre se volt szüksége.
Alighogy kimondta ezt, elmerült a ködben az istennő, de Ampelosz szívében már elültette a vágyat, hogy maga szerezzen becsületet Dionüszosz szemében. Nem is kellett soká várakoznia az alkalomra. A hegyoldalról hirtelen eltévedt bika rohant lefelé, száját eltátotta, és szomjasan nyújtotta ki nyelvét, majd megtorpant, és úgy hízelegte körül az ifjút, mintha csak pásztorára ismert volna benne.
Miután a bika a friss harmattal kielégítette szomját, Ampelosz lombos ágakból font ostort és indából gyeplőt, harmatos levelekkel feldíszítette az állatot, bíborpiros almával is teleaggatta, liliomból és nárciszból font koszorút a homlokára, vízirózsából a nyaka köré, két szép szarvát is bearanyozta a szomszédos Paktóloszból kimosott aranyiszappal. Akkor aztán felpattant rá, akárcsak valami szép sörényű paripa hátára. Az nem is várta meg, hogy ostorral hajtsák, nekiiramodott a lejtőnek.
Egy darabig büszke örömmel ült Ampelosz a száguldó bika hátán. De megriadt, amikor beesteledett: Szeléné, a holdistennő már irigyen nézte az ifjú diadalát, s bögölyt bocsátott a bikára, amelytől az megvadult, Ampelosz már alig tudott megülni a hátán.
– Állj meg már, kedves bikám, állj meg, – könyörgött kétségbeesetten -, mára már elég volt, majd holnap folytatjuk!
De a bika tovább vágtatott.
– Ha már mindenáron életemre törsz – mondta ekkor az ifjú -, vigyél legalább vissza a szatüroszok közé, hogy társaim megsirassanak, és sírhalmot emeljenek hamvaim fölé!
A bika nem hallgatott rá, járatlan utakon ragadta magával. A sziklás hegytetőn levetette hátáról, Ampelosz a mélységbe zuhant, és halálra zúzta magát. Temetetlen holtteste ott fehérlett a kövek között, körötte kiomlott vére piroslott.
Így talált rá az egyik szatürosz, s megvitte a gyászhírt Dionüszosznak. Az szélnél sebesebben futott, ahová a szatürosz hívta. Keservesen megsiratta szerencsétlenül járt barátját, s elhalmozta a hideg holttestet az ajándékokkal, amelyeket Ampelosz hiába kívánt meg tőle, amíg élt. Vállára a saját, szarvasbőrből készült kacagányát borította, lábára húzta saját cipőjét, a magas kothornoszt, a halott kezébe adta saját, fenyőtobozban végződő pálcáját, a thürszoszt, elhalmozta rózsával meg liliommal a holttestet, és bekente ambrosziával, amitől olyan lett, mintha élne.
Ampeloszt elhagyta az élet, de szépsége halálában is megmaradt. Ott álltak körötte a szatüroszok, ott állt az öreg Szilénosz is, és társai, a hozzá mindenben hasonló többi szilénosz, ott álltak mind Dionüszosz kísérői, a Bakkhosz névre is hallgató istent utánzó bakkhoszok, és mind együtt gyászolták keserves sírással Ampeloszt.
– Jaj nekem – panaszkodott Dionüszosz –, Hádész, az Alvilág királya könyörtelen, és nem adja vissza azt, aki az övé lett! Pedig idehordanám érte a földkerekség minden kincsét, borostyánkövet és márványt, ezüstöt és aranyat.
Majd Zeuszhoz fordult imájával:
– Zeusz atya, ha szeretsz, csak egyetlen napra add vissza nekem Ampeloszt, és Ampelosznak add vissza a hangját, csak addig, hogy az ő szájából halljam még egyszer: „Miért siratsz, Dionüszosz, hiszen sírásoddal nem támaszthatsz új életre. Fülem megvan, de jajszavadat nem hallom, szemem is megvan, de nem látom könnyes arcodat!”
Nappal és éjszaka váltották egymást, de Dionüszosz vigasztalhatatlan maradt. A barátját sirató isten mosolytalan arcát látva megállt a folyó, és az örökzöld természet is Dionüszosszal együtt gyászolt. A fenyőfák panaszosan zúgtak, a szelek megtépték a babérfa lombját, s az olajfa levelei is hervadtan lehullottak.
Borzalmas figyelmeztetés volt ez a sors kérlelhetetlen istennői, a három Moira számára is: Klóthó, Lakheszisz és Atroposz a megváltozott természet láttán kénytelen volt megváltoztatni a megváltoztathatatlant, és fölfejteni újra a sors fonalát. A legengesztelhetetlenebb közöttük Atroposz, a „megfordíthatatlan”, maga kereste fel Dionüszoszt, hogy isteni szózattal kiengesztelje:
– Hallgass meg, Dionüszosz, nem halt meg egészen az, akit te siratsz, és nem fog az Akherón keserű vizén keresztülmenni. Ampelosz él halála után is: én magam változtatom bűvös itallá, édes nektárrá, amely a világ négy égtáját fogja gyönyörűséggel eltölteni. Bakkhosznak csak azért kellett könnyeznie, hogy a halandók könnyeit szüntesse.
Szólt, és sietve visszatért nővéreihez Atroposz. Dionüszosz még nem ocsúdott fel a gyászból, amikor isteni szeme előtt megtörtént a csoda: Ampelosz megelevenedett, kígyózó testtel emelkedett föl fekvő helyzetéből, és egész alakja átváltozott. Törzséből szőlőtőke lett, ujjai ágakká, hajfürtjei szőlőfürtökké váltak, két lába pedig gyökeret vert a földben. Könyöke hajlékony vessző lett, tele fürtökkel, szép hosszú nyaka mint inda nyúlt a szomszédos fák felé. Mert az első szőlőtőke körül – amelyet Dionüszosz megsiratott kedveséről neveztek ampelosznak az emberek – csakhamar egész kert keletkezett, borostyán és mindenféle más fa nőtt benne.
Meghozta hamar az első szüretet az ősz: Dionüszosz ragyogó arccal szakította le az érett fürtöt a szőlőtőkéről.
Borprést csak azután készítettek az emberek; még az is csak később jött szokásba, hogy kádakba hordják és táncos lábbal tapossák a leszüretelt szőlőt; Dionüszosz két markába fogta a sötétkék fürtöt, úgy préselte ki belőle a drága nedvet, és ujjai között csorgatta a bika szarvából készített görbe kupába. Megízlelte Dionüszosz a szőlőfürtöt, megízlelte a belőle szűrt bort is, és büszkén tapasztalta, hogy az olümposzi istenek ételével és italával, az ambrosziával és a nektárral vetekszik az, amit feltalált.
– Többet ér Ampelosz ajándéka, a szőlőtőke gyümölcse Démétér gabonájánál és Pallasz Athéné olajánál is – mondta megvigasztalódva. – Hiszen a bor az, ami elfeledteti a gyászt az emberekkel, és megvidámítja a szívüket, mint ahogyan, Ampelosz, te is, még halálod után is, örömet szereztél Dionüszosznak.
Megkínálta mindjárt kíséretét, Szilénoszt és a szatüroszokat, a bakkhoszokat és a bakkhánsnőket a borral, s meg is tanította őket, hogyan kell a szőlővel bánni, mert bizony sok vesződséget, fáradságos munkát kíván évről évre a szőlő, hogy a bőséges szüret biztosítva legyen. A szatüroszok hamar megértették, hogy a szüreti vidámság előtt a szőlőművelés sok aprólékos gonddal jár. Vállalták ezt is szívesen, de utóbb inkább csak a bor mámorából, a szüreti táncból vették ki részüket. A fáradságos munka az emberekre maradt.
Hogy az emberek közül kit ajándékozott meg először a borral Dionüszosz, kiket tanított meg először a szőlőművelésre, abban már a régiek sem tudtak megegyezni. A kalüdóniak avval dicsekedtek, hogy az ő királyuk, Oineusz kapott először szőlőtőkét az istentől jutalmul, amiért szíves vendégszeretettel fogadta palotájában. De akik vonakodtak őt befogadni, akik visszautasították ajándékát, azokat kegyetlenül megbüntette Dionüszosz. A thrákiai édónok királya, Drüasz fia, a hatalmas Lükurgosz még az isten dajkáit, a nüszai nimfákat is botjával kergette szét, azok ijedten hányták el thürszoszaikat, maga Dionüszosz pedig a tenger habjai közé menekült, ahol az aranycipellős Thetisz fogadta magához. A bor nemes ajándékát durván visszautasító királyt Zeusz vaksággal, majd korai halállal büntette.
Egyszer a végtelen tenger partján tűnt fel Dionüszosz. Megállt egy kiugró sziklán, onnan nézett szét büszke tekintettel, mint fiatal férfi, aki csak az imént lépett legénysorba. Hamvaskék haja ragyogó fürtökben omlott alá, hatalmas vállán bíborköpenyt viselt.
De egyszerre pompás hajójukon férfiak lepték meg: türrén kalózok jöttek gyors iramban a borszínű tengeren, rossz sorsuk vezette őket ide. Meglátták az ifjút, szemükkel intettek egymásnak, és fürgén kiugráltak a partra, megfogták őt, és hajójukra tuszkolták, örülve szívükben a szép zsákmánynak. Mert gondolták: bizonyosan valami királyfi került a kezükbe, akiért majd fényes váltságdíjat fizet felséges apja. Meg akarták kötözni, erős bilincsbe verni, de a kötél nem tartotta meg, a bilincs messzire lehullott kezéről-lábáról. Ő pedig nyugodtan ült, és szép kék szeme mosolygott.
Eszmélt a kormányos, és odakiáltott társainak:
– Ti szerencsétlenek, melyik isten lehet, akit foglyul ejtettetek? Mert csodás az ereje, és hatalmas súlyát remekbe készült hajónk sem tudja elviselni. Vagy Zeusz ő, vagy az ezüstíjas Apollón, vagy Poszeidón, a tenger istene, mert nem halandó emberekhez hasonlít, hanem istenekhez, akik az Olümposz termeiben laknak. Nosza, engedjétek, bocsássuk őt vissza a sötét partra tüstént, ne emeljétek rá kezeteket, mert ha megharagszik, irtózatos szélvészt, rengeteg nagy vihart támaszthat ellenünk!
Így szólt, de a vezér gonosz szóval mordult rá:
– Ostoba vagy, a szél irányát lesd inkább, és bontsd ki aszerint a vitorlát, ez a te dolgod, a többit bízd ránk, férfiakra! Meglehet, eljön még velünk Egyiptomba vagy Küprosz szigetére vagy akár a hüperboreoszokhoz, akik a föld szélein laknak. A végén csak megmondja, hogy kik a barátai, kik a rokonai, akik fényes váltságdíjat fizetnek majd érte, mert a mi kezünkre adta őt az isten.
A kormányosnak engednie kellett, felvonták a vitorlát, a szél belekapott és felduzzasztotta, csak úgy feszültek a kötelek.
De egyszerre csodálatos dolgok történtek. Bor árasztotta el a hajó deszkáit, ivásra ingerlő, jó szagú patakokban csörgedezett, és ambrosziás illat szállt fel belőle.
Ámultak-bámultak a hajósok. De még szóhoz sem jutottak, mikor hirtelen a vitorla csúcsa köré innen is, onnan is szőlővenyige fonódott, csüngtek rajta sűrűn a dús szőlőfürtök. Az árbocot feketén futotta be a repkény, virágban állt minden, és gyönyörű gyümölcs kelt a virág nyomán. Minden evezőrúd koszorúkat hordott. Látták a kalózok, s most már ők sürgették a kormányost, hogy fordítsa part felé a hajót.
Ki imént foglyuk volt, szörnyű oroszlánná vált szemük előtt a hajó orrában, és a közepébe bozontos nyakú medvét teremtett. Hangosan elbődült és feltápászkodott, oroszlánszeme haragosan villant meg. A kalózok riadtan húzódtak előle a hajó végébe, mind a kormányos körül tolongtak, hátha most is segít segítő bölcs lelke. De a félelmetes isten is ott termett, megragadta a vezért, a többiek pedig futottak, ki merre látott, és egymás után ugrottak a tengerbe. Ott aztán mindnyájan delfinekké változtak.
Csak a kormányoson könyörült az isten. Öt boldoggá tette, és így beszélt hozzá:
– Ne félj, derék ember, benned kedvemet leltem! Mert tudd meg, én vagyok Dionüszosz, a hangosszavú isten, az én anyám Kadmosz lánya, Szemeié, Zeusz szerelmese!
S miután gazdaggá, minden emberek közt a legboldogabbá tette a kormányost, eltűnt ismét az emberek szeme elől. De hol mámor fakaszt dalos kedvet, mindenütt ott van ő, a szépszemű Szemeié fia, Dionüszosz.
Van úgy, hogy hangos jókedvvel érkezik kíséretével, a vidáman ugrándozó, ételben-italban mértéket nem tartó szatüroszok és a bor mámorában őrjöngő asszonyok, a mainaszok vagy bakkhánsnők ünnepi menetével. Van úgy, hogy észrevétlenül lopózik az emberek közé, s csak csodatételei adnak hírt isteni jelenlétéről: források fakadoznak, de nem víz, hanem tej és méz csordul belőlük, és a patakok medre borral lelik meg. Éliszben azt beszélték, hogy Dionüszosz ünnepén nem messze a várostól egy magában álló épületben három üres edényt helyeztek el, az épület ajtaját Dionüszosz papjai lepecsételték, de még valamennyi jelenlevő is, ha akarta, a maga gyűrűjével tehetett rá külön pecsétet. Amikor elérkezett az ideje, hogy kinyissák az ajtót, valamennyi pecsét sértetlen volt, s amikor feltörve a pecséteket, beléptek, ámulva tapasztalták, hogy a három edény színültig tele van borral, pedig emberfia nem léphetett be közben.
Ázsia távoli országait járta be először diadalmasan Dionüszosz. Az Istenek Nagy Anyja, Kübelé állította szolgálatába a maga zajos kísérőit, a Korübantokat és a szigetek óriásait, a Kabirokat, meg a Kurészeket, akik valamikor Krétában Zeusz bölcsőjét táncolták körül hangos fegyvertáncukkal. És vele voltak mindenütt a szatüroszok; repkénnyel borított kocsiját párducok vonták, Dionüszosz ostor helyett a thürszoszt suhogtatta fölöttük. Amerre csak megfordult, Phrügiától Indiáig, mindenütt a bortól megmámorosodott asszonyok mint bakkhánsnők csatlakoztak hozzá. És vele maradtak akkor is, amikor Dionüszosz visszatért szülővárosába, Thébaiba, hogy felkeresse anyja sírját, és megnyilatkozzék rokonai előtt, akik megrágalmazták Szemeié emlékét, és kétségbe vonták, hogy ő Zeusz gyermeke.
Kadmosz akkor már öreg volt, és unokájának, Pentheusznak adta át az uralmat. A fiatal király, Szemelé nővérének, Agauénak a fia, riadtan tapasztalta a nyugtalanságot, amelyet Dionüszosz megjelenése keltett a városban. Az asszonyok elhagyták otthonukat, és kivonultak a Kithairón hegyére, a Dionüszosz kíséretében érkező bakkhánsnők közé. Velük tartottak Kadmosz leányai, az ifjú király anyja, Agaué is. Sőt a városban maradt polgárok is Dionüszosz jelvényeit iparkodtak megszerezni maguknak.
Az agg király, Kadmosz, Teiresziasszal, a vak jóssal együtt pettyes szarvasbőr kacagányt vetett a vállára, és thürszoszt suhogtatott. Bár öreg volt mindkettő, a szőlő ünnepének részegítő gyönyörűségéből egyikük sem akart kimaradni. Kadmosz meg egyenesen úgy érezte, hogy unokájának, Szemelé fiának szolgáltat elégtételt, amikor maga is alaposan kiveszi részét az ünnepből.
Hanem a másik unoka, Pentheusz, Thébai királya, kétségbeesetten látta, hogy a két öreg is részegen tántorog már, holott nekik kellene jó példát mutatniok. Már jóformán csak egymaga volt józan az egész városban, s ezért úgy érezte magát, mint valami száműzött, csupa idegen ember között. De feltette magában, hogy helyreállítja a nyugalmat, és véget vet az őrületnek, hiszen már-már a város rendjét dúlta fel az orgia. Elrendelte, hogy fogják el azt a messziről jött, szőkefürtű, szépszemű ifjút, aki Dionüszosz papjának mondta magát, és csábító tekintetének varázsával meg szép szavainak bűvöletével Dionüszosz szent szertartásainak mindenkit meg tudott nyerni, aki csak találkozott vele. Hiába intette a világtalan szemével jövőbe látó Teiresziasz a királyt:
– Az az ifjú isten, akit te megvetsz, fiam, a legnagyobbak egyike a halhatatlanok között. Mert két dolog van, ami nélkülözhetetlen az emberek számára; az egyik a száraz táplálék, a kenyér, ezt Démétér istennő hozza elő a földből. A másik a szőlőfürt csillogó nedve, a bor, s ezt Dionüszosz nyújtja a halandóknak. Márpedig nincs ennél jobb orvosság a bajra, ez vigasztalja meg bánatában az embert, ez hoz könnyű álmot és feledést a nappal elszenvedett fájdalmak után.
– Igazat beszél Teiresziasz – szólt szelíden, rábeszélő szóval Kadmosz is unokájához. – Tarts velünk, hiszen ha más nem is ismerné el istennek Szemelé fiát, a mi nemzetségünkre dicsőséget hoz a hír, amely őt övezi! Hadd koszorúzzam repkénnyel homlokodat, s menjünk együtt, megadni a tiszteletet az istennek!
De Pentheusz hajthatatlan maradt. Parancsot adott rá, hogy a bakkhánsnőket fogják el mind, és verjék bilincsbe, s főképpen vezérüket, a szép idegent, aki Dionüszosz papjának mondja magát, kerítsék kézre.
Hozták is nemsokára az ifjút, megkötözve a király elé. Nem kellett üldözni őt, nem kellett erőszakkal bilincsbe verni: magától nyújtotta kezét azoknak, akik foglyul akarták ejteni. A szolga, aki Pentheusz elé vezette, remegve mentegetőzött:
– Nem a magam jószántából bánok így veled, Pentheusz hagyta meg szigorú parancsban, hogy eléje vezesselek.
De ha Dionüszosz papja, akiben ekkor még nem ismerték fel az istent, követte is engedelmesen Pentheusz szolgáját, a bakkhánsnők, akiket összefogdostak és börtönre vetettek, csodálatos körülmények között szabadultak.
A bilincs magától hullott le tagjaikról, a börtönajtó zára magától felpattant, anélkül hogy emberkéz érintette volna.
Az asszonyok táncolva, szilajon ugrándozva rohantak, amerre láttak, a hangoskedvű isten, „Bromiosz” nevével az ajkukon.
– Zárjátok istállóba a csavargót, a lovak jászlai mellé! – rendelkezett Dionüszosz papjáról a király. – Ott aztán kedvére táncolhat! – tette még hozzá gúnyosan.
Az istállóba még bevezették, de a jászol mellé helyette egy bikát kötöttek, s azalatt a fogoly nyomtalanul eltűnt.
Mikor Pentheusz megtudta, hogy nyoma veszett, maga fogott kardot, úgy kereste életre-halálra.
Nem is kellett sokáig keresni. Magától ott termett a király előtt, és így szólt:
– Nem megmondtam, vagy talán te nem hallottad, amikor mondtam, hogy lesz, aki engemet kiszabadít?
– Hát körös-körül az egész bástyafalat lezáratom! – felelte a király.
De Dionüszosz papja magabiztosan mosolygott:
– Nem tudod talán, hogy az istenek a falakat is átlépik? – S mikor meglátta, hogy hírnök érkezett a hegyekből, még maga biztatta Pentheuszt, hallgassa meg csak nyugodtan előbb, ő ráér várni, és nem fog megszökni sem közben.
A hírnök egyszerű pásztorember volt, aki nyáját terelte fölfelé a Kithairón oldalán, és véletlenül lett a csodálatos események szemtanúja. A Dionüszosz mellé szegődött asszonyok, vállukon a pettyes szarvasbőrrel, kezükben a suhogó, fenyőtobozban végződő thürszosszal száguldottak a hegytetőn; a szarvasbőr kacagányt öv gyanánt kígyók fogták össze, amelyek szelíden tekergőzve az állukat nyaldosták. Volt közöttük öreg is, fiatal is, asszony és hajadon leány; azok, akik otthon csecsszopó gyermeket hagytak hátra, most őzborjat vagy farkaskölyköt szorítottak a keblükhöz, hogy túlcsorduló tejüket nekik adják. Ha valamelyikük thürszoszával a kopár sziklára ütött, friss vizű forrás eredt a helyén; vesszejét elhajította a másik, s ahol a földbe fúródott, bort fakasztott a talajból az isten. Akik tejre szomjaztak, csak ujjuk hegyével kaparták meg a földet, és ihattak mindjárt, amennyit akartak, a thürszosz hegyéről pedig édes méz csöpögött.
– Fogadd be, királyunk, a hatalmas istent, akinek a tettei mindezek, s aki mindezen felül a búfelejtő szőlőtőkét ajándékozta az embereknek! Ha bor nincs, Aphrodité sem ültet szerelmet a lelkünkbe, és semmi más sem szerez örömet az embereknek nélküle.
Így szólt a pásztor, aki hírt hozott a hegyekből, és a nép helyeselt neki. De Pentheuszt mindez csak arról győzte meg, hogy futótűzként terjed a városban Dionüszosz tisztelete, s már-már lovas katonáit akarta felfegyverezni a Kithairón hegyére kivonult asszonyok ellen. Még ott állt mellette a titokzatos idegen, megtartotta szavát, és meg se kísérelte a szökést, amíg a király mással volt elfoglalva. De ezt már nem hagyhatta szó nélkül.
– Elég szégyen lesz, ha az ércpajzs hátrál meg az asszonyok thürszoszai elől! – mondta a királynak, s azt tanácsolta, inkább lesse meg maga is egyszer a Kithairón hegyén ünneplő bakkhánsnőket. Szívesen felajánlotta segítségét, s Pentheusz valóban már égett a vágytól, hogy a maga szemével lássa, amiben nem hitt. El is indultak együtt, a király, aki tagadta Dionüszosz istenségét, és Dionüszosz papja, aki álöltözete alatt magát az istent rejtette.
Pentheusznak előbb asszonyi ruhába kellett öltöznie, és a bakkhánsok jelvényeit, szarvasbőr kacagányt és thürszoszt vennie magához, mert a dionüszoszi mámorral eltelt asszonyok avatatlant nem engedtek magukhoz közeledni. S hogy senki meg ne lássa, elhagyott úton lopózott ki a király a városból, vele titokzatos kísérője.
A Kithairón hegyén egy magas fenyőszálat, mint valami hajlékony íjat, lehajlított az idegen, hegyébe ültette Pentheuszt, majd óvatosan visszaengedte; a fenyőfa törzse újra kiegyenesedett, s Pentheusz, mintha kilátótoronyban ülne, onnét nézett végig a hegytetőn. Anyját, Agauét és ennek nővéreit is megpillantotta az őrjöngő asszonyok között.
A bakkhánsnők is meglátták a királyt a fa tetején, felismerték benne üldözőjüket. Először kövekkel dobálták, majd thürszoszaikkal vették célba, végül körülvették a fenyőfát, mind nekiestek, és gyökerestül kitépték a földből.
Hatalmas reccsenéssel dőlt le a fenyő, vele földre zuhant Pentheusz, s nem volt többé hová menekülnie. Az asszonyok akkor már elejtett vadnak nézték, és dühödt erővel cibálták tagjait. Nem nyugodtak meg, amíg darabokra nem szaggatták a szerencsétlent. Feje saját anyjának a kezébe jutott; Agaué elvakult örömben ölelte magához vadászzsákmányát, mámorában azt hitte, oroszlánfejet tart kezében.
Ujjongva tértek vissza a városba a bakkhánsnők, a menet élén Agaué haladt, s diadalittasan mutatta fel Kadmosznak a vadászzsákmányt:
– Légy büszke, apám, a leányaidra, és különösen rám! Látod, nem ültem meg a szövőszék mellett, hanem férfiakhoz illő hősi tettet hajtottam végre, puszta kézzel oroszlánt ejtettem el a hegyen, itt hozom a fejét diadal jel vény ül, vedd át, és akaszd ki palotád falára!
Szánakozva nézett elvakult leányára Kadmosz, mert ő már látta, hogy Agaué saját fia véres fejét tartja karja közt. Az csak lassanként józanodott ki, s amikor felismerte már Pentheusz fejét, akkor se tudta még visszaidézni, mi történt.
– Ki ölte meg a fiamat, és hogy került a feje az én karomba? – kérdezte kétségbeesetten, majd amikor megtudta a valót, keserűen vádolta a kegyetlen istent: – Értem már, mi történt, Dionüszosz sodort pusztulásba minket!
De Dionüszosz most már nyíltan leleplezte önmagát, és teljes ragyogásában jelent meg az emberek között. És mosolyogva mondta a jajveszékelőknek:
– Ha józanul fogadtátok volna magatok közé azt, akit megtagadtatok, hű társatok lett volna Zeusz gyermeke, és boldogan élvezhettétek volna ajándékát!
Agaué számára már későn jött a kijózanodás. Elbúcsúzott hazájától, véres tettének vigasztalan színhelyétől:
– Élj boldogul, szülővárosom, én mint földönfutó távozom apám palotájából! Nem lát engem többé a fiam vérével beszennyezett Kithairón, és nem látom többé szememmel a Kithairónt, mások vegyék kezükbe a thürszoszt is ezután!
Boldogok, akik mértéket tartanak italban, és a bor mellett szép himnuszokat énekelnek. Ezek Dionüszoszt mint a kékszemű nimfák, a bíbor Aphrodité és a játékos Erósz szelíd társát ismerhetik meg, azt az istent, akit hiába hajszolnak a mainaszok a hegyekben, mert a Múzsákhoz menekült. A szépszavú Múzsákkal együtt volt a költészet ihletője Athénben, ahol a költők az ő ünnepein mutatták be drámáikat. Tavasszal az első ibolyákból az ő oltárán fontak koszorút, és az új borból az ő márványból faragott arca elé hintették az első italáldozatot.
Mikor Athén környékén, Attikában járt Dionüszosz, hogy az embereknek édes ajándékát megmutassa, Ikariosz királynál szállt meg először. Ez leányával, Érigonéval együtt szívesen látta, és bőkezűen megvendégelte. Az isten borral teli tömlőt ajándékozott nekik, és meghagyta, hogy az egész földkerekséget ismertessék meg vele.
Ikariosz király felrakta szekerére a borostömlőt, és leányával meg Maira nevű kutyájával együtt útnak indultak.
Így érkezett el az attikai pásztorok közé, és megkínálta őket borral. Azok többet ittak belőle a kelleténél, lerészegedtek, s mikor egymás után elterültek a földön, azt hitték, hogy Ikariosz király mérget adott be nekik. Akik még megálltak a lábukon, furkósbotot ragadtak, és megölték Ikariosz királyt, holttestét pedig temetetlenül hagyták egy fa alatt. Érigoné sokáig kereste apját, végül is a hű kutya keserves ugatása nyomán találta meg. Fájdalmában ugyanarra a fára akasztotta fel magát.
Egész Attika népére megharagudott ezért Dionüszosz, és haragjában őrületet bocsátott az athéni leányokra, s többen közülük ugyanúgy vetettek véget életüknek, mint az apját gyászoló Érigoné. Mikor az athéniak jóslatot kértek Apollóntól, az isten azt felelte, hogy azért érte őket ez a szerencsétlenség, mert bosszulatlan maradt Ikariosz és Érigoné halála. Ekkor halállal büntették Ikariosz gyilkosait, s mikor elmúlt a járvány az athéni leányokról, ünnepet rendeltek Érigoné tiszteletére, a „hintaünnepet”, mert úgy ringatózik az érett fürt a szőlőtőkén, ahogyan Érigoné gyöngéd teste ringatózott a fán apja holtteste fölött. És elrendelték, hogy szüret idején az új termésből először Ikariosznak és Érigonénak mutassanak be áldozatot.
Ők akkor már, Dionüszosz isten akaratából, a csillagos égbe emelkedtek. Érigoné lett a Szűz csillagképe, akit Igazságnak – Dikének – is mondunk, Ikariosz pedig a Nagymedve. Maira kutya maradt: a Kutya csillagzat vagy másként Szeiriosz (Sziriusz).