Közzététel dátuma: Sep 24, 2016 11:52:54 AM
Magyar népmesében találkozik a vándor a Nappal, aki elmondja neki, hogy reggel vidáman jön fel az égre, mert kipihente magát, de este szomorúan nyugszik le, mert fáradt. Máskor egy Hold nevű vitéz alva találja a másikat, akit Napnak hívnak. Eltűnt testvéreit keresi a mesebeli leány, megy hetedhét ország ellen, sehol se falut, se várost nem talál, végül gyertyavilágot pillant meg messziről, bemegy a házba, ahol a Csillagok anyja látja vendégül, s hajnalban, amikor gyermekei sorra hazatérnek, őket kérdi, nem látták-e a leány tizenkét testvérét. De nem látta sem az Esthajnalcsillag, aki legkorábban szokott elmenni hazulról, sem a Göncölszekér, pedig az egész világot körüljárja minden éjszaka, sem a Fiastyúk, pedig csirkéivel az egész világot keresztüljárta, sem az Ökörkeresőcsillag, pedig az egész világot bebarangolta elveszett ökrei után, sem a Kaszások, pedig ők az egész világot lekaszálják, sem a Sántalánycsillag, aki minden árkon-bokron keresztülmegy, amikor szilkéjében ebédet hord a Kaszásoknak.
Ezután a Nap anyjához tér be a leány, ez reggel kérdezi fiát, a felkelő Napot, majd a Hold anyjánál kér szállást, ez reggel kérdezi leányát, a hazatérő Holdat, de azok se látták a leány testvéreit. Utoljára a Szél anyja fogadta be a leányt, s amikor napfelkelte előtt hazatért anyjához a Szél, elmondta, hogy rengeteg sötét erdő mélységében, ahová sem a csillagok sugarai, sem a Nap világossága, sem a Hold fénye nem süt be, él elátkozottan a tizenkét testvér, csak ő jár be hozzájuk, hogy szobájukat kiszellőztesse. Említsük még meg a Fehérlófiát, akit kétszer hét esztendeig szoptat anyja, a fehér ló, amíg megállja az erőpróbát, azután elindul hősi útjára, melynek során óriásokat kényszerít szolgálatába, a Fanyűvőt, a Kőmorzsolót és a Vasgyúrót, sárkányokat győz le, és királyleányokat szabadít ki az Alvilágból; a legkisebb leány keze és az öreg király fele királysága lesz érte a jutalma. Hajnal Jánossal meg éppen egy órában születik táltos lova, amely úgy segíti minden kalandjában győzelemre a mesehőst, mint a görög mitológiában Bellerophontészt fehéren csillogó, szárnyas paripája, a hősével ugyancsak egyszerre születő Pégaszosz.
Ilyenféle motívumokhoz hasonlót még sokat idézhetnénk akár a magyar népköltészetből, akár más népek mesekincséből. Annak az ősrégi világszemléletnek az emlékei élnek tovább ezekben, amely az emberiség történetének hajnalán keletkezett. Az ember kezdetben, fogyatékos tapasztalatai és gyarló szerszámai birtokában, magához vagy az állatokhoz hasonló élőlényt látott az őt körülvevő természet minden jelenségében, így teremtette meg képzeletében az ember alakú – görögül: anthrópomorf –, illetőleg állat alakú: thériomorf, de az embernél mérhetetlenül erősebb isteneket, démonokat vagy éppen az állati és emberi tulajdonságokat egyesítő sárkányokat és egyéb szörnyetegeket. S mert a természet ölén találta fel megélhetésének eszközeit, de a természet még ismeretlen erői váratlan veszedelmekkel – szélvihar, villámcsapás, földrengés, árvíz, szárazság, vadállatok, sáskák és egerek pusztítása, betegségek – is fenyegették az életét, varázsszertartásokkal, áldozatokkal, imával engesztelte őket. Így iparkodott maga mellé állítani a képzelete által teremtett, de a fantasztikus megszemélyesítésben is a természet valódi jelenségeit visszatükröző természetfölötti lényeket. Az égitestek mozgásában és az évszakok váltakozásában ismert fel először törvényszerűen ismétlődő folyamatokat, s tapasztalatairól olyan történetekben adott számot magának, amelyek elképzelése szerint valamikor, emberemlékezetet megelőző ősidőkben játszódtak le, hogy azután szabályos időközökben az ősi cselekmény ismétlődjék újra meg újra. Az ilyen „okmagyarázó” – görög szóval aitiológiai – mondák idővel valósággal kozmogóniai – azaz a világ kialakulására vonatkozó – tanításban összegeződtek. S minthogy az istenek általában egy-egy természeti jelenség – Ég és Föld, Nap és Hold, tengerek és folyók, források és szelek, gabona és bor stb. – megszemélyesítései, egy-egy isten megszületésével az alakuló világ válik egyre teljesebbé.
Az ősember kezdetben csak a természeti erőket érezte maga felett, beleértve az állatokat is, amelyektől egy-egy törzs mint ún. totemállattól gyakran származtatta magát. Miután a társadalmi viszonyok bonyolultabbakká váltak, a gyengébb nemcsak a természet erőivel szemben érezte magát kiszolgáltatottnak, hanem a hatalmasabb emberrel szemben is, és a társadalmi erők – az elnyomó és kizsákmányoló hatalom, a háború és a rabszolgaság – ugyanolyan kiszámíthatatlanul uralkodtak léte felett, mint a természet hatalmai. A természeti erőket megszemélyesítő istenalakok ekkor új vonásokkal gazdagodtak, olyanokkal, amelyek az ember társadalmi létét tükrözték vissza; az Ég ura például hatalmi jelvényével, a villámmal együtt a földi uralkodó képét öltötte magára. A hatalmasok a maguk hatalmát igazolták az ilyen isteni mintaképpel, vagy egyenesen azt hirdették magukról, hogy ők az istenség leszármazottai, illetőleg valamelyik ősüknek az istenség által ajándékozott hatalmi jelvény örökösei. Az elnyomottak viszont, a természetben már megfigyelt törvényszerűségeket alkalmazva a társadalmi létre, nemegyszer merítettek reményt abból, hogy a Nap, amely megmásíthatatlan szabályossággal járja kiszabott pályáját, és mindenkire egyformán süt, az igazságtalanságot nem hagyja megtorlatlanul. Az a reménység, hogy az igazság Napja előbb-utóbb felragyog a fejük felett, az emberiség elveszett, ősi aranykora visszatérésének a reményével fonódott össze. Addig az osztálytársadalom kibékíthetetlen ellentéteit a képzeletben oldotta fel a másvilági igazságszolgáltatás hite: a holtak lelkei meztelenül jelennek meg túlvilági bíráik előtt, akik így nem látják, ki volt király és ki volt koldus a földi életben, s a tiszta lelkeket az örök boldogság, a bűnösöket az örök büntetés színhelyére küldik. De a bontakozó emberi öntudat nem állt meg ennél az erejét lefegyverző elképzelésnél. A messze jövendő képét szerkesztette meg az emberek tudását gyarapító, a természettel szemben folytatott küzdelem eszközeit megteremtő feltalálókról és az elnyomottak harcát a hatalmasokkal szemben diadalra segítő, isteni származású szabadító hősökről szóló csodálatos történetekben, azaz regékben.
Az istenekről és isteni származású hősökről szóló elbeszéléseket nem véletlenül nevezzük éppen görög szóval mítoszoknak. Minden nép hagyományaiban találunk fejlettebb vagy fejletlenebb, elevenebben élő vagy elhalványodottabb formában ilyen elbeszéléseket, regéket. De a görögöknél bontakozott ki a leggazdagabban a mítoszok rendszere – a mitológia –, és az egész nép alkotó tevékenységét áthatotta. Sőt a görög nép költői és művészi hagyatékán keresztül a görög mitológia az egész emberiség képzeletvilágában, a világirodalomban és minden európai nép művészetében is eltörölhetetlen, mély nyomokat hagyott.
A mítoszok az ókori görögök egész életét végigkísérték, és a görög irodalomnak ugyanúgy, mint a görög művészetnek, valósággal a talaját alkották, de még a görög filozófia is gyakran merített ösztönzést belőlük. A legfőbb istenalakokat és a hozzájuk fűződő elbeszélések bizonyos alapformáit a görögök az ősidők homályából hozták magukkal, és ezek birtokában lépték át a régészeti leletek, majd írásos emlékek alapján pontosabban megismerhető történeti létük küszöbét. De még hosszú évszázadokig minden történeti tapasztalatukat a mítoszok aranyfüstjével vonták be, s így a mitológia a görög nép legrégibb történetének is hű tükre, amelyből hozzáértő szem az őstársadalom nem egy döntő fontosságú szakaszát kiolvashatja. Így például a magukat medvétől származtató arkadiaiak vagy a magukat hangyáktól származtató mürmidónok eredetmondája a kezdetleges törzsszervezetet összetartó totemizmusra enged következtetni. Meleagrosz és Oresztész mítoszaiban az ősi anyajogú társadalom, illetőleg a fejlettebb patriarchális társadalomra való áttérés tükröződik, akárcsak a matriarchátus ősi rendjéhez haláláig ragaszkodó amazonok mondáiban.
A trójai mondakör, amelyben szinte összefutnak a görög mitológia különböző szálai a mesék világából, ahová sokáig száműzte a kételkedés, a H. Schliemann német régész által a múlt század hetvenes éveiben megindított, majd napjainkig folytatott ásatások nyomán a hitelt érdemlő történeti tudósítások közé lépett. Bármennyi csodálatos eseményt vegyített is hozzá a mitológiai képzelet, abban ma már senki sem kételkedik, hogy i. e. 1200 körül a dél-görögországi akhájok feldúlták a Hellészpontosz partján fekvő gazdag kis-ázsiai várost. Ezeknek az akhájoknak a gazdagságáról és hatalmáról is képet alkothatunk magunknak, különösen a még Schliemann által feltárt Mükéné és az újabban megtalált Pülosz emlékei alapján. Századunk eleje óta kerülnek napfényre az i. e. III. és II. évezredben virágzó – a dél-görögországi korai központokra is kisugárzó – krétai műveltség nagyszabású építkezései és más lenyűgöző művészeti emlékei, igazolva a Minósz királyra és athéni származású építőművészére, az „ezermester” Daidaloszra vonatkozó hagyományok történeti magvát. Ma már nem túlságosan merész a feltevés, amely Thészeusz diadalában a Minótaurosz felett a hanyatló krétai királysággal szemben függetlenségét kiharcoló szárazföldi görögség történetének egy jelentős eseményét keresi.
Természetesen, ha a mítoszok történeti magva gyakran igazolhatónak is bizonyul, a mitológia nem történelem, hanem természet és társadalom valóságának olyan fantasztikus visszatükrözése, amely az istenek és istennők állandó beavatkozását feltételezi. A mitológia tehát egy tőről fakadt a vallással. A görög mitológia minden más mitológiát felülmúló fejlődőképességét, az emberi öntudat fejlődését visszatükröző és ösztönző kibontakozását viszont nem utolsósorban az biztosította, hogy aránylag korán – az első osztálytársadalom, a rabszolgaság kialakulásának kezdeti szakaszán – vált viszonylag függetlenné a vallástól.
Már az ókori görög gondolkodók között felvetődött olyan nézet, hogy a mitológiát – és ezzel együtt az istenek és istennők közismert alakjait – két költő képzelete teremtette meg; az egyik Homérosz, aki az i. e. VIII. században élt, a másik a néhány évtizeddel fiatalabb Hésziodosz. Hogy a trójai mondakör – az istenekre vonatkozó ősi hagyományokról nem is szólva – Homéroszig legalább négy-öt évszázadon át élt a görög nép emlékezetében, és gyarapodott az énekmondók ajakán, azt a trójai háború történeti tényének bebizonyítása után senki nem vonhatta kétségbe. De írott forrással, amely Homérosznál régibb lenne, valóban egészen a legutóbbi évekig nem rendelkeztünk a görög mitológiára vonatkozóan. A fordulatot ebben a tekintetben azok az agyagtáblák hozták meg, amelyeket – néhány más lelőhelyen kívül – ezrével talált századunk elején az angol A. J. Evans a krétai Knósszosz „Minósz palotája” – feltárása során, majd 1939-ben százával a nyugat-görögországi Püloszban – „Nesztor palotájában” – az amerikai C. W. Blegen. A táblákon – s mellettük néhány edényen is gemmán – írás volt látható, mégpedig három világosan elkülönülő írástípus, amelyek közül kettő mindmáig megfejteden, de az egyiket számos, az eredményt apránként előkészítő kísérlet után 1952-ben sikerült megfejtenie egy zseniális angol mérnöknek, az azóta tragikus körülmények között fiatalon elhunyt M. Ventrisnek. Ezek az emlékek az i. e. II. évezred közepe tájáról valók, s már a görög nyelv egy korai változatát mutatják, amelyet bízvást tekinthetünk a Tróját vívó akhájok nyelvének is.
Irodalmi jellegű szöveg vagy akár csak egyetlen mítosztöredék nem került elő ezeken a táblákon; egytől egyig praktikus jellegű okmányokról, számadásjegyzékről és más hasonlókról van szó, de egy sor istenség neve fordul elő bennük, azoké, akiknek áldozatokat mutattak be, így a legfontosabb homéroszi istennevek sorra, mint Zeusz, Héra, Poszeidón, Athéné, Artemisz, Eileithüia, Dionüszosz stb. Természetesen még nem a több mint félezer évvel később Homérosz által fémjelzett alakjukban, hanem ilyenformán: Divo, Éra, Poszidao, Atana, Atemito, Ereutija, Divonuszo... Már néhány évtizeddel korábban váltak ismeretessé azok az ékírásos emlékek, amelyeken többek között a Trója városnév, az akháj népnév és az Atreusz személynév hettita változata volt kiolvasható.
Az az áldozati kultusz, amely már Knósszoszban és Püloszban kijárt a Homérosz eposzaiban olümposzi derűvel körülvett isteneknek, később is, a vallásos előírások szigorú kötöttségeinek megfelelően, hasonló keretek között maradt érvényben a görög városállamokban. Találkozunk természetesen Homérosznál is áldozatok bemutatásának a leírásával; a homéroszi realizmus szükségszerű követelménye ez, hiszen enélkül nem ábrázolhatná hitelesen az élet teljességét. De Homérosz – és valószínűleg már az előtte járó énekeshagyomány – számára az istenek világa sokkal kevésbé jelenti a vallás szigorú előírásait, mint inkább a vallástól egyre jobban elkülönülő mítosznak a képzeletet felszabadító játékosságát: természet és társadalom valóságainak legmagasabb fokú költői általánosításai ők, tökéletes – de az emberi gyarlóságokat is e tökéletesség jegyében a legmagasabb fokon képviselő – anthrópomorfizmussal. Egy korábbi fejlődési fok thériomorf vonásai háttérbe szorulnak; csak egy-egy elhalványodott emlék, mint Héra „tehénszemű” vagy Pallasz Athéné „bagolyszemű” jelzője, utal rá.
A kis-ázsiai görögök körében működő Homérosz közép-görögországi – boiótiai – követője, Hésziodosz, már tudatosan vallja a mítosznak azt a játékos változékonyságát, amely a mitológia fejlődőképességének, illetőleg költői továbbfejlesztésének szükségszerű alapja. Theogónia – „az istenek születése” – című költeményében, amely a görög mitológia első rendszerezésének tekinthető, beszámol arról, hogyan avatták őt költővé az ének istennői, a Múzsák. Nyáját legeltetve jutott fel a Helikon hegyére az aszkrai pásztor, és ott – az ibolyaszínű forrás körül, a természet gazdag virágzása közepette – találkozott a táncoló istennőkkel, akik felszólították őt, hogy adja tovább az embereknek, amit tőlük ellesett. De mit énekelnek a Múzsák? Mindent, ami csak volt, van és lesz; jó, ha a halandó énekes ebből azt tudja visszaadni, ami volt, és ami lesz, azaz a folyton változó létről ad a múlt és a jövő pólusai között feszülő cselekményben számot, mert a változatlan örök-egy lényeg az istenek számára fenntartott titok. Ez határozza meg a valóság mitológiai visszatükrözésének elbeszélő jellegét. A mítosznak minden dogmatikus kötöttségtől idegen játékosságát, változékonyságát, költői jelképszerűségét jellemzi viszont a költőt felavató istennők vallomása, amely a felavatásban rejlő megbízás jellegét is kifejezi:
Szánkon tarka hazugság, mely a valóra hasonlít,
Ám ha akarjuk, színigazat hirdethet az ajkunk...
Ez a tarka „hazugság”, amelyben a valóság jut kifejezésre: a görög mítosz lényege. Említettük már, hogy a görög filozófia is gyakran merített ösztönzést belőle, mindjárt az első filozófus, a milétoszi Thalész, aki a vizet mondotta őselemnek, nem függetlenül Homérosztól, aki minden élőt Okeanosztól eredeztet, vagy akár attól a kozmogóniai mítosztól, amely egy másik tengeri istent, Próteuszt, az alakját változtató Ősvizet – a neve a görög prótosz = „első” szóval függ össze – teszi meg a folyamatosan differenciálódó világalakulás kiindulópontjának. A filozófia mégis a maga fogalmi megismerésre törekvő alapirányával szükségképpen kerül szembe a mitológiával, senki sem határozottabban, mint a puritán Xenophanész, aki szemére hányja Homérosznak és Hésziodosznak, hogy mindent ráfogtak az istenekre, ami gyarlóság csak előfordul az emberek között: lopnak, csalnak, házasságot törnek, akárcsak az emberek. S ami a filozófus szempontjából a legrosszabb ebben az anthrópomorfizmusban: minden nép a saját képére és hasonlatosságára képzeli el az isteneket, ezért az aithiopszok istenei feketék és pisze orrúak, a thrákoké pedig szőkék és kék szeműek.
Xenophanész kifogása jogosult lehetett a vallás isteneivel szemben, akik azt követelik maguknak, hogy az ember higgyen bennük, de értelmét veszti a vallástól immár hovatovább elkülönülő mitológia isteneivel szemben, akik már azt igénylik, hogy az ember ismerje fel és ismerje el természet és társadalom valóságait, amelyek bennük plasztikus alakot öltve jutnak kifejezésre. Éppen tökéletes anthrópomorfizmusuk által hatnak ösztönzően költészet és művészet fejlődésére, de ez a szempont magyarázza azt is, hogy egymásnak többé vagy kevésbé ellentmondó mítoszok egymás mellett megállják a helyüket. Hésziodosz már ezt is tudja, másik költeményében, a Munkák és Napok címűben ezért mondhatja el – feleletül arra a kérdésre, hogy miért van tele az emberi élet bajjal és fáradsággal – Prométheusz és Pandóra, majd az egymást váltó világkorszakok mítoszát, bár maga is tudja, hogy a két elbeszélés részletvonásai kizárják egymást. „Vagy ha kívánod, más magyarázatot adhatok erre” – tér rá az egyik mítoszról a másikra, szinte közönségére bízva, hogy válassza azt a kettő közül, amelyik jobban tetszik neki, mert eszmei értékük egyforma, azaz olyan „tarka hazugság” mindkettő, amely „a valóra hasonlít”.
Rendszernek mondtuk a mitológiát az imént, s ezt nem is kell visszavonnunk, de hozzá kell tennünk mindjárt, hogy nem ellentmondás nélküli rendszer. Ha ellentmondásait ki akarnánk küszöbölni, akkor elszegényítenénk vagy éppen meghamisítanánk a hagyományt; tudomásul kell vennünk például, hogy van olyan hagyomány, amely szerint az embert Prométheusz gyúrta agyagból, de van olyan is, amely szerint az emberek a gigászok kiomló véréből születtek; van olyan hagyomány, amely szerint Héphaisztosz ütött súlyos pörölyével Zeusz homlokára, hogy Pallasz Athénét világra segítse, de van olyan hagyomány is, amely szerint Héphaisztosz csak Paliasz Athéné után született. A tenger habjaiból kikelő Aphrodité mítoszával nehezen egyeztethető össze az a hagyomány, amely Zeusz és Dióné leányának mondja a szépség és szerelem istennőjét, bár Dióné is tengeri istenségnek, Ókeanosznak a gyermeke. Az ellentmondó változatok néha különböző vidékek helyi hagyományaira vezethetők vissza, néha egy-egy nemzetség vagy törzs egymástól eltérő érdekeiben lelik magyarázatukat, vagy a társadalmi fejlődéssel együtt fejlődő énekeshagyomány önkéntelenül tükrözi vissza a változásokat. De sokszor a tudatos költő beavatkozásának a nyomaira kell ismernünk, azéra, akit éppen a mitológiai hagyomány eleve adottnak vehető változékonysága bátorított arra, hogy a mítoszt a saját mondanivalója – azaz a saját kora társadalmi szükséglete – irányában fejlessze tovább. Elég megfigyelnünk, hogy ha a három nagy tragédiaköltő, Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész – az i. e. V. század három egymást követő nemzedékének a képviselői – ugyanazt a mítoszt viszi színpadra, mennyi szabadságot engednek meg maguknak, ami a három költő feldolgozásainak különbségein, sőt kivált Euripidésznél a költő életművén belüli változatokon is lemérhető. Pindarosz egyenesen kijelenti, hogy más dalt mond Tantalosz fiáról, mint a régiek, mert az isteneket sérti a hagyomány, amely szerint ettek volna Pelopsz feldarabolt testéből: „kevesebbet vét a beszéd, ha szép”.
Ha tehát rendszernek mondjuk a görög mitológiát, nem gondolhatunk egy tankönyv ellentmondást nem tűrő egyenletességére, inkább valamiféle egyik végén se véglegesen elvarrt, tarka szőnyegre. A leglényegesebb tulajdonsága ennek a szőnyegnek az, hogy bármelyik díszítménytől indulok is el, és bármelyik szálát követem, egy tetszés szerinti másik díszítményhez jutok el, mert a görög mitológiában minden mindennel összefügg. Vegyük a trójai háborút! Prométheusz már a titánok ősmitológiai harcánál jelen volt, ő az, aki az embert teremti – vagy ha tetszik: aki kiemeli az embert az állatok sorából de ő az, aki megjósolja, hogy Thetisz fia hatalmasabb lesz apjánál, ezért kényszeríti Zeusz a Néreiszt a halandó Péleuszhoz. Péleusz és Thetisz házasságából születik a trójai háború legnagyobb hőse, Akhilleusz, s egyszersmind az ő lakodalmukat zavarta meg Erisz az almával, amelyet Parisz fog Aphroditének ítélni, mert az istennő a legszebb földi nő szerelmét ígéri a trójai királyfinak. De kiindulhatunk Léda hattyútojásaiból, egyikéből a trójai háborút szépségével felidéző Helené kelt ki, vagy akár Hekabé álmából, amely a születendő Pariszt jelölte ki Trója bukásának okozójául, vagy akár a Héraklész-mondákból, Laomedón hitszegéséből vagy az Oita hegyén meggyújtott máglyából, amiért Philoktétész jutalmul kapta Héraklész íját, Trója bevételének föltételét és így tovább. És hol van vége a trójai mondakörnek? A trójai faló és a város pusztulása, Agamemnón meggyilkolása vagy Oresztész bosszúja vagy az athéni Areopagosz megalapítása, Odüsszeusz hazatérése avagy Aineiasz itáliai honfoglalása, vagy éppen – a középkori hagyományban is tovább követve a szálakat – Párizs, sőt a mai Óbuda helyére képzelt Szikambria trójai menekültek által való megalapítása volna az utolsó csomó? Nem folytatom, bár hasonló eredményre vezetne, ha az Argonauták vagy a Labdakidák mondakörével kísérleteznénk.
Ezt a szabadon alakítható és a végtelenségig bővíthető „rendszert” érezték mitológiai hagyományaikban a régi görögök is, amikor – az ősmitológiai „titánok harcától” kezdve – ún. epikus ciklusban foglalták össze mitológiai tárgyú eposzaikat. Ebben a ciklusban jelölték ki a helyét annak a két eposznak – az Iliásznak és Odüsszeiának – is, amelyeket több mint másfél évszázados tudományos vita után ma ismét a legnagyobb valószínűséggel Homérosznak tulajdoníthatunk. Az epikus ciklusból csak ez a kettő maradt reánk; töredékekből, régi kivonatokból tudjuk, hogy a trójai mondakörön kívül elsősorban az evvel több szálon érintkező thébai mondakört dolgozta’ fel részletesen, amely a trójai mondakörön kívül a legtöbb tárgyat szolgáltatta a tragédiaíróknak.
Homérosz és Hésziodosz mellett a.mi feldolgozásunk is gyakran támaszkodik Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész tragédiáira, továbbá Bakkhülidész és Pindarosz kardalaira, Theokritosz és Moszkhosz idilljeire, Apollóniosz Rhodiosz, Lükophrón vagy a római császárkori Quintus Smyrnaeus, Nonnosz, Muszaiosz és Kolluthosz, a görög mitológiát Rómában népszerűsítő latin költők – Catullus, Vergilius, Ovidius, Valerius Flaccus, Statius és Claudianus – epikus költeményeire, valamint a költői művek hézagait értékes hagyományokkal kiegészítő ókori magyarázó irodalomra. Felhasználtuk az antik mitológiai kézikönyveket is, főleg a görög Apollodóroszt és Antoninus Liberálist, valamint a latinul író Hyginust; egy-egy vonást átvettünk a mitológiát el nem utasító olyan történetíróktól is, mint Hérodotosz, Diodórosz és Plutarkhosz. A mítoszok értékes helyi hagyományait figyelmükre méltató földrajzi írókat, mint Sztrabón és Pauszaniasz, sőt a mítoszparódiáiban itt-ott egyébként elveszett vagy csak hézagosan hagyományozott változatokat fenntartó nagy szatirikust, Lukianoszt se mellőztük egészen.
A felsorolt nevek és műfajok annak érzékeltetésére is alkalmasak, hogy a görög mitológia milyen mélyen hatotta át az egész antik irodalmat. Minthogy forrásaink között római költőket is említettünk, ki kell emelni, hogy náluk – bár az itáliai népeknek volt saját mitológiájuk is – a latin istennevek többnyire a görög isteneket jelentik.
A görög mitológia latin nyelvű feldolgozásaiban Zeusz = Juppiter, Héra = Juno, Poszeidón = Neptunus, Hádész vagy Plútón = Dis vagy Pluto, Hesztia = Vesta, Démétér = Ceres, Paliasz Athéné = Minerva, Phoibosz Apollón = Phoebus Apollo, Artemisz = Diana, Létó = Latona, Hermész = Mercurius, Perszephoné = Proserpina, Aphrodité = Venus, Arész = Mars, Héphaisztosz = Vulcanus, Erósz = Ámor vagy Cupido, Khariszok = Gratiák stb.
Amit az irodalomról elmondtunk, elmondhatjuk a művészetről is: a mitológia volt legfőbb ihletője, mint például Pheidiasz, Praxitelész és Szkopasz istenszobrai, görög vázaképek ezreinek, a pompeji falfestmények egész sorának, síremlékeknek és kőkoporsóknak mitológiai ábrázolásai mutatják.
Plutarkhosz különös hajóstörténetet jegyez fel a kereszténység keletkezésének idejéből. Egy Itália nyugati partjai felé közeledő hajó egyiptomi kormányosának, Thamusznak, rejtélyes hang adja a megbízást, hogy ha parthoz ér, hirdesse ki a nagy Pán halálát. Thamusz teljesíti a parancsot, s nagy riadalmat kelt a szózat: „Meghalt a nagy Pán!” Tiberius császár is tudomást szerez erről, magához hívatja a kormányost, aki elismétli előtte a kijelentést; a császári udvar tudósai nem tudnak egyéb felvilágosítást adni, mint hogy Pán – erdő-mező kecskelábú, homlokán szarvat viselő istene – Hermész és Pénelopé fia volt. Feltűnő mindenesetre, hogy az egyiptomi kormányos neve egyezik a mezopotámiai mitológia fiatalon meghalt, Istar istennő által keservesen megsiratott, majd feltámasztott pásztoristenének a nevével, amely a keleti forrásokban Dumuzi, Damu, Tamuz alakban fordul elő. Tamuz alakja, a mezopotámiai mitológia több más, részben a hettiták, részben a föníciaiak által közvetített elemével együtt, a görög hagyományba is belekerült. Vele azonosítható Adónisz, Aphrodité istennő vadkan által megölt kedvese, de a szicíliai pásztorok fiatalon meghalt isteni példaképe, Daphnisz is, akit éppen Pán tanított meg a pásztorsíp megszólaltatására. Ezeknek a mitológiai hagyományoknak lehetett eredetileg a rokona Pán halálának a motívuma is. Minthogy azonban az evangéliumok Tiberius császár korára helyezik Jézus működését, a kereszténység győzelmének a szimbólumát keresték benne; a magyar irodalomban Reviczky Gyula Pán halála című költeménye a legismertebb kifejezése ennek a felfogásnak.
A görög mitológiát azonban a kereszténység se törölte ki az emberiség emlékezetéből. Napjainkig tovább él az újgörög népköltészetben, a mesékben, amelyek az antik mitológia nem egy motívumát megőrizték, vagy a Kharosz-dalokban, amelyek még ma is Kharónnak, az Alvilág révészének a nevét visszhangozzák. Néha rejtettebb formákban, egyenesen a kereszténység mitológiai eredetű elemeiben fedezhető fel ez a továbbélés. Az evangéliumi elbeszélések is az Adóniszhoz és Daphniszhoz hasonló, fiatalon meghaló és feltámadó istenek mitológiai motívumaival színezik Jézus életét, s egy sor későbbi legendára is hivatkozhatunk. Mária ugyanúgy bujdosik, amíg megtalálja a helyet, ahol fiát világra hozhatja, mint Létó, Apollón és Artemisz születése előtt. A görög mitológia szabadító hőseinek örököse a sárkányölő Szent György lovag. Szent Kristóf a legenda szerint ugyanúgy félállati-félemberi alakban teljesített révészszolgálatot, mint Nesszosz, a kentaur. A Danaé-mítosz motívumai szövődnek Szent Iréné és Szent Borbála legendáiba, a kereszténységen kívül pedig a szaszanida uralkodók eredethagyományába, Dzsingisz kán mondájába.
A görög mitológia nyílt továbbélésének területe a művészet és a költészet, amely mindig – de különösen a reneszánsz óta – témaválasztásának és szimbólumkészletének kimeríthetetlen tárházát találja meg a görög mítoszok humánus világában. A képzőművészetben elég Tiziano, Rubens és Rembrandt mitológiai kompozícióira utalnunk, a zenében Gluck operáira, a világirodalomban Racine, Goethe, Shelley vagy legújabban például Anouilh, O’Neill, Sartre műveire. Érzékeltesse néhány idézet, hogy a görög mitológia ismerete nélkül a legnagyobb magyar költők nem egy sora is megközelíthetetlen maradna számunkra! „A bézárt Danaét érctorony és acél / Závárok s iszonyú őrebek őrizék...” – így kezdi Berzsenyi Dániel Féltés című ódáját. A forradalom küszöbén Petőfi Sándor Kazinczy Gáborhoz intézett költői levelében a bilincsbe verten szenvedő Prométheuszt megszabadító Héraklész hőstettében látja a nép felszabadításának jelképét, a forradalom bukása után pedig Vörösmarty Mihály „a keselynek szárnya csattogását, / Prométheusz halhatatlan kínját” idézi fel A vén cigány látomásában. Ez idő tájt Arany János „a kifáradt küzdelemnek hanyatló korszakán merengve”, így emlékezik vissza A dalnok búja című költeményében azokra az évekre, amikor költészetével Petőfi mellett a nép felemelkedését, egy új, szabad ország építését szolgálhatta:
És adatott vala tinéktek
Teremteni új nemzedéket
Az elhunyt sírjain;
Építni várost, Amphionként,
Hol durva kő mozdúla önként
A lantos húrjain.
A XX. század magyar költői közül különösen Babits Mihály és Juhász Gyula építik verseiket gyakran egy-egy mitológiai szimbólumra, de – megnevezetlenül – Prométheuszra céloz Ady Endre is A Tűz csiholója című költeményében:
Az első emberi bátorság
Áldassék: a Tűz csiholója,
Aki az ismeretlen lángra
Úgy nézett, mint jogos adóra.
Mint egy Isten, hóban vacogva
Fogadta szent munkája bérét:
Még ma is minden bátor ember
Csörgedezteti az ő vérét.
Görög mitológiai tárgyú drámáink közül említsük meg a legelsőt: Bornemisza Péter Electráját és a méltatlanul elfelejtett Ungvárnémeti Tóth László Nárciszát, továbbá Madách Imre a Héraklész-mítoszt feldolgozó Férj és nőjét, Babits Mihály Leodameia és Aprily Lajos Az Ida-hegyi pásztorok című, a trójai mondakörből merítő drámai költeményeit. De minden további felsorolás helyett álljon itt Végül néhány sor Petőfi Homér és Oszián című verséből:
Halljátok Homért?
Dalában a mennyei bolt
Egy csendes örömnek örök mosolya,
Ahonnan a hajnali bíbor
S a déli sugár aranya
Oly nyájasan ömlik alá
A tengeri szőke habokra
És bennök a zöld szigetekre,
Hol istenek űzik az emberi nemmel
Boldog vegyülésben
Játékidat, oh gyönyörű szerelem...