26. Patroklosz

*

*

Apollón isten is segített a trójaiaknak. Könnyedén bedöntötte az árok oldalát, és úgy hidalta át, hogy utat nyisson. A falakat is ledöntötte; mint gyermek a tengerparton a maga építette homokvárat, úgy tiporta el az isten, amit a görögök fáradságos munkával emeltek.

Patroklosz, mihelyt meglátta, hogy a hajókhoz rontottak a trójaiak, és a görögök között irtózatos rémület támadt, Akhilleuszhoz sietett, hátha rá tudja venni már a harcra.

A hajóknál nagy volt a kavarodás, a görögök nem tudták visszaverni a trójaiakat, de a trójaiak se bírtak a sátrakba és a hajókra hatolni. Teukrosz már Hektórt vette célba íjával, melyet Apollón ajándékozott neki valamikor, de a megfeszített ideg elszakadt, pedig csak reggel szerelte föl frissen a hős. Hektór látta s tudta, hogy Zeusz tette hasznavehetetlenné Teukrosz íját, s még nagyobb rohamra serkentette a trójaiakat: aki meghal, hazájáért, hitveséért, gyermekeiért, házáért és ősi birtokáért hal meg! Már égő fáklyákkal jöttek, hogy felgyújtsák a görög hajókat, az egyik elesett, helyébe másik lépett: maga Aiasz tizenkét trójait ütött le, akik mind tüzet akartak vetni a hajókra.

*

Patroklosz ezalatt sírva panaszolta Akhilleusznak a görögök szörnyű veszteségeit:

– Mit ér az utókor a te vitézségeddel, ha most nem hárítod el a görögök felől a méltatlan csapást? Kegyetlen, nem lehet Péleusz az atyád, sem Thetisz az anyád, a kék tengertől eredsz meg a meredek kősziklától, azért ilyen kemény a szíved. Legalább engem küldj a mürmidónok népével, s engedd, hogy felöltsem a te fegyvereidet!

Akhilleusz még mindig gyűlölettel gondolt Agamemnónra, de azt megengedte, hogy Patroklosz menjen. Csak azt hagyta meg, hogy ne kövesse a városig az ellenséget, térjen vissza, mihelyt a hajókat megszabadította. Akkor már Hektór eltörte Aiasz dárdáját is, és evvel az utolsó akadályt is elhárította, a trójaiaknak sikerült felgyújtaniok az első hajót.

Most már Akhilleusz maga sürgette Patrokloszt, ez felöltötte Akhilleusz fegyverzetét, csak hatalmas dárdáját kellett otthagynia: ezt Kheirón, a kentaur hozta egykor a Pélion csúcsáról Péleusznak, és olyan súlyos volt, hogy csak maga Akhilleusz tudta felemelni. Automedón befogta a harci szekérbe Akhilleusz szélsebes, halhatatlan lovait, a Xanthoszt („Fakót”) és a Balioszt („Tarkát”); ezeknek Zephürosz, a nyugati szél volt az apjuk, és Podargé hárpia, a „gyorslábú” viharistennő az anyjuk. Akhilleusz maga szólította fegyverbe a mürmidónokat. Mikor együtt voltak, és hadi rendbe álltak, Akhilleusz rövid beszédet intézett hozzájuk: menjenek, töltsék ki harci kedvüket, hiszen idáig is folyton unszolták Akhilleuszt, hogy vezesse már csatába őket. Szorosan felzárkóztak – pajzs pajzsot támasztott, sisakot sisak, férfit a férfi –, élükön Patroklosz és Automedón haladtak. A trójaiakat már puszta megjelenésük is megriasztotta. Azt hitték először, hogy Akhilleusz tért vissza a háborúba. S Patroklosz kitett magáért. A trójaiakat elűzte a hajóktól, a már lángban álló hajót eloltotta.

A görögök fellélegzettek, a trójaiak után vetették magukat, s maga Hektór is menekült már. A lükiai szövetségesek álltak legtovább helyt. Zeusz fia, Szarpédón tartotta a lelket bennük. De mikor szembekerült Patroklosszal, meg kellett halnia. Hiába szánta meg Zeusz, hiába szerette volna a harc forgatagából Lükiába ragadni, a Moirával, a halandó ember kiszabott osztályrészével szemben nem tehetett semmit ő sem. Csak Szarpédón holttestét bízhatta Apollónra. Ez most lejött az Ida hegyéről, a hulló nyilak közül kiragadta a holttestet, megmosta a folyó vizében, megkente ambrosziával, és isteni ruhákba öltöztette. S rábízta a két ikertestvérre, Hüpnoszra és Thanatoszra, az „Alomra” és a „Halálra”; azok gyorsan vitték, s letették Lükiába, hogy ott testvérei és rokonai eltemessék, s hántoljanak rá sírt, emeljenek oszlopot, mert ez az ajándék jár a halottaknak.

Patroklosz pedig megfeledkezve Akhilleusz szaváról, a városig űzte a trójaiakat és a lükiaiakat. S keze által már be is vették volna Tróját a görögök, ha nem állt volna meg oltalmazólag a bástyatorony fölött Apollón. Háromszor rohanta meg a falat Patroklosz, és háromszor taszította el Apollón, halhatatlan kezével a fényes pajzsra ütve. Hanem amikor negyedszer szaladt neki, istenhez hasonlóan, akkor félelmetesei kiáltva szólt a messzelövő Apollón:

– Fordulj meg, isteni Patroklosz, mert nem az a végzet, hogy a te dárdádtól pusztuljon el Trója, de még Akhilleuszétól sem, pedig ő tenálad sokkal derekabb hős!

Patroklosz meghátrált, Apollón pedig Hektórt buzdította Patroklosz ellen. Mikor szembetalálkoztak, Patroklosz megölte Hektór kocsisát, Kebrionészt, s most Kebrionész holtteste körül tört ki a küzdelem. De Phoibosz Apollón harcolt Patroklosz ellen; a hős nem vette őt észre, mert sűrű ködbe volt burkolózva. Homlokát és vállát ütötte meg az isten, és leverte fejéről a sisakot – Akhilleusz sisakját, melyet így juttatott Hektórnak Zeusz -, dárdája eltörött, vértje megoldódott, ő maga elkábult: meztelenül és kiszolgáltatottan állt már ott, amikor Euphorbosz dárdája eltalálta. Még életben volt ekkor, és Hektór fegyvere ölte meg. De még haldokolva se tűrte el Hektór gúnyolódó szavait, és megjósolta neki, hogy Akhilleusz keze által fog elesni. Akkor elborította a halálos vég, lelke testéből kiröppenve a Hádészba szállt, saját pusztulását siratva, hogy el kellett hagynia a férfias erőt és az ifjúságot.

Hektór elgondolkozott a halott jóslatán, de megbiztatta magát, kihúzta a dárdát a halott sebéből, a holttestet félrelökte, s Automedónt, Akhilleusz derék szolgáját akarta megtámadni. Csakhogy ezt elragadták előle a fürge, halhatatlan lovak, melyeket Péleusznak az istenek adtak ajándékba.

*

Menelaosz Telamón fiát, Aiaszt hívta segítségül Patroklosz holttestének a védelmére. Akkor már megfosztotta Hektór a holttestet a fegyverektől, és már húzta magával, hogy levágja válláról a fejét, s magát a holttestet a trójai kutyák elé dobja. De Aiaszt meglátva, meghátrált, a lükiai Glaukosz bosszúságára, ki már azt remélte, hogy Patroklosz holttestével Szarpédón fegyvereit fogják kiválthatni. Hektór nem akart elbújni a harc elől, csak félrevonult, hogy felöltse előbb Akhilleusz fegyverzetét, melyet Patroklosztól szedett el, s melyet Akhilleusz atyjának az égi istenek ajándékoztak.

Eközben Akhilleusz lovai már messze jártak a harc forgatagától, és sírtak, mert ők tudták meg először Patroklosz halálát. Hiába ütötte őket Automedón az ostorral, hiába noszogatta őket mézédes szavakkal, s hiába átkozódott, nem akartak sem a hajókhoz visszatérni, sem pedig a csatába, hanem álltak mereven, mint az oszlop halott férfi vagy nő sírja felett, fejüket a földre szegezték, s forró könnyük hullott Patrokloszért. Szánakozott rajtuk Zeusz, és a fejét csóválta:

– Szegények, miért is adtunk titeket Péleusz királynak, a halandó embernek, mikor ti örökifjak és halhatatlanok vagytok! Hát azért, hogy a nyomorult emberek között titeket is fájdalmak érjenek? De nem fog Hektór, Priamosz fia, rátok és a mesteri harci szekérre felhágni, mert ezt már nem engedem meg. Hát nem elég, hogy a fegyverekhez jutott, s még dicsekszik is vele? Nektek erőt adok inaitokba és lelketekbe, hogy Automedónt is mentsétek ki a harcból, és vigyétek az odvas hajókhoz, mert most még a trójaiaknak juttatom a dicsőséget, hogy öljenek, amíg a hajókig érnek, s lenyugszik a nap, és a szent este eljön.

És Pallasz Athénét küldte le, hogy Menelaoszt és társait kitartásra buzdítsa; a másik oldalon Hektórt Apollón szavai tüzelték. Zeusz atya pedig a bojtos, ragyogó aigiszt vette kezébe, az Ida hegyét felhők közé rejtette, villámlott és mennydörgött, és rázta a pajzsot, a győzelmet a trójaiaknak adta, és megriasztotta az akhaioszokat. Látták a vitézek, hogy maga Zeusz segíti a trójaiakat. Aiasz, Telamón fia körülnézett, hogy legalább elküldjön valakit Akhilleuszhoz a gyászos hírrel, de a sűrű ködben nem ismerte fel társait. Imájára Zeusz eloszlatta a ködöt, a nap kisütött, és eléjük tárult az egész küzdelem. Aiasz Menelaosznak szólt, hogy menjen hátra, keresse meg Nesztor fiát, Antilokhoszt, és vele üzenjen Akhilleusznak. Mikor meghallotta Antilokhosz a hírt, elborzadt a szóra, szeme megtelt könnyel, és a hangja elakadt. De szót fogadott, és ment, hogy megvigye Akhilleusznak a hírt legkedvesebb társa haláláról.

Menelaosz visszatért a harcba. A trójaiak egyre féktelenebb erővel támadtak. A görögök már csak azért küzdöttek tovább, hogy kiragadják Patroklosz holttestét. Végül is sikerült, Menelaosz és Mérionész vállukra emelték a tetemet, és úgy futottak vele a hajókhoz. Csak a két Aiasz tartotta még fel valamennyire a trójaiakat, azok mindjobban előretörtek Aineiasz és Hektór vezetésével, a görögök pedig megfutottak.

*

Még folyt a harc, mikor Antilokhosz megvitte a gyászos hírt a mürmidónok hajóihoz:

– Jaj nekem, Péleusz fia, gyászos hírt tudsz meg tőlem, bár ne kellett volna megtörténnie! Elesett Patroklosz, s meztelen holttestéért folyik most a küzdelem, a fegyverek már a sisakrázó Hektór kezében vannak.

A fájdalom sötét köde borult Akhilleuszra. Mindkét kezével port hintett a fejére, és beszennyezte kedves arcát, nektáros khitónján fekete hamu ült, és maga a föld porában hosszan elnyúlva feküdt, kezével haját tépte és zilálta. A szolgálók is, Akhilleusz és Patroklosz rabnői, fájdalmasan kiáltoztak, kiszaladtak az ajtón, és körülvették a hős Akhilleuszt, mindnyájan mellüket verték, s megroggyant a térdük. Antilokhosz is ott állt, és fogta Akhilleusz kezét, félt, hogy fájdalmában magában is kárt tesz. Irtózatosan jajgatott a hős, meghallotta felséges anyja is, ülve a tenger mélyében agg atyja mellett, s ő is jajveszékelt. Köréje gyűltek az istennők mind, ahány Néreisz csak volt a tenger mélységében. Megtelt velük az ezüstös barlang, s mind a mellüket verték, és Thetisz kezdte el a siratást:

– Halljátok, testvéreim, Néreusz leányai, mennyi fájdalom van az én lelkemben! Jaj, én szerencsétlen, hogy csak fájdalomra hoztam a világra a legderekabb hőst! Felnőtt, mint a hajtás, én magam gondoztam, mint fácskát a kert jó, termékeny földjében, s engedtem a görbe hajókon Ilioszba, hogy harcoljon a trójaiakkal! De nem fogom többé már fogadni otthon, nem tér haza többé Péleusz házába. S addig is, amíg a nap ragyogó fényét látja, csak baj éri, és nem tudok segíteni rajta. De megyek, hadd lássam kedves gyermekemet, s tőle halljam, mi a bánata.

Így szólva, elhagyta a barlangot. Könnyes szemmel mentek vele a többiek is, körülöttük a tenger habjai elültek. Trójához érkezve, kiléptek a partra sorjában, ott, ahol a mürmidónok hajói álltak. A keservesen síró Akhilleusz mellé állt felséges anyja, éles jajszóval megfogta gyermeke fejét, és panaszosan szólt hozzá:

– Gyermekem, miért sírsz, mi gyász ért szívedben? Mondd ki, és ne titkold! Hiszen azt már megadta Zeusz, amit előbb kértél, hogy a hajókig űzessenek a görögök, és megérezzék, hogy rád vannak szorulva.

Keservesen sóhajtva felelt a gyorslábú Akhilleusz:

– Anyám, ezt megadta az olümposzi Zeusz. Hanem mi örömöm lehet még benne, ha elveszett kedves bajtársam, Patroklosz, akit mindegyik közt a legjobban szerettem? Szerettem, mint ennenmagamat, és most elvesztettem, megölte Hektór, és elszedte tőle a csodálatos fegyvereket, melyeket Péleusznak az istenek adtak fényes ajándék gyanánt azon a napon, amikor tégedet halandó férfival házasságra kényszerítettek. Bárcsak a halhatatlan tengeri istennők mellett maradtál volna, s Péleusz halandó asszonyt vett volna feleségül! Most nem fogod többé hazatérő fiadat fogadni, mert nem hagy lelkem élni, amíg Hektór, dárdámtól érve, el nem veszti életét, s nem lakol meg Menoitiosz fiának, Patroklosznak haláláért.

Thetisz könnyek közt figyelmeztette sorsára rövid életre szánt fiát: Hektór halála után rögtön meg kell halnia.

– Hát haljak meg rögtön! – felelte Akhilleusz, s keservesen bánta haragját, amiért nem volt ő is Patroklosz mellett a csatában. – Hanem itten ülök hajóimmal, fölösleges teher a földnek, pedig az ércinges akhaioszok között senki sem ér fel velem a harcban. Bár kiveszne Erisz az istenek és az emberek közül, és a harag, amely a józan embert is elvakítja, s a pergetett méznél édesebben száll le a férfiak szívére, és növekszik, mint a füst! De hagyjuk a régi haragot, most megyek, hogy megtaláljam, aki e kedves fejet elpusztította, Hektórt, s a halált akkor fogadom, amikorra Zeusz és a többi isten ki akarja mérni rám.

Csakhogy Akhilleusznak már fegyvere se volt; Thetisz megígérte, hogy másnap hajnalban hoz neki újat Héphaisztosztól, csak addig ne elegyedjék harcba. S tengeri testvéreit kérte, hogy térjenek vissza a tengerbe, és vigyenek hírt atyjuknak, a tengeri öregnek, ő maga pedig felment az Olümposzra, hogy megkérje Héphaisztoszt, adjon fegyvereket a fiának.

Ezalatt a görögök tovább hátráltak, s Patroklosz holtteste is újra veszedelembe jutott. Hektór háromszor is hozzáért, már megfogta lábát, és vonszolni akarta, a két Aiasz háromszor is ellökte, de Hektór nem tágított. Ekkor Héra, Zeusz és a többi isten háta mögött, Íriszt küldte Akhilleuszhoz, hogy hívja a sánchoz. Akhilleusz, bár még nem volt fegyvere, s Thetisz parancsát sem akarta megszegni, engedett Írisz szavának. A sánchoz ment, Athéné vetette az aigiszt a vállára, és csodálatos fényt gyújtott a fején. Háromszor kiáltott Akhilleusz az árok fölött megállva, háromszor zavarodtak meg Akhilleusz puszta látásától és hallásától a trójaiak. Most már végleg biztosították Patroklosz holttestét a görögök, hordágyra helyezték, s körülvették siránkozva, köztük Akhilleusz hullatta forró könnyeit, meglátva sebektől hasogatott bajtársát, akit ő küldött a harcba, de ki nem tért többé élve vissza.

Egész éjszaka siratták Patrokloszt a görögök. Holttestét megmosták, és bekenték olajjal, de Akhilleusz megfogadta, hogy addig nem temetik el, amíg meg nem öli Hektórt, és vissza nem szerzi a fegyvereket, máglyájánál tizenkét trójai ifjat fog megölni, és addig a trójai rabnők fogják éjjel-nappal siratni.

Thetisz ezalatt fölkereste Héphaisztoszt. A kovácsisten, feleségével, Kharisszal együtt, szívesen fogadta, s örömmel vállalta a fegyverek elkészítését, hiszen Thetisz iránt régen hálára volt kötelezve. Hozzá is látott mindjárt a munkához.

*

Mire felkelt sáfrányszín leplében Éósz az Ókeanosz hullámaiból, megérkezett Thetisz a hajókhoz az istentől az ajándékokkal. Fiát Patroklosz mellett találta, hangos sírás közben; vele sírtak bajtársai is. Thetisz átadta a fegyverzetet, és Patroklosz holttestét bebalzsamozta nektárral meg ambrosziával.

Akhilleusz összegyűjtötte maga köré a vezéreket. Dárdájukra támaszkodva sántikált a gyűlésbe Diomédész és Odüsszeusz, Agamemnón is meg volt sebesülve. Akhilleusz kibékült Agamemnónnal, keservesen bánva haragját, mely annyi derék görögnek okozta halálát.

El is hozták még a gyűlés színe elé Agamemnón dús ajándékait, drága kincseket, pompás edényeket, tizenkét lovat, hét ügyeskezű rabnőt és nyolcadiknak a széparcú Briszéiszt. S felállt Agamemnón, áldozatot mutatott be, és Zeuszhoz emelve kezét, megesküdött, hogy Briszéiszre kezét sem emelte, amíg nála volt. Bevitték Akhilleusz sátrába az ajándékokat, a kincseket elhelyezték, az asszonyokat leültették, a lovakat a többi közé hajtották. Belépett Briszéisz is, szép volt, mint maga az aranyos Aphrodité. S mikor meglátta Patroklosz sebektől eléktelenített holttestét, éles sikoltással omlott le melléje, kezével a mellét tépte, és gyönge nyakát és szépséges orcáit. És mondta zokogva:

– Patroklosz, ki legkedvesebb voltál nekem, szegény nyomorultnak, éltél, hogy elmentem, s most holtan talállak, népek vezetője, mikor visszatérek! Szüntelen siratlak, meghaltál, ki mindig jóságos voltál hozzám!

Jöttek a nép vénei, unszolták Akhilleuszt, hogy vegyen magához valami eledelt, de ő elutasította. Már csak a két Atreidész, Odüsszeusz, Nesztor, Idomeneusz és Phoinix maradtak mellette. Ő egyre csak Patrokloszt siratta:

– Nem érhet nagyobb gyász, az sem, ha atyámnak halálát hallanám, aki most Phthiában hullatja a könnyét, vágyódva utánam.

Így szólt, és zokogott. A vének is felsóhajtottak, mindnek az jutott eszébe, amit otthon hagytak. Látta és megszánta őket Kronosz fia. Leküldte Athénét, és az istennő cseppentett nektárt és kívánatos ambrosziát Akhilleusz mellébe, hogy össze ne essen az éhségtől.