Lófia

…Egy ló egyszer szült egy fiúgyermeket. Szoptatta a fiút. Az nőtt lassan. Amikor már nagy volt, még akkor is szopott.

Egyszer azt mondja az anyja:

– Fiam, menj, tépd ki azt a nagy cserfát, és üsd vissza a tetejével úgy a földbe, hogy ne dőljön ki.

Kitépte a fiú, s beverte a tetejét, de nem állott meg a fa, kidőlt.

– Fiam, még gyere, szopjál, mert gyenge vagy.

Még szopott egy évig.

–Na, fiam, most tépd ki azt a nagy cserfát, és üsd vissza a tetejétől úgy a földbe, hogy ne dőljön ki.

Kitépte a fiú, s jó erősen beverte a tetejét. A fa megállott.

– Na, fiam, most már mehetsz világgá. Nem félsz a világon senkitől.

Lófia el is indult. Ahogy ment, mendegélt, egy patakparton látja, hogy egy ember veszi a nagy köveket, és porrá morzsálja. Lófia nézte egy darabig. Azt mondja egyszer Kőmorzsáló:

– Te menj el dolgodra, mert téged is úgy összemorzsállak, mint ezt a követ!

– Nem lesz abból semmi!

Megharagudott Kőmorzsáló, szaladt Lófiához, hogy morzsálja össze. Megfogta Lófia, és úgy a földhöz vágta, hogy alig tudott megmozdulni.

– Jaj, többet ne bánts, inkább holtig szolgád leszek, csak ne ölj meg!

– Gyere, én nem bánom.

Mentek, mendegéltek ketten. Egy erdőben látják, hogy egy ember húzza le a fákat a tetejüktől és fonja össze. Nézik egy darabig. Azt mondja Fahorgasító:

– Menjetek el dolgotokra, mert úgy összefonlak titeket is, mint ezeket a fákat!

– Nem lesz abból semmi – mondta Lófia.

– Állj meg, mert megmutatom én, hogy lesz!

Ment mérgesen feléjük. Megfogta Lófia, úgy a földhöz vágta, hogy alig tudott megmozdulni.

– Jaj, többet ne bánts, inkább holtig szolgád leszek, csak ne ölj meg!

– Na gyere, én nem bánom.

Mendegéltek hárman. Egy helyen megláttak egy nagy házat; az urak csináltatták üdülőnek. Ott volt mindenféle felszerelés.

– Itt jó lesz nekünk tanyának – mondta a lófiú.

De nem volt mit egyenek. Élt egy csomó vadállat az erdőben. Nekik nem kellett puska: kövekkel hajították meg, nyúzták meg és főzték meg. Volt mit enni, jól éltek. Egy nap azt mondja Lófia:

– Holnap egyikünk ne jöjjön vadászni. Maradjon itthon főzni, ne örökké este főzzünk.

– Nem bánjuk.

– Melyik marad itthon?

– Itthon maradok én – mondta Kőmorzsáló.

– Jól van.

Másnap Kőmorzsáló otthon maradt. Rakott egy nagy tüzet, és lábosokba tett főni sok húst. Amikor javában főtt, beállított másvilágról egy kicsi singnyi ember; akkora szakálla volt, hogy a karjára volt felcsavarva. Odamegy az egyik láboshoz, leveszi a fedőt.

– Minden jót kívánok a lábosból.

– Menj el dolgodra, te kicsi ember, mert nem neked főztem – mondta Kőmorzsáló.

A kicsi reá se ügyelt. Vette a kanalat, és kezdte kiszedegetni a húsokat.

– Menj el, kicsi ember, mert megütlek!

– Hallgass, mert mindjárt ellátom én a bajodat!

Megirigyelte Kőmorzsáló, hogy mind a kicsi egye meg; ment, hogy ne hagyja. Megfogta a kicsi Kőmorzsálót, addig verte a földhöz, amíg elájult. Akkor a nyakától a sarkáig lehúzott egy olyan darab bőrt, mint egy bocskorszíj, az egész húst megette, és elment dolgára.

Egy kis idő múlva Kőmorzsáló is létre jött[2]. Rakott megint tüzet, tett a lábosba sok húst főni, hogy ne tudják meg, mi történt. Amikor a cimborák jöttek a vadászásból, a hús meg volt főve. Vacsoráltak és lefeküdtek.

Azt kérdi reggel Lófia:

– Ma melyik marad itthon?

– Én igazán nem – mondta Kőmorzsáló.

– Itthon maradok én – mondta Fahorgasító.

Kőmorzsáló Lófiával elment vadászni. Fahorgasító tett sok húst főni. Amikor javában sült és főtt, megint jött a kicsi ember.

– Minden jót kívánok a lábosból – mondta, és kifedte a lábost.

– Adok én neked, csak nyúlj a láboshoz!

A kicsi kezdte szedegélni ki a húst. Fahorgasító megirigyelte, hogy az egye meg. Odament, és megfogta a kicsit, de az úgy a földhöz vágta, hogy azonnal elájult. Annak is lehúzott a nyakától a sarkáig egy olyan darab bőrt, mint egy bocskorszíj. A húst mind megette, azután elment dolgára.

Egy idő múlva Fahorgasító is létre jött. Rakott tüzet, tett a lábosba sok húst főni, hogy ne tudják meg, mi történt. Amikor a cimborák jöttek a vadászásból, a hús meg volt főve. Vacsoráltak, és lefeküdtek.

Azt kérdi reggel Lófia:

– Ma melyik marad itthon?

– Én igazán nem – mondta Kőmorzsáló.

– Én sem maradok – mondta Fahorgasító.

– Na jól van, itthon maradok én. Menjetek ti vadászni.

Kőmorzsáló Fahorgasítóval elment, Lófia tett húst főni.

Jött egyszer a kicsi ember.

– Minden jót kívánok a lábosból!

– Adok én neked, csak nyúlj hozzá! Biztos, érted nem maradtak itthon a cimborák.

A kicsi ment is oda a láboshoz.

– Menj el, te kicsi, mert rosszul jársz!

Az reá se ügyelt: kifedte a lábost, és kezdte szedegélni a húsdarabokat. Lófia bal kézzel megfogta a kicsinek a szakállát, úgy vágta a földhöz, hogy alig tudott felállni.

– Ezért nem maradtak itthon a cimborák, de majd ellátják azok este a bajod!

Lófia bal kézzel fogta a kicsit, a jobb kezébe vett egy fejszét. A kicsit kivitte az épület mellé. Ott volt egy nagy-nagy fa kidőlve. Lófia a jobb kezével jól bevágta a fejszét a fába. A fa jól meghasadt. A hasadásba bedugta a kicsinek a szakállát, azután kivette a fejszét. A kicsi szakállát odacsípte a fa.

– Na, ülj itt, este ellátják a cimborák a te bajod.

Azután visszament a házba.

Mentek este haza a cimborák, nem vittek semmit. Azért nem hoztak semmit, mert egész nap hason feküdtek a napon, hogy a nap gyógyítsa a hátukat; de azt hazudták, hogy nem kaptak[3] vadat.

– Hé, cimborák, nem járt itt a tegnap s a tegnapelőtt valaki?

– Ej dehogynem, egy kicsi ember; hogy megvert, s az egész húst megette.

– Cimborák, csúfságolt is veletek az a kicsi?

– Biz igen az.

– Itt van kinn megkötve.

– Hol? – kérdezték mind a ketten.

– Itt kinn a nagy fához.

Felálltak, hogy menjenek, öljék meg. Amikor kimentek, a kicsi nem volt sehol, se a fa.

– Nincs semmi baj. Elmenyünk holnap reggel és megkeressük – mondta Lófia.

Másnap, ahogy felkeltek, jól betarisznyáltak, és elindultak. A kicsi húzta a fát, amíg elért Másvilágra haza. Nem volt nehéz nyomozni, mert olyan barázdát húzott a fával, mint egy eke. Vettek lovakat, hogy ne menjenek gyalog. Amikor elértek a barázda végéhez, látják, hogy ott van egy nagy lyuk.

– Tudjátok mit? – mondta Lófia. – Öljük meg a lovakat, kettőnek a bőréből csináljunk hosszú szíjakat, a harmadiknak a bőréből egy málhát, olyant, mint egy lepedő. A szíjakat kössük a négy sarkára, én beülök, és ti leengedtek.

– Jól van.

Megölték mind a három lovat, megnyúzták, és elkészítették a málhát. A lófiú megeskette a két cimboráját, hogy itt várnak rá hét esztendeig, hét hónapig, hét hétig, hét napig, hét óráig, hét percig.

– Ha akkorra nem jövök, menjetek, amerre az Isten vezérel, mert elpusztultam. Ha jövök, az lesz a jel, hogy megrázom a málhát, és ti rázzátok vissza.

Lófia beleült a málhába, és lassan engedték be Másvilágra. Amikor leért, kiszállt a málhából, és ment, mendegélt egy úton. Estére elért egy kakaslábon forgó rézpalotához. Azt mondja Lófia:

Állj meg, vár,

Hogy menjek beléd már.

A vár meg is állott, Lófia bement. Bent volt egy szép rézhajú leány.

– Te leány, nem láttad, egy kicsi ember nem húzott erre egy nagy fát?

– Biz én láttam, a múlt napokban húzogatta.

– Még messze lakik?

– Még elég messze biz az. Őutána jött?

– Én őutána, miért hozta el a fámat. Vigye vissza.

– Jaj, az erőst[4] erős, de az anyja még erősebb.

– Nem bánom én, akármilyen erősek, de elmenyek utána.

A palotában hált, de nem egy szobában a leánnyal. Reggel megindult, estére elért a kakaslábon forgó ezüstpalotához.

Állj meg, vár,

Hogy menjek beléd már.

A vár meg is állott, és ő bement. Benne lakott egy szép ezüsthajú leány.

– Te leány, nem láttad, egy kicsi ember nem húzott erre egy nagy fát?

– Biz én láttam, a múlt napokban húzogatta.

– Még messze lakik?

– Még elég messze biz az. Őutána jött?

– Én őutána, miért hozta el a fámat. Vigye vissza.

– Jaj, az erőst erős, de az anyja még erősebb.

– Nem bánom én, akármilyen erősek de elmenyek utána.

A palotában hált, de nem egy szobában a leánnyal. Reggel megindult,, estére elért a kakaslábon forgó aranypalotához.

Állj meg, vár,

Hogy menjek beléd már.

A vár meg is állott, és ő bement. Benne lakott egy szép aranyhajú leány.

– Te leány, nem láttad, egy kicsi ember nem húzott erre egy nagy fát?

– Biz én láttam, a múlt napokban húzogatta.

– Még messze lakik?

– Még elég messze biz az. Őutána jött?

– Őutána, miért hozta el a fámat. Vigye vissza.

– Jaj, az erőst erős, de az anyja még erősebb.

– Nem bánom én, akármilyen erősek, de elmenyek utána.

Lófia együtt aludt az aranyhajú leánnyal. Reggel elindult tovább.

A kicsi ember otthon már sírt:

– Anyám, anyám, jön a megölő gyilkosom!

– Ne félj, megölöm én.

– Jaj, ez sokkal erősebb, mint mi. Anyám, érzem a bűzit, hogy jön.

Addig sírdogált, amíg Lófia odaért.

– Miért hoztad el azt a fát?

– Azért, mert muszáj volt. Tudtam, hogyha a cimborái ott kapnak, megölnek, mert én is csúfságoltam velük.

– Na, most vigyed vissza!

– Nem tudom, öljön meg.

– Vigyed vissza!

– A lyukon nem tudom kivinni. Errefelé beszöktem vele, de vissza nem bírom.

– Vigyed csak vissza!

– Nem tudom!

Lófia megfogta a szakállától a kicsit, addig verte a földhöz, amíg az anyja is szembeállott vele. Akkor addig verte a kicsi embert az anyjához, amíg mind a ketten meghaltak. Otthagyta őket.

Estére visszament az aranypalotához.

Állj meg, vár,

Hogy menjek beléd már.

A vár megállott, Lófia bement.

– Na, mi van? – kérdezte az aranyhajú leány.

– Megöltem a kicsit és az anyját is.

– Jól voltak együtt vagy három hétig. Szerették egymást.

– Kedvesem, most gyere, menjünk vissza Másvilágra.

– De hogy lehet innet kimenni?

– Vannak nekem ott cimboráim, akik kihúznak.

A palotában a mestergerenda alá fel volt téve egy vessző. Lófia kivette, kimentek, megsuhantotta a palota négy sarkát, lett belőle egy aranyalma. Lófia a zsebébe tette, és elindultak.

Estére elértek az ezüstpalotához.

Állj meg, vár,

Hogy menjek beléd már.

A vár megállott, Lófia bement.

– Na, mi van? – kérdezte az ezüsthajú leány.

– Megöltem a kicsit és az anyját is. Reggel jössz velünk, menjünk vissza Másvilágra.

– De hogy lehet innet kimenni?

– Vannak nekem ott cimboráim, akik kihúznak.

Lefeküdtek Lófia az aranyhajú leánnyal, az ezüsthajú egyedül. Reggel kimentek, Lófia megsuhantotta a palota négy sarkát, lett belőle egy ezüstalma. Azt is betette a zsebébe, és elindultak.

Estére elértek a rézpalotához.

Állj meg, vár,

Hogy menjek beléd már.

A vár megállott, ők bementek.

– Na, mi van? – kérdezte a rézhajú leány.

– Megöltem a kicsit és az anyját is. Reggel jössz velünk, menjünk vissza Másvilágra.

– De hogy lehet innet kimenni?

– Vannak nekem ott cimboráim, akik kihúznak.

Lófia hált az aranyhajú leánnyal, az ezüsthajú a rézhajú leánnyal. Reggel kimentek, Lófia megsuhantotta a palota négy sarkát, lett belőle egy rézalma. Azt is a zsebébe tette.

Elindultak. Amikor elértek a málhához, Lófia megrázta. Visszarázták, hogy ott vannak. Először beleült a rézhajú leány. Kihúzták.

Azt mondja Kőmorzsáló:

– Na, ez az enyém!

– Igen az enyém! – mondta Fahorgasító.

– Hagyják el, mert van szebb is nálam. Eresszék vissza.

Ahogy visszaeresztették, beleült az ezüsthajú leány. Kihúzták.

– Na, ez az enyém! – mondta Kőmorzsáló.

– Ez az enyém, legyen a tied a másik! – mondta Fahorgasító.

– Eresszék vissza, mert van szebb is, mint én.

Ahogy visszaengedték, beleült az aranyhajú leány. Kihúzták azt is.

– Igen, ez az enyém! – mondta Kőmorzsáló.

– Hogyne, az enyém ott van benn. Maguk osztozzanak meg ezen a kettőn. Engedjék csak vissza.

Lófia is okos volt, előre tudta, mi lesz: vissza fogják ejteni, és akkor meghal. Elment, és keresett egy olyan nagy követ, amilyen súlyos ő. Beletette a málhába. Húzták kifelé. Amikor majdnem a tetején volt, a régi cimborák összesúgtak, hogy engedjék vissza; tegyenek úgy, mintha visszaejtették volna.

– Jaj, elejtettük!

Ment vissza a kő nagy zajjal. Lófia még messze ment, nehogy megüsse.

– Hej, tekergők a szolgák! – mondta bánatosan Lófia.

– Én nem leszek egyiké se! – mondta az aranyhajú leány.

Na, ha nem akart lenni, az ezüsthajú lett Kőmorzsálóé, a rézhajú Fahorgasítóé.

– Ha egyiké se leszel, akkor te leszel a szakácsnénk, mi az urak!

Elmentek egy tanyára, nagy gazdaságot alapítottak. Lett Kőmorzsáló gróf és Fahorgasító gróf. Az aranyhajú leány szült egy aranyhajú fiút. Amikor megnőtt, kellett járjon a disznókkal.

Lófia Másvilágon bolygászott erre-arra. Egy helyen látja, hogy van egy nagy fa, és egy nagy kígyó csavarodott fel rá. A tetején volt egy nagy fészek, a griffmadár lakott benne; Másvilágon nem volt több olyan nagy fa, hogy a fészkét megbírja. De nem volt olyan esztendő, hogy az a nagy kígyó meg ne egye a fiait, amikor már jó nagyok voltak. Akkor is ment, hogy egye meg. A két fióka keservesen sírt a fészekben. Lófia felvett egy nagy követ, s amikor a kígyó felőle volt[5], úgy meghajította a fejét, hogy összeposadt[6] teljesen; leesett összecsavarodva a fa köré. Az egyik kicsi griffmadár kirepült a fészekből, a körmét beleakasztotta Lófia kabátjába, és felvitte a fészekbe. A fészekben két fióka eldugta maga alatt.

Az öreg griffmadár sírva nézte, ahogy a kígyó mászik feljebb, feljebb, de látta, hogy valaki úgy meghajította, hogy megdöglött. Azt is látta, hogy az egyik fióka a másvilági embert felvitte a fészekbe. Nagy örömmel repült a fészekbe, reászállott a fészek szélére.

– Jaj, fiaim, én olyan ádámbűzt érzek.

– Nem, anyám, ni, a kígyó van megdögölve, az olyan büdös.

– Nem, én ádámbűzt érzek.

– Nem, nem. Ni a kígyó, azt érzi.

– Itt ádámbűz van, én érzem.

A kicsik féltek, hogy megöli, de a nagy csak játékból mondta.

– Anyám, ni, meghajította a kígyót. Itt van a fészekben, nehogy megölje. Itt van alattunk.

– Álljatok félre, hogy lássam.

Lófia ott volt leülve a madarak lába mellé. A nagy madár örömében lenyelte, kihányta hétszer meg hétszer. Úgy megmosdatta, hogy addig is szép volt, de akkor olyan szép lett, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem.

– Most mit fizessek neked, amiért megmentetted a fiaimat?

– Hát mit fizetsz? Nekem pénz nem kell. Vigyél ki Másvilágra.

– Csak ennyit? Én kiviszlek szívesen, de menj, szerezz egy száz vedres kádat. Azt felteszed a hátamra, és megtöltöd vízzel. Vagy húsz ökröt öljél meg, nyúzd meg, és azt is tedd fel a hátamra. Egy veder legyen ott. Amikor jobb felé fordítom a nyakam, mikor menyünk kifelé, beleöntsz egy veder vizet, amikor bal felé fordítom, beleteszel egy nagy darab húst; ahogy emelkedek egyenest kifelé, ne gyengüljek ki.

Lófia keresett egy száz vedres kádat, húsz ökröt megölt, és megnyúzott. A húst felrakta a madár hátára. A kádat mikor feltette, megtöltötte vízzel. Ő is felállt a kád mellé. A madár felszállt, emelkedett kifelé a lyukon. Amikor jobbra tekerte a nyakát, Lófia beleöntött egy-egy veder vizet, amikor balra tekerte, akkor belökött a szájába egy-egy darab húst.

Amikor olyan fel értek, hogy kezdett világosság lenni, a madár meg akarta ijeszteni Lófiát: egy helyben kezdett repeselni, hogy nem bírja tovább. Meg is ijedt Lófia, mert nem volt csak egy fél veder víz. Azt is a szájába öntötte, a kádat visszaengedte, hogy legyen könnyebb. Hús már nem volt, felhúzta a nadrágját az egyik lábán, kivette a bicskáját, levágott egy jó darabot a húsából, és a madár szájába tette. A madár lenyelte, megrepeselte magát, és kilépett a földre.

– Most már kinn vagy. Miféle húst adtál nekem utoljára?

– Hát egy darab húst, amilyen volt.

– Miféle hús volt? Én még mostanig olyan húst nem ettem.

– Nincs mit tagadjam: a lábamból levágtam egy darabot, mert féltem, hogy visszaesel, és meghalok én is, te is.

A madár kiokádta.

– Húzd fel a nadrágod.

Ahogy Lófia a nadrágot felhúzta, a madár a húst visszaragasztotta.

– Szerencséd, hogy mostanig nem ettem emberhúst, és nem tudtam, hogy olyan jó, mert ha tudtam volna, soha nem hoztalak volna ki; megettelek volna karácsonyba. De ha már itt vagy, éldegélj, járj békével, szerencsével. Köszönöm, hogy megölted a kígyót; én is nyugodtan tudok szaporítani.

– Én is köszönöm, hogy kihoztál.

– Akkor nem tartozunk egymásnak?

– Igazán nem.

Elköszöntek egymástól, és a madár visszament. Lófia is elindult hazafelé. Ahogy közeledett a tanya felé, ahol Kőmorzsáló gróf Fahorgasító gróffal lakott, kinn a mezőn megismerte a fiát; ott volt a disznókkal. Azonnal kiesett a könny a szeméből.

– Te kicsi fiú, kiék azok a disznók?

– Kőmorzsáló grófé és Fahorgasító grófé.

– Meg szoktak téged valamikor verni?

– Bizony meg engem, ha nem ügyelek jól a disznókra.

– Hát anyád nem ment még férjhez?

– Nem ment, nem is akar soha senkihez.

– Édesapád hol van?

Alig tudta megkérdezni a sírástól.

– Anyám azt mondta, hogy az én apám meghalt Másvilágon. Hát miért sír a bácsi?

– Jaj, gyere ide, kicsi fiacskám, én vagyok a te apád.

– Anyám azt mondta, hogy apám nem jöhet vissza soha.

Örömében kezdte simogatni és csókolgatni.

– Anyád otthon van?

– Otthon van.

– Mit csinál?

– Muszáj dolgozzon, mert ha nem, szidják.

– Hát a két másik asszony mit csinál?

– Azok alusznak és esznek; mindent anyám kell csináljon helyettük.

– Gyere, menjünk haza.

– Nem lehet, mert megvernek.

– Biz azok soha. Gyere hamar, én nem hagyom, hogy megverjenek.

Délre a disznók hazaszaladtak. Jelentették a grófoknak.

– Ha hazajöttek, zárjátok be. Majd ellátom én a baját a kölyöknek, csak jöjjön haza!

Lófia a fiával ballagott haza. A kapunál megálltak.

– Fiacskám, menjél csak: lássam, hogy igazán megvernek? Én itt megállok, de nem hagyom, hogy megverjenek.

– Jöjjön, mert megvernek.

– Menjél csak.

A fiú megindult, de állandóan nézett vissza. Egyszer Kőmorzsáló kapta a görcsös botot.

– Ej, az anyád erre meg arra, adok én neked délben hazajövetelt!

Lófia látta, hogy ez igazán megütné. Kilépett a kapu mögül.

– Hej, cimbora, elég volt a verekedésből!

– Megállott Kőmorzsáló.

– Hej, ennek pont olyan a hangja, mint a gazdámnak.

Lófia ment is oda hozzá.

– Így kell a gyermekkel bánni? Melyik a feleséged?

– Az ezüsthajú leány.

– Menj, mondjad neki, jöjjön ki, s hívd Fahorgasítót is, a feleségét is.

Bement Kőmorzsáló és kihívta. Lófia kivette a zsebéből az ezüstalmát, és odaadta Kőmorzsálónak.

– Nesze, oda menjetek, ahol a nap halad le. Ott lökjétek fel, meglesz az ezüstpalota, éldegéljetek benne.

Kivette a rézalmát, és odaadta Fahorgasítónak.

– Nesz, oda menjetek, ahol a nap jön fel. Hajítsátok fel ott, meglesz a rézpalota, ti is éldegéljetek benne.

El is indultak, egyik napkeletre, a másik napnyugatra.

Lófia megcsókolta fiacskáját, megfogta a kezét, és vezette be a házba.

– Gyere, fiacskám, lássuk, anyád főzött valamit délre?

Az anyja mindent hallott, hogy kinn mi volt; csak leskelődött, hogy bemennek-e. Ahogy bementek, a nyakába szökött Lófiának.

– Jaj, kedvesem, hát te élsz? Nem haltál meg, amikor visszaengedtek?

– Nem. Kihozott egy nagy griffmadár, és most itt vagyok.

Lófia kiment, felhajította az aranyalmát, meglett az aranypalota. Abban egyet sírtak, egyet kacagtak örömükben, és a mai napig is élnek, ha meg nem haltak.

1969. VII. 20.