38. Odüsszeusz Ithakában

A hazatérő fiú Eumaiosszal üzent anyjának, és hű embere lelkére kötötte, hogy csak Pénelopéval magával közölje megérkezését. Mikor Odüsszeusz és Télemakhosz maguk maradtak, megjelent Athéné Odüsszeusz előtt. Télemakhosz nem vette észre, mert nem mindenkinek mutatkoznak meg az istenek szemtől szembe. Csak Odüsszeusz látta meg és a kutyák, ezek nem ugattak, hanem szűkölve lapultak meg a karám körül. Szemével intett az istennő Odüsszeusznak, kihívta a házból, és így beszélt hozzá:

– Laertész isteni fia, ravasz Odüsszeusz, most már fedd fel kilétedet fiad előtt, hogy a kérők számára halált hozva együtt menjetek be ketten a városba! Én magam se fogok soká elmaradni tőletek, mert mellettetek akarok állni a harcban.

Így szólt, és aranyvesszejével megérintette Odüsszeuszt az istennő. Egyszeriben kicserélődtek koldusrongyai szép fényes és frissen mosott ruhákkal, arca megtelt, a ráncok elsimultak, s szép barna lett a bőre, sötét a szakálla. Elcsodálkozott Télemakhosz, mikor újra belépett hozzá Odüsszeusz, istennek hitte, és rémülten könyörgött hozzá. Alig akart hinni Odüsszeusz szavainak:

– Nem vagyok én isten, miért is gyanítasz bennem halhatatlant? Hanem atyád vagyok, akiért te annyit sírdogálsz és szenvedsz erőszakos férfiak miatt. Mindez, amit láttál, Athéné istennő műve, aki olyanná tesz, amilyenné akar, hiszen módjában áll; egyszer koldushoz tesz hasonlóvá, másszor szép ifjú férfivá. Mert könnyű az isteneknek, akik a széles eget lakják, akár megdicsőíteni a halandó embert, akár csúffá tenni.

Könnyezve ölelte át atyját Télemakhosz, és mindketten sírtak. Napszálltáig is sírtak volna, ha nem lett volna annyi megbeszélnivalójuk. Kivált azt kötötte fia lelkére Odüsszeusz, hogy senkinek ne árulja el hazaérkezését, még magának Pénelopénak és Laertésznek sem. A nagy túlerővel szemben csak ravaszsággal győzhetnek, s még azt is ki kell tapasztalniok, hogy a cselédségben ki maradt hű Odüsszeuszhoz.

Estére hazatért Eumaiosz, addigra Athéné vesszeje újra öreg koldussá változtatta Odüsszeuszt.

*

Ott töltötte az éjszakát Eumaiosz tanyáján Télemakhosz is, és csak reggel kereste fel aggódó anyját. De előbb meghagyta Eumaiosznak, hogy az öreg koldust, kinek kilétét még a hű ember előtt is titkolták, vezesse be a városba, hadd kolduljon ott magának valami eleséget.

Mikor Odüsszeusz és Eumaiosz a palota elé érkeztek, már kihallatszott a mulatozók zaja és Phémiosz éneke. A kapuban hevert Odüsszeusz vén kutyája, Argosz, elhanyagoltan és senkitől számba nem véve. Most fölemelte fejét, és fülét hegyezte; a hű kutya húszévi távollét után is ráismert, a farkát csóválta, de már nem tudott gazdája elé menni. Odüsszeusz meghatottan morzsolt szét egy könnycseppet a szemében, titokban, hogy meg ne lássa Eumaiosz, s bementek a palotába. A szegény Argosz meg éppen csak megérte, hogy húsz év múltán még egyszer lássa gazdáját, s azzal kiadta páráját.

Bent a palotában Télemakhosz, aki szintén jelen volt a lakomázók között, magához intette Eumaioszt, s vele küldött valami harapnivalót Odüsszeusznak, és biztatta, hogy járja körül koldulva a vendégsereget. Odüsszeusz illendően megköszönte, térdére fektette koldustarisznyáját, az ételt arra helyezte, és úgy falatozott. Majd sorjában körüljárta a vendégeket, mindenki adott neki valamit, csak Antinoosz utasította el gőgösen.

Pénelopé is meghallotta, hogy bánt Antinoosz a házukba érkező idegennel, s nagyon haragudott érte. Felhívatta szobájába Eumaioszt, hogy kikérdezze az idegen felől, és vele üzenjen érte: bizonyosan sokfelé megfordult, hátha tud valami hírt Odüsszeuszról. S miközben Pénelopé házuk hű emberének arról beszélt, hogy ha Odüsszeusz hazatérne, fiával együtt hogyan állna bosszút a gonosz kérőkön, felhallatszott lentről Télemakhosz hangos tüsszentése. A tüsszentés jó előjel, boldogan figyelmeztette rá a királyné Eumaioszt. Lement a kondás az idegenért, de ez visszaüzent vele: várjon, amíg a nap lebukik, hogy ne keltsen feltűnést a kérők között, ha hírt visz a királynénak. Helyeselte az okos Pénelopé, és bevárta az estét, Eumaiosz pedig elköszönt még Télemakhosztól, és visszatért estére a kamrába.

*

De megjött a helybeli koldus, a híres nagyevő. Arnaiosznak hívták, mármint ezt a nevet adta neki anyja a születésekor, de az ifjak mind csak Írosznak, azaz „Írisz úrnak” nevezték, mert ő hordta szét a híreket és az üzeneteket, akárcsak Írisz istennő az istenek között. Ez rátámadt Odüsszeuszra, és el akarta kergetni a háztól, ahol ő régibb jogon szokott kéregetni. De Odüsszeusz nem hagyta magát. Meglátta Antinoosz, hogy összekapott a két koldus, nagyot nevetett, és még biztatta is őket a viadalra.

Hamarosan földhöz vágta Odüsszeusz a nagy termetű, lomha Íroszt, még a szájából is ömlött a vér, és a fogai kihullottak. Aztán kivonszolta, miközben a kérők majdhogynem halálra nevették magukat. Mikor visszajött Odüsszeusz, nagy nevetés közt ünnepelték a győztest benne, és Antinoosz feléje nyújtotta a versenydíjat, a töltött kecskebendőt.

Pénelopé is lejött két cselédje kíséretében az emeletről, s amint megállt a tetőzetet tartó oszlop mellett, fényes fátylat tartva arca előtt, elbűvölte a kérőket csodálatos szépségével. Télemakhoszt feddette először, hogy részt vesz a kérők mulatságain, és eltűrte az otromba tréfát a házában menedéket kereső idegennel. Aztán a kérőket leckéztette, háza méltósága felett őrködve. Boldogan hallgatta okos feleségét Odüsszeusz. A kérők elszégyellték magukat, szolgáikat hazaszalajtották, hogy hozzanak drága ajándékokat Pénelopé számára, de azért együtt maradtak akkor is, mikor a ház asszonya visszavonult szobájába az emeletre.

*

Odüsszeusz ekkor elérkezettnek látta az időt, hogy a teremből kihordják a fegyvereket. Míg ezeket a közeli kamrába hurcolta Télemakhosz és Odüsszeusz, Athéné tartott aranymécsest. Télemakhosz csodálkozva nézte, hogy telnek meg fénnyel a falak. Aztán a fiú nyugodni tért.

Pénelopé ezalatt kikérdezte az idegent férje felől. Odüsszeusz most Idomeneusz testvérének, a krétai Minósz király unokájának adta ki magát, s elmondta, hogy Krétában vendégül is látták Odüsszeuszt, és biztos hírt hallott felőle: most Dódónába megy, hogy hazatérése előtt Zeusz tölgyeitől kérjen jóslatot. Pénelopé sírva hallgatta az idegent, és nem is sejtette, hogy akit siratott, az ült mellette. S hogy vendégszerető háza szégyenben ne maradjon, megparancsolta szolgálóinak, lássák el mindennel a jó hír hozóját, és mossák meg langyos vízzel a sok vándorlásban elfáradt lábát. Odüsszeusz vonakodott a szolgálók segítségét igénybe venni: legfeljebb egy öreg cselédnek engedné, hogy a lábához érjen. Ekkor Pénelopé Odüsszeusz öreg dajkájának, Eurükleiának adott parancsot.

Örömmel szolgálta ki Eurükleia az idegent, hiszen annyi vendég fordult meg a háznál, de egy se hasonlított még ennyire Odüsszeuszra.

– Mondták ezt már mások is, anyóka – mondta erre Odüsszeusz, hogy elhárítsa a gyanút. Háttal ült a tűznek, hogy meg ne lássa a lábán a dajka a régi sebhelyet. Hanem Eurükleia, alighogy behozta az üstöt, s hideg vizet kevert el benne, s kezébe vette, hogy mosogassa az idegen lábát, meglátta a sebhelyet, eleresztette a lábat, és a langyos víz kiborult. Könnyel telt meg a hű cseléd szeme, és felkiáltott:

– Bizony, hogy Odüsszeusz vagy, gyermekem, ó, hogy előbb föl nem ismertelek! – S már Pénelopéhoz lépett volna, hogy hírül adja neki, hogy megjött a férje, de Odüsszeusz a torkára szorította kezét, s míg Athéné elfordította Pénelopé figyelmét, megfenyegette.

De felelt Eurükleia:

– Gyermekem, nem kell, hogy megfenyegess engem, hiszen tudod, hogy megbízható vagyok, s ha kell, hallgatni fogok, keményen, mint a kő. Hanem mást mondok: ha az isten kezedre adta a kérőket, én majd sorban megmondom neked, hogy melyik cseléd lett hűtlen hozzád.

– Azt már majd magam is kitapasztalom, anyóka – felelt Odüsszeusz –, te csak őrizd meg a titkot, és a többit bízd az istenekre!

*

Reggelre kelve Eurükleia költögette a szolgálókat, sürgetve, hogy takarítsák ki a házat, mossák el az edényeket, és hozzanak friss vizet. A férfi cselédek fát hasogattak, a leányok is hamar meghozták a vizet a forrásról. Velük jött Eumaiosz is, a derék kondás, s most is volt néhány jó szava a szerencsétlen idegenhez. Hozta a hitvány Melanthiosz, a régi gazdához hűtlen kecskepásztor is a kecskéket a kérők lakomájához, s amint meglátta Odüsszeuszt, gyalázkodó szóval illette. Philoitiosz, aki kénytelen-kelletlen egy meddő tehenet s néhány hitvány kecskét hozott a hívatlan vendégek parancsára, részvevő szavakkal fordult hozzá. Gazdájára, Odüsszeuszra gondolt, aki, ha ugyan él, talán szintén ilyen nyomorultul bolyong. Mert a koldusban ő sem ismerte fel jó gazdáját, aki még mint gyermeket rendelte őt a gulya mellé.

Jöttek a kérők is, hamarosan megtelt velük a terem. Télemakhosz is megérkezett a népgyűlésből. Odüsszeusz számára a küszöb mellé tétetett hitvány széket és asztalkát, s szigorú szóval fordult a kérőkhöz, hogy ma nem fogja tűrni a házában menedéket kereső idegen bántalmazását. De az elbizakodott férfiak féktelen kedvével nem lehetett beszélni, durva hahotájuk nem ült el. Télemakhosz egyre csak atyját nézte, és leste, hogy az mikor küldi már a gyalázatos kérők ellen.

*

Ezen a napon Pénelopé behozatta Odüsszeusz íját a terembe, és így szólt a kérőkhöz:

– Hallgassatok rám, ti büszke kérők, kik itt esztek-isztok örökké a soká elmaradó férfi palotájában, s azt mondjátok, hogy más szándék nem vezetett ide, csak engem akartok feleségül venni! Hát eljött az idő! Az isteni Odüsszeusz íját teszem elétek. Aki legkönnyebben tudja felajzani, és a nyilat mind a tizenkét balta fokán keresztüllövi, azt fogom követni, elhagyva e házat, ahol fiatal éveim elteltek, ezt a szép és gazdag palotát, de tudom, álmomban se fogom elfelejteni.

Eumaiosz sírva tette a kérők elé a nehéz íjat; Philoitiosz, a marhapásztor is sírva fakadt, mikor ráismert szegény gazdája fegyverére.

Télemakhosz felállította a baltákat, gödröt ásva mindegyik számára a padló agyagjába, és mérőzsinórt feszített ki, hogy egyenesen álljanak. Próbálgatták a kérők, de hiába próbálták. Egymás után vették kézbe Odüsszeusz óriási íját, de nem bírták kifeszíteni, és érezniök kellett, hogy mennyivel hitványabbak Pénelopé férjénél.

Eközben Odüsszeusz félrevonult a két hűségesnek bizonyult szolgával.

– Philoitiosz gulyás és Eumaiosz kondás, mondanék valamit, vagy tovább titkoljam? Tudnátok-e Odüsszeuszt segíteni, ha hirtelen hazahozná valamelyik isten közétek? A kérők mellé állnátok-e, vagy Odüsszeusz mellé? Szóljatok, ahogy a lelketek sugallja!

– Zeusz atya, ha teljesítenéd ezt a kívánságomat, hogy hazavezesse valamelyik isten azt a férfit miközénk, meglátnád, mekkora erő van a két kezemben! – fohászkodtak a hű szolgák, mire Odüsszeusz fölfedte kilétét.

Sírt a két hű szolga örömében, és csókolták a kezét, a vállát, ahol érték. Elsírdogáltak volna ott estelig is, de Odüsszeusz lecsöndesítette őket, nehogy valaki még így találjon rájuk. Aztán megbeszélték a teendőket, hogyan tartsák távol a szolgálókat, s adott jelre hogyan zárják el az ajtókat. S hogy feltűnést ne keltsenek, egyenként tértek vissza a terembe.

Akkor már kimerültek a kérők a hiábavaló próbálgatásban. Antinoosznak eszébe jutott, hogy a városban éppen Apollón ünnepét üli a nép – újhold volt aznap –, s gondolta, talán a nyilas isten nem engedi, hogy még az ünnep napján is íjat feszítsenek, az ünneptől távol maradva. Azt javasolta, hogy aznap ne is próbálkozzanak többé, hanem másnap reggel mutassanak be áldozatot Apollónnak, s akkor majd az isten ad erőt az íj felajzásához.

De most Odüsszeusz kérte, hogy engedjék, hadd próbálja meg ő is az erejét rajta. Hiába utasították el felháborodottan a kérők: más koldus még oda se mer hallgatni arra, hogy mit beszélnek az urak az asztalnál. Pénelopé azonban ragaszkodott hozzá, hogy teljesítsék az idegen kérését.

Odüsszeusz kezébe vette, megforgatta és jobbról-balról nézegette kedves régi íját, hogy nem kezdte-e ki a szú, amíg ő hazájától távol bolyongott. Csodálkozva látták a kérők hozzáértő mozdulatait. Gondosan megtapogatta és megpendítette az ideget, mint mikor mesteri énekes pengeti a lant húrjait. S zengő hangot adott az ideg, a fecske énekéhez hasonlót. Elszontyolodtak a kérők, amikor meghallották. Megdördült az ég, és Odüsszeusz örült, hogy kedvező jelet küldött le neki Kronosz fia. S vette a nyilat, mely ki volt már készítve az asztalon – a többi a tegezben hevert –, ráhelyezte az idegre, és elpattintotta. Repült a sebes nyíl, s nem tévesztette célját, mind a tizenkét balta fokán keresztüljutott a szemben lévő ajtóig.

Pénelopét már előbb felküldte Télemakhosz az asszonyszobába, a cselédeket is ügyesen eltávolították. S ekkor Odüsszeusz intett Télemakhosznak, az gyorsan vette a kardot és a dárdát, és apja mellé lépett.

*

Odüsszeusz ledobta magáról rongyait, és az ajtóhoz ugrott, kezében az íjjal, s a nyilakat mind a lába elé öntötte a tegezből. És odakiáltott a kérőknek:

– Hát ez az íjverseny baj nélkül megtörtént, most másfajta célpontot keresünk, csak megadja most is a sikert Apollón!

Antinoosz éppen az aranyserleg felé nyúlt, hogy igyon; őt vette célba elsőnek Odüsszeusz, s talált most is a nyíl. Antinoosz holtan vágódott el. Megvetően mérte végig a rémült kérőket Odüsszeusz tekintete.

– Ti kutyák, nem gondoltátok, hogy még visszatérek valaha Trója alól, ezért mertétek pusztítani az én házamat s megkérni feleségem kezét, nem félve sem az istenektől, akik a széles égben laknak, sem az emberek bosszújától. De most elérkezett a vég mindannyiótokra!

Amíg a nyilakból tartott, avval vette sorjában célba mindegyiket, mire az elfogyott, Télemakhosz hozott fegyvert a kamrából atyjának, magának és a két hű cselédnek. De a kamra ajtaját a nagy sietségben nyitva feledte, s Melanthiosz a kérők számára is hordta ki a fegyvereket. Mikor észrevették, Eumaiosz és Philoitiosz kegyetlenül felkoncolták a hűtlen kecskepásztort, de addigra már tizenkét kérő állt teljes fegyverzetben. Ám hiába voltak ők többen, Odüsszeusz ellen semmire se jutottak, mert Pallasz Athéné jött le az Olümposzról, hogy kedveltjét megvédje. Senki se maradt életben a kérők közül. Hanem Phémiosz életét megkímélte Odüsszeusz, hiszen ő csak kényszerűségből mulattatta a kérőket énekével, s mint az isteni ének tudója, az istenek oltalma alatt állt. A kérőket kiszolgáló Medón számára Télemakhosz kért kegyelmet, mert Medón is mindig törődött vele gyermekkorában.

Akkor Télemakhosszal Eurükleiát hívatta Odüsszeusz. Vértől szennyesen találta gazdáját a hű dajka, mint oroszlánt a nyáj közepén. Már-már felujjongott, amikor a porba hullva látta a gonosz kérőket, de Odüsszeusz leintette:

– Csöndesebben örülj, vénasszony, türtőztesd magad, és ne ujjongj, mert bűn volna a megölt férfiak felett dicsekedni! Ezeket a Moira, az istenek végzése győzte le, és saját gonosztetteik, mert senkit se becsültek a földön, se jó embert, se rosszat, akárki érkezett is közéjük. – S számon kérte Eurükleiától, hogy az asszonycselédek közül ki lett hűtlen hozzá és családjához.

*

Ujjongó kacagással ment fel a vénasszony az emeletre, hogy megvigye a hírt úrnőjének. De nem hitt a szavának Pénelopé:

– Anyó, az istenek elvették az eszedet, még te is csak gúnyolódsz gyászomban, hogy ilyen kósza hírt hozol, és felébresztesz édes álmomból! Azóta sem aludtam így, hogy Odüsszeusz útra kelt a szörnyű Iliosz felé.

Odüsszeuszt ezalatt megfürösztötte Eurünomé, a hű gazdasszony, és megkente bőségesen olajjal, és szép ruhákba öltöztette. Athéné istennő szépséget öntött rá, nagyobb lett és teltebb, s fejéről göndören omlottak le hajfürtjei, mint a hüakinthosz-virág. A halhatatlan istenekhez volt hasonló, mikor kilépett a fürdőmedencéből. Úgy ült a trónszékbe, feleségével szemben. Most már inkább ismerte volna fel férjét Pénelopé, mint a durva koldusgúnyában, de húsz keserves esztendő óvatosságra intette.

– Hát vess az udvaron ágyat nekem, anyó – mondta Odüsszeusz Eurükleiának –, mert látom, kemény vas ennek az asszonynak a szíve!

Mostanra hagyta Pénelopé az utolsó próbát, s így toldotta meg férje parancsát:

– Vigyétek ki az ágyat az udvarra a hálószobából, melyet ő maga épített, s vessétek meg neki, gyapjútakaróval, fényes lepedővel!

De közbeszólt Odüsszeusz:

– Ó, asszony, nehéz parancsot adtál! Ki vihette valaha is máshová az én ágyamat? Halandó ember nem, ha mégolyan erős, akkor sem, hiszen a földbe van gyökerezve a lába. Hatalmas olajfa nőtt házunk sövényén belül, vastag volt a törzse, mint valami oszlop. A köré építettem hálószobámat, letörtem az olajfa lombos koronáját, törzsét körülgyalultam ágylábnak, és a fölé faragtam, arannyal, ezüsttel, elefántcsonttal díszítve a nyoszolyát, és bíborral befestett bőrszíjat feszítettem ki rajta.

Ellágyult erre Pénelopé, térde megroggyant, aztán sírva futott Odüsszeusz felé, karjával átölelte nyakát, fejét megcsókolta, és így szólt:

– Ne haragudj rám, Odüsszeusz, hiszen te vagy a legokosabb minden ember között! Az istenek mértek ránk nyomorúságot, ők irigyelték meg, hogy mi mindig egymás mellett maradjunk, és együtt élvezzük fiatalságunkat, és úgy érkezzünk az öregség küszöbéhez. Bocsásd meg, hogy nem fogadtalak szeretettel, csókkal, mihelyt megláttalak, de mindig borzadva féltem, hogy valaki rászed, csalfa szóval, mert sokan vannak, akik ármányt szőnek! De nyoszolyánk titkát csak mi ketten tudtuk, meg egyetlen hű cselédem, akit atyám adott velem, mikor hozzád jöttem feleségül.

Sírtak mind a ketten. Mint mikor a hajótörött a szennyes habokban úszva végtére partot ér, és a szárazföldre léphet, olyan várva vártan érkezett meg férje Pénelopénak. Még a rózsásujjú Hajnal is sírva találta volna őket, ha Pallasz Athéné mást nem gondol. Már vége felé közeledett az éjszaka, de az istennő megnyújtotta, és az aranytrónusú Éoszt feltartóztatta az Ókeanoszban, s nem engedte, hogy befogja gyorslábú lovait, Lamposzt és Phaethónt, akik a fényt hozzák az embereknek.

Ezalatt Eurünomé megvetette a nyoszolyát, a hű hitvestársak nyugovóra tértek. Alig bírtak betelni a boldogsággal, annyi mindent tudtak egymásnak beszélni. Pénelopé arról, hogy mennyi bajban volt része idehaza, Odüsszeusz arról, hogy mennyit szenvedett bolyongása közben, mennyi várost látott, és hányféle nép szokásait ismerte meg. Végre elaludtak, s mikor Athéné úgy gondolta, hogy eleget aludtak, küldte a Hajnalt, hogy hozza a fényt az embereknek.

Fölkelt Odüsszeusz, elbúcsúzott hitvesétől, fölkeltette Télemakhoszt meg a gulyást és a kondást. Fölfegyverkeztek mind a négyen, és elhagyták a palotát. Akkor már világos volt mindenütt a földön, de őket sötét éjszakába burkolva vezette ki Athéné a városból.

*

Hermész a bűvös aranyvesszővel hívogatta kifelé a halott kérők lelkét. Mint a denevérek a barlang mélyén, suhogva röpdöstek, amerre az isten vezette őket, az Ókeanosz folyása és a Fehér Szikla, a Nap kapui és az álomképek népe mellett suhantak el, és megérkeztek az aszphodelosz-rétre, ahol a többi halott lelke is lakik.

Odüsszeusz és Télemakhosz pedig a kondással és a gulyással kiértek a mezőre, Laertész jól gondozott gazdaságához. Odüsszeusz előreküldte a többieket a mezei lakba, maga pedig felkereste öreg édesatyját a kertben. Idegennek, Odüsszeusz vendégbarátjának adta ki magát először. Sírva fakadt Laertész, mikor fiáról hallott, s a föld porát szórta ősz fejére. Odüsszeusz nem bírt alakoskodni tovább, őt is a sírás fojtogatta már, átölelte atyját, és megcsókolta:

– Itt vagyok, atyám, én magam, hagyj fel már a sírással!

De húszesztendős távollét után most Laertész is bizonyságot kért. Odüsszeusz megmutatta a sebhelyet a lábán, és előszámlálta a kertben a fákat, melyeket atyja még gyermekkorában ajándékozott neki: tizenhárom körtefát, tíz almafát, negyven fügefát és ötven sor szőlőtőkét.

Ekkor megroggyant az aggastyán térde, és a szíve megremegett, felismerte e jelekről a fiát, és átölelte boldogan. Csak a kérők rokonaitól félt, mikor meghallotta, hogy mi történt előző nap a palotában. De Odüsszeusz megnyugtatta, és bevezette a házba, ahol addigra ételt készítettek Télemakhosz és a pásztorok. Most már hagyta Laertész, hogy megfürössze, olajjal megkenje és királyi ruhákba öltöztesse vén cselédje, s mikor kilépett a fürdőmedencéből, szebbé, nagyobbá tette őt Athéné. Megjött közben Doliosz is, Laertész öreg vincellérje a fiaival, akik kerítésnek való ágakért jártak az erdőn. Ezek mind fegyverbe öltöztek, Odüsszeusz, Télemakhosz, a kondás, a gulyás, Doliosz hat fia, sőt maga Laertész és Doliosz is, mert a végső szükség ősz fejüket is harcra kényszerítette.

Jött is már a kérők rokonsága ellenük, mert addigra már sebes szárnyon szállt a véres lakoma híre.

Hanem az Olümposzon mást határoztak az istenek: béküljenek ki, és feledkezzenek meg az elszenvedett sérelmekről, s szeressék most már egymást Ithaka lakói, mint azelőtt, hogy Plutosz, a „Gazdagság” és Eiréné, a „Béke”, bőséggel lakozzanak a szigeten. Leküldte Zeusz Athénét; ő már amúgy is menni akart, mert aggódott Odüsszeuszért. És az istennő Mentor képében teremtett békét Ithaka lakói között.