7. Héraklész

Até, a rontás kegyetlen istennője, Zeusz lánya. A lábai lágyak – nem hallani, mikor közeledik –, nem is a földön jár puha lépteivel, hanem az emberek feje fölött, s ő okozza a kárt, egymás ellen uszít két embert, és az egyiket gúzsba köti. Valamikor ugyan az Olümposzon lakott, de megtörtént, hogy Zeuszt sem kímélte.

Azon a napon, amikor a szép fallal koszorúzott Thébai városában meg kellett születnie Héraklésznak, Zeusz eldicsekedett a többi istennek:

– Halljátok, istenek, halljátok, istennők, férfit hoz ma a világra Eileithüia, aki mind a körüllakók felett uralkodni fog, és abból a családból származik, amelyik az én véremből eredt.

De szívében csellel így szólt hozzá a felséges Héra:

– Hát esküdj meg kemény esküvéssel, hogy csakugyan mind a körüllakók felett uralkodni fog, aki ma születik abból a családból, amelyik a te véredből eredt.

Így szólt Héra, és Zeusz nem vette észre az ármányt. Megesküdött nagy esküvéssel, és evvel az esküvel gúzsba kötötte őt Até. Héra pedig szökellve hagyta el az Olümposz ormát, s hamarosan elért Argoszba. Ott Szthenelosz uralkodott, miután elűzte a trón jogos urát, Amphitrüónt. Betért Héra Szthenelosz feleségéhez* s meghozta neki a gyermeket, pedig még nem volt itt az ő ideje. Alkménétől pedig visszatartotta Eileithüiát. Aztán megvitte a hírt Zeusznak, Kronosz fiának:

– Zeusz atya, fényes villám ura, hallgasd meg, mi hírt hozok neked. Megszületett már a derék férfi, aki uralkodni fog Argosz lakóin, Eurüsztheusz, Szthenelosz fia. Méltó rá, hogy uralkodjék, hiszen ő a te fiadnak, Perszeusznak az unokája.

Éles fájdalom hasított Zeusz szívébe, megragadta Atét dús hajánál fogva, és haragvó szívvel mondta ki az esküt, hogy nem fog többé az Olümposzra és a csillagos égbe soha visszatérni Até, aki mindenkit megront. S megforgatta és lehajította a csillagos égből, így került Até az emberek közé, hogy megrontsa az életüket.

De Zeusz is keserves sóhajok közt emlegette Atét, valahányszor kedves fiát látta, méltatlan szolgálatban, amint Eurüsztheusz nehéz parancsait teljesíti.

*

Tíz hónapos volt Héraklész, Iphiklész pedig, az öccse, egy éjszakával fiatalabb, amikor először bizonyította be, hogy Zeusznak a gyermeke. Alkméné, az édesanyjuk, megfürösztötte, megszoptatta mindkettőt, és bölcső helyett éjszakára öblös ércpajzsba fektette őket, amelyet Amphitrüón hozott haza a háborúból. Búcsúzóul még megsimogatta fejecskéjüket, és így duruzsolt hozzájuk:

– Aludjatok szépen, én kicsinyeim, édes és frissítő legyen az álmotok, én lelkecskéim, két kicsi testvérke, vigyázok reátok, mint szemem fényére, boldogan pihenjetek, és boldog hajnalra ébredjetek! – És ringatta a hatalmas pajzsot, amíg csak el nem aludtak.

Aztán elnyugodott az egész ház népe.

Hanem éjfél felé a féltékeny Héra két gonosz sárkánykígyót küldött, hogy pusztítsák el a kis Héraklészt. Kék gyűrűkben tekerőzve csúsztak át a küszöbön, szemükben gyilkos tűz villogott, sziszegő nyelvükön halálos mérget hordoztak.

De Zeusz vigyázott Alkméné két szép fiára. Mikor már az ércpajzs közelében tekergőztek a kígyók, ragyogó fény jelent meg a pajzs-bölcső felett, és a gyermekek felriadtak.

Elsírta magát Iphiklész, amint megpillantotta a pajzs peremére felkapaszkodó kígyók fullánkjait, és rémülten rugdalta gyapjas takaróját, mintha el akart volna menekülni apró lábával. De a kis Héraklészt még dajkája sem látta soha sírni. Most is bátran szembeszállt a veszedelemmel, és két kicsi kezével mint kemény bilinccsel ragadta torkon a két kígyót. Azok meg ráfonódtak karjára, hátára, úgy próbáltak szabadulni.

Közben Alkméné is felébredt Iphiklész keserves sírására. Föllármázta urát:

– Ébredj, Amphitrüón, ébredj, kelj fel gyorsan, nincs időd vesződni saruddal, ruháddal! Nem hallod kisebbik fiunk megriadt sírását? Nem látod, éjnek idején milyen csodálatos világosság ömlik el a falakon?

Fölkelt Amphitrüón, és remekbe készült kardját leemelte a szögről. Ekkor már eloszlott a csodálatos fényesség, és újra éjszakai sötétség borult az ágyasházra. A cselédek is ébredeztek, szemükből ásítva dörzsölték ki az álmot.

– Gyorsan, gyorsan, szolgák – kiáltozta Amphitrüón –, hozzatok világot, nyissátok ki az ajtókat!

Egyszeriben nagy lótás-futás támadt, az egyik lámpással, másik a tűzhelyről vett égő csóvával sietett a szobába. Ki erre kapkodott, ki amarra nézett, senki se tudta, mi történt, és megtelt a szoba álmélkodó cselédekkel.

Volt is ott mit nézni! A kicsi Héraklész, alig karonülő, anyja kebléhez szokott csöppnyi gyermek, ágaskodott már a pajzs-bölcsőből, gyönge két kezével apja felé tartva a két sárkánykígyót. Csengő kacagással, gyermekes örömmel mutogatta, és úgy helyezte őket Amphitrüón lábai elé. Nem volt már pára egyikben sem.

A bölcső másik oldalán Alkméné alig győzte megvigasztalni Iphiklészt. Kebléhez szorítva babusgatta, csitítgatta keserves sírását, melengette halálos rémülettől fagyott kis testét. Héraklészt bezzeg csak vissza kellett fektetnie Amphitrüónnak a báránybőr takaró alá, s mintha mi sem történt volna, szépen elaludt mindjárt, úgyhogy Amphitrüón is megnyugodva feküdt le újra nyoszolyájára.

De Alkméné nem tudott többé lenyugodni azon az éjszakán. Tudta, hogy a két kígyó megjelenése és a gyermek hőstette még nagyobb csodák előjele. Mikor a kakasszó már harmadszor hirdette meg a hajnalt, elküldött Teiresziaszért.

– Tárd fel a jövendőt, ne titkolj el semmit, akár jó, akár rossz, amit az istenek a kis Héraklész felől terveznek! – esdekelt jóslatért az agg jövendőmondó előtt.

– Ne félj, Alkméné! – mondta a vak jós, aki látta a szemesek elől is eltakart jövendőt. – Ne félj, hős gyermek anyja, Perszeusz vére, ne félj! Csak az eljövendő boldogságra gondolj, mert szemem rég kihunyt édes világára mondom, sokan fogják a görög asszonyok, térdükön lágy fonalat sodorva, késő estig Alkméné nevét énekelni, és tiszteltté leszel az argoszi nők közt. Mert ez a te fiad a csillagos égre fog felszállni, a széles mellű hős, kinek karja alá szörnyek és emberek fognak hajolni. El van már végezve, hogy tizenkét munkája után Zeusz házában fog lakni, s ami halandó volt benne, azt az oitai máglya tartja vissza. Halhatatlan istennővel fogja menyegzőjét ülni, s azok az istenek fogják megbecsülni, akik most a barlanglakó két kígyót küldték ellene, hogy elpusztítsák mint csecsemőt. Eljön majd az idő, amikor a farkas nem bántja többé az őzborjat, és a te fiad fogja a föld békességét megszerezni. Hanem jól hallgass rám! Holnap éjszaka égessétek el a gonosz kígyókat éjfélnek idején, abban az órában, amelyben Héraklészt meg akarták ölni! Aztán a hamvakat gyűjtsétek össze, bízzátok az egyik cselédre, hogy szórja gondosan a folyóba, ne hagyjon meg egy szemernyit se belőlük, és hátra se nézzen, amikor hazajön. Tisztító kénnel és sós vízzel szenteljétek be aztán a házat, s Zeusznak, a leghatalmasabb istennek mutassatok be áldozatot, hogy ellenségeiteknél mindig ti legyetek a hatalmasabbak.

Így szólt és elballagott az esztendők súlya alatt görnyedezve a vén Teiresziasz.

S Héraklész, mint pompás fává serdülő vesszőcske, ott nőtt, nevelkedett Amphitrüón házában, anyja szeme előtt.

A betűkre és a lant pengetésére Linosz, Kalliopé fia tanította meg, a nyilazásra Eurütosz, Oikhalia királya, a lovak hajtására maga Amphitrüón.

Oroszlán bundája volt Héraklész fekvőhelye, reggelije hús meg egy kosár barna dór kenyér, amennyi egy aratónak is elég lett volna. Napközben azután nem kényeztették főtt étellel, ruhája is mindig egyszerű volt, mert Alkméné tudta, hogy nagy feladatokra neveli fiát.

*

De vad indulata már gyermekkorában elhomályosította nemes erejét. Tanítóját, Linoszt, Orpheusz testvérét, amikor ez megfenyítette, hirtelen haragjában a kezében levő lanttal ütötte vissza, és a csodálatos erejű gyermek ütése alatt Linosz meghalt. Amphitrüón félt, hogy Héraklész még máskor is elkövet hasonlót, ezért kiküldte a mezőre, a gulyához. Itt a pásztorok közt nevelkedett, s mindannyiuk közül kitűnt hatalmas termetével és erejével. Négy könyök széles volt a törzse, szemében tűz ragyogott, és nyíllal, dárdával egyaránt mindig célba talált.

Tizennyolc esztendős volt csak, és ott élt még a pásztorok között, mikor a Kithairón hegyi oroszlánt elejtette. Ez a fenevad a Kithairón felől tört a nyájra, és szörnyű pusztítást vitt végbe Amphitrüón és Theszpiosz marhái között. Theszpiosz Theszpiai királya volt. Héraklész megjelent nála, és jelentette, hogy meg akarja ölni az oroszlánt. Örült neki Theszpiosz, ötven napig látta vendégül. Rá is szolgált Héraklész, hogy szívesen lássa, mert megszabadította az oroszlántól a vidéket. A fenevadat megölte és megnyúzta, azóta hordta vállán az oroszlánbundát és sisak gyanánt az állat levágott fejét.

Éppen hazatérőben volt a kithairóni vadászatról, mikor szembetalálkozott Erginosz követeivel, akik az adóért jöttek Thébaiba. Ezt az adót Thébai lakói a következő okból fizették Erginosznak: Klümenoszt, Orkhomenosz királyát kővel megdobta a thébai Menoikeusz kocsisa. Félholtan vitték haza, már csak annyi ereje volt, hogy fiának, Erginosznak lelkére kösse a bosszút. Erginosz, amint átvette az uralmat, hadat indított Thébai ellen, sok embert megölt, és kikényszerítette, hogy Thébai húsz esztendőn keresztül fizessen neki adóba száz marhát évenként. Ezekért jöttek az orkhomenoszi követek, mikor Héraklésszal találkoztak. Ő levágta fülüket, orrukat, kezüket hátrakötözte, s még a tetejébe azt üzente velük, hogy itt van az adó, vigyék el Erginosznak. Erginosz erre sereggel támadta meg Thébait, de most Thébai részéről Héraklész volt a vezér, kit Athéné istennő látott el fegyverrel. Héraklész megölte Erginoszt, és Orkhomenosz népét, a minüaszokat megfutamította, s nemcsak hogy megszabadította szülővárosát a megszégyenítő adótól, hanem még az orkhomenosziakat kényszerítette kétszeres adó fizetésére. Héraklészt pedig Thébai királya, Kreón, avval jutalmazta, hogy nagyobbik leányát, Megarát hozzá, a kisebbiket pedig Héraklész öccséhez, Iphiklészhez adta feleségül.

*

Az istenek ajándékaikkal tüntették ki Zeusz hős fiát, Hermésztől kardot, Apollóntól íjat, Héphaisztosztól vértet, Athénétől peploszt kapott. Buzogányt maga vágott magának Nemea erdejében.

Csak Héra tekintett gyűlölettel Zeusz és Alkméné hős fiára. Őrületet küldött rá, a hős áldozati állatoknak nézte saját gyermekeit, és a tűzbe vetette őket, s velük együtt Iphiklész gyermekei közül is kettőt. Mikor magához tért, és szörnyű tette tudatára ébredt, számkivetésbe ment. Theszpiosz király fogadta be először a bűnbánó hőst, és megtisztította a vérbűntől. De szülővárosába nem tért vissza. Delphoit kereste fel, hogy Apollóntól kérjen tanácsot, hol telepedjék le. Akkor nevezte őt először a Püthia Héraklésznak, azelőtt nagyatyja, Amphitrüón atyja, Alkaiosz után Alkeidésznek hívták. És azt hagyta meg neki a Püthia jóslata, hogy Tirünszbe menjen lakni, szolgálja aztán Eurüsztheuszt, Mükénai királyát, és teljesítse azt a tíz feladatot, amit Eurüsztheusz fog majd parancsolni.

Szót fogadott Héraklész, és jelentkezett Eurüsztheusznál.

A király azt parancsolta neki először, hogy hozza el a nemeai oroszlán lenyúzott bőrét. Ez megsebezhetetlen állat volt, Tüphónnak, a Föld szörnyű fiának gyermeke. Héraklész elindult, útközben egy Molorkhosz nevű napszámos emberhez tért be, aki szíves vendéglátásban részesítette. Éppen áldozatra készült Molorkhosz, de Héraklész azt mondta neki, hogy várjon még harminc napig. Ha addig épségben megtér Nemea erdejéből, akkor mutassa be Zeusz Szótérnak, a „Megmentőnek” az áldozatot, ha pedig nem jön vissza, akkor neki mint hérosznak, azaz halott hősnek, hozzon halotti áldozatot.

Nemeába érve, felhajtotta a vadat, és célba vette nyilával. Akkor vette csak észre, hogy azt seb nem éri. Üldözőbe vette buzogányával; a vad egy barlangba menekült, melynek két nyílása volt. Az egyik nyílást gyorsan eltorlaszolta Héraklész, a másikon bement az oroszlánhoz, és addig szorította a torkát, amíg meg nem fojtotta. Aztán egészben a vállára vette. Már letelőben volt a harmincadik nap, amikor útban hazafelé Molorkhoszhoz ért; ez már azt hitte, hogy ott veszett Héraklész, és a halotti áldozathoz készülődött. De megjött a hős, és maga mutatta be Zeusz Szótérnak a hálaáldozatot.

Mikor megérkezett Mükénaiba az oroszlánnal, Eurüsztheusz megijedt Héraklész rettentő erejétől, és megtiltotta, hogy még egyszer betegye lábát a városba – elég, ha a város kapujában felmutatja a parancs teljesítésének bizonyságát. Sőt még egy föld alá rejtett rézhordóba is bebújt félelmében, valahányszor Héraklész a városhoz közeledett, s csak hírvivő szolgája, Kopreusz révén érintkezett vele.

A második feladat, melyet Eurüsztheusz Héraklészra rótt: ölje meg a lernéi hidrát. Ez egy víziszörny volt, mely a Lerné mocsárban tanyázott, és innen indult ki pusztító útjaira, miközben szörnyű kárt tett a vidékben. Rettentő nagy teste volt és kilenc feje, ebből nyolc halandó, de a középső halhatatlan.

Harci szekerébe szállt Héraklész, kocsihajtónak unokaöccsét, Iphiklész fiát, Iolaoszt vette maga mellé. A lernéi mocsárhoz érve megállíttatta a lovakat, és megtalálta a hidrát az Amümóné-forrás mellett, ahol a búvóhelye volt. Tüzes nyilakkal kényszerítette, hogy előjöjjön a veremből, és buzogányával akarta leütni ellenfele kilenc fejét. De nem ment vele semmire, mert ha egy fejét leütötte, két másik nőtt a helyén. Egy óriási rák is jött a hidra segítségére. A rákot még csak megölte Héraklész, de a hidrához végül is Iolaoszt kellett segítségül hívnia. Ez felgyújtotta az erdőt a közelben, és a tüzes üszökkel kiégette a leütött hidrafejek tövét, hogy ne tudjon új nőni a helyükbe. Végre eljutott Héraklész a hidra halhatatlan fejéhez, levágta azt is, elásta, és egy óriási sziklát hengergetett föléje. Felhasította a szörny testét, és epéjébe mártotta nyilait.

Így végzett a lernéi hidrával, de Eurüsztheusz ezt a munkát nem akarta beszámítani a tízbe, mert nem egyedül, hanem Iolaosz segítségével hajtotta végre.

A harmadik feladat az volt, hogy a kerüneiai szarvast hozza el elevenen Mükénaiba. Ennek a szarvasnak aranyból volt a szarva, és Taügeta nimfa ajándékozta egyszer Artemisznek. Tudva, hogy a szarvas Artemisz szent állata, kímélni akarta Héraklész, és vigyázott, hogy ne ejtsen sebet rajta. Egy álló esztendeig űzte, végre a szarvas kimerülten keresett menedéket az Artemiszion hegyen, de Héraklész mindenütt a nyomában volt. Éppen a Ladón folyón akart már átkelni az üldözött vad; Héraklész kénytelen volt íjához nyúlni, könnyű sebet ejtett rajta, vállára vette, és Árkádián keresztül Mükéniai felé igyekezett vele. Útközben Artemisz istennővel találkozott, aki el akarta tőle venni zsákmányát, és szemrehányást tett neki, hogy az ő szent állatára is vadászni mer. Héraklész azzal védekezett, hogy kénytelen volt Eurüsztheusz parancsának engedelmeskedni, és evvel kiengesztelte az istennőt. Artemisz engedelmével el is vitte a szarvast elevenen Mükénaiba.

Negyedszer azt parancsolta Eurüsztheusz, hogy az erümanthoszi vadkant hozza elevenen el neki. Ez a fenevad az Erümanthosz hegyéről járt le, hogy Pszóphisz egész környékét pusztítsa. Útközben Pholosz, Szilénosz és egy nimfa fia, a félig emberi, félig ló alakú kentaur látta vendégül Héraklészt. Neki sült húst adott, maga nyerset evett, de borral nem kínálhatta vendégét, mert a kentauroknak közös hordójuk volt, amit csak akkor volt szabad kinyitni, ha mindnyájan együtt voltak. Hanem addig biztatgatta Héraklész, hogy ne féljen, míg végre kinyitotta. A bor szagát aztán messziről megérezték a kentaurok, jöttek is Pholosz barlangjához, hatalmas sziklákkal és szálfenyőkkel fölfegyverkezve. De Héraklész szétverte és egészen Maleáig űzte őket. Ezen a tájon lakott Kheirón, azóta, hogy a lapithák, kikkel a lapitha király, Peirithoosz lakodalmán keveredtek harcba a kentaurok, elűzték őt is a Pélion hegyéről. Kheirónhoz menekültek most azok a kentaurok is, akiket Héraklész üldözött; Zeusz fia ezeket vette csak célba mérgezett nyilaival, de az egyik nyíl eltévedt, és Kheirónt érte. Az igazságos kentaurt nem akarta bántani Héraklész. Kivonta a sebből a nyilat, és átvette Kheirón kezéből az orvosságot, hogy a sebre tegye. De nem használt semmit, a hidra epéjébe mártott nyíl gyógyíthatatlan sebet ütött. Irtózatos fájdalmával a barlangba menekült Kheirón, és a halált kívánta. De halhatatlan volt, s csak úgy tudott meghalni, hogy Prométheuszt hívta fel Zeusz az Alvilágból helyette. Aki megmenekült a kentaurok közül, ki erre, ki arra futott, egy részük Malea hegyére, Eurütión Pholoéba, Nesszosz az Euénosz folyó mellé, ahol jámbor révészszolgálatot vállalt.

Héraklész visszatért Pholoéba, s itt látnia kellett vendéglátó házigazdája halálát is. Pholosz kíváncsian vonta ki az egyik elesett kentaur sebéből a nyilat, és elcsodálkozott azon, hogy az óriási kentaurokat ilyen apró fegyver le tudta teríteni. Közben a lábára ejtette, és a mérgezett nyíl rögtön megölte őt is. Héraklész eltemette Pholoszt, aztán továbbment. Felverte az erümanthoszi vadkant nagy lármával, belekergette a hóba, s ott addig zavarta, míg a vad kifáradt, ekkor megkötözte és elevenen vitte Mükénaiba.

Az ötödik parancs az volt, hogy hordja ki egy nap alatt a trágyát Augeiasz istállójából. Augeiasznak, Héliosz fiának, Élisz királyának rengeteg marhája volt. Jelentkezett nála Héraklész (ám elhallgatta, hogy Eurüsztheusz parancsára jött Eliszbe), s vállalkozott arra, hogy egy nap alatt kihordja a töméntelen sok trágyát az óriási istállóból. A gulya tizedrészét kérte jutalmul. Augeiasz nem hitte, hogy meg tudja tenni egy nap alatt, hát könnyen megígérte. Héraklész Phüleuszt, Augeiasz fiát hívta tanúul, és munkához látott. Az épület alapkövét kiemelte, és két hatalmas folyót, az Alpheioszt és a Péneioszt keresztülvezette az istállón. Mikor elkészült vele, kérte a fizetséget a királytól, de Augeiasz, megtudva, hogy Eurüsztheusz parancsára cselekedett, nem adta meg a tizedrészt, sőt még le is tagadta, hogy egyáltalán ígért valamit. Bírák elé került a dolog. Héraklész Phüleuszt szólította, ez atyja ellen tanúskodott. Augeiasz meg sem várta a bírák ítéletét, száműzte országából Phüleuszt is, Héraklészt is. Phüleusz Dúlikhionba ment, Héraklész Ólenoszba, Dexamenoszhoz. Dexamenoszt ez idő tájt Eurütión kentaur arra kényszerítette, hogy adja nőül hozzá leányát, Mnészimakhét. Dexamenosz Héraklészt hívta segítségül; Héraklész megszabadította a leányt, és megölte Eurütiónt. Aztán folytatta útját Mükénaiba, jelentette Eurüsztheusznak, hogy teljesítette a parancsot, de Eurüsztheusz ezt sem akarta a tíz munka közé számítani, azt az ürügyet hozva fel, hogy Héraklész bért kért érte.

Hatodszorra azt kívánta Mükéné királya, hogy verje fel a Sztümphalosz-tó érclábú, érccsőrű, falánk madarait. Ezek a farkasok elől menekültek a vizenyős vidék sűrű erdőségébe. Athéné segített, Héphaisztosztól rézkereplőket hozott, azokkal akkora lármát csapott Héraklész, hogy a madarak ijedten rebbentek fel, és kirepültek az erdőből. Így aztán a hős már célba vehette őket íjával.

A hetedik munka az volt, hogy vezesse Mükénaiba a krétai bikát. Ezt Poszeidón adta, amikor egyszer Minósz, Kréta királya megfogadta, hogy ami a tengerből előbukkan, azt Poszeidónnak fogja áldozni. De amikor a tenger partra vetette a bikát, Minósz nem akart a gyönyörű állattól megválni, és a saját csordájához terelte. Megharagudott érte az isten, és megvadította a bikát. Eurüsztheusz parancsára eljött Héraklész a bikáért, és kérte Minósztól. A király azt felelte, hogy vigye, ha bírja. Héraklész így is tett, de épp csak megmutatta Eurüsztheusznak, aztán megint szabadon engedte. Az elszabadult bika egész Spártát és Árkádiát bebolyongta, sőt átkelt az Iszthmoszon – a korinthoszi földszoroson – is, és elérkezett az Athén közelében elterülő marathóni síkságra. Itt aztán a vidék lakóit addig háborgatta, amíg Thészeusz nem jött ellene; ő leteperte, majd végigvezette Athén utcáin, és Pallasz Athéné oltárán feláldozta.

Diomédésznek, a thrákiai bisztónok királyának, Arész és Küréné fiának, emberevő lovai voltak. Héraklész nyolcadik feladata az lett, hogy ezeket a lovakat hozza el Eurüsztheusznak. Ezt a munkát is végrehajtotta, a vad lovakat elkötötte, és hű barátjára, Abdéroszra, Hermész fiára bízta, amíg ő az ellenszegülő királyt, Diomédészt legyőzi. De ezalatt a lovak agyontaposták Abdéroszt; az ő tiszteletére alapította Héraklész Abdéra városát. A lovakat átadta Eurüsztheusznak, ez szabadjára bocsátotta, és az Olümposz lejtőin vadállatok tépték szét őket.

A kilencedik feladat az volt, hogy hozza el Hippolüténak, az amazónok királynőjének az övét. Az amazónok népe a Thermódón folyó vidékén csupa asszonyból állt, de ezek az asszonyok nagyon vitézül tudtak harcolni. Királynőjük, Hippolüté, magától Arésztól, a háború istenétől kapta az övét, annak jeléül, hogy ő a legelső valamennyiük között. Ezért az övért küldte Eurüsztheusz Héraklészt, mert a leánya, Admété, megkívánta.

Elhajózott néhány társával Héraklész Themiszkürába – vele volt Thészeusz is –, és amikor megmondta Hippolüténak, hogy mi járatban érkezett, az megígérte, hogy odaadja az övét. De ekkor Héra istennő magára vette az egyik amazón alakját, és azt híresztelte, hogy a királynőt akarják elrabolni az idegenek. Így aztán ütközetre került a sor, Héraklész megölte Hippolütét, és úgy vette el tőle Arész övét.

Mielőtt hazatért volna az amazónok földjéről, Trójába vetődött. Éppen ez időben nagy szerencsétlenség szakadt a városra Apollón és Poszeidón haragja miatt. A két isten, hogy próbára tegye Laomedón királyt, emberi alakban jelentkezett nála, és illő bérért elvállalták, hogy falat építenek Pergamon körül. De mikor elkészültek a fallal, Laomedón nem adta meg a bérüket. Apollón járványt bocsátott a városra a király bűne miatt, Poszeidón pedig egy tengeri szörnyet, mely a trójai síkságon pusztította az embereket. A jóslat szerint csak az fordíthatta el a szörnyű csapást Trója felől, ha a királyleányt, Hészionét vetik a szörny elé. Már ki is tették a tenger partjára a leányt, amikor Héraklész megérkezett. A hős megígérte, hogy megmenti Hészionét, ha Laomedón jutalmul neki adja azokat a lovakat, melyeket még nagyapja, Trósz kapott Zeusztól, vigaszul fiáért, Ganümédészért; a szép trójai királyfit egykor Zeusz sasmadara ragadta fel az Olümposzra, s azóta Zeusz asztalánál ő töltögette a nektárt az istenek serlegébe. A veszedelem idején mindent megígért Laomedón, de mikor Héraklész megölte a szörnyet, és megszabadította a királyleányt, Trója királya megint hitszegőnek bizonyult. Héraklész megfenyegette Laomedónt, de most mennie kellett, hiszen még Eurüsztheusz szolgálatában állt. Sietnie kellett Mükénaiba, hogy a parancshoz híven megvigye Hippolüté övét. De miután a szolgálat letelt, hősök válogatott seregével támadta meg Tróját, és győzött. Augeiasz hitszegését is csak akkor büntette meg.

Ezután Gérüonész teheneiért küldte Eurüsztheusz Héraklészt; ez már a tizedik munka volt. Gérüonész, Khrüszaórnak és Kallirhoé ókeanisznak a fia, háromtestű óriás, Erütheia szigetén, az Ókeanosz közelében lakott. Bíborszínű tehenei voltak, és ezek pásztorát Eurütiónnak hívták. Mellette Orthosz, a kétfejű kutya, Ekhidna és Tüphón szülötte vigyázott rájuk.

Egész Európán végigment Héraklész, és Tartésszosznál, Európa és Líbia határán, egymással szemben két oszlopot állított nagy útja jeléül; két óriási szikla ez, amelyeket Héraklész oszlopainak neveznek az emberek. Líbiában nagyon sütötte útközben a Nap; Héraklész már az íját feszítette ellene, hogy lelője. Héliosz, a napisten is elcsodálkozott Héraklész bátorságán, és egy hatalmas aranyserleget adott neki, hogy abban ülve keljen át az Ókeanoszon. Így ért Erütheia szigetére, és az Abasz-hegyen töltötte az éjszakát. Észrevette a kutya, és rárontott, de Héraklész buzogánnyal leterítette, és a kutya segítségére siető Eurütiónt is megölte. Azon a tájon legeltette Menoitész Hádész teheneit, ő jelentette Gérüonésznek, hogy mi történt. Héraklész akkor már elhajtotta a teheneket, az Anthemusz folyónál érte utol Gérüonész, de vesztére, mert Héraklész lelőtte. Behajtotta a teheneket Héliosz serlegébe, úgy hajózott át velük Tartésszoszig, és itt visszaadta a serleget Héliosznak. De még sok akadály várt reá útközben. Poszeidón két fia, Ialebión és Derkhünosz el akarták venni tőle a teheneket; Héraklész megölte mind a kettőt, és ment tovább, Türrhénián keresztül. Rhégionnál elszakadt egy bika a csordától, és nekifeküdve a tengernek, átúszott Szicíliába. De bejárta az egész szomszédos vidéket, amit éppen erről a bikáról neveztek el Itáliának, mert a türrhének a bikát italosznak mondták. Erüx volt a király Szicíliában, Poszeidón fia; ő a saját nyájába terelte a bikát. Héphaisztoszra bízta a teheneket Héraklész, míg maga az elszabadult bika keresésére indult. Mikor meglátta Erüx marhái között, kérte vissza tőle, de Erüx azt mondta, hogy csak akkor adja vissza a bikát, ha Héraklész birkózásban legyőzi őt. Héraklész háromszor is földhöz vágta, és akkor megölte, a bikát magához vette, és hajtotta tovább a csordát az Ión-tenger felé. Itt Héra megvadította az állatokat, hogy alig bírta összeterelni őket Héraklész. De végül mégiscsak átadhatta a teheneket Eurüsztheusznak, aki aztán Hérának áldozta fel őket.

Így végre is hajtotta volna a tíz munkát Héraklész, de mivel Eurüsztheusz a második és az ötödik ellen kifogást emelt, elküldte még a Heszperidák aranyalmáiért; ez valójában már a tizenegyedik feladat volt. Ezeket az almákat Gaia adta egykor nászajándékba Zeusznak és Hérának, majd a négy Heszperisz – Aiglé, Erütheia, Heszperia, Arethusza – kertjében egy százfejű sárkány, Ekhidna és Tüphón magzata, őrizte. A Heszperiszek kertje valahol a föld szélén volt, de Héraklész nem tudta, hogy melyik irányban keresse. Útközben Küknosz, Arész fia szólította párviadalra, de a küzdelem eldöntetlen maradt, mert lecsapó villám választotta szét a két hőst. Az Eridanosz folyónál Zeusz és Themisz leányait, a nimfákat találta, akik azt a tanácsot adták neki, hogy kérdezze ki Néreuszt. Héraklész megfogta az öreg tengeri istent, mikor aludt, s hiába változott át az mindenféle alakba, Héraklész megkötözte, és el sem engedte, amíg útba nem igazította a Heszperiszek felé. Még keresztül kellett mennie Líbián. Itt Poszeidón és Gaia fiával, Antaiosszal találkozott szemközt. Antaiosz Líbia királya volt, s minden idegent birokra szólított és megölt. Mert őt magát nem lehetett a birkózásban kifárasztani: ha ellankadt, csak anyjával, a Földdel kellett érintkeznie, és megújult ereje. Héraklész úgy végzett vele, hogy magasba emelte, és nem engedte, hogy megérintse a Földet.

Líbia után Egyiptom következett; itt Buszirisz volt a király, Poszeidónnak és Lüszianasszának, Epaphosz leányának, ló unokájának a fia. Ő meg minden idegent Zeusznak áldozott fel, egy jóslat szavát követve. Történt ugyanis, hogy Egyiptomban kilenc esztendőn át éhínség volt, és egy Küproszból jött jós, Phrasziosz azt mondta, hogy meg fog szűnni az ínség, ha évről évre egy idegent feláldoznak Zeusznak. Phrasziosz megkapta méltó jutalmát: ő lett az első áldozat. Héraklészt is elfogatta Buszirisz, és az oltár elé hurcoltatta, de Héraklész szétszakította köteleit, és megölte Busziriszt, fiával, Amphidamasszal és szolgájával, Khalbésszal együtt. Keresztülment Ázsián is, útközben egy szántóvető ember igájából kifogta az egyik bikát, megsütötte és megette. Az szegény csak nézte, de nem tudott segíteni magán, s csak messziről, a hegy tetejéről káromkodott. Ezért, ha később Héraklésznek áldoztak, ezt mindig káromkodás, átkozódó, szitkozódó szavak kíséretében tették.

A Kaukázusban találta Prométheuszt, akit Zeusz láncoltatott büntetésből a sziklához. Héraklész megoldotta Prométheusz bilincseit, és lelőtte a sast, mely a titán máján lakmározott. Ez a sas is Ekhidna és Tüphón gyermeke volt. Prométheusz hálából kitanította Héraklészt, hogy miként juthat a Heszperiszek almáihoz. Az ő tanácsát követve, Atlaszt kérte meg, ki azon a tájon állt, és tartotta a vállán a mennyboltot, hogy hozzon az almákból. Addig Héraklész vette vállára az égboltot. Atlasz három szem almát szakított le a Heszperiszek kertjében, és meghozta Héraklésznek, de örült, hogy egyszer megszabadult az égbolt terhétől, és nem akarta újra magára venni. Hanem Héraklészt már erre is előkészítette Prométheusz. Csak arra kérte Atlaszt, hogy legalább addig vegye még fel az égboltot, amíg ő kötélből párnát fon a fejére, hogy arra helyezze a terhet. Atlasz nem vette észre a cselt, ráállt – de akkor már Héraklész megszabadult, és mehetett tovább.

Eurüsztheusz az almákat Héraklésznek ajándékozta. Héraklész Athéné istennőnek, az istennő pedig visszavitte a Heszperiszeknek, mert szent gyümölcsök voltak, nem lett volna szabad akárhol hevertetni őket.

Hátravolt még a tizenkettedik, az utolsó és legnehezebb munka: felhozni a Kerberoszt az Alvilágból. Ez az Alvilág őre volt, három kutyafejjel, sárkánykígyófarokkal és a hátán mindenféle kígyófejjel. Hogy lejuthasson az Alvilágba, Eleusziszba ment Héraklész Eumolposzhoz, és kérte a beavattatást az eleusziszi misztériumokba. De idegeneket nem volt szabad beavatni, ezért Héraklészt egy athéni ember, Püliosz fogadta fiává. Még meg kellett tisztulnia a kentaurok megölésének vérbűnétől, s csak akkor avatta be Eumolposz. Már mint a misztériumok beavatottja ment Lakedaimón déli hegy fokához, a Tainaronhoz, ahol az Alvilág bejárata van. Itt leszállt az Alvilágba.

Amikor meglátták a holtak lelkei, mind elfutottak, csak Meleagrosz és Medusza, a Perszeusz által megölt Gorgó várták be. A Gorgó ellen kardját vonta ki Héraklész, s csak Hermész, a „lélekkísérő”, aki Héraklészt is vezette az Alvilágban, figyelmeztette rá, hogy nem éri kard, mert csak testetlen árnyék. Mielőtt belépett volna az Alvilágba, vérrel akarta jóllakatni az alvilági lelkeket; levágott egyet Hádész teheneiből, s Hádész gulyásának, Menoitésznak, aki birokra szólította fel ezért, betörte a bordáit, s csak azért bocsátotta szabadon, mert Perszephoné kért kegyelmet számára.

Leérve az Alvilágba, egyenesen Plutóntól kérte el a Kerberoszt. Plútón megengedte, hogy felvigye a földre, csak azt kötötte ki, hogy fegyvereit ne használja vele szemben Héraklész. Az Akherón kapuinál találta a Kerberoszt, megragadta torkánál fogva, és úgy hozta fel; megmutatta Eurüsztheusznak, majd visszavitte az Alvilágba.

Evvel le is telt szolgálata Eurüsztheusznál. De még sokat kellett szenvednie, sok hősi tettet végrehajtania, amíg kiérdemelte a halhatatlanságot. Ha sérelem érte, indulata nem ismert határt, de barátaiért bátran szembeszállt a halállal is.

*

Történt egyszer, hogy Apollónt egy évre száműzték az olümposzi istenek köréből, mert Zeusz kovácsait, a küklópszokat lenyilazta. Apai bánata késztette bosszúra: Zeusz a küklópszok műhelyében készült villámmal sújtotta le Apollón fiát, Aszklépioszt, mert gyógyító művészetével visszahozta az embereket a halálból. De Zeusz törvénye könyörtelen, Apollónnak vállalnia kellett a száműzetést. Ezalatt egy halandó király, Admétosz nyáját őrizte a thesszaliai Pheraiban. S mert Admétosz szelíden bánt szolgájával, az isten bőkezűen megjutalmazta. Amikor Admétosz az iólkoszi Peliasz királynál járt leánykérőben, ez annak ígérte leánya, Alkésztisz kezét, aki vadkant és oroszlánt fog egy igába a szekér elé. Admétosz az isten segítségével megtette, amivel a többi kérő hiába próbálkozott, de boldogságában megfeledkezett a köteles áldozatról, amely minden esküvő előtt Artemisznek kijár. Apollón kiengesztelte ugyan húgát, de Admétoszra ki volt mondva a végzet, hogy fiatalon kell meghalnia. Ekkor Apollón leitatta a végzet istennőit, a Moirákat, s ezek mámoros fejjel beleegyeztek, hogy Admétosz élete fonalát nem vágják el, ha akad valaki, aki elvállalja helyette a halált. De nem volt egyetlen barátja sem, aki kész lett volna Admétosz helyett meghalni, még ősz apja, sőt anyja is jobban ragaszkodott a saját életéhez, mint fiához. Amikor Alkésztisz meghallotta a kegyetlen feltételt, amelytől férje élete függött, önként ajánlotta fel érte életét.

Keservesen meggyászolta hitvesét Admétosz király, s bánta már, hogy nem ő fekszik inkább a halottas ágyon. Az egész nép vele együtt siratta a királynét, mindenki gyászruhát öltött, és levágta haját, még a lovak sörényét is megnyírták a gyász jeléül.

Éppen a temetés napján érkezett Héraklész Pheraiba; akkor még Eurüsztheusz szolgálatában állt, és a bisztónok földje felé tartott, hogy megszerezze Diomédész lovait. Admétosz király palotájába kért bebocsátást, hogy ott megpihenjen útközben. Tartott tőle a király, hogy ha megmondja vendégének, milyen súlyos gyász érte a házat, mások tűzhelyénél fog szállást keresni, hogy a vendéglátás terhével ne zavarja meg a gyászolókat. Ezért eltitkolta, hogy feleségét temeti, a vendégszoba ajtaját becsukta, hogy a halottsiratás hangjai ne hatoljanak be oda, s ételt-italt küldött be szolgáival Héraklésznek, míg ő maga kedves halottját kísérte utolsó útjára.

Jóízűen evett-ivott Héraklész, míg Admétosz a végső tisztességet adta meg keservesen megsiratott hitvesének, de mire visszatért a szomorú útról palotájába, Héraklésznek az egyik szolga elárulta, milyen fájdalmat leplezett a ház ura, hogy vendégszeretetén csorba ne essék. Önváddal tele tépte le homlokáról a gondtalan lakoma koszorúját Héraklész, amikor ezt meghallotta, de nem állt meg annál, hogy részvevőén megszorítsa a hű barát kezét. Elindult Alkésztisz sírjához, hogy visszahozza őt a halálból.

A sír körül még ott tanyázott Thanatosz, a feketeleplű Halál, mert még nem száradt fel a hantra öntött italáldozat, és Alkésztisz lelke még nem szállt alá az Alvilágba. Héraklész lesbe állt, megragadta Thanatoszt, és addig birkózott vele, amíg az ki nem engedte karja közül áldozatát. Héraklész elfátyolozva vitte vissza Admétoszhoz hitvesét, az fellebbentve a fátylat, meglepetten ismert Alkésztiszre, akire még három nap némaságot parancsolt a halál törvénye, de utána boldogan élhetett tovább férje és gyermekei körében. Héraklész pedig folytatta útját Diomédész országa felé.

*

Már Eurüsztheusz szolgálatából szabadulva, a maga ura volt, amikor a kalüdóni király, Oineusz leányát, Déianeirát feleségül vette. A királyleány kezét egyszerre kérte meg Héraklész és Akhelóosz, a folyam istene. Héraklésznek párviadalban kellett legyőznie vetélytársát. A folyamisten bikaszarvakat viselt a homlokán, és megvolt arra is a képessége, hogy gyűrűző sárkánykígyóvá változzék; a királyleány irtózva gondolt arra, hogy ha Akhelóosz győz, ilyen szörnyeteghez kell feleségül mennie. De Héraklész súlyos buzogánya letörte a folyamisten szarvát, ez megszégyenülten vonult vissza, és Déianeira boldogan követte a győztest, Zeusz és Alkméné hős fiát.

Hazafelé menet éppen az Euénoszon át vezetett az útjuk, ahol Nesszosz, a kentaur volt a révész. Héraklész belegázolt a vízbe, Déianeirát Nesszosz vette vállára, hogy illő révpénz fejében átszállítsa a megáradt folyón. De mikor a víz közepére értek – Héraklész már messze járt előttük, és csaknem elérte a túlsó partot -, mást gondolt a kentaur, megtetszett neki a szép ifjú királyleány, és el akarta rabolni. Déianeira sikoltozására lett figyelmes Héraklész, és a lernéi hidra mérges epéjébe mártott nyilával biztosan célozva, halálra sebezte az elbizakodottat. De ez még haldokolva is álnok cselt szőtt ellene. Mielőtt kiadta gonosz páráját, még volt annyi ereje, hogy szóljon, és azt tanácsolta Déianeirának, hogy fogja fel kiomló vérét, és őrizze meg gondosan, mert varázserő rejlik benne: ha úgy érzi egyszer, hogy férje nem szereti már, kenje be Héraklész ingét vele, s ezzel feléleszti a kihűlt szerelmet újra. Hitte is, nem is az asszony a haldokló kentaur szavait, de a megalvadt vért mindenesetre rézedénybe zárva őrizte sokáig.

Teltek-múltak az évek, Héraklész és Déianeira – miután a hősnek barátja, Iphitosz megölése miatt számkivetésbe kellett mennie – Trakhiszba költöztek. Héraklész jobbára hősi kalandok után járt, s csak hosszú időközönként látogatott haza, akár a földműves, aki a tanyájától messze eső szántót csak vetés és aratás idején látja viszont. Déianeira ezalatt hűségesen vigyázott Héraklész otthonára, és aggódva várta haza férjét. Soha türelmetlenebbül, mint akkor, amikor Héraklész egy évre az istenek parancsára Lüdiában Omphalé királynő szolgálatába szegődött, ahol a nagyerejű hősnek női ruhában kellett járnia és asszonyi munkát végeznie. Az év lejárt, sőt már tizenötször változott a hold azóta, hogy Héraklész eltávozott. De csak bizonytalan szóbeszéd adott hírt arról, hogy Héraklész Euboia szigetén Oikhalia falait ostromolja, mert Eurütoszt, Iphitosz apját, Oikhalia királyát okolta azért, hogy felingerelte, s dühében barátját, Iphitoszt megölte, amiért aztán a Lüdiában vállalt megalázó szolgasággal kellett kiengesztelnie az isteneket. Fokozta a férjét hazaváró asszony nyugtalanságát, hogy Héraklész ezúttal azt tette, amit soha annak előtte, ha bárhová is távozott: végrendeletet hagyott maga után, amelyben ősi földjét felosztotta gyermekei között, Déianeira özvegyi részét is kijelölve. Mert olyan jóslatot kapott a Zeusz dódónai tölgyfái között búgó galamboktól, hogy ez lesz kalandjai sorában az utolsó: ha egy évig és még teljes három hónapig elmarad, biztos halál vár reá, de ha időben hazatér, már békességben töltheti hátralévő életét.

Végéhez közeledett a tizenötödik hónap, Déianeira már éppen Hülloszt küldte el, hogy keresse meg apját, vagy hozzon legalább biztos hírt felőle, amikor megérkezett Héraklész követe a hazafelé tartó hős üzenetével és az előreküldött foglyokkal, a feldúlt Oikhaliában rabul ejtett nőkkel. Héraklész sem várat már sokáig magára, csak a hálaáldozatot mutatja be Zeusznak, Euboia partjánál.

Mit sem sejtve, boldogan fogadta az örömhírt Déianeira, még a rabnőkhöz is volt egy-egy szíves szava, bár hamar szemébe ötlött az egyiknek királyi származásra valló büszke termete és tekintete.

– Ki vagy te, boldogtalan, asszony-e vagy leány, és kik voltak a szüleid? – fordult hozzá részvevőén, de az gőgösen elfordult, és nem felelt. Ekkor már nyugtalanul faggatta Héraklész előreküldött követét: ez előbb kitérően válaszolt, de végül kénytelen volt kivallani az igazat: a leány valóban királyi vér. Oikhalia elesett királyának, Eurütosznak a leánya, s Héraklész nem azért dúlta fel a várost Euboia szigetén, hogy Iphitosz atyján bosszút álljon, hanem hogy Iólét, a szép királyleányt fegyverrel szerezze meg magának.

A megbántott asszony féltékenyen hasonlította össze a maga hervadó szépségét a rab királyleány viruló fiatalságával, és eszébe jutott Nesszosz vére, amelyet rézedénybe zárva őrzött mostanáig. Saját kezével szőtt, hímes inget keresett elő, azt titkon bekente az alvadt vérrel, s úgy adta oda Héraklész követének, vigye gyorsan urához, hogy ünnepi öltözetben mutathassa be Zeusz oltárán a hálaáldozatot. Csak meghitt barátnőit, a trakhiszi leányokat avatta be a titokba.

De alighogy eltávozott a követ a hímes inggel, Déianeira riadtan vette észre, hogy a gyapjúcsomó, amellyel Nesszosz vérét az ingbe beledörzsölte, a nap fényén magától lángra gyúlt, és sustorogva semmivé lett. Akkor ébredt csak lelkében a balsejtelem, hogy a haldokló kentaur álnok tanácsot adott, mert férjén akart bosszút állni vele. És a szörnyű sejtés hamar beigazolódott. Hüllosz tért vissza, akit ő küldött az imént, hogy atyját felkutassa, s most átkozódva támadt a szerencsétlen asszonyra:

– Bár ne élnél, anyám, vagy ha élsz, ne én lennék a fiad!

– Mivel érdemeltem meg, hogy így beszélsz hozzám, fiam? – rebegte szorongó kétségek között Déianeira, és minden aggodalomnál szörnyűbb volt, amit hallania kellett.

Hüllosz az Eoboia partján találkozott éppen hazafelé készülődő apjával, már csak a bikaáldozat volt hátra, amikor a követ is megérkezett Déianeira ajándékával. Héraklész magára öltötte a hímes inget, és az oltárhoz lépett, körötte felsorakoztak már az áldozatra kiválasztott állatok, a hadizsákmány legjava. Még kedvtelve nézett végig önmagán a hős, tetszett neki az új ing, és örült felesége figyelmességének, de hirtelen irtózatos fájdalom harapott húsába, a ruhadarab a bőréhez tapadt. Kínjában felordított, s még volt annyi ereje, hogy a halált hozó ajándék ártatlan átadóját elvakult dühében a parti sziklához csapja. De az inget semmiféle erő nem tudta lehúzni róla, olyan szorosan simult görcsösen vergődő tagjaihoz. Már nem tudott a maga lábán állni, amikor hajóra tették, hogy hazahozzák.

Végig sem hallgatta Déianeira a fia elbeszélését és az átkokat, amelyekkel anyját mint apja gyilkosát illették Hüllosz szavai: befutott hálótermébe, és önkezével vetett véget életének. Akkor már hiába tanúsította a hű dajka, hogy Déianeira ártatlan, nincs több bűne, mint hogy hitelt adott Nesszosz álnok szavainak. Hüllosz zokogva borult anyja kihűlő tetemére, és siratta a napot, amely egyszerre fosztja meg apjától és anyjától.

De nem volt rá idő, hogy szabadon engedje fájdalmát a fiú, kettős árvaságáért. Hozták már Héraklészt, aki magatehetetlenül feküdt a hordozható kereveten, és rettenetes kínjában csak jajgatni tudott. Amikor megtudta, mi okozza szörnyű szenvedéseit, eszébe jutott a jóslat, amelyet egykor régen atyjától, Zeusztól kapott: élő meg nem ölheti, csak az, aki már az Alvilág lakója. Nesszosz régóta halott, és mégis ő az, aki a legyőzhetetlen hőst megfosztja életétől. Mert gyötrelmei olyan elviselhetetlenek voltak ekkorra, hogy Héraklész élni se kívánt tovább. Megeskette fiát, hogy minden parancsát teljesíti. És akkor így rendelkezett:

– Néhány hű barátoddal vigyél fel az Oita csúcsára, ott az erdő kivágott fáiból, fenyőkből és vadolajfákból rakj máglyát, helyezd rá testemet, készíts fáklyát fenyőfaágból, és avval gyújtsd meg alattam a fa rakást!

Hülloszt kötötte esküje, de mégis el akarta hárítani a kegyetlen parancsot:

– Jaj, én legyek a gyilkosod, atyám?

– Nem a gyilkosom, egyetlen orvosom leszel így, fiam – felelte a Nesszosz vérétől szenvedő Héraklész, de végül is hozzájárult, hogy Hüllosz csak vigye fel elgyötört testét az Oita csúcsára, rakja meg a farakást, és hagyja, hogy társai vessék a máglyára.

Még Ióléról, a rab királyleányról gondoskodott Héraklész, és meghagyta fiának, hogy ő vegye feleségül, ne legyen idegen háznál rabszolganő az, aki Héraklész szerelmét bírta egyszer. Zokon esett ez a parancs Hüllosznak, mert a leányt okolta apja haláláért, de esküje kötötte.

Akkor megindult a szomorú menet az Oita hegyére, Hüllosz és Iolaosz, Héraklész hűséges fegyverhordozója vitték fel a hőst halála színhelyére, megrakták a farakást, és a társak ráhelyezték a nagy szenvedőt. Végül is Philoktétész gyújtotta meg szurokfáklyával a máglyát a hős alatt; Héraklész hálából íját és nyilait hagyta rá örökül.

Az Oita hegyi máglya tüzéből Héraklész egyenesen az Olümposzra emelkedett, és tengernyi küzdelme után az istenek halhatatlansággal jutalmazták. Héra is kiengesztelődött iránta, és leányát, Hébét, az ifjúság istennőjét adta hozzá feleségül. Az istenek asztalánál Zeusz pohárnoka, Ganümédész nektárral kínálta, színig telt aranykehelyből.