Közzététel dátuma: Sep 23, 2016 9:24:7 PM
Ott, ahol Próteusz, az Osvíz gomolygó és szeszélyesen alakot váltó tömegei borítottak mindent valamikor, az istenek megszületésével kialakult a világ, és örök törvények uralkodtak szép rendje fölött. Zeusz leányai, a Hórák, a tél után meghozták a viruló tavaszt, majd a gyümölcshozó őszt évről évre, és nimfák táncoltak a források körül.
Éósz, a rózsásujjú Hajnal jelezte nap mint nap Héliosz érkezését, és a Napisten, szárnyas paripáit fogva szekerébe, fölhágott a tenger habjaiból az égboltra. Jöttére a csillagok a tengerbe vetették magukat, csak Phószphorosz, a hajnali csillag várta be nyugodtan egy helyben állva a napkeltét. Az égbolt másik oldalán gyors lovon suhant tova Szeléné, a holdistennő, mert ha bátyja megérkezik, neki távoznia kell. A tenger mélyén lakott Poszeidón feleségével, Amphitritével, csak időnként bukkant fel, hogy háromágú szigonyával vihart kavarjon, majd elcsitítsa ismét a háborgó vizeket, s a csillogó habok hátán ilyenkor Néreusz leányai lejtettek végig ezüstcipellőjükkel.
Bizony elégedettséggel nézte őket Zeusz az Olümposz égbe nyúló csúcsáról.
De még nem mutattak be áldozatokat, és nem énekeltek himnuszokat az isteneknek, a világmindenség szépsége tanúk nélkül maradt, és a földet nem szántotta fel senki, városok nem épültek, és a tengert sem járták be karcsú hajók, mert nem voltak még emberek.
Prométheusz végre a phókiszi Panopeusz környékén alkalmas anyagot talált, és Paliasz Athéné segítségével abból formálta az első embereket. Tudatlanok voltak eleinte ezek az emberek, nem sokban különböztek az állatoktól, csak gyöngébbek, tehetetlenebbek és védtelenebbek voltak a legtöbbnél. Homályos barlangok mélyébe húzódtak, vagy a földbe ásták magukat, mint a hangyák, amit láttak, nem értették, amit hallottak, nem fogták fel, öntudatlanul élték végig életüket, mint az álomképek. Ették, amit véletlenül találtak, a jövőre nem gondoltak, s ha veszély támadt rájuk – eső és fagy és vadállat -, nem tudtak védekezni ellene.
Már-már kipusztulás fenyegette az emberi fajtát, amikor Prométheusz lelopta számukra az égből a tüzet, amely idáig csak az olümposzi istenek tulajdona volt. A tűz segítségével azután az emberek megtanulták a mesterségeket, az anyag megmunkálását és a fémek feldolgozását, téglát égettek, és házat építettek, mindenféle hasznos szerszámot készítettek maguknak, s amint munka közben fokról fokra ügyesedett a kezük, egyre világosabb lett az értelmük is. A tűz használata során az emberi öntudat szikrája is fellobbant bennük, megfigyelték az évszakok váltakozását, és ahhoz alkalmazkodva művelték a földet. Megismerkedtek a számokkal és a csillagok világával, a betűvetéssel és a költészettel, megtalálták erdő-mező füvei között az orvosságot a betegségek ellen, megtanulták, hogy kell szekerük elé lovat és hajóik elé a vitorlát dagasztó szeleket fogni. Messze lövő íjjal és nyilakkal fölfegyverkezve nemcsak védekezni tudott az ember, hanem az elejtett vad sűrű bundáját is megszerezte magának, védelmül a hideg ellen.
Prométheusz ajándékának, a tűznek köszönhette tehát az ember, hogy kiemelkedett az állatok sorából, sőt a természet más erőivel együtt az állatokat is a maga szolgálatába kényszeríthette. Még arra is megtanította Prométheusz, hogyan lehet madarak röptéből, az áldozati állat beleiből, álomképekből és más előjelekből a jövőre következtetni, de ügyelt rá, hogy senki ne lássa meg halála napját előre, nehogy reményét veszítse, amíg él.
Zeusz féltékenyen látta, hogy a tűz a halandók birtokába került. Haragosan megfenyegette Prométheuszt:
– Iapetosz fia, hiába vagy mindenkinél ravaszabb! Most örülsz, hogy engem kijátszottál, de még megkeserülöd te is, és az emberek is megfizetnek érte! Olyan ajándékot küldök nekik, amit mindnyájan szeretni fognak, és észre sem veszik, hogy a saját szerencsétlenségüket ölelik benne.
Így szólt és nevetett az istenek és az emberek atyja, s meghagyta Héphaisztosznak, a kovácsmesternek, hogy gyúrjon össze gyorsan földet vízzel, és abból formáljon istennőkhöz hasonló szépséges alakot, Athéné pedig tanítsa asszonyi munkára, mesteri szövésre-fonásra, az aranyos Aphrodité öntsön kedvességet, vágyat keltő szépséget a fejére, míg Hermész lássa el mindenféle csalafintasággal. Ezek szót fogadtak Zeusznak, hamarosan szemérmes szűz alakját formálta ki az agyagból a sánta kovácsisten, Pallasz Athéné felövezte és kicsinosította, Aphrodité kísérői, a Khariszok, és Peithó, a rábeszélés istennője, aranyláncokat aggattak rá, a széphajú Hórák tavaszi virágból font füzérrel díszítették fel, Hermész hazugságot, csábító szavakat és tolvaj szokásokat rejtett a keblébe, s ugyancsak ő, az istenek követe adott nevet is neki: Pandórának, „mindenki által megajándékozottnak” nevezte el, mert az Olümposz minden lakója ajándékozott neki valamit. S Hermészre bízta Zeusz, hogy vigye ajándékba Prométheusz testvéréhez, Epimétheuszhoz.
Epimétheuszt jó előre figyelmeztette Prométheusz, hogy ne fogadjon el semmit Zeusztól, de Epimétheusz megfeledkezett az intelemről, befogadta házába Pandórát, az első asszonyt, s csak mikor már ott volt a baj, akkor kapott észbe.
Jókora agyaghombárok álltak Epimétheusz háza körül, felében-harmadában a földbe süllyesztve. Az egyikben gabona volt, a másikban must vagy olaj, így Pandóra mindent megtalált férje házánál, ami csak kellett. Egyetlen hombártól tiltotta Epimétheusz az asszonyt, de hiába, mert Pandóra oldalát fúrta a kíváncsiság: ugyan mi lehet benne? Egy óvatlan pillanatban leemelte a hombár fedelét, hát a sokféle baj kirepült belőle az emberek közé, akik eddig gond nélkül éltek. Kirepült a hombárból a Fáradtság, a Betegség, az Öregség; Pandóra ijedten csukta vissza a fedelet, de már késő volt, csak a Remény volt már a hombárban, amikor újra lezárult a nyílása. Azóta kell az embereknek fáradságos munkával megkeresniök a mindennapi kenyeret, és azóta töri meg tagjaikat a betegség és az öregség.
Így büntette meg Zeusz az embereket, amiért elfogadták a tüzet Prométheusz kezéből. De kegyetlenül megbüntette Prométheuszt is, hálátlanul megfeledkezve arról, hogy valamennyi titán közül egyedül ő segítette őt Kronosz és testvérei ellen. Hívatta Héphaisztoszt, és megparancsolta neki, hogy a föld peremén, ember nem járta pusztaságban láncolja egy sziklához.
Héphaisztosz szíve megesett az elítélten, még azt is hajlandó lett volna megbocsátani, hogy éppen az ő olümposzi műhelyéből lopta ki Prométheusz a tüzet a kérészéletű halandók számára, de Zeusz parancsának engedelmeskednie kellett. Az alvilági Sztüx két gyermekével, Kratosszal és Biével, akik mindig készen álltak arra, hogy nyers erejüket Zeusz akarata alá rendeljék, a szkíták földjére hurcolta Héphaisztosz, és ott megbilincselve, magányosan álló sziklához szegezte súlyos pörölycsapásokkal Prométheuszt, hogy tagjait se tudja mozdítani többé, s a szabad ég alatt a nyári nap heve, a tél vihara kínozza örökké.
A pörölycsapások felverték a pusztaság csendjét, de csak Ókeanosz leányai hallották meg messziről, oda is siettek, hogy részvevő szóval vigasztalják elhagyatottságában a titánt. Prométheusz szörnyű kínjai között is büszkén vállalta, amit az emberekért tett. Eljött maga Ókeanosz is – sasparipáját zabla nélkül, puszta gondolatával irányítva –, és felajánlotta, hogy megszerzi számára Zeusz bocsánatát, ha megalázkodik. De Prométheusz hajthatatlan maradt: ő, aki Uranosz, majd Kronosz bukását látta már, a harmadik istennemzedék királyáról, a zsarnok Zeuszról is tud jóslatot.
Csak egyetlen emberi lény vetődött Prométheusz kínjai színhelyére: az argoszi ló, Inakhosz király szerencsétlen leánya, akit Zeusz szerelme és Héra féltékenysége űzött el hazájából. Héra papnője volt ló, s mikor Zeusz beleszeretett, az istennő tehénné változtatta, és Gaia fiára, az ezerszemű Argoszra bízta; ez Mükéné közelében olajfa törzséhez kötve őrizte éjjel-nappal éberen, mert ha egész testét beborító szemei egy részét le is hunyta, maradt még elég nyitva, hogy szemmel tartsa Héra halandó vetélytársát. Csakhogy Zeusz végül Hermészt küldte le hozzá, ez fuvolája bűvös hangjaival Argosz valamennyi szemét arra kényszerítette, hogy lecsukódjanak, s ekkor Hermész lefejezte Gaia szörnyszülött fiát, és eloldotta ló kötelékét. Hermészt azóta nevezték Argeiphontésznek, az „Argosz-ölőnek”. Argosz ezer szemét szent madarának, a pávának legyezős farkára helyezte Héra, lóra pedig bögölyt bocsátott, hogy ne örülhessen szabadságának. A bögöly üldözőbe vette, s mint meghajszolt tehén, a fél világon száguldott keresztül a boldogtalan.
Dódóna jóstölgyei már Zeusz hitvesét üdvözölték benne, de hosszú bolyongás várt még reá, bejárta Észak, Kelet és Dél messze vidékeit, a bögöly mindenütt a nyomában volt, és nem engedett lábának pihenést.
Reménytelen bolyongásában már-már eszét vesztette, úgy rémlett neki, hogy Argosz jött fel újra az Alvilágból, és űzi étlen-szomjan, úttalan utakon. Kimerültén, éhségtől és szomjúságtól elgyötörtén érkezett a sziklához, amelyhez szögezve Prométheusz szenvedett. Prométheusz előtt anyja, Themisz tárta fel a jövőt, ő tudta egyedül, milyen veszélyes tájakon kell még lónak megfordulnia, a Kaukázus ormán kell áthaladnia a csillagok szomszédságában, az amazonok asszony népe fogja útba igazítani a Thermódón vidékén, a Maiótiszon keresztülgázolva, azon a tengerszoroson át jut el Európából Ázsiába, amelyet majd róla fognak Boszporosznak, azaz „Tehénátkelőnek” nevezni az emberek. Prométheusz kioktatta lót, hogy Kelet felé haladva vigyázzon, nehogy a Gorgók sötét országában e borzalmas tekintetű hattyúleányok szemébe nézzen, mert aki ezt teszi, menten kővé válik; kerülje az alvilági rév körül tanyázó szörnyetegeket is, a kutyafejű griffeket és az egyszemű arimaszposzokat.
– A messzeségben vár a föld, amelyen az aithiopszok sötét bőrű, jámbor népe lakik – biztatta a szenvedő Prométheusz a szenvedő lót.
– Ha elérted a Nílus vízesését, haladj már bátran a szent folyó mentén, a Nílus deltájában érnek véget szenvedéseid. Ott Zeusz szelíd kezével fog megérinteni, attól meggyógyulsz, és fiat szülsz, Epaphoszt, aki Egyiptom királya lesz, és a Nílus által öntözött földet fogja megművelni.
Innét tér vissza öt nemzedék múltán ötven leány utódod Argoszba, és a te ivadékod lesz a tizenharmadik nemzedékben az a hős, aki engem Zeusz akarata ellenére is megszabadít.
Megvigasztalódva folytatta útját a tehénszarvú leány, s minden úgy is történt, ahogyan Prométheusz megjósolta.
A Nílus partján megszületett Zeusz és ló fia, de Héra még őt is gyűlölte, és a Kurészeket kérte, hogy rejtsék el.
Azok szót fogadtak Hérának, de Zeusz ezért halállal büntette őket, ló pedig fia keresésére indult, bejárta egész Szíriát, és a bübloszi király szolgálatába állt, a kis királyfit dajkálta, amíg rá nem talált saját elveszett gyermekére.
Akkor Epaphoszt visszavitte Egyiptomba, az egyiptomi királyhoz ment feleségül, s így ennek halála után Epaphosz lett a király. Feleségül vette a Nílus leányát, Memphiszt, és az ő nevére alapított várost. ló is nagy tiszteletben részesült; az egyiptomiak istennőjüket, a tehén alakú Isziszt látták benne.
Epaphosz és Memphisz leánya volt Libüé, akiről egy egész országot neveztek el, Líbiát. Libüét Poszeidón, a tenger istene szerette meg, az ő ikerfiai voltak Agénór és Bélosz. Agénór és utódai Föníciában uralkodtak, Bélosz Egyiptomban maradt, és Ankhinoét, a Nílus leányát vette feleségül; az ő ikrei voltak Aigüptosz és Danaosz.
Aigüptosznak ötven fia, Danaosznak ötven leánya született.
Aigüptosz fiai erőnek erejével feleségül akarták venni Danaosz leányait. Danaosz ekkor Pallasz Athéné tanácsára hajót szerelt fel – mondják, hogy ez volt az első hajó a világon –, és evvel áthajózva a Földközi-tengeren, Argoszban, ősanyja, ló szülővárosában kért a maga és leányai számára menedéket. Pelaszgosz volt akkor Argoszban a király, és róla pelaszgoknak nevezték a népet, amely felett uralkodott; ezek tiszteletben tartva a menedékjogot, védelmükbe fogadták a leányokat, akik fehér gyapjúval koszorúzott lombos ágat – az oltalomkeresők jelvényét – tartva kezükben, könyörögve vették körül az istenek oltárait.
De amikor megérkezett Aigüptosz ötven fia, és erőszakkal követelte magának Danaosz ötven leányát, hiába volt minden ellenkezés. Danaosz végül is cselhez folyamodott. Felkészítette lakodalomra leányait, de titkon egy-egy tőrt adott mindegyiknek, hogy a nászéjszakán öljék meg a gyűlölt vőlegényeket. Úgy is történt, csak Hüpermnésztra kímélte meg Lünkeusz életét, mert ő volt az egyetlen Aigüptosz fiai közül, aki nem kényszerítette házasságra Danaosz leányát, hanem gyöngéd tisztelettel közeledett hozzá. Hüpermnésztra ezért megszerette Lünkeuszt, és önként ment hozzá feleségül. Evvel azonban atyja haragját vonta magára, aki bírák elé állította, azzal vádolva őt, hogy megszegte az apai parancsot. Ekkor maga Aphrodité istennő jelent meg a bírák előtt, hogy megvédje Hüpermnésztrát.
– Az Ég is vágyódik a Föld után, és szerelem tölti el a Földet is, az ő szent nászukban virul ki a természet, amikor az Ég esője a Föld ölére hull, ettől szaporodik a nyáj, és telik meg a kalász, és én vagyok az, aki szerelmet ültetek minden élőbe – jelentette ki Aphrodité, és a bírák felmentették Hüpermnésztrát, mert az istennő szelíd törvénye előbbre való a szigorú apai parancsnál.
De Aphrodité törvénye a durva erőszakot elveti, és csak a gyöngéd szerelmet igazolja. Argoszt szárazsággal büntette Poszeidón, mert egykor régen, amikor a tenger istene még Hérával vetélkedett a város birtokáért, Inakhosz a fehérkarú istennőnek emelt templomot. Szomjúság gyötörte Danaoszt, s elküldte leányait, hogy keressenek forrásvizet a környéken; ezek elszéledtek, s Amümóné elvesztette már szem elől nővéreit. Forrást nem talált ő sem. Egy szarvas tűnt fel előtte, Amümóné célba vette nyilával, a nyíl célt tévesztett, és csörrenve esett a bozótba, ahol egy szatír aludt éppen. A homlokán szarvat viselő, kecskelábú istenség felébredt a zajra, megpillantotta a leányt, és féktelen vággyal vette üldözőbe. Riadtan kiáltott segítségért Amümóné, mire hirtelen Poszeidón jelent meg előtte, a szatír elmenekült, s a leány boldogan fogadta el isteni megmentőjének a szerelmét.
Poszeidón akkor fakasztotta halandó szerelmese kedvéért háromágú szigonyával a tikkadt talajon a bő vizű Lemé forrást.
Aigüptosz fiai azért bűnhődtek, mert erőszakkal akarták Danaosz leányait házasságra kényszeríteni. De Danaosz leányai – a Danaidák – is meglakoltak haláluk után, mert a vőlegényeket orvul megölték. Az alvilági bírák arra ítélték őket, hogy időtlen időkig lyukas hordóba merjenek vizet. Hüpermnésztra és Lünkeusz viszont mint a hű szerelem mintaképei éltek tovább az emberek emlékezetében, haláluk után Zeusz oltára mellé, közös sírba temették őket. Kiváló hősök származtak tőlük, az ő unokájuk volt Akrisziosz, Akrisziosz unokája, Perszeusz.
Perszeusz egyik unokája, Amphitrüón feleségül vette unokatestvérét, Alkménét, az ő házasságukból született Iphiklész; Alkménének Zeusztól született fia volt Héraklész: ló ivadéka a tizenharmadik nemzedékben, aki Prométheuszt megszabadította.
De addig még sokat kellett szenvednie az emberszerető titánnak.
Zeusz fülébe jutott, hogy Prométheusz valami homályos jóslatot emleget, amely az ő uralmát fenyegeti.
Elküldte hát Hermészt, csikarja ki a titkot, de Prométheusz nem hallgatott a rábeszélő szóra, és nem rettent meg semmi fenyegetéstől.
– Nyíltan beszélek: minden istent gyűlölök, mert rosszal viszonozták a jót, amit tettem velük – mondta hajthatatlanul, és elutasította az istenek követét.
Megremegett erre a föld, és megdördült az ég, irtózatos vihar csapkodta a tengert, és Zeusz villáma sújtott a sziklára, amely Prométheusszal együtt a mélységbe zuhant. A sötét Tartarosz fogadta magába Prométheuszt, és az volt kimondva rá, hogy csak akkor jöhet fel újra a napvilágra, ha akad egy halhatatlan, aki önként cseréli fel az örök életet a halállal.
Múltak az évek, az évszázadok, s történt egyszer, hogy Héraklész a félig emberi, félig ló alakú kentaurokkal keveredve harcba, véletlenül éppen az istenfélő Kheirónt találta el a lernéi hidra epéjébe mártott, mérges nyilával.
Héraklész sajnálkozva húzta ki a sebből a nyilat, és Kheirón saját gyógyfüvei közül keresett rá orvosságot. De a seb gyógyíthatatlan volt. Barlangjába visszahúzódva, szörnyű fájdalmai között már a halált kívánta Kheirón, de nem tudott meghalni, mert mint Kronosz fia halhatatlan volt. Akkor engedte fel Prométheuszt az Alvilágból Zeusz, hogy Kheirónnal cseréljen.
Visszatérhetett hát a napvilágra Prométheusz, de szabadságát nem nyerte még vissza: Hermész a Kaukázus egyik sziklájához vezette, ahhoz láncolta őt Héphaisztosz, Zeusz pedig egy vérengző sast rendelt oda, hogy csőrével hasítsa fel Prométheusz keblét, és napról napra megújuló máján lakmározzék.
Akkor már Héraklész számos szörnyetegtől szerzett békét a világnak, megölte többek között a nemeai oroszlánt és a lernéi hidrát; mindketten Tüphón és Ekhidna gyermekei voltak, akárcsak a sas, amelyet Prométheuszra szabadított Zeusz kegyetlen bosszúvágya. Amikor kalandjai során a Kaukázushoz érkezett Héraklész, nem is habozott sokáig, biztosan célzó íját felajzotta, nyilat helyezett az idegre, és lelőtte a sast.
Prométheusz hálatelt szívvel üdvözölte, s a gyűlöletes apa kedves fiának nevezte Héraklészt, de Zeusz hős gyermeke nem elégedett meg avval, hogy a sas kegyetlen csőrétől nyugalmat szerzett Prométheusznak. Vitába szállt Zeusszal, és szemére hányta, hogy míg neki az emberek javára szolgáló hőstetteiért az olümposzi halhatatlanságot ígérte meg, az emberek legnagyobb jótevőjének még mindig nem oldotta fel bilincseit.
Helyeslően bólintott Zeusz, mert örült, hogy fia a sas lenyilazásával is gyarapította dicsőségét, s hozzájárult Prométheusz bilincseinek a feloldozásához. Most már Prométheusznak sem volt oka elhallgatni titkát. Mihelyt szabad volt újra, elárulta, hogy Néreusz leánya, az ezüstcipellős Thetisz az, akiről kimondta a Végzet, hogy apjánál kiválóbb fiúnak fog életet adni. Ezért Zeusz felhagyott a szándékkal, hogy Thetisz kezét megkérje, sietve a halandó Péleusz királyhoz adta feleségül, s a jóslat be is teljesedett, mert Thetisz halandó gyermeke, Akhilleusz, hírben-dicsőségben magasan Péleusz fölé emelkedett.
Ezután Prométheusz bebizonyította, hogy ő az emberek és az istenek közös jótevője. Mert megtanította az embereket arra is, hogy a tűz segítségével hogyan kell szobrokat önteni, s az emberek sorra megteremtették az istenalakokat, mindent a saját képmásukra, a legszebb férfiakhoz és asszonyokhoz hasonlóknak. Magának Prométheusznak a szobrát is elkészítették, és Pallasz Athéné meg Héphaisztosz szobra mellett helyezték el.
Athénben évről évre a Prométheusz oltára előtt égő tűzről gyújtották meg a fáklyákat, és versenyfutásban vitték az új tüzet a szobrászok és a fazekasok műhelyeibe. És ez a jámbor szokás is azt mutatta, hogy Prométheusz, amikor ellopta a tüzet az istenektől, senkit nem rövidített meg vele. Hiszen a tűznek az a természete, hogy nem fogy, akárhány új lángot gyújtanak meg rajta.