37. Odüsszeusz kalandjai

A többi görög hős, akit Trója alatt megkímélt a háború, már mind odahaza volt, a harc és a tenger veszélyeit kiállva. Csak Odüsszeusz vágyódott hiába haza feleségéhez, mert Kalüpszó nimfa erővel magánál tartotta odvas barlangjában, és azt akarta, hogy az ő férje legyen.

Az istenek már mind szánakoztak rajta, Poszeidón kivételével, mert ez engesztelhetetlenül haragudott az isteni Odüsszeuszra, amiért fiát, Polüphémoszt megvakította. Hanem egyszer Poszeidón a föld szélén lakó aithiopszok népét látogatta meg, hogy részesüljön a bikákból és kosokból álló nagy hekatombából. Ott gyönyörködött az áldozati lakomában, míg a többi halhatatlan az olümposzi Zeusz termeiben gyűlt egybe. Zeusz szavai nyitották meg az istenek gyűlését, és itt Pallasz Athéné vette pártfogásába Odüsszeuszt.

– Ó, atyánk, Kronidész, királyok fejedelme, a soktudó Odüsszeüszért aggódik a szívem, a szerencsétlenért, ki már régen kedveseitől távol szenved a hullámmosta szigeten, ahol a tenger köldöke van. Erdős sziget, rajta istennő lakik, Atlasznak a leánya, a szörnyű titánnak, aki a tenger minden mélységét ismeri, és egymaga tartja a nagy oszlopokat, amelyek az eget a föld fölé emelik. Ennek a leánya tartja magánál a szerencsétlent, hiába siránkozik, s mindig lágy és sima szavakkal simogatja s bűvöli, hogy Ithakáról megfeledkezzék. De Odüsszeusz csak hazavágyódik, s nem akar meghalni, míg a szülőföldje felől felszálló füstöt nem látta meg legalább. S neked csak nem lágyul meg a szíved mégsem, olümposzi! Hát Odüsszeusz nem járt kedvedben mindig, a görög hajók mellett áldozatot mutatva be a széles Trójában? Miért is haragszol rá ennyire, Zeusz?

El is határozták az istenek, hogy leküldik Hermészt Ogügié szigetére: mondja meg a sziget úrnőjének, a széphajú nimfának, hogy bocsássa már útjára Odüsszeuszt! Athéné pedig Ithakába ment, Odüsszeusz családja régi barátjának, Mentésznek az alakjában, hogy Odüsszeusz fiát, Télemakhoszt ellássa tanácsokkal.

Odüsszeusz házát Pénelopé kérői lepték el, a gazdátlanul maradt vagyont fényűző lakomákkal pusztítva.

Mentész, kiben csak eltávozása után ismerte fel az istennőt az ifjú, arra biztatta Télemakhoszt, hogy adja ki anyja kérőinek az utat, és keresse fel atyja bajtársait, menjen el Püloszba Nesztórhoz és Spártába Menelaoszhoz, aki utolsónak érkezett haza a görög hősök közül. Hátha hall valami hírt atyja felől.

*

Másnap reggel gyűlésre hívta az ifjú Ithaka népét. Csodálkoztak is az emberek, hiszen amióta Odüsszeusz útra kelt öblös hajóin, egyetlenegyszer se hívta senki sem tanácsba a népet. Télemakhosz panaszt emelt anyja kérői ellen, akik ellepték Odüsszeusz házát, s állandó dorbézolásukkal már-már felemésztik vagyonát. De Antinoosz magát Pénelopét okolta:

– Immár három éve, s hamarosan már a negyedik év is odalesz, amióta ígérgeti: „Ifjak, én kérőim – üzengeti nékünk –, csak addig várjatok, amíg ezt a leplet megszövöm apósomnak, Laertésznek szemfedőül!" Hittünk neki, ám ő, amit nappal szőtt a szövőszéken, éjjel fölfejtette. Így múlt el három év, s így hitegette az akhaioszokat, de mikor megjött a negyedik esztendő, egy asszonycselédje, aki mindent látott, kibeszélte nekünk, s rajtaértük, amint fölfejtette éppen a ragyogó vásznat. Úgy szőtte csak végig, kénytelen-kelletlen. Ezért így felelnek neked anyád kérői: anyádat küldd el a háztól, s parancsolj rá, hogy menjen férjhez, mert mi nem tágítunk, s nem megyünk dolgunkra, amíg urául nem választotta valamelyikünket, aki éppen tetszik neki az akhaioszok közül.

Felelt az okos Télemakhosz:

– Antinoosz, nem küldhetem el erővel a háztól szülőanyámat. De nektek megmondom: távozzatok a mi termeinkből, faljátok a magatok vagyonát, felváltva egymás házánál rendezve lakomákat!

A kérők nem tudták, hogy Télemakhoszt az előző napon Pallasz Athéné kereste fel, csak meglepetten látták, hogy az idáig gyámoltalannak mutatkozó ifjú egyszerre férfias határozottsággal lép fel.

Most már nem lehetett megfélemlíteni. Bejelentette, hogy elmegy Spártába és Püloszba, tudakozódni atyja után. Ha azt hallja, hogy él még, és útban van hazafelé, tűr még egy évet, akármilyen nehéz is a sorsa. De ha azt hallja, hogy meghalt Odüsszeusz, hazaérve sírt hántol, és halotti áldozatot mutat be, ahogy az ismeretlen földön meghaltakat megtisztelni illik, s aztán anyját is férjhez adja.

A gyűlés után kiment a tenger partjára, és Athéné segítségéért imádkozott. Az istennő Odüsszeusz régi barátjának, Mentornak az alakjában jelent meg, és ellátta őt tanácsokkal. A házba visszatérve, ott találta a mulatozó kérőket, ezek gúnyosan marasztalták maguk között, de Télemakhosz ment tovább. Atyja dajkájától, Eurükleiától kért útravalót, s megeskette a hű dajkát, hogy anyja előtt eltitkolja, amíg csak lehet, elutazását. Akkor aztán megrakták a hajót, és elindultak, Athéné Mentor képében a hajó tatján helyezkedett el.

Egész éjszaka szántották a bíbor hullámokat.

*

Napkeltekor megérkezett Püloszba. Pülosz népe éppen a tenger partján ünnepelt: Poszeidónnak áldoztak kilencszer kilenc fekete bikát.

Csak az áldozati lakoma végeztével kérdezte ki Nesztór az idegeneket, s mikor Télemakhosz elmondta, hogy honnan, mi járatban jöttek, Pülosz agg királya örömmel fogadta hű bajtársa fiát, s elbeszélte töviről hegyire, hogy s miért érkezett Trója feldúlása után haza. Athéné istennő nehezítette meg a görögök hazatérését, mert volt közöttük olyan, aki elvesztette a győzelem mámorában józanságát. A többiektől annyit tudott, hogy Diomédész, Philoktétész és Idomeneusz épségben megérkeztek, ki-ki szülőföldjére, Agamemnón is hazajutott, de otthon szörnyű halál várta. Menelaosz talán többet tud, mert csak nemrégen érkezett haza hosszú bolyongás után: Nesztór hozzá utasította Télemakhoszt, mert Odüsszeuszról ő maga nem tudott semmi bizonyosat. Másnap befogatta fiaival fényes szőrű lovait Télemakhosz számára, vele adta egyik fiát, Peiszisztratoszt, és úgy küldte Spártába.

*

Menelaosz szíves vendégszeretettel fogadta az idegeneket, s csak miután már ettek ételéből, akarta kérdezni, hogy kik, és mi járatban vannak. De lakoma közben Odüsszeuszra került a szó, és ekkor Télemakhosz bíborköpenyével takarta el könnyes szemét. Menelaosz észrevette, és fölismerte vendégét:

– Van minek örülni, bizony jó emberem fia jött házamba, olyané, aki az én kedvemért sok nehéz küzdelmet vett magára! – S Odüsszeuszra emlékezve, mindnyájan sírva fakadtak, sírt az argoszi Helené is, Zeusz leánya, sírt Télemakhosz is, és Atreusz fia, Menelaosz. De még Nesztór fiának a szeme se maradt szárazon: bátyjára gondolt, Antilokhoszra, kit ő már sohasem ismert.

Míg mindnyájan ott sírdogáltak, mást gondolt Helené, Zeusz leánya. Hirtelen varázsszert hintett a borukba, bánatot orvosló, búfelejtő italt. Enyhült erre a fájdalom. Odüsszeuszról beszélgettek továbbra is, ám derültebb emlékeiket szedegették össze.

Azután lefeküdtek, Télemakhosznak és Peiszisztratosznak a pitvarban vetettek ágyat Helené szolgálói. Csak másnap reggel tértek Télemakhosz útjának céljára, s Menelaosz elmondott mindent, amit Próteusztól, a tengeri öregtől megtudott.

Ezalatt Ithakában megtudták a kérők, hogy Télemakhosz csakugyan útra kelt, és megijedtek férfias határozottságától. Látták, hogy ezután nem lesz már gazdátlan Odüsszeusz háza, mert bizony odáig nem vették valami komolyan a tapasztalatlan ifjút, s tervezett útját is üres szóbeszédnek hitték. Most Antinoosz javaslatára elhatározták, hogy megölik, mielőtt hazatérne, s lesbe álltak Ithaka és Számé között a kis Aszterisz szigetnél.

Pénelopé egyszerre tudta meg Télemakhosz elutazását és a kérők gyilkos szándékát. Pallasz Athéné bocsátott rá vigasztaló álmot.

*

Reggelre ismét összegyűltek az istenek Zeusz palotájában, az Olümposzon. Athéné emelt szót újra Odüsszeusz érdekében, most már Télemakhosz sorsán is aggódva. Erre Zeusz Athénére bízta, hogy vezesse haza épségben az ifjút, és hiúsítsa meg a kérők gonosz szándékát, Hermészt pedig leküldte Kalüpszóhoz. Szót fogadott a gyorslábú isten, gyorsan felkötötte lábára szép saruját, az ambrosziásat, aranyosat, az vitte a tenger habjain és a végtelen föld felett a szél fuvallatával. Kezébe vette vesszejét, mellyel ha akarja, álomba bűvöli az emberek szemét, s máskor meg álmukból fölébreszti őket. Mikor elérkezett a messze szigetre – Pieriáig a levegőben, onnét a tengerre csapva, mint halászgató sirály –, kilépett az ibolyaszín tengerből a szárazföldre, s ment, amíg a nagy barlanghoz nem érkezett. Ott lakott a széphajú nimfa, éppen bent találta. A tűzhelyen égett a tűz, s a cédrusfa égő hasábjainak illata betöltötte a szigetet. Bent volt a nimfa, énekelt szép hangon, s a szövőszék mellett arany vetélővel szövögetett. Viruló erdő nőtt a barlang mellett, nyárfa és égerfa s jó illatú ciprus, az ágak közt széles szárnyú madarak fészkeltek, gyöngybagoly és sólyom és tengeri varjú. Körös-körül buja pázsit tenyészett, források fakadtak, sorjában négy tiszta, kristályvizű forrás egymás mellett eredt, s egyik erre, másik arra fordult. Partjukon ibolya és zeller virágzott: volt mit nézni mindezen még egy istennek is. Megbámulta Hermész, s mikor kigyönyörködte magát, belépett a barlangba.

Elborzadt Kalüpszó szíve, mikor meghallotta Zeusz parancsát, de tudta, hogy nem szegülhet ellene. Amint Hermész eltávozott, kiment a tenger partjára. Ott ült és sírdogált Odüsszeusz, egyre csak a tengert nézte, mert hazavágyódott, és könnyek között múltak el az édes élet napjai. Megmondta Kalüpszó, hogy már hazaengedi, csak készítsen tutajt magának, s esküvel biztosította, hogy nem a vesztét akarja, mikor a törékeny tutajon küldi a tengeri útra. Bevezette még utoljára barlangjába; leült Odüsszeusz a karszékbe, honnét csak az imént kelt fel Hermész, s együtt lakomázott az istennő és a halandó ember. Ételt-italt tett Odüsszeusz elé a nimfa, amilyennel az emberek élnek, neki magának meg ambrosziát s nektárt szolgáltak fel a cselédek. És megszólalt az istennő:

– Laertész isteni fia, leleményes Odüsszeusz, hát már indulni kívánsz, haza, szülőföldedre? Menj hát, és légy boldog. De ha tudnád, mennyi szenvedést kell még elviselned, mielőtt hazaérsz, tudom, itt maradnál, s velem őriznéd ezt a házat, és halhatatlanná lennél, még ha kívánod is látni már a feleségedet, aki után vágyódsz szüntelen, nap mint nap! Pedig tudom, én se vagyok csúnyább nála, alakra, termetre, hiszen nem is illik, hogy halandó asszony szépségben az istennőkkel vetélkedjék!

Másnap reggel Kalüpszó ellátta szerszámokkal, és a sziget végébe vezette. Ott válogathatott magának a nyárfák, égerfák és olajfák között tutajra valót Odüsszeusz. Húsz fát döntött ki, azokat kötözte össze, Kalüpszó vásznat is adott vitorlára. A negyedik napon elkészült a tutaj, s az ötödik napon útra kelt Odüsszeusz, miután Kalüpszó ellátta étellel-itallal, és kioktatta a csillagok járására. Tizenhét napon át hajózott Odüsszeusz, és nem hunyta le szemét ezalatt, a kormányt kellett tartania állandóan, mert egyedül volt. A tizennyolcadik napon már feltűnt Szkheria szigete, a phaiákok országa.

Akkor tért meg Poszeidón az aithiopszok országából, s meglátta Odüsszeuszt, kinek hazatérését az ő háta mögött határozták el az istenek. Haragosan rázta meg fejét, összevonta a felhőket, felkavarta a tengert háromágú szigonyával. Az Eurosz, a Notosz, a Zephürosz és a Boreasz egyszerre fújtak, az irtózatos viharban összetört Odüsszeusz tutaja, s elpusztult volna, ha meg nem segíti Leukothea, a tengeri istennő, ki egykor halandó királyleány volt, Inó, Kadmosz leánya. Fátylát adta neki, hogy azt terítse melle alá, úgy ússzon a partig, s aztán a megmentő fátylat dobja vissza a tengerbe.

Két nap és két éjjel hánykolódott így a habok közt, de Inó-Leukothea fátyla fenntartotta, s a harmadik napon kisimult a tenger színe, Odüsszeusz végre elérte a földet, és egy folyó torkolatánál nagy nehezen partra kapaszkodott. Aztán bevette magát a parti fák közé, a magasan álló avarba bújt, és betakarta magát levelekkel. Athéné istennő álmot öntött a szemére, hogy hamar kipihenje a szörnyű fáradtságot.

*

Míg Odüsszeusz aludt, az istennő a phaiákok városába, egyenesen Alkinoosz király palotájába ment, ott is a királyleány, Nauszikaa hálószobájába, leánypajtásának, Dümasz leányának az alakjában. Megállt a királyleány feje fölött, és így szólt hozzá:

– Nauszikaa, miért is vagy ilyen gondatlan? Szép fényes ruháid szennyesen hevernek, pedig közeledik már a lakodalmad, arra szépen kell magadnak is felöltöznöd, és szép ruhákat kell adnod azoknak is, akik vőlegényed házába vezetnek. Mert csak így kél jó híred az emberek között, hogy örüljön apád és felséges anyád. Nosza, menjünk mosni, amint a nap felkel, én is veled tartok, hogy hamar bevégezd, hiszen nem leszel már hajadon sokáig! Kérik már a kezed a nép legjobbjai a phaiákok között, ahonnét te magad is származol. Beszéld hát rá dicső atyádat kora hajnalban, hogy fogassa be az öszvéreket a szekérbe, az vigye az öveket és a peploszokat és a fényes vásznakat, neked magadnak is sokkal jobb így, mintsem gyalog menni, hiszen a mosóvermek messze vannak a várostól!

Így szólt és eltávozott a bagolyszemű Athéné az Olümposzra.

Hamarosan megjött már a széptrónusú Hajnal, ez felébresztette Nauszikaát. Elcsodálkozott álmán a leány, s ment, hogy jelentse szüleinek, édesatyjának és anyjának. Bent találta őket a teremben. Anyja a tűzhely mellett ült a szolgálóasszonyokkal, tengeri bíbor fonalakat sodorva. Atyjával az ajtóban találkozott, amint éppen a dicső királyok közé indult a tanácsba, hová hívták a phaiákok. Megállt előtte, és megszólította:

– Kedves apus, nem fogatnál-e be nekem a jól gördülő, magas szekérbe, hogy elvigyem pompás ruháinkat a folyóhoz kimosni? Mert már szennyesen hevernek, pedig magadnak is úgy illik, amikor az előkelők közt vagy a tanácsban, hogy tiszta ruha legyen rajtad. És öt fiad is van itt a termeidben, kettejük már házas, három viruló legény még, s ezek mindig frissen mosott ruhában akarnak a táncba menni, és az én szívemnek okoz mindez gondot.

Így szólt, mert szégyellt volna lakodalmáról beszélni édesapja előtt, de ez mindent megértett, és szolgáival befogatott. A leány kihozta a ruhákat, és föltette a szekérre, anyja ellátta étellel-itallal, és aranyedényben olajat is adott vele. Ekkor kezébe vette az ostort és a ragyogó gyeplőt a leány, hajtotta az öszvéreket, ezek nekifeszültek, és vitték a ruhát és a leányt, nem egyedül, mert vele mentek a szolgálók is.

A folyó torkolatánál voltak a mosóvermek, ott kimosták a leányok a ruhákat, miközben az öszvérek a mézédes lóherét ropogtatták. Azután a kavicsos partra kiteregették, hogy száradjon a ruha a napfényben; maguk is megfürödtek, és bekenték magukat bőségesen olajjal. Ettek és ittak, s miután jóllaktak, fátylukat elvetve labdáztak a parton. A fehérkarú Nauszikaa énekelni kezdett.

Már-már hazafelé készültek, de mást gondolt Athéné, és úgy intézte, hogy előbb felébredjen Odüsszeusz, és találkozzék a leánnyal. Az egyik szolgáló felé akarta dobni a labdát a királyleány, de eltévesztette, és a folyó mély örvényébe ejtette. Nagyot sikoltottak a leányok, Odüsszeusz felébredt erre, és előugrott a cserjésből. Leveles ágat szakított le, és avval takarta el meztelenségét. Testét a tenger iszapja elrútította, ijedten szaladtak szét a leányok, csak Alkinoosz leánya nem futott el, mert Athéné bátorságot öntött a szívébe. Hozzá fordult Odüsszeusz, és tőle kért valami ruhát, s térdét átfogva könyörgött, hogy mutassa meg neki a várost.

Visszaparancsolta a királyleány a szolgálóit, ruhát, ételt-italt adatott az idegennek, és megparancsolta, hogy fürösszék meg a folyóban, hiszen Zeusz védelme alatt áll minden idegen és koldus. Szót fogadtak a cselédek, de Odüsszeusz maga fürdött meg, és felöltözött a ruhába, melyet Nauszikaa adott neki. Athéné szebbé s nagyobbá tette, csak csodálkozott rajta a királyleány, mikor meglátta.

Hazamenet a város széléig együtt ment Odüsszeusz a leányokkal, de Poszeidón szentélyénél Nauszikaa elmagyarázta az utat, és magára hagyta, mert félt, hogy megszólják, ha idegen férfival látják a városban. Athéné szent ligeténél várt Odüsszeusz egy darabig, míg gondolta, hogy a leányok már a palotába érkezhettek.

*

Csak akkor indult el ő is a városba. Athéné sűrű köddel vette körül, hogy senki se zaklassa kérdéseivel útközben, s maga jött eléje, korsót vivő leány alakjában. Odüsszeusz tőle kérdezte meg az utat Alkinoosz palotája felé. Athéné elvezette, s útközben kioktatta, hogy a királyné, Arété jóindulatát nyerje meg először, ha a phaiákok segítségét akarja kérni.

Úgy is tett Odüsszeusz. A palotában együtt voltak mind a phaiák vezérek, mert a lakoma végénél tartottak, s éppen az utolsó poharat ürítették Hermész tiszteletére, mielőtt nyugodni térnének. Csak itt oszlott el a köd Odüsszeuszról, mely ideáig eltakarta őt az emberi szemek elől. Csodálkozva s némán nézték a phaiákok, míg ő egyenesen a királynéhoz lépett, és átfogva térdét, pártfogásáért könyörgött.

*

Másnap reggel a népgyűlésben határoztak arról, hogy miként segítsék meg az idegent. Alkinoosz kiadta a parancsot, hogy készítsenek útra egy hajót, amelyet most először bocsátnak tengerre, s válasszanak ki ötvenkét legényt a legderekabbak közül, hogy azok kísérjék haza. S aztán palotájába hívta meg a nép előkelőit, hogy együtt lakmározzanak az idegen tiszteletére.

Megtelt a királyi palota vendégekkel. Míg ők ettek-ittak, a vak Démodokosz lantját verve megénekelte, hogy s mint civódott Odüsszeusz és Akhilleusz Trója alatt.

A phaiákok gyönyörködve hallgatták a dalnokot, de Odüsszeusz bíborköpenyével takarta el arcát, mert könnyekre indították az emlékek, és elérzékenyülését szégyellte a phaiákok előtt. Csak Alkinoosz vette észre, és abbahagyatta az éneket. Kihívta a szabadba a vendégeket, hogy ott bemutassák a phaiákok ügyességüket a versenyjátékokban, s jó hírüket vigye hazájába az idegen.

Odüsszeusz félrevonulva nézte a phaiák ifjak nemes játékát, és türelmetlenül várta a végét, mert egyre hazagondolt. De a gőgös Eurüalosz fitymáló szavai felkeltették benne is a versenyzőkedvet, közéjük elegyedett, és Athéné segítségével olyan messzire dobta a korongot, hogy a többiek közelébe sem értek. Alkinoosz felszólította a tizenkét phaiák királyt, hogy ajándékozzák meg az idegent, ő, a tizenharmadik se marad el ebben, s Eurüalosz különösen engesztelje meg szóval és ajándékkal, mert igazságtalan volt az előbb iránta. Mindnyájan helyeselték a szavát, s Eurüalosz ezüstmarkolatú rézkardját adta Odüsszeusznak elefántcsont hüvellyel, és mondta:

– Légy boldog, tiszteletreméltó idegen, s ha számat kíméletlen szó hagyta el, vigyék szét a szelek, s neked adják meg az istenek, hogy meglásd feleségedet, és érkezz haza szülőföldedre, mert már régen szenvedsz távol kedveseidtől!

Megengesztelődve felelt Odüsszeusz:

– Te is, kedves, légy nagyon boldog, és az istenek adjanak neked minden jót, és ne bánd meg soha, hogy ezt a szép kardot nekem ajándékoztad.

Mikor ismét lakomához telepedtek, Alkinoosz mellé, a trónszékbe ült Odüsszeusz. Ettek és ittak, míg Démodokosz Odüsszeusz hadicselét, a trójai faló történetét énekelte el. Most Odüsszeusz nem fojthatta el könnyeit. Észrevette Alkinoosz, abbahagyatta újra az éneket, s most már kérte az idegent, fedje föl kilétét, árulja el, mi fűzi a Trója alatt harcoló görögökhöz, hogy mindig megtelik könnyel a szeme, valahányszor Ilioszról esik szó az énekben.

*

Ekkor megmondta nevét Odüsszeusz, és elbeszélte egész útját, Trója alól idáig.

Ilioszból a kikónok földjéhez vitte Odüsszeuszt társaival a szél, ott partra szálltak, feldúlták a várost, sok zsákmányt ejtettek, hogy mindenkinek jusson belőle. De a feldúlt város lakóinak rokonai bosszút álltak, és sokat megöltek közülük. Akik megmenekültek a haláltól, továbbhajózva már majdnem hazaértek, de Maleia-hegyfoknál vihar érte utol őket, és elsodorta a görög partoktól.

Innen kilenc napon át vitték a vészes szelek a halban gazdag tengeren, s a tizedik napon a lótuszevők földjéhez érkeztek, akik virágeledelen élnek. Ezek Odüsszeusz társait is megkínálták jó szívvel a lótusz mézédes virágával. Ámde aki ebből eszik, az nem akar többé hazatérni, hanem ott akarna csak maradni mindig a lótuszevőkkel, szaggatva a lótuszt. Erőszakkal vezette őket vissza a hajókra Odüsszeusz, csak úgy sírtak, s a többieknek megparancsolta, hogy gyorsan evezzenek tovább, nehogy még valaki egyék a lótuszból, s megfeledkezzék hazájáról.

Továbbhajóztak a küklópszok földjéig. Ezek törvények nélkül élnek, mindent az istenekre bízva, nem vetnek, és nem szántanak, terem nekik minden, nincsenek tanácskozó gyűléseik sem, hanem külön-külön élnek magas hegyek ormán odvas barlangjaikban, ki-ki gyermekei s asszonyai között ítél, és egymással nem törődnek. A közelben lakatlan sziget van, ott kötöttek ki, és ettek jóllakásig, mert a hegyi nimfák vadkecskéket hajtottak eléjük. Csak egyeden hajóval keltek át néhányan Odüsszeusz vezetése alatt a küklópszok földjére. Tizenkét társával szállt itt partra Odüsszeusz, és egy tömlő bort is vitt magával. Megtalálták Polüphémosz barlangját. A küklópsz nem volt bent éppen. Hiába könyörögtek Odüsszeusz társai, hogy vegyenek csak magukhoz a sajtból, és hajtsanak el gödölyéket meg bárányokat, és induljanak tovább gyors hajóikon, a leleményest fogva tartotta a kíváncsiság, és megvárta a küklopszot.

Jött is az hamarosan, terelte haza a nyájat, és nagy zajjal hozta a fát az erdőről. A nőstényeket beterelte a barlangba, hogy megfejje őket, a hímeket kívül hagyta, és a barlang szájához hatalmas követ gördített, huszonkét szekér se tudná elhúzni onnan. Elvégezte a fejést, és a gödölyéket meg a bárányokat az anyjuk alá vezette, hogy szopjanak, ivott maga is, és tüzet gyújtott, akkor aztán meglátta a jövevényeket. Hiába kért kíméletet Odüsszeusz, Zeuszra, az idegenek védőjére hivatkozva, dölyfösen mondta a küklópsz:

– Balga vagy, idegen, vagy nagyon messziről jöhettél, hogy azt hiszed, majd az istenektől fogok félni a kedvedért! Mert sem az aigisztartó Zeusszal nem törődnek a küklópszok, sem a többi boldog istennel. – S mindjárt fel is falt kettőt Odüsszeusz társai közül. A többiek elborzadtak, és sírva emelték Zeuszhoz kezüket, de segíteni nem tudtak.

Miután jóllakásig evett és ivott a küklópsz, elterült a barlangban, és elaludt. Odüsszeusz már-már arra gondolt, hogy megöli, de eszébe jutott, hogy akkor igazán nem szabadulhatnának élve innen, hiszen nem tudnák a követ elhengergetni a bejáratból. Másnap reggel ismét két embert falt fel a küklópsz, s aztán terelte kifelé a nyájat. De akkor már Odüsszeusz kitervelte a cselt ellene. Polüphémosz egy egész olajfát csavart ki tövestül botnak, abból vágott le egy gerendára valót Odüsszeusz, azt kihegyezte, és eldugta a trágya közé. Mikor este megint hazatért a küklópsz, s megint két embert evett meg vacsorára, Odüsszeusz részegítő borából kínálta. Ízlett a küklópsznak, s aztán a nevét kérdezte, hogy vendégajándékkal tisztelje meg a borért. Odüsszeusz háromszor is töltött, s mikor már lerészegedett tőle az óriás, így szólt hozzá:

– Küklópsz, a nevemet kérded? Hát én megmondom neked, csak te is add meg az ajándékot, amit ígértél: Utisz a nevem.

S felelte Polüphémosz jókedvvel:

– Utiszt utoljára fogom megenni a társai közül, a többit mind előbb, íme, ez az ajándékom.

Akkor már elvágódott hosszában, és részegen aludt. Odüsszeusz megtüzesítette az előkészített gerenda végét, társai tartották, s vezérük megforgatta az izzó fát a küklópsz egyetlen, kerek szemében. Csak úgy sistergett a gőz szemöldöke alatt, szörnyű fájdalmában irtózatosan ordított. Meghallotta a többi küklópsz, mindenfelől egybesereglettek, s bekiáltottak a jajgató társukhoz:

– Mi bajod, Polüphémosz, hogy ennyire ordítasz, és éjnek idején álmunkból is fölversz?

– Utisz bánt engem, Senkise bánt engem, ő öl meg cselével! – hallatszott a barlangból Polüphémosz válasza.

S feleltek társai:

– Hát ha senki se bánt, hanem magadban vagy, ne ordíts! – s avval odébbálltak. Odüsszeusz pedig örült, hogy sikerült a csalafintasága: Utisznak mondta magát, hiszen Odüsszeuszt csakugyan becézhették így apja, anyja meg társai, de Utisz annyit tesz görögül, hogy – „Senkise”.

Föltápászkodott a küklópsz, szörnyű fájdalmak közt tapogatózott a barlang szájáig, ott elállta az utat, gondolta, arra kell kijönnie Utisznak és társainak. De Odüsszeusznak is volt esze, három-három kost kötözött össze, s a középsővel vitette ki minden csoportban egy-egy társát, maga a legnagyobb kos hasa alá kapaszkodott, s így hiába tapogatózott utánuk a küklópsz, nem találta meg őket.

Mikor a szabadba értek, a hajóhoz siettek, a nyájból is tereltek még maguk előtt jó sokat. Odüsszeusz most arra sem engedett időt, hogy megsirassák azokat, akiket felfalt az istentelen küklópsz, gyorsan elkötötték a hajót, és menekültek. De mikor már jó messzire voltak, visszakiáltott Odüsszeusz:

– Küklópsz, ha valaki kérdezi majd, hogy ki fosztott meg szemed világától, mondd, hogy a városdúló Odüsszeusz, Laertész fia, Ithakából!

Akkor eszmélt csak a küklópsz: rég megjósolták, hogy egy Odüsszeusz nevű ember fogja megfosztani szeme világától, s várta is Polüphémosz, de egy hozzá hasonló óriást várt mindig. Atyjához, Poszeidónhoz imádkozott, hogy álljon bosszút érte, és felkapott egy hatalmas sziklát, azt hajította Odüsszeusz után. De már nem érte el vele, csak a tengert zavarta fel hajója körül.

Amikor a lakatlan szigethez értek, hol a többi hajó vesztegelt, elosztották a küklópsz elhajtott juhait, hogy mindegyiknek jusson belőle, s áldozatot mutattak be Zeusznak a tenger partján. De az istenek atyja nem törődött az áldozatokkal, már új veszedelmet készített elő Odüsszeusz számára.

*

Innen Aiolosz szigetére érkeztek. Aiolosz, a szelek királya, szívesen látta őket, bőrtömlőbe kötve adta át Odüsszeusznak a szeleket. Csak Zephüroszt hagyta szabadon, hogy az vigye hazáig a hajókat.

A tizedik napon már fel is bukkantak messziről a hazai partok. Odüsszeuszt éppen elnyomta az álom, s ekkor társai összesúgtak. Azt hitték, hogy Aiolosz drága kincseket adott a bőrtömlőben Odüsszeusznak, melyeket ez nem akar velük megosztani. Kíváncsiságból és kapzsiságból kioldozták a tömlőt. Elszabadultak erre a szelek, irtózatos vihar támadt, s mire vezérük felébredt, már késő volt. Visszasodródtak a hajók Aiolosz szigetéhez. Partra szállt újra Odüsszeusz, s felment Aiolosz palotájába.

Aiolosz éppen szép családja körében lakomázott. Azok meglepetten nézték:

– Hogy kerültél megint ide, Odüsszeusz? Miféle gonosz isten vett üldözőbe? Hiszen mi gondosan útra bocsátottunk, hogy hazajuss végre!

Keserű szívvel felelt Odüsszeusz:

– Vesztemet okozták gonosz társaim és a rosszkor jött álom. Tegyétek ti jóvá, hiszen ti jók vagytok, s hatalmatokban áll, hogy segítsetek.

Így kérlelte őket Odüsszeusz hízelgő szóval, de némák maradtak, s végre így válaszolt Aiolosz király:

– Menj e szigetről gyorsan, te legnyomorultabb minden élők között! Mert nekem se szabad gondjaimba vennem s hazasegítenem azt, akit a boldog istenek gyűlölnek!

Elkeseredetten hajóztak tovább, elunta már lelkük a folytonos evezést, de nem volt már segítség, saját balgaságukkal játszották el Odüsszeusz társai. A hetedik napon a laisztrügónok földjére érkeztek, ahol a legrövidebb az éjszaka. Az óriáskirály leánya, aki éppen vízért jött ki Lamosz városa, Télepülosz elé, bevezette Odüsszeusz előreküldött társait apja palotájába. Látták a királynét is, akkora volt, mint egy hegyorom. Ez hazahívatta gyorsan a királyt is a tanácsból. Antiphatész, a laisztrügónok királya, mindjárt felfalt egyet a hajósok közül, a többi a hajókra menekült, de a király fellármázta az egész várost, összeszaladtak alattvalói, s akkora parittyaköveket hajigáltak a hajók felé, amekkorákat egy-egy ember alig is tudna megemelni. Össze is zúzták a hajókat, a tizenkettőből csak egy maradt épen, amelyiken Odüsszeusz volt, mert ő még idejében elvágta hirtelen kardjával a hajókötelet. A többi hajó népe mind egy szálig ott veszett.

Szomorúan hajóztak tovább, akik megmenekültek. Aiaié szigetéhez érkeztek ezután, itt lakott Kirké, Héliosz leánya. Odüsszeusz egy szarvast ejtett el a parton, avval elverte éhségét a hajósnép, de nem tudtak tájékozódni. Füstöt láttak felszállni, abból megtudták, hogy laknak a szigeten, és sorsvetés útján kijelölték Eurülokhoszt huszonkét társával, hogy hozzanak hírt a szigetről.

Ezek sírva mentek a sziget belsejébe, a laisztrügónokra és a küklópszra gondolva, de nem tehettek egyebet. A sziget közepén, szép völgymélyedésben megtalálták Kirké csiszolt kövekből épült palotáját, körötte farkcsóváló szelíd farkasokat és oroszlánokat. A széphajú istennő éneke befelé csalogatta őket, benéztek, és látták a szövőszék mellett. Kiáltásukra előjött az úrnő, és behívta őket, csak Eurülokhosz maradt kívül, mert sejtette az ármányt. Odabent étellel-itallal kínálta a hajósokat Kirké, de varázsszert kevert lopva az ételükbe, és varázsvesszejével a disznóólba terelte őket. Akkor már mindnyájan sertéssé változtak. Hiába várt rájuk Eurülokhosz, végül is elunta a várakozást, és sírva vitte meg társai nyomtalan eltűnésének a hírét Odüsszeusznak.

Odüsszeusz Hermész segítségével kényszerítette a varázslónőt, hogy változtassa vissza pórul járt társait. Akkor aztán, hogy Kirké varázsereje megtört a furfangos Odüsszeuszon, a hajónál maradt társaikat is felhívatták a palotába, Odüsszeusz kedvéért jól tartotta Kirké őket is, egy álló esztendeig. Mikor aztán már hazavágyódtak, jó tanácsokkal ellátva bocsátotta útjára Odüsszeuszt. Legfőképpen azt hagyta meg neki, hogy keresse fel a halottak országát, Hádész és a dicső Perszephoné birodalmát, és kérjen jóslatot Thébai vak látnokától, Teiresziasztól, kitől Perszephoné halálában se vonta meg az értelmet.

*

Kirké áldozati állatokat is adott velük a túlvilági istenek számára, s akármint borzadtak is Odüsszeusz társai az élő embernek járatlan úttól, menniök kellett.

Teiresziasz lelke az alvilágban ezt a jóslatot adta Odüsszeusznak:

– A hazatérő utat keresed, dicső Odüsszeusz? Ezt egy isten nehezíti meg neked, mert nem fog megfeledkezni rólad a földrengető Poszeidón, aki megharagudott rád, amiért kedves fiát megvakítottad. De így is, bár sok baj vár még tireátok, hazajuthattok végre, ha le tudod győzni lelked és társaid mohó kívánságát, amikor hajótok Trinakié szigetéhez érkezik az ibolyaszínű tengeren. Ott legel a nyája Héliosznak, aki mindent lát, és mindent hall: ügyelj, hogy ebben ne tegyetek kárt, ha hazakívánkoztok! De ha hozzányúltok a Nap teheneihez, akkor elpusztul a hajód, s ha te meg is menekülsz, csak nagy sokára és rengeteg viszontagság után jutsz haza, minden társadat elveszítve, idegen hajón! Odahaza is bajra találsz: szemtelen férfiakra, akik vagyonodat felemésztik, és feleséged kezéért versengenek. Mikor aztán végeztél a kérőkkel, csellel vagy fegyverrel megölted őket, vedd válladra eveződet, és keresd fel azt a népet, amelyik nem ismeri a tengert, és még sohasem látott hajókat! Könnyű lesz rájuk ismerned: eveződet gabonaszóró lapátnak fogják nézni. Ott szúrd a földbe az evezőt, mutass be gazdag áldozatot Poszeidónnak, kost, bikát és disznót, akkor aztán hazatérhetsz, és odahaza áldozz hekatombát az ég isteneinek. Így majd szelíd halál ér utol szép öregségben, és boldog lesz a nép körötted.

Anyja, Antikleia lelkével is szót váltott Odüsszeusz. Ez elmondta, hogy a fia utáni vágy vitte sírba, s beszélt Odüsszeusz hű feleségéről, fiáról, ki derék férfivá nőtt azóta, hogy apja eltávozott hazulról, és öreg szülőjéről, Laertészről, aki a városba se tér meg, hanem a mezőn hál, a szolgák közt, és rossz rongyokba öltözve egyre csak fiát gyászolja. Sírva hallgatta Odüsszeusz, és meg akarta ölelni anyját, hogy együtt sírjanak; háromszor indult feléje, és háromszor siklott ki keze közül a testtelen lélek, mint az árnyék vagy az álomkép.

A halottak országából visszatérve, még egyszer kikötöttek Odüsszeuszék Aiaié szigetén. Kirké ellátta őket útravalóval, és jó tanácsokat is adott, mert bizony Odüsszeuszra és társaira még sok baj leselkedett.

*

Az első veszedelem, melyre Kirké figyelmeztette, a szirének csábító éneke volt, melynek halandó ember nem tud ellenállni. Odüsszeusz viasszal tömte be társai fülét, de ő maga hallani akarta éneküket. Ezért az árbóchoz köttette magát, és meghagyta szigorúan, hogy ha majd el akar szabadulni, kössék meg erősebben. Csak mikor már jó messzire jártak, vették ki a viaszt saját fülükből, s oldották el Odüsszeuszt az árbóc mellől.

Ezután két szikla következett, mintegy nyíllövésnyire egymástól. Az egyiken Szkülla lakott, egy irtózatosan ugató, hatfejű szörny, a másikon, egy hatalmas vadfügefa alatt, Kharübdisz, mely napjában háromszor okád ki magából örvénylő, fekete vizet, és napjában háromszor szippantja vissza. Hogy ne kerüljenek a Kharübdisz örvénylő torkába, inkább a Szkülla felé eveztek, de hat társuk így is elveszett: a hatfejű szörny mindegyik szájával elragadott egyet a hajóról. A megmaradtak sebesen eveztek tovább, s így értek Trinakiéhoz.

Itt legeltette Héliosz két leánya – Phaethusza, a „Ragyogó”, és Lampetié, a „Fényes” – apjuk halhatatlan nyáját. Odüsszeusz nem feledkezett meg Teiresziasz jóslatáról, de kiéhezett társai nem törődtek az ő tilalmával. Míg aludt, levágták Héliosz legszebb teheneit, és megsütötték.

Hamarosan megvitte Lampetié a hírt atyjának, s Héliosz panaszra ment az istenekhez. Zeusz meghallgatta, vihart támasztott, és büntetésül villámaival kettéhasította Odüsszeusz hajóját. Társait elnyelte az örvény, Odüsszeusz maga is a Szküllához és Kharübdiszhez sodródott vissza, csak üggyel-bajjal menekült meg a szörnyektől. Kilenc napon át sodorták a hullámok tova, végre a tizedik napon Ogügié szigetére vetették az istenek. Itt aztán Kalüpszó vette gondjaiba.

Ennyi kalandot tudott elbeszélni Odüsszeusz; ámulva hallgatták a phaiákok. Másnap tengerre vonták a hajót. Hajóra szálltak a kiválasztott hajóslegények is, de kormányozni nem kellett: a phaiákok hajói maguktól is tudták az utat. Odüsszeusz aludt az egész úton, és a hajó könnyedén siklott a tengeren, a sólyom sem repül sebesebben. Akkor sem ébredt fel Odüsszeusz, mikor megérkeztek Ithakába, Phorküsznak, a tenger öreg istenének kikötőjébe. A nimfák barlangja közelében óvatosan tették partra Odüsszeuszt, hogy ne zavarják édes álmában, kirakták melléje a drága kincseket is, amit a phaiákok ajándékoztak neki, s aztán visszafelé indultak.

Ellenük fordult Poszeidón haragja, mikor meglátta, hogy a gyűlölt Odüsszeusz hazatért, és kicsúszott a hatalmából. Már közel voltak hazaútban Szkheria partjaihoz, mikor utolérte Poszeidón, alulról felnyúló kezével megfogta a hajót, és kővé változtatta. Egyszerre megállt a phaiákok gyors hajója, mintha csak gyökeret eresztett volna a tenger fenekén.