22. Agamemnón és szövetséges társai

Mikor Menelaosz hazaérkezett Krétából, csak anyjuk után síró gyermekeit találta otthon. Helené akkor már messze járt csábítójával, és a királyi kincstár is ki volt fosztva. De az égbolton feltűnt a szivárvány istennője, Írisz, az istenek követe, az jelentette Menelaosznak, hogy feleségét a trójai királyfi szöktette meg, s ráadásul királyi kincseinek javát is magával vitte gyorsan járó hajóján.

Menelaosz erre felkereste bátyját, Agamemnónt, Mükéné királyát, akinek szavára hallgatott a többi fejedelem. Először neki panaszolta el szégyenét és bánatát, azután Atreusz két hős fia együtt látogatta meg Pülosz bölcs királyát, Nesztort, Néleusz fiát, hogy vele beszéljék meg, hogyan vegyenek elégtételt a trójaiakon.

Sokat tapasztalt öreg király volt Nesztor, egymást követő három nemzedék küzdelmeiben vett részt már, harcolt annak idején a kentaurok ellen a lapithákkal, segítette Meleagroszt a kalüdóni vadkan elejtésében, és még sok más hősi kaland emléke gyarapította hírnevét. Azt vallotta ő is, hogy a sérelem, amely Menelaosz házát érte, nem maradhat bosszulatlanul: ha szép szóval nem megy, fegyverrel kell a trójaiakat arra kényszeríteni, hogy adják vissza Helenét és az elrabolt kincseket. Hiszen ha most magára hagyják Menelaoszt, ki tudja, holnap melyik görög királynak kell az ő sorsában osztoznia.

De arra is emlékezett Nesztor, hogy mit fogadtak a görög hősök Tündareósznak, amikor Helené kezéért versenyeztek; Nesztor már öreg volt akkor, de fia, Antilokhosz ott volt a világszép királyleány kérői sorában, s vele Menelaoszon kívül Odüsszeusz, Diomédész, a két Aiasz, Philoktétész, Próteszilaosz és még sokan mások, valamennyien nagy hírű hősök, gazdag királyok fiai.

– Tudjátok ti is, hogy Tündareósz nem mert határozni – emlékeztette Atreusz két fiát a beszédes öreg. – Mert félt, hogy ha egyet kitüntet leányai kérői közül, a többit magára fogja haragítani. Te, Agamemnón, Tündareósz másik lányát, Klütaimnésztrát bírod feleségül, de Helené kérői között Tündareósz nem tudott választani. Ekkor előlépett Odüsszeusz, és kijelentette, hogy ha Tündareósz szól egy jó szót az érdekében Ikariosz királynál, hogy adja hozzá nőül leányát, az okos Pénelopét, ő lemond Helené kezéről, sőt olyan tanáccsal is szolgál, amely Tündareósz király aggodalmait eloszlathatja. Tündareósz megígérte, hogy segíteni fogja Odüsszeuszt az okos Pénelopé kezének elnyerésében. Erre Odüsszeusz, Laertész fia, azt javasolta, hogy Tündareósz bízza Helenére, melyiket választja a sok kiváló kérő közül. De előbb eskesse meg valamennyit, hogy Helené választásába belenyugszanak, és ha bárki ezután erővel vagy csellel Helené és választottja frigyét meg akarná bontani, mindannyian egy emberként kelnek Tündareósz vejének a védelmére. Úgy is történt, a kérők szent esküvéssel fogadták, hogy akit Helené választ, annak a jogait a többiek védik, és akkor választása jeléül Helené a te szőke fürtjeidre helyezte koszorúját, Menelaosz. Hát most itt az idő, hogy az egykori kérők beváltsák fogadalmukat, s egész Görögország színe-java hozzájuk fog csatlakozni. Engemet se tart vissza az öregség, és velem jön Antilokhosz, akit fogadalma kötelez erre, de testvére, Thraszümédész se marad hátra, amikor a görögök becsületéért kell harcolni.

Jó reménységgel töltötték el Nesztor bölcs szavai Menelaoszt, s Agamemnón is látta már, hogy hatalmas seregnek lesz a fővezére, ha hadba szólítja a görögöket Trója ellen. De bizony nem mindenki csatlakozott első szóra hozzájuk, voltak, akik nem szívesen cserélték fel békés otthonukat a háború kiszámíthatatlan viszontagságaival.

Maga Odüsszeusz is, Ithaka ravasz királya, tudott jó tanácsot adni annak idején Tündareósz királyának, de most azon törte inkább a fejét, hogy térjen ki a rég vállalt kötelezettség teljesítése elől. Gondolta magában, jobb nyugodtan uralkodni Ithakában és boldogan élni öreg szüleivel, okos feleségével és újszülött kisfiával, mint messze idegenben keresni a kétes hadiszerencsét. Eszelősnek tettette magát: úti kalapot tett a fejére, ökröt és lovat egymás mellé fogott be ekéje elé, a fölszántott földbe mag helyett sót vetett, amikor Agamemnón és Menelaosz toborzóútjukon Ithakába érkeztek.

Még szerencse, hogy Atreusz fiait elkísérte Palamédész, Naupliosz fia, az egyetlen ember, aki találékonyságban felvette a versenyt Odüsszeusszal, s aki már előbb sok elmés találmánnyal gazdagította az embereket; mondják, hogy ő találta fel a mérleget, a kockajátékot, sőt talán a betűket is.

Ez a leleményes ember most sem fogyott ki az ötletekből, amikor Odüsszeusz eszén kellett túljárnia. Kivette Pénelopé karja közül a csecsemő Télemakhoszt, mintha csak játszani akarna vele, és hirtelen letette a földre, éppen ott, amerre az egymás mellé fogott ló és ökör vonta a barázdát. Odüsszeusz óvatosan kikerülte az ekével gyermekét, ebből mindenki láthatta, hogy eszénél van, csak játssza a bolondot. De most már nem színlelhetett többé, kénytelen volt elbúcsúzni családjától és követni Agamemnónt és Menelaoszt, sőt segíteni őket a továbbiakban a Trója ellen induló sereg megszervezésében, abban, hogy megnyerjék a közös ügynek a többi hőst.

Fejszecsapásoktól visszhangoztak az erdők, döntötték a szálfákat, hogy hajókat építsenek belőlük, az üllő és a kalapács feleselt csengő hangon egymásnak a kovácsműhelyekben mindenütt, készültek az öblös ércpajzsok, a dárdák, a kardok, az íjak és fürge nyilak a harcosok számára. Csak a thesszaliai Phthia királyának, Péleusznak a házában nem készülődött senki, Péleusz maga már öreg volt, fiát, az ifjú Akhilleuszt pedig Thetisz bújtatta el, mert az volt a jóslat, hogy a halhatatlan istennő halandó fia Trója alatt veszti el fiatal életét.

Mihelyt hírül vette Thetisz, hogy a görögök háborúra készülődnek Trója ellen, elhagyta kristálypalotáját, felbukkant a tenger habjaiból, és Thesszalia felé úszott. A Pélion ormán felkereste Kheirón barlangját, ahol a bölcs kentaur fegyverforgatásra, a gyógyfüvek ismeretére, a lant pengetésére és a józan élet okos szabályaira tanította Akhilleuszt. Az istennő fia gyorsan megtanult mindent, a Tempé völgyében a nimfák is szívesen hallgatták, amikor a lanton játszott, és énekelt hozzá. Amíg kicsi volt, engedelmeskedett is nevelőjének, s csak a barlang közelében játszott, de mikor nagyobb lett, kiütközött szilaj természete. Kheirón szomszédsága, a többi kentaur tele volt panasszal ellene, mert féktelen jókedvében gyakran háborította meg nyájaik nyugalmát.

Messze járt akkor is a hegyekben, amikor anyja megérkezett. Kheirón mint vendégszerető házigazda igyekezett az istennő kedvébe járni, de bizony nem tudott számot adni arról az aggódó anyának, hogy fia merre csatangol. S mikor megérkezett az ifjú, örömtől ragyogott izzadt és porlepett arca: hű pajtásával, Patroklosszal ment ki oroszlánvadászatra, a legyőzött anyaoroszlánt otthagyta odvában, de kölykeit puszta kézzel magával hozta. Nem ember fiához, hanem a vadászatról megtérő Apollónhoz hasonlított. De mikor rég nem látott anyját megpillantotta, ledobta vadászzsákmányát, és karját ölelésre tárta, majd asztalhoz ültek, ettek-ittak, és Akhilleusz lantja játékával gyönyörködtette Thetiszt, míg erőt nem vett rajta a fáradtság, és a kentaur vállára hajtva fejét, el nem aludt.

Kiment a tenger partjára Thetisz, odarendelte delfinfogatát, az alvó fiút gyöngéden karja közé vette, kivitte a barlangból, elhelyezte a kocsin, és elbúcsúzott Kheiróntól. Az csak könnyes szemmel inthetett távozó növendéke után, mert tudta, hogy soha többé nem fogja viszontlátni.

A delfinfogaton egyenesen Szkürosz szigetéhez hajtott a tenger ezüstcipellős istennője, csak ott ébredt fel Akhilleusz, és csodálkozva nézett körül az ismeretlen vidéken. Még jobban elcsodálkozott, amikor anyja női ruhát adott át neki, és kérte, öltse azt magára. Hiába biztatta Héraklész és Dionüszosz példájával: volt úgy, hogy őket is női ruhába öltöztette a szükség, Akhilleusz nem tudta mire vélni anyja különös kívánságát, és szégyellte hősi öltözetét asszonyi ruhára cserélni.

Éppen akkor értek ki a partra Szkürosz királyának, Lükomédésznek a leányai. Pallasz Athéné tavaszi ünnepét tartották, és a szűzi istennőnek a tenger partján álló szobrához hozták el ajándékaikat, az istennő fejét olajfalombbal koszorúzták, és virágokat hintettek dárdájára. Szép volt valamennyi, de a legszebb Déidameia, fejjel volt magasabb a többinél, mint Artemisz a nimfák között. Csak távolról látta, de alig tudott betelni nézésével az ifjú, aki még nem ismerte idáig a szerelmet. Nem bánta már, ha őt is leánynak öltözteti Thetisz, csak Déidameia közelébe juthasson. Még abba is belenyugodott, hogy ezentúl Pürrha legyen a neve.

Thetisz először Lükomédész királynak mutatta be leánynak öltöztetett gyermekét.

– Házad oltárai legyenek a tanúk rá, király, hogy rád bízom gyermekemet, Akhilleusz húgát! Nekem meg Péleusznak elég gondot ad a fiú nevelése, meg aztán Akhilleusz mellett ez a leány is már túlságosan férfias szokásokat vett fel. Valóságos kis amazon lett, aki az íjat és a nyilakat kedveli, félek, hogy így soha férjhez nem tudom adni. Neveld te tovább, leányaiddal együtt, tartsd szigorúan, szoktasd női munkára és női kedvtelésekre, ne engedd, hogy az erdőben vagy a tengerparton kóboroljon egyedül.

Lükomédész király nagy megtiszteltetésnek vette, hogy az istennő rá bízta gyermeke nevelését. Thetisz megnyugodva távozott, és Akhilleusz ott maradt Szkürosz szigetén, Lükomédész leányaival. Mindegyik szívesen fogadta nővérének a jövevényt, de az Déidameiával barátkozott a legszívesebben. Naphosszat együtt voltak, egymást tanítgatták. Déidameia szövésre-fonásra Akhilleuszt, akit ekkor még ő is Pürrhának nevezett, és Akhilleusz a lant pengetésére Déidameiát, s a szíve melegséggel telt el, amikor megfogta a leány ujjait, és – ahogyan egykor Kheirón tette vele – végigvezette oktatóan a húrokon. Déidameia szívből viszonozta társának ragaszkodását, feltűnt leánynál szokatlan ereje is, de Akhilleusz, bár egyre nehezebb volt anyja parancsának engedelmeskednie, sokáig nem árulta el magát.

Megjött Dionüszosz ünnepe: az asszonyok és velük együtt Lükomédész leányai is szarvasbőr kacagányt vetve vállukra, kezükbe véve a thürszoszt, kivonultak a hegyekbe, hogy mámoros táncban ünnepeljék Szemeié fiát. Férfiaknak tilos volt ezen az ünnepen részt venni. Akhilleusz rejtélyes mosollyal hallotta az ünnepélyesen kinyilatkoztatott tilalmat, s szőke fürtjeit bíbor szalaggal övezve, vállán pettyes szarvasbőrrel, maga is a thürszoszt suhogtatta. Ámulva látta Déidameia, hogy most már nem ő a legmagasabb a leányok között: akit ő Pürrhának nevezett, vállal magasabb nála is. És ámulva csodálta mindenki, milyen erőteljes mozdulatokkal lóbálja a thürszoszt, mintha csak dárdát akarna hatalmas jobbjából elhajítani.

Leszállt az este, az ünnep zaja elcsendesedett, a dobok is elhallgattak, és a vad száguldásban kifáradt asszonyok lepihentek. Az erdő szélén Akhilleusz és Déidameia egyedül maradtak, csak Szeléné, a holdistennő látta őket az égen tovasuhanó rózsaszínű kocsijából. Akkor megvallotta Akhilleusz Déidameiának, hogy ő Péleusz és Thetisz fia, és nincs is leánytestvére.

– Anyám, az ezüstcipellős Thetisz unszolására öltöztem női ruhába, de nem tettem volna, ha meg nem látlak a tenger partján, mert csak így remélhettem, hogy melletted maradhatok! – tette hozzá, s a leány elértette a szót, és ő is megvallotta szerelmét.

De elhatározták, hogy még nem árulják el senkinek, azt sem, hogy Akhilleusz az, aki leányruhában rejtőzik Lükomédész leányai között. Csak Déidameia hű dajkáját avatták be a titokba.

Ezalatt a görög vezérek felfegyverzett hadinépükkel az auliszi kikötőben gyülekeztek. Már csak Akhilleusz hiányzott, pedig nélküle nem indulhattak útnak, mert Kalkhasz, a jós megmondta, hogy ha ő távol marad a trójai háborútól, soha nem győzik le Priamosz népét. De hiába küldenének érte apja házába, Phthiába, hiába keresnék a Pélion havas ormán, Kheirón barlangjában is, mert Thetisz, mint a fiókája számára biztos fészket kereső anyamadár, Szkürosz szigetén rejtette el gyermekét.

Odüsszeusz, aki akkor már maga is az auliszi kikötőben várakozott útra kész hajóhadával, vállalkozott rá, hogy felkutatja Akhilleuszt. Diomédész, Tüdeusz fia csatlakozott hozzá. Mint nemes vad után szimatoló kopók, úgy érkezett meg a két vezér Szkürosz szigetére. Lükomédész király gyanútlanul fogadta a vendégeket, de azok csak jobbra-balra kapkodták a fejüket, hol akadnak Akhilleusz nyomára. Így járták végig a palota termeit, mintha csak házigazdájuk gazdagságában gyönyörködnének, majd lakomához ültek. Lükomédész király a vendégek tiszteletére a leányokat is az asztalhoz ültette, azok csillogó szemmel hallgatták a két idegent. De különösen Akhilleusz arca pirult ki a lelkesedéstől, amikor ezek a Trója ellen készülő görögök fényes fegyvereiről, karcsú hajóiról, a Menelaoszon esett sérelemért közösen vállalt háború reményeiről beszéltek Lükomédésznek.

–Irigyellek titeket – sóhajtott az öreg király. – Bárcsak fiatalabb lennék, hogy veletek mehetnék én is, vagy fiam lenne, akit magam helyett küldhetnék! De látjátok, csupa leányom van, és ki tudja, mikor lesz egyiktől is unokám?

Alig tudta magát fékezni Akhilleusz, s már-már eldobta volna női ruháit, hogy leleplezze magát, és a harcosok közé álljon, de Déidameia idejében észrevette, intett testvéreinek, hogy vonuljanak már vissza hálótermeikbe, s kézen fogva Akhilleuszt, őt is kivezette.

Másnap azonban Lükomédész király úgy rendelkezett, hogy a leányok kartánccal gyönyörködtessék a vendégeket. A megadott jelre egyszerre emelték magasba, egyszerre hajtották alá a thürszoszt a leányok, szapora lépéseiket egymáshoz igazították, s hajlékony tagjaik minden mozdulata csupa gyöngédség volt és csupa összhang. De Akhilleusz akkor már nem tudott beleilleszkedni ebbe az összhangba, és türelmetlenségében gyakran elvétette a lépéseket.

Dicsérték a vendégek a szép kartáncot, s mikor bevonultak a terembe, kirakták ajándékaikat, hogy ki-ki válassza jutalmul a táncért azt, ami legjobban tetszik neki. Hajlékony thürszoszok, szép hangú dobok, gyöngyökkel kivarrt szalagok hevertek a székeken, a leányok lelkendezve válogattak a sok szép női holmi között. Fegyvert ha találtak, ügyet se vetettek rá, gondolták, azt biztosan királyi apjuknak szánták a bőkezű idegenek. De nem úgy Akhilleusz: mihelyt meglátta a fényes pajzsot és a melléje támasztott lándzsát, menten megfeledkezett anyja parancsáról, és a pompás fegyverekre vetette magát. Hát még amikor saját magát pillantotta meg az arannyal futtatott pajzs fényes tükrében! Szégyellte női ruháját, és szilaj mozdulattal fogta fegyverhez szokott kezébe a dárdát.

Odüsszeusz már régen sejtette, hogy ő az, akit keresnek. De most már semmi kétsége nem volt többé: ahogyan a hozzá méltó ajándékot kiválasztotta, Akhilleuszra vallott. Odalépett hozzá, és halkan a fülébe súgta:

– Mit késlekedsz tovább? Úgyis tudjuk, ki vagy: Kheirón, a bölcs kentaur növendéke, halhatatlan istennő fia, a hős Akhilleusz, akit már útra készen vár Aulisz kikötőjében a hajóhad. Kövess minket, s Trójára pusztulás, a görögökre győzelem, reád pedig örök dicsőség vár!

Nem volt itt már szükség több biztatásra, Akhilleusz kihúzta magát, s már senki se nézte volna leánynak, amikor kezében a dárdával a csodálkozó Lükomédész elé állt.

– Apám, királyom – mondta tisztelettel, de férfias határozottsággal –, én vagyok Akhilleusz, engemet bízott rád anyám, Thetisz istennő, de ne félj, neked jut a dicsőség, hogy útnak indíthass a hajótáborba, ahol már várnak reám a vezérek! És az én szívemnek is kedves maradsz mindig, kedvesebb apámnál és nevelőmnél is. Búcsúzóul leányod kezét kérem, akivel titokban már régen szeretjük egymást.

Mi mást tehetett volna a király, beleegyezett Akhilleusz és Déidameia házasságába, s megbocsátott leányának is, aki most szemlesütve vallotta be, hogy régóta tudja, ki rejtőzik a leányruhában. Gyors követeket menesztettek Phthiába, hogy Péleusz királytól hajókat és válogatott legénységet kérjenek fia számára, maga Lükomédész is kőrisfából ácsolt két hajót bocsátott szküroszi hajósnéppel Akhilleusz rendelkezésére, ezekkel követte Akhilleusz az auliszi kikötőbe Odüsszeuszt és Diomédészt.

Indulás előtt még megtartották Akhilleusz és Déidameia lakodalmát. Másnap szomorúan vett búcsút a királyleány ifjú férjétől, akitől el kellett válnia, alighogy nyíltan megvallhatták az emberek előtt szerelmüket. Akhilleusz hűséget ígért és fényes ajándékokat a trójai hadizsákmányból, de a Moirák úgy akarták, hogy életükben már csak egyszer lássák viszont egymást. Gyermeküket, Pürrhoszt is Lükomédész király nevelte fel, Akhilleusz távollétében.

Mire Akhilleusz megérkezett az auliszi kikötőbe, ott vesztegeltek már a thesszaliai hajók is, rajtuk a híres mürmidónok, akiknek az őseit az istenek hangyákból változtatták emberekké, amikor Akhilleusz nagyapjának, Aiakosznak a népe kipusztult. Ott volt a hajókon Akhilleusz hűséges barátja, Patroklosz, és öreg nevelője, Phoinix, akit Péleusz maga helyett küldött, hogy bölcs tanácsaival legyen mindig Akhilleusz segítségére.