Közzététel dátuma: Sep 23, 2016 8:22:58 PM
Amphión a messze Ázsiából hozott asszonyt királyi házába; Szipülosz királyának, Tantalosznak a leányát, Niobét vette feleségül. Ez a Tantalosz nagyon elbizakodott ember volt, igaz, hogy az istenek is kitüntették avval, hogy – egyedül minden halandók közül – részt vehetett az istenek lakomáin. De Tantalosz visszaélt az istenek bizalmával, az olümposzi asztalról halandó barátainak vitt nektárt és ambrosziát, sőt arra vetemedett, hogy próbára tegye az istenek mindentudását, s ezért, amikor ő látta vendégül a halhatatlanokat, saját fiát, Pelopszot vágta le és tálalta fel.
Az istenek borzadva látták a gonosztettet, kiemelték a katlanból és egymáshoz illesztették a fiú tagjait, de válla hiányzott: Démétér istennő, mielőtt tudta volna, hogy mi van előtte, lenyelt belőle egy falatot, s így elefántcsontot kellett a helyére illeszteni. Csak akkor elevenedett meg Pelopsz, s még szebb lett, mint annak előtte volt.
Tantalosznak halála után bűnhődnie kellett, az Alvilágban rettenetes kínok vártak rá: kielégíthetetlen szomjúság, örökös éhség. Mert állig állt a vízben, de ha lehajolt, hogy igyék belőle, a habok elszaladtak előle, és lába körül csak barna föld maradt. Feje fölött gyümölcsfák roskadoztak, roskadásig tele almával, körtével, gránátalmával, de ha kezét nyújtotta feléjük, szél támadt menten, s a felhőkig hajtotta fel az ágakat.
Hát ennek a Tantalosznak volt a leánya Niobé, s elbizakodottságával apjára ütött. Amphión házában megáldották az istenek boldogsággal; az egész földkerekség tudta, hogy neki vannak a legszebb gyermekei a halandó asszonyok között. De bűnös elbizakodottságában Apollón és Artemisz anyjával, Létó istennővel akarta felvenni a versenyt.
Történt egyszer, hogy a thébai nők áldozatra gyűltek össze Létó oltáránál.
– Jertek, jertek, thébai asszonyok! – hívta őket Mantó, Teiresziasz, a híres jós leánya. – Koszorúzzátok fejeteket babérággal, s hozzatok buzgó imádságot, hozzatok illatos tömjént Létó elé és az istenasszony két ragyogó gyermeke elé! Maga az istennő parancsolja ezt az én számon keresztül.
Már együtt voltak az asszonyok az oltár körül, mikor közéjük érkezett a királyné. Minden szem feléje fordult.
Mindenki őt csodálta hét daliás fia, hét gyönyörű leánya között.
És Niobé rájuk szólt gőgösen:
– Őrültség az, amit tesztek, thébai asszonyok, többre becsülve a láthatatlan istennőt, mint engemet, aki előttetek állok! Minek áldoztok Létónak, minek tisztelitek őt illatos tömjénnel, buzgó imádsággal? No hiszen! Szép istennő! Inkább előttem borulnátok térdre! Én dicső királyi házból származom, fényes palotában születtek gyermekeim, őt meg, hiszen tudjátok, mint hazátlan koldusasszonyt a hitvány Déloszon kívül egy sziget sem akarta befogadni. Meg aztán két gyermek! Nekem tizennégy van. Hét fiú, hét leány, egyik szebb, mint a másik! Eleget áldoztatok már a két gyermek anyjának, vegyétek le a babérágat fejetekről!
A thébai asszonyok, mit tehettek egyebet, hallgattak a királyné parancsára. Félbehagyták az áldozatot, letették az ünnepi koszorút, hazamentek, és halk imádsággal engesztelték a megsértett istennőt.
Látta Létó, hogy üresen maradt az oltára. Haraggal eltelve tért vissza Déloszba, a Künthosz hegyére, és elpanaszolta két gyermekének, Apollónnak, az ezüstíjas istennek, meg a nyilazó Artemisznek.
– Ti voltatok eddig az én dicsőségem, és most titeket kicsinyeit a gőgös thébai királyné. Halandó gyermekeit merte fölétek helyezni, s népe asszonyait ünnepi oltárom mellől elzavarta. Hová lesz ezután az én istennői méltóságom?
Nem sok szót vesztegetett rá Apollón és Artemisz, hogy megvigasztalják anyjukat. Ehelyett kezükbe vették ezüstös íjukat, és sűrű felhőkbe burkolózva suhantak a levegőn át Thébaiba.
Nagy, sík mező terült el a város határában. Az idősebb királyfiak éppen ott mulattak, aranyos kantárral felszerelt, pompás paripájukon ültek, bíbor nyeregben.
– Jaj nekem! – sikoltott fel egyszerre Iszménosz, a legidősebb, és szívéhez kapva, lefordult a lováról.
Rémülten nyúlt utána Szipülosz, az öccse, de nem volt ideje lehajolni hozzá: a láthatatlan nyilas őt is szívén találta. Forró, piros vére a versenypálya homokjával keveredett össze.
Phaidimosz és Tantalosz a fényes küzdőtéren birkóztak. Éppen egymáshoz mérték domború mellüket, feszülő, izmos karjukat éppen egymásba fűzték, úgy hatolt át rajtuk Apollón kegyetlen nyila. Egyszerre sikoltottak fel, egyszerre rogytak földre, egyszerre lehelték ki lelküket.
Alphénórt és Damaszikthónt és Ilioneuszt is megtalálták a haragos istenek.
Hét ifjú daliát gyászolt egyszerre a város, hét fia ravatalánál állt egyszerre a szegény Niobé. Egymás után borult a kihűlt ajkakra, csókolta, ahol érte őket, és csodálkozó, haragos indulattal telt meg a szíve, hogy ilyen kegyetlen bosszút állhattak az istenek. De összeszedte anyai büszkesége maradékát, és hervadt karját az ég felé emelte:
– Most, kegyetlen Létó, legeltesd szemedet az én fájdalmamon! De még így is győztem, így kifosztottan is több gyermekem maradt, mint neked boldogságodban! – És újra kiegyenesedve nézett körül.
Ott álltak fekete ruhában, kibomlott hajjal a testvéreiket gyászoló leányok.
De egyszerre, csodálatos messzeségből, feszülő ideg pengése hallatszott, és az elvakult anyát kivéve mindenki összeborzadt.
Az egyik leány bátyjai kihűlt tetemeit melengette csókjával, úgy rogyott holtan a halott mellé. A másik anyját vigasztalta éppen, és akkor akadt el hirtelen a szava. Menekülni próbálnának rohanvást, de a nyíl mindenhol utoléri őket. Az egyik elbújik, hiába, Artemisz ott is megtalálja.
Hat halott leánya közt ocsúdott fel új gyászra a szerencsétlen királyné. Már csak egy volt életben, egy, a legkisebb. Mint megrebbent madár a fiókáját, azt takargatja egész testével, azt rejtené el szárnyaként kiterjesztett ruhája alá Niobé.
– Ezt az egyet kérem, annyi gyermekem közül legalább ezt az egyetlenegyet, őt, a legkisebbet hagyjátok meg nekem! – kiáltja megtörtén, de még el sem mondta, ő, a legkisebb is, holtan esett össze anyja karja között.
Ott áll Niobé, anyai boldogsága romjai fölött. Legkisebb gyermeke élettelen testét lassan kiengedi karjából, és az ő tagjai is kihűlnek. Merevedő szemmel nézi halottait, a jajszó is elhal az ajkán. A körülállók szólni sem mernek hozzá, ő pedig meg se mozdul. Lába fölmondja a szolgálatot, arcáról eltűnik az élet, szíve helyén is kemény, hideg kő van.
Könnyű szellő támad, de Niobé kibomlott haja meg se rezdül erre. Kegyetlen fájdalmában kővé vált a thébai királyné.
A könnyű szellő viharrá erősödött, felragadta a kővé vált királynét, és elvitte az ámuló emberek szeme elől.
Elvitte a tengeren túlra, Szipülosz bércére, a királyné szülőhelyére, messze Ázsiába.
Mozdulatlan szikla, már messziről látszik a fehér márvány asszonyi alakja. Az élet rég elhalt tagjaiban, de könnyei máig sem álltak el, üres szemgödréből egyre hull a könnye, mintha verejtéket gyöngyözne a márvány.
Amphión nem tudott beletörődni családja pusztulásába. Fegyvereseivel támadt Apollón templomára, s akkor a kegyetlen isten nyila őt is halálra sújtotta.