Közzététel dátuma: Sep 23, 2016 8:14:37 PM
Oidipusz két fia, miután rájuk szállt a királyság, békésen megegyezett, hogy felváltva fognak uralkodni. Azt remélték, hogy így megtörik az apai átok, és elkerülik a testvérviszályt. -Az első esztendőben Polüneikész, az idősebbik kezében volt a királyi pálca, azután egy évre átadta öccsének, Eteoklésznek, és türelemmel várta, amíg megint rá kerül a sor.
De Eteoklész túlságosan beleszokott az uralkodásba, s amikor az ő éve is letelt, megszegte a szerződést, nem adta át helyét Polüneikésznek. Mikor Polüneikész vissza akart térni királyi székhelyére, zárt kapukat talált, s hazátlanul kellett bolyongania.
Egy viharos éjszaka érkezett Argoszba, Adrasztosz király udvarába, vállán oroszlánkacagánnyal. Történetesen ugyanakkor kért szállást Argoszban egy másik földönfutó, Tüdeusz, Oineusz fia, akit hazájából, Kalüdónból száműztek. Tüdeusz vadkan bőréből készített subát viselt. Menedéket talált mind a két idegen a vihar elől, de azok, ahelyett, hogy békésen meghúzták volna magukat, éktelen civódásba kezdtek, mert mindegyik magának kívánta a jobb fekvőhelyet.
Adrasztosz királyt is felverte álmából a lárma, s mikor szolgái jelentették, hogy két vándor keresett szállást a pitvarban, és ezek civakodnak, magához hívatta őket, és kikérdezte, honnét valók, és hová igyekeznek. Azok jóformán még szóhoz se jutottak, amikor megpillantotta öltözéküket, az oroszlán és vadkan bőrét a vállukon, és eszébe jutott a jóslat: egyszer egy jövendőmondó tette azt a kijelentést, hogy Adrasztosz király oroszlánhoz és vadkanhoz fogja két lányát feleségül adni. Annak idején nem sokat hederített a király a különös jóslatra, de most megértette, hogy éppen a megígért két vő áll előtte. Mikor azt is meghallotta tőlük, hogy mind a kettő híres királyi család gyermeke, nem habozott tovább, és egyik leányát, Déipülét menten Tüdeuszhoz, a másikat, Argeiát pedig Polüneikészhez adta feleségül. S mindjárt azt is megígérte nekik, hogy mindkettőt haza fogja segíteni, ha kell, akkor fegyveres harc árán.
Állta is a szavát Adrasztosz király, és erős sereget toborzott, hogy hadat indítson két veje érdekében, előbb Thébai, majd Kalüdón ellen. S mert először a hétkapus Thébaira akartak támadni, hét szövetséges vezérre volt szükség. Polüneikész és Tüdeusz mellé harmadiknak maga Adrasztosz vállalta az egyik csapat vezetését, Argoszból még Hippomedón csatlakozott hozzá, meg Kapaneusz, az óriás termetű, aki öntelten ígérte, hogy tűzcsóvával fogja lángba borítani a várost. Szívesen jött Árkádiából Parthenopaiosz is, de Adrasztosz sógora, a békeszerető, bölcs Amphiaraosz sokáig vonakodott részt venni a harcban, sőt rábeszélő szóval igyekezett a többieket is visszatartani. Mert ő a jövőbe látott, és tudta, hogy Thébai falai alatt mindnyájukra halál vár, csak Adrasztosz fog élve hazakerülni.
De ezek nem hallgattak a jóslatra, sőt Amphiaraoszt is rákényszerítették, hogy velük tartson. Egyszer régen viszály tört ki Adrasztosz és Amphiaraosz között, s amikor kibékültek, Adrasztosz a béke zálogául húgát, Eriphülét adta Amphiaraoszhoz feleségül. Akkor megegyeztek abban, hogy ha máskor is nézeteltérés támad kettőjük között, a döntést Eriphülére fogják bízni, s amit ő mond, annak mindketten alávetik magukat. Tudta ezt Polüneikész is, s mert bujdosásában is magánál tartotta azt a nyakláncot, amelyet egykor Kadmosz ajándékozott Harmóniának, evvel vesztegette meg Eriphülét. A hiú asszony többre becsülte a drága ékszert, mint férje életét, kimondta, hogy Amphiaraosznak kötelessége Adrasztosz seregéhez csatlakozni. Ezek után Amphiaraosz nem tiltakozhatott tovább, elindult ő is Thébai felé, de mikor családjától búcsúzott, két fiának, Alkmaiónnak és Amphilokhosznak a lelkére kötötte, hogy ha a jóslat teljesedik, és nem tér haza többé, haláláért anyjukon álljanak bosszút.
Rémülten látták Thébai falairól a város polgárai az argoszi hadak közeledését. Az asszonyok és a leányok jajveszékelve gyülekeztek az istenek szobrai köré, nekik volt a legtöbb féltenivalójuk, a férjek, az apák, a fiák és a testvérek életéért remegtek, és a saját sorsukért is, hiszen ha az ellenség győz, őket rabságba hurcolják. Ott szorongott a nők között Antigoné és Iszméné is, a legszerencsétlenebbek, hiszen nekik mind a két oldalon volt kiért aggódniuk. Amíg tehették, békéltető szóval álltak Polüneikész és Eteoklész közé, de a testvérharctól nem tudták őket visszatartani. Eteoklész volt az, aki megszegte a szerződést, de most hazáját védi az ellenséggel szemben, Polüneikész pedig megsértett igazának akart érvényt szerezni – de igazság-e még az igazság, ha valaki hazája ellen az ellenséggel szövetkezik érte?
Eteoklész királyi paranccsal fojtotta el az asszonyok siránkozását, mert már attól tartott, hogy a férfiakban is elcsügged tőle a lélek. Pedig soha nem volt még ilyen szükség a bátorságra; az ellenséges hét vezér már megszállta Thébai hét kapuját. Eteoklész mindegyik kapu védelmére egy-egy kiváló hőst rendelt ki, válogatott fegyverekkel, maga – bár intették az asszonyok, hogy ne emelje testvérére fegyverét – a hetedik kapuhoz sietett. Ezt Polüneikész ostromolta, Dikének, az Igazság istennőjének a képmását hordozva pajzsán, balgatag reménnyel, hogy az majd visszahelyezi királyi székébe. Még tartott a harci készülődés, amikor Teiresziaszt megkérdezték a háború kimenetele felől, és ő azt jósolta, hogy Thébai akkor győz, ha Kreón fiát, Megareuszt – vagy amint nagyapja után nevezték: Menoikeuszt – feláldozzák Arésznak. Hiába tiltakozott Kreón, amikor Megareusz meghallotta, hogy élete árán megmentheti hazája szabadságát, önként vállalta a halált. Fellépett a városfal párkányára, ott kardját a szívébe döfte, kiomló vérével szentelte meg a falakat, és a mélybe vetette magát, ahol az ellenség gyülekezett. A thébaiak akkor törtek ki először az argosziak közé, hogy Megareusz holttestét védelmükbe vegyék. De még az argosziak is tisztelettel adtak utat, amikor a thébai ifjak, vállukra véve Megareuszt, bevitték a városba, apja palotájába. Ott virágokkal halmozták el összetört tagjait, és megadták neki a végtisztességet. Thébai városalapító hősei közé emelték, és méltán, hiszen bár Kadmosz rakta le a város alapjait, és Amphión vette körül erős falakkal, Megareusz volt az, akinek önfeláldozása védte meg az erős falaknál is jobban Thébai szabadságát.
Megareusz hőstette lelkesedéssel töltötte el azokat is, akik idáig kishitűen méregették az argosziak haderejét, a városfalnak szegezett dárdák sokaságát, a sisakon lengedező lófarkak hullámzását, az ezüstfehéren csillogó pajzsokat, amelyek szinte egymásba értek, és úgy lepték el a völgyet, mintha hótakaró ereszkedett volna rá hirtelen.
Az istenek is Thébait segítették. Kapaneusz már-már valóra váltotta gőgös dicsekvését, és magasba emelte az égő szurokfáklyát, hogy átdobja a városfalon, de Zeusz villáma éppen akkor sújtotta halálra. Parthenopaioszt, az arkadiai királyleány, Atalanté fiát Periklümenosz, Poszeidón fia találta el a bástyafalról alágördített sziklányi kődarabbal. Hippomedónt Iszmarosz ölte meg; Tüdeusznak hatalmas pártfogója volt, Pallasz Athéné, de mégsem menekült meg a haláltól. Mikor az istennő meglátta, hogy Melanipposz halálos sebet ejtett rajta, bűvös gyógyírral sietett segítségére, és halhatatlanná akarta tenni őt. De közben Amphiaraosz levágta Melanipposz fejét, és azt nyújtotta oda a halállal viaskodó Tüdeusznak; ez mohón kezdte szürcsölni ellenfele agyvelejét, mert azt remélte, hogy a saját életerejét nyeri vissza vele. Csakhogy Paliasz Athéné a háborúban sem tűri az embertelen vadságot, s amint ezt látta, undorral fordult el pártfogoltjától, és magára hagyta halálos végzetével.
Periklümenosz sebesítette meg Amphiaraoszt is, de ő az Iszménosz folyó partján messzire menekült előle, sebesen száguldott szekerén, míg egyszer csak Zeusz tüzes mennykövet dobott le. Ahol a villám lecsapott, kettéhasadt a föld, és elnyelte Amphiaraoszt, szekerével és kocsihajtójával együtt. Így rejtette el őt Zeusz a föld mélyén az emberek szeme elől, de halhatatlansággal ajándékozta meg, s a föld mélyéről azután is adott jóslatot az embereknek, ha illő módon közeledtek az eltűnése helyén emelt szentélyhez.
A Thébait ostromló hét vezér közül csak Adrasztosz menekült élve: halhatatlan lova, Poszeidón és Démétér gyermeke, az Areión ragadta ki harci szekerét a küzdelemből, és Argoszig meg sem állt vele.
Polüneikészen és Eteoklészen beteljesedett az apai átok: a két testvér egymás kezétől esett el Thébai falai alatt.
A megvert argoszi sereg elvonult, Thébai felszabadult, és Niké, a Győzelem istennője bevonult a nehéz harcban megvédett falak közé. Minthogy Oidipusznak mindkét fia elesett, a legközelebbi rokon jogán Kreón lett ismét a király. És az új király úgy rendelkezett, hogy Eteoklészt, aki hazája védelmében halt hősi halált, temessék el illő halotti pompával, de Polüneikész holttestét hagyják temetetlenül, a kutyák és a keselyűk martalékául, mert hazája ellen viselt háborút. Azt, aki meg merné szegni a tilalmat, és kegyeletet mutatna a hazaáruló iránt, halállal fenyegette meg.
És mégis, alighogy kihirdették városszerte a király parancsát, a Polüneikész holtteste mellé kirendelt őrök észrevették, hogy valaki, kijátszva éberségüket, a kegyelet jeléül vékony földréteggel takarta be a halottat.
Tanácstalanságukban már-már egymást vádolták, végül is úgy döntöttek, hogy eltávolítják a földréteget, és jelentik a királynak, mi történt. De melyikük jelentse? Hiszen ezek után egyikük se mert a király szeme elé kerülni. A sorsra bízták a döntést, kockát vetettek, s így egyiküknek vállalnia kellett.
Az elbizakodott király alig akart hinni a fülének, képzelni se tudta, hogy akad valaki, aki megszegi tilalmát.
Keményen megparancsolta az őröknek, hogy kerítsék elő a vakmerő tettest, mert különben őket éri utol a büntetés.
Nem sok reménye volt a jelentést tévő őrnek arra, hogy teljesíteni tudja a parancsot, – de gondolta, időt nyer legalább, s ha nem sikerül a tettes nyomára akadnia, feléje se néz többé a királynak, hanem menekül, amerre lát. De nem sok idő múlva újra megjelent a palota előtt, s a téren összegyűlt vének ámulva látták, kit vezet maga előtt, mint valami rabot: a király rokonát, Oidipusz leányát, Antigonét.
Kreón éppen kilépett a palotából, és hitetlenkedve hallotta a jelentést: a leányt Polüneikész frissen emelt sírhalma mellett találták, amint éppen italáldozatot mutatott be a keservesen megsiratott halott szellemének. A sírhantot az őrök megint kitakarták, és a tetten ért leányt elfogták.
Antigoné nem tagadott semmit, fölemelt fővel vállalta a király előtt is, hogy megszegte a tilalmat, de csak azért, hogy magasabb törvénynek engedelmeskedjék, a természet isteni rendjének, amely nem ma vagy tegnap lépett életbe, hanem öröktől fogva fennáll, és az erkölcs íratlan szabályait is magában foglalja.
– Nem azért jöttem a világra, hogy a gyűlölködőkkel együtt gyűlölködjem, hanem azért, hogy a szeretet kössön össze az emberekkel – mondta Antigoné szelíden, de ellentmondást nem tűrő határozottsággal. – És érdemel-e bárki is több szeretetet a testvérnél? Hiszen ha hitvese hal meg valakinek, még találhat helyette másikat, elveszett gyermekei helyett is születhetnek újak, de ha nem él már sem apám, sem anyám, lehet-e még másik testvérem? Ha tettemért halál vár reám, nyugodtan eltűröm, de nem tudtam volna nyugodtan nézni, hogy nem akad kegyeletes kéz, amely szegény testvéremnek holtában megadja, ami minden halottnak kijár.
De Kreón füle süket maradt minderre, csak azt forgatta fejében, hogy hová lesz az ő királyi tekintélye, ha most Antigonénak megkegyelmez. És ridegen mondta ki a halált a leányra, sőt még húgát, Iszménét is bűnrészességgel vádolta. Ez, szegény, nem tudott erőslelkű nővérével tartani a tettben, de most vele együtt szívesen vállalta volna a halált. S már arra is volt bátorsága, hogy figyelmeztesse Kreónt: ha Antigonét halálra ítéli, saját fiát, a kedves Haimónt fosztja meg menyasszonyától. Kreón durván hárította el a figyelmeztetést: Hádész, az Alvilág ura oldozza fel kettőjük frigyét. Hiába jött Haimón is, nemcsak szerelmére hivatkozva, hanem a nép ítéletére is, amely Antigonét máris felmagasztalja, amiért a testvéri szeretet nevében a zsarnokkal mert szembeszállni. De Kreón nem törődött már sem fia szerelmével, sem a nép véleményével, csak királyi tekintélyét védte, és feltétlen engedelmességet követelt.
Kezet emelni mégsem akart Oidipusz lányára. Ezért elrendelte, hogy a város határán kívül egy sziklabarlangba zárják elevenen, s tegyenek melléje annyi eleséget is, amennyi elég ahhoz, hogy a város a vér bűnétől mentesüljön.
– Ott aztán könyöröghet Hádészhoz, hogy mentse meg életét, hiszen amúgy is mindig csak az alvilági istenek kegyét kereste – tette még hozzá gúnyosan.
De hamarosan megfagyott a gúnymosoly az arcán. Mert alighogy elhurcolták Antigonét, egy kisfiú Kreón elé vezette Teiresziaszt: a vak jós mindenki helyett látta a jövőt, de őhelyette lába előtt az utat ennek a kisfiúnak kellett látnia. Teiresziasz, aki soha nem mondott még olyan jóslatot, amely ne ment volna teljesedésbe, borzalmas előjelekre figyelmeztette a királyt: ahol máskor madárjóslatra szokott várni, izgatott vijjogás, egymással viaskodó madarak karmainak csattogása, szárnyának zúgása hallatszik, s az oltár tüze. hiába ég, nem csap fel a lángja magasba, az istenek visszautasítják az áldozatot.
– Miattad fordulnak el az istenek a várostól – jelentette ki Teiresziasz -, mert az élőt sírverembe zártad, a halottat pedig nem engeded eltemetni.
Úgy tett először Kreón, mintha nem sokat adna Teiresziasz beszédére. Meg is vádolta, hogy titkos vetélytársai bérelték fel ellene. De megrendült a nyugalma, amikor Teiresziasz az Erinnüszekre, a bosszúálló istennőkre hivatkozott, akik Kreón családját hamarosan gyászba fogják borítani.
Sértődötten távozott a jós, de maga után hagyta szörnyű jóslatát, és nyugtalanságot hagyott hátra Kreón lelkében. Még mindig habozott, a jós szavára hallgasson-e, vagy a saját tekintélyét védje tovább, de már hajlott a thébai vének józan szavaira, akik azt tanácsolták, temettesse el illően Polüneikészt, és szabadítsa ki a leányt a sziklasírból, amíg nem késő.
Maga mellé vette szolgáit, csákánnyal, baltákkal, ásókkal felszerelve. Először Polüneikész meggyalázott holttestét keresték fel, friss olajfaágakkal betakarva elhamvasztották, és sírhalmot hantoltak föléje. Majd a barlanghoz siettek, ahova Antigonét zárták. A barlang szája elől elgördítették a sziklát, de későn érkeztek: a leányt holtan találták, fátylából sodort kötéllel akasztotta fel magát, hogy ne kelljen lassú kínhalálát bevárnia. Mellette jajveszékelt Haimón: siratta menyasszonyát, és átkozta apját. Már kívülről hallotta Kreón, s türelmetlenül lépett a barlang mélyére hatoló szolgák nyomába. Mikor odaért, kétségbeesetten könyörgött fiának, hagyjon fel a hiábavaló gyásszal, és kövesse őt. De Haimón kardot emelt ellene, s amikor Kreón félreugrott, maga ellen fordította fegyverét, és holtan rogyott halott menyasszonya mellé.
Karjába szorítva hozta ki fia holttestét a király a barlangból, s úgy vitte jajveszékelve a palotába. Itt újabb csapás várt rá: felesége, Eurüdiké, amikor megtudta, mi történt, elsiratta gyermekeit, Megareuszt, akit Thébai szabadulásáért kellett Arésznak feláldozni, és Haimónt, akit most Kreón kegyetlensége döntött romlásba, majd megátkozta férjét, és öngyilkos lett.
Így büntették az istenek Kreón elbizakodottságát.
Tíz esztendő múltán a Thébait ostromló hét vezér fiai – az „epigonok” – megismételték az apák vállalkozását. Az „utódok” több sikert értek el, mint az elődök. Az előző háborúban csak egy vezér maradt életben a hét közül, Adrasztosz, most pedig csak egy esett el, éspedig éppen Adrasztosz fia, Aigialeusz. A többiek diadalmasan vonultak be a városba, és Polüneikész fiát, Therszandroszt visszahelyezték ősei örökébe. A zsákmány javát Apollónnak ajánlották fel, és elküldték Delphoiba vele a menekülés közben elhunyt Teiresziasz leányát is, Mantöt, aki örökölte apja jóstehetségét.
Therszandrosz nem uralkodott sokáig Thébaiban. Vezértársával, Diomédésszel, Tüdeusz fiával együtt csatlakozott a Trója ellen gyülekező görögökhöz, de míg Diomédész a trójai háborút is győzelmesen végigharcolta, Therszandrosz már a kis-ázsiai előcsatározások során Télephosszal, Héraklész és Augé fiával került szembe, és elesett.