Közzététel dátuma: Jan 23, 2019 5:2:57 AM
…Egy ló egyszer szült egy fiúgyermeket. Szoptatta a fiút. Az nőtt lassan. Amikor már nagy volt, még akkor is szopott.
Egyszer azt mondja az anyja:
– Fiam, menj, tépd ki azt a nagy cserfát, és üsd vissza a tetejével úgy a földbe, hogy ne dőljön ki.
Kitépte a fiú, s beverte a tetejét, de nem állott meg a fa, kidőlt.
– Fiam, még gyere, szopjál, mert gyenge vagy.
Még szopott egy évig.
–Na, fiam, most tépd ki azt a nagy cserfát, és üsd vissza a tetejétől úgy a földbe, hogy ne dőljön ki.
Kitépte a fiú, s jó erősen beverte a tetejét. A fa megállott.
– Na, fiam, most már mehetsz világgá. Nem félsz a világon senkitől.
Lófia el is indult. Ahogy ment, mendegélt, egy patakparton látja, hogy egy ember veszi a nagy köveket, és porrá morzsálja. Lófia nézte egy darabig. Azt mondja egyszer Kőmorzsáló:
– Te menj el dolgodra, mert téged is úgy összemorzsállak, mint ezt a követ!
– Nem lesz abból semmi!
Megharagudott Kőmorzsáló, szaladt Lófiához, hogy morzsálja össze. Megfogta Lófia, és úgy a földhöz vágta, hogy alig tudott megmozdulni.
– Jaj, többet ne bánts, inkább holtig szolgád leszek, csak ne ölj meg!
– Gyere, én nem bánom.
Mentek, mendegéltek ketten. Egy erdőben látják, hogy egy ember húzza le a fákat a tetejüktől és fonja össze. Nézik egy darabig. Azt mondja Fahorgasító:
– Menjetek el dolgotokra, mert úgy összefonlak titeket is, mint ezeket a fákat!
– Nem lesz abból semmi – mondta Lófia.
– Állj meg, mert megmutatom én, hogy lesz!
Ment mérgesen feléjük. Megfogta Lófia, úgy a földhöz vágta, hogy alig tudott megmozdulni.
– Jaj, többet ne bánts, inkább holtig szolgád leszek, csak ne ölj meg!
– Na gyere, én nem bánom.
Mendegéltek hárman. Egy helyen megláttak egy nagy házat; az urak csináltatták üdülőnek. Ott volt mindenféle felszerelés.
– Itt jó lesz nekünk tanyának – mondta a lófiú.
De nem volt mit egyenek. Élt egy csomó vadállat az erdőben. Nekik nem kellett puska: kövekkel hajították meg, nyúzták meg és főzték meg. Volt mit enni, jól éltek. Egy nap azt mondja Lófia:
– Holnap egyikünk ne jöjjön vadászni. Maradjon itthon főzni, ne örökké este főzzünk.
– Nem bánjuk.
– Melyik marad itthon?
– Itthon maradok én – mondta Kőmorzsáló.
– Jól van.
Másnap Kőmorzsáló otthon maradt. Rakott egy nagy tüzet, és lábosokba tett főni sok húst. Amikor javában főtt, beállított másvilágról egy kicsi singnyi ember; akkora szakálla volt, hogy a karjára volt felcsavarva. Odamegy az egyik láboshoz, leveszi a fedőt.
– Minden jót kívánok a lábosból.
– Menj el dolgodra, te kicsi ember, mert nem neked főztem – mondta Kőmorzsáló.
A kicsi reá se ügyelt. Vette a kanalat, és kezdte kiszedegetni a húsokat.
– Menj el, kicsi ember, mert megütlek!
– Hallgass, mert mindjárt ellátom én a bajodat!
Megirigyelte Kőmorzsáló, hogy mind a kicsi egye meg; ment, hogy ne hagyja. Megfogta a kicsi Kőmorzsálót, addig verte a földhöz, amíg elájult. Akkor a nyakától a sarkáig lehúzott egy olyan darab bőrt, mint egy bocskorszíj, az egész húst megette, és elment dolgára.
Egy kis idő múlva Kőmorzsáló is létre jött[2]. Rakott megint tüzet, tett a lábosba sok húst főni, hogy ne tudják meg, mi történt. Amikor a cimborák jöttek a vadászásból, a hús meg volt főve. Vacsoráltak és lefeküdtek.
Azt kérdi reggel Lófia:
– Ma melyik marad itthon?
– Én igazán nem – mondta Kőmorzsáló.
– Itthon maradok én – mondta Fahorgasító.
Kőmorzsáló Lófiával elment vadászni. Fahorgasító tett sok húst főni. Amikor javában sült és főtt, megint jött a kicsi ember.
– Minden jót kívánok a lábosból – mondta, és kifedte a lábost.
– Adok én neked, csak nyúlj a láboshoz!
A kicsi kezdte szedegélni ki a húst. Fahorgasító megirigyelte, hogy az egye meg. Odament, és megfogta a kicsit, de az úgy a földhöz vágta, hogy azonnal elájult. Annak is lehúzott a nyakától a sarkáig egy olyan darab bőrt, mint egy bocskorszíj. A húst mind megette, azután elment dolgára.
Egy idő múlva Fahorgasító is létre jött. Rakott tüzet, tett a lábosba sok húst főni, hogy ne tudják meg, mi történt. Amikor a cimborák jöttek a vadászásból, a hús meg volt főve. Vacsoráltak, és lefeküdtek.
Azt kérdi reggel Lófia:
– Ma melyik marad itthon?
– Én igazán nem – mondta Kőmorzsáló.
– Én sem maradok – mondta Fahorgasító.
– Na jól van, itthon maradok én. Menjetek ti vadászni.
Kőmorzsáló Fahorgasítóval elment, Lófia tett húst főni.
Jött egyszer a kicsi ember.
– Minden jót kívánok a lábosból!
– Adok én neked, csak nyúlj hozzá! Biztos, érted nem maradtak itthon a cimborák.
A kicsi ment is oda a láboshoz.
– Menj el, te kicsi, mert rosszul jársz!
Az reá se ügyelt: kifedte a lábost, és kezdte szedegélni a húsdarabokat. Lófia bal kézzel megfogta a kicsinek a szakállát, úgy vágta a földhöz, hogy alig tudott felállni.
– Ezért nem maradtak itthon a cimborák, de majd ellátják azok este a bajod!
Lófia bal kézzel fogta a kicsit, a jobb kezébe vett egy fejszét. A kicsit kivitte az épület mellé. Ott volt egy nagy-nagy fa kidőlve. Lófia a jobb kezével jól bevágta a fejszét a fába. A fa jól meghasadt. A hasadásba bedugta a kicsinek a szakállát, azután kivette a fejszét. A kicsi szakállát odacsípte a fa.
– Na, ülj itt, este ellátják a cimborák a te bajod.
Azután visszament a házba.
Mentek este haza a cimborák, nem vittek semmit. Azért nem hoztak semmit, mert egész nap hason feküdtek a napon, hogy a nap gyógyítsa a hátukat; de azt hazudták, hogy nem kaptak[3] vadat.
– Hé, cimborák, nem járt itt a tegnap s a tegnapelőtt valaki?
– Ej dehogynem, egy kicsi ember; hogy megvert, s az egész húst megette.
– Cimborák, csúfságolt is veletek az a kicsi?
– Biz igen az.
– Itt van kinn megkötve.
– Hol? – kérdezték mind a ketten.
– Itt kinn a nagy fához.
Felálltak, hogy menjenek, öljék meg. Amikor kimentek, a kicsi nem volt sehol, se a fa.
– Nincs semmi baj. Elmenyünk holnap reggel és megkeressük – mondta Lófia.
Másnap, ahogy felkeltek, jól betarisznyáltak, és elindultak. A kicsi húzta a fát, amíg elért Másvilágra haza. Nem volt nehéz nyomozni, mert olyan barázdát húzott a fával, mint egy eke. Vettek lovakat, hogy ne menjenek gyalog. Amikor elértek a barázda végéhez, látják, hogy ott van egy nagy lyuk.
– Tudjátok mit? – mondta Lófia. – Öljük meg a lovakat, kettőnek a bőréből csináljunk hosszú szíjakat, a harmadiknak a bőréből egy málhát, olyant, mint egy lepedő. A szíjakat kössük a négy sarkára, én beülök, és ti leengedtek.
– Jól van.
Megölték mind a három lovat, megnyúzták, és elkészítették a málhát. A lófiú megeskette a két cimboráját, hogy itt várnak rá hét esztendeig, hét hónapig, hét hétig, hét napig, hét óráig, hét percig.
– Ha akkorra nem jövök, menjetek, amerre az Isten vezérel, mert elpusztultam. Ha jövök, az lesz a jel, hogy megrázom a málhát, és ti rázzátok vissza.
Lófia beleült a málhába, és lassan engedték be Másvilágra. Amikor leért, kiszállt a málhából, és ment, mendegélt egy úton. Estére elért egy kakaslábon forgó rézpalotához. Azt mondja Lófia:
Állj meg, vár,
Hogy menjek beléd már.
A vár meg is állott, Lófia bement. Bent volt egy szép rézhajú leány.
– Te leány, nem láttad, egy kicsi ember nem húzott erre egy nagy fát?
– Biz én láttam, a múlt napokban húzogatta.
– Még messze lakik?
– Még elég messze biz az. Őutána jött?
– Én őutána, miért hozta el a fámat. Vigye vissza.
– Jaj, az erőst[4] erős, de az anyja még erősebb.
– Nem bánom én, akármilyen erősek, de elmenyek utána.
A palotában hált, de nem egy szobában a leánnyal. Reggel megindult, estére elért a kakaslábon forgó ezüstpalotához.
Állj meg, vár,
Hogy menjek beléd már.
A vár meg is állott, és ő bement. Benne lakott egy szép ezüsthajú leány.
– Te leány, nem láttad, egy kicsi ember nem húzott erre egy nagy fát?
– Biz én láttam, a múlt napokban húzogatta.
– Még messze lakik?
– Még elég messze biz az. Őutána jött?
– Én őutána, miért hozta el a fámat. Vigye vissza.
– Jaj, az erőst erős, de az anyja még erősebb.
– Nem bánom én, akármilyen erősek de elmenyek utána.
A palotában hált, de nem egy szobában a leánnyal. Reggel megindult,, estére elért a kakaslábon forgó aranypalotához.
Állj meg, vár,
Hogy menjek beléd már.
A vár meg is állott, és ő bement. Benne lakott egy szép aranyhajú leány.
– Te leány, nem láttad, egy kicsi ember nem húzott erre egy nagy fát?
– Biz én láttam, a múlt napokban húzogatta.
– Még messze lakik?
– Még elég messze biz az. Őutána jött?
– Őutána, miért hozta el a fámat. Vigye vissza.
– Jaj, az erőst erős, de az anyja még erősebb.
– Nem bánom én, akármilyen erősek, de elmenyek utána.
Lófia együtt aludt az aranyhajú leánnyal. Reggel elindult tovább.
A kicsi ember otthon már sírt:
– Anyám, anyám, jön a megölő gyilkosom!
– Ne félj, megölöm én.
– Jaj, ez sokkal erősebb, mint mi. Anyám, érzem a bűzit, hogy jön.
Addig sírdogált, amíg Lófia odaért.
– Miért hoztad el azt a fát?
– Azért, mert muszáj volt. Tudtam, hogyha a cimborái ott kapnak, megölnek, mert én is csúfságoltam velük.
– Na, most vigyed vissza!
– Nem tudom, öljön meg.
– Vigyed vissza!
– A lyukon nem tudom kivinni. Errefelé beszöktem vele, de vissza nem bírom.
– Vigyed csak vissza!
– Nem tudom!
Lófia megfogta a szakállától a kicsit, addig verte a földhöz, amíg az anyja is szembeállott vele. Akkor addig verte a kicsi embert az anyjához, amíg mind a ketten meghaltak. Otthagyta őket.
Estére visszament az aranypalotához.
Állj meg, vár,
Hogy menjek beléd már.
A vár megállott, Lófia bement.
– Na, mi van? – kérdezte az aranyhajú leány.
– Megöltem a kicsit és az anyját is.
– Jól voltak együtt vagy három hétig. Szerették egymást.
– Kedvesem, most gyere, menjünk vissza Másvilágra.
– De hogy lehet innet kimenni?
– Vannak nekem ott cimboráim, akik kihúznak.
A palotában a mestergerenda alá fel volt téve egy vessző. Lófia kivette, kimentek, megsuhantotta a palota négy sarkát, lett belőle egy aranyalma. Lófia a zsebébe tette, és elindultak.
Estére elértek az ezüstpalotához.
Állj meg, vár,
Hogy menjek beléd már.
A vár megállott, Lófia bement.
– Na, mi van? – kérdezte az ezüsthajú leány.
– Megöltem a kicsit és az anyját is. Reggel jössz velünk, menjünk vissza Másvilágra.
– De hogy lehet innet kimenni?
– Vannak nekem ott cimboráim, akik kihúznak.
Lefeküdtek Lófia az aranyhajú leánnyal, az ezüsthajú egyedül. Reggel kimentek, Lófia megsuhantotta a palota négy sarkát, lett belőle egy ezüstalma. Azt is betette a zsebébe, és elindultak.
Estére elértek a rézpalotához.
Állj meg, vár,
Hogy menjek beléd már.
A vár megállott, ők bementek.
– Na, mi van? – kérdezte a rézhajú leány.
– Megöltem a kicsit és az anyját is. Reggel jössz velünk, menjünk vissza Másvilágra.
– De hogy lehet innet kimenni?
– Vannak nekem ott cimboráim, akik kihúznak.
Lófia hált az aranyhajú leánnyal, az ezüsthajú a rézhajú leánnyal. Reggel kimentek, Lófia megsuhantotta a palota négy sarkát, lett belőle egy rézalma. Azt is a zsebébe tette.
Elindultak. Amikor elértek a málhához, Lófia megrázta. Visszarázták, hogy ott vannak. Először beleült a rézhajú leány. Kihúzták.
Azt mondja Kőmorzsáló:
– Na, ez az enyém!
– Igen az enyém! – mondta Fahorgasító.
– Hagyják el, mert van szebb is nálam. Eresszék vissza.
Ahogy visszaeresztették, beleült az ezüsthajú leány. Kihúzták.
– Na, ez az enyém! – mondta Kőmorzsáló.
– Ez az enyém, legyen a tied a másik! – mondta Fahorgasító.
– Eresszék vissza, mert van szebb is, mint én.
Ahogy visszaengedték, beleült az aranyhajú leány. Kihúzták azt is.
– Igen, ez az enyém! – mondta Kőmorzsáló.
– Hogyne, az enyém ott van benn. Maguk osztozzanak meg ezen a kettőn. Engedjék csak vissza.
Lófia is okos volt, előre tudta, mi lesz: vissza fogják ejteni, és akkor meghal. Elment, és keresett egy olyan nagy követ, amilyen súlyos ő. Beletette a málhába. Húzták kifelé. Amikor majdnem a tetején volt, a régi cimborák összesúgtak, hogy engedjék vissza; tegyenek úgy, mintha visszaejtették volna.
– Jaj, elejtettük!
Ment vissza a kő nagy zajjal. Lófia még messze ment, nehogy megüsse.
– Hej, tekergők a szolgák! – mondta bánatosan Lófia.
– Én nem leszek egyiké se! – mondta az aranyhajú leány.
Na, ha nem akart lenni, az ezüsthajú lett Kőmorzsálóé, a rézhajú Fahorgasítóé.
– Ha egyiké se leszel, akkor te leszel a szakácsnénk, mi az urak!
Elmentek egy tanyára, nagy gazdaságot alapítottak. Lett Kőmorzsáló gróf és Fahorgasító gróf. Az aranyhajú leány szült egy aranyhajú fiút. Amikor megnőtt, kellett járjon a disznókkal.
Lófia Másvilágon bolygászott erre-arra. Egy helyen látja, hogy van egy nagy fa, és egy nagy kígyó csavarodott fel rá. A tetején volt egy nagy fészek, a griffmadár lakott benne; Másvilágon nem volt több olyan nagy fa, hogy a fészkét megbírja. De nem volt olyan esztendő, hogy az a nagy kígyó meg ne egye a fiait, amikor már jó nagyok voltak. Akkor is ment, hogy egye meg. A két fióka keservesen sírt a fészekben. Lófia felvett egy nagy követ, s amikor a kígyó felőle volt[5], úgy meghajította a fejét, hogy összeposadt[6] teljesen; leesett összecsavarodva a fa köré. Az egyik kicsi griffmadár kirepült a fészekből, a körmét beleakasztotta Lófia kabátjába, és felvitte a fészekbe. A fészekben két fióka eldugta maga alatt.
Az öreg griffmadár sírva nézte, ahogy a kígyó mászik feljebb, feljebb, de látta, hogy valaki úgy meghajította, hogy megdöglött. Azt is látta, hogy az egyik fióka a másvilági embert felvitte a fészekbe. Nagy örömmel repült a fészekbe, reászállott a fészek szélére.
– Jaj, fiaim, én olyan ádámbűzt érzek.
– Nem, anyám, ni, a kígyó van megdögölve, az olyan büdös.
– Nem, én ádámbűzt érzek.
– Nem, nem. Ni a kígyó, azt érzi.
– Itt ádámbűz van, én érzem.
A kicsik féltek, hogy megöli, de a nagy csak játékból mondta.
– Anyám, ni, meghajította a kígyót. Itt van a fészekben, nehogy megölje. Itt van alattunk.
– Álljatok félre, hogy lássam.
Lófia ott volt leülve a madarak lába mellé. A nagy madár örömében lenyelte, kihányta hétszer meg hétszer. Úgy megmosdatta, hogy addig is szép volt, de akkor olyan szép lett, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem.
– Most mit fizessek neked, amiért megmentetted a fiaimat?
– Hát mit fizetsz? Nekem pénz nem kell. Vigyél ki Másvilágra.
– Csak ennyit? Én kiviszlek szívesen, de menj, szerezz egy száz vedres kádat. Azt felteszed a hátamra, és megtöltöd vízzel. Vagy húsz ökröt öljél meg, nyúzd meg, és azt is tedd fel a hátamra. Egy veder legyen ott. Amikor jobb felé fordítom a nyakam, mikor menyünk kifelé, beleöntsz egy veder vizet, amikor bal felé fordítom, beleteszel egy nagy darab húst; ahogy emelkedek egyenest kifelé, ne gyengüljek ki.
Lófia keresett egy száz vedres kádat, húsz ökröt megölt, és megnyúzott. A húst felrakta a madár hátára. A kádat mikor feltette, megtöltötte vízzel. Ő is felállt a kád mellé. A madár felszállt, emelkedett kifelé a lyukon. Amikor jobbra tekerte a nyakát, Lófia beleöntött egy-egy veder vizet, amikor balra tekerte, akkor belökött a szájába egy-egy darab húst.
Amikor olyan fel értek, hogy kezdett világosság lenni, a madár meg akarta ijeszteni Lófiát: egy helyben kezdett repeselni, hogy nem bírja tovább. Meg is ijedt Lófia, mert nem volt csak egy fél veder víz. Azt is a szájába öntötte, a kádat visszaengedte, hogy legyen könnyebb. Hús már nem volt, felhúzta a nadrágját az egyik lábán, kivette a bicskáját, levágott egy jó darabot a húsából, és a madár szájába tette. A madár lenyelte, megrepeselte magát, és kilépett a földre.
– Most már kinn vagy. Miféle húst adtál nekem utoljára?
– Hát egy darab húst, amilyen volt.
– Miféle hús volt? Én még mostanig olyan húst nem ettem.
– Nincs mit tagadjam: a lábamból levágtam egy darabot, mert féltem, hogy visszaesel, és meghalok én is, te is.
A madár kiokádta.
– Húzd fel a nadrágod.
Ahogy Lófia a nadrágot felhúzta, a madár a húst visszaragasztotta.
– Szerencséd, hogy mostanig nem ettem emberhúst, és nem tudtam, hogy olyan jó, mert ha tudtam volna, soha nem hoztalak volna ki; megettelek volna karácsonyba. De ha már itt vagy, éldegélj, járj békével, szerencsével. Köszönöm, hogy megölted a kígyót; én is nyugodtan tudok szaporítani.
– Én is köszönöm, hogy kihoztál.
– Akkor nem tartozunk egymásnak?
– Igazán nem.
Elköszöntek egymástól, és a madár visszament. Lófia is elindult hazafelé. Ahogy közeledett a tanya felé, ahol Kőmorzsáló gróf Fahorgasító gróffal lakott, kinn a mezőn megismerte a fiát; ott volt a disznókkal. Azonnal kiesett a könny a szeméből.
– Te kicsi fiú, kiék azok a disznók?
– Kőmorzsáló grófé és Fahorgasító grófé.
– Meg szoktak téged valamikor verni?
– Bizony meg engem, ha nem ügyelek jól a disznókra.
– Hát anyád nem ment még férjhez?
– Nem ment, nem is akar soha senkihez.
– Édesapád hol van?
Alig tudta megkérdezni a sírástól.
– Anyám azt mondta, hogy az én apám meghalt Másvilágon. Hát miért sír a bácsi?
– Jaj, gyere ide, kicsi fiacskám, én vagyok a te apád.
– Anyám azt mondta, hogy apám nem jöhet vissza soha.
Örömében kezdte simogatni és csókolgatni.
– Anyád otthon van?
– Otthon van.
– Mit csinál?
– Muszáj dolgozzon, mert ha nem, szidják.
– Hát a két másik asszony mit csinál?
– Azok alusznak és esznek; mindent anyám kell csináljon helyettük.
– Gyere, menjünk haza.
– Nem lehet, mert megvernek.
– Biz azok soha. Gyere hamar, én nem hagyom, hogy megverjenek.
Délre a disznók hazaszaladtak. Jelentették a grófoknak.
– Ha hazajöttek, zárjátok be. Majd ellátom én a baját a kölyöknek, csak jöjjön haza!
Lófia a fiával ballagott haza. A kapunál megálltak.
– Fiacskám, menjél csak: lássam, hogy igazán megvernek? Én itt megállok, de nem hagyom, hogy megverjenek.
– Jöjjön, mert megvernek.
– Menjél csak.
A fiú megindult, de állandóan nézett vissza. Egyszer Kőmorzsáló kapta a görcsös botot.
– Ej, az anyád erre meg arra, adok én neked délben hazajövetelt!
Lófia látta, hogy ez igazán megütné. Kilépett a kapu mögül.
– Hej, cimbora, elég volt a verekedésből!
– Megállott Kőmorzsáló.
– Hej, ennek pont olyan a hangja, mint a gazdámnak.
Lófia ment is oda hozzá.
– Így kell a gyermekkel bánni? Melyik a feleséged?
– Az ezüsthajú leány.
– Menj, mondjad neki, jöjjön ki, s hívd Fahorgasítót is, a feleségét is.
Bement Kőmorzsáló és kihívta. Lófia kivette a zsebéből az ezüstalmát, és odaadta Kőmorzsálónak.
– Nesze, oda menjetek, ahol a nap halad le. Ott lökjétek fel, meglesz az ezüstpalota, éldegéljetek benne.
Kivette a rézalmát, és odaadta Fahorgasítónak.
– Nesz, oda menjetek, ahol a nap jön fel. Hajítsátok fel ott, meglesz a rézpalota, ti is éldegéljetek benne.
El is indultak, egyik napkeletre, a másik napnyugatra.
Lófia megcsókolta fiacskáját, megfogta a kezét, és vezette be a házba.
– Gyere, fiacskám, lássuk, anyád főzött valamit délre?
Az anyja mindent hallott, hogy kinn mi volt; csak leskelődött, hogy bemennek-e. Ahogy bementek, a nyakába szökött Lófiának.
– Jaj, kedvesem, hát te élsz? Nem haltál meg, amikor visszaengedtek?
– Nem. Kihozott egy nagy griffmadár, és most itt vagyok.
Lófia kiment, felhajította az aranyalmát, meglett az aranypalota. Abban egyet sírtak, egyet kacagtak örömükben, és a mai napig is élnek, ha meg nem haltak.
1969. VII. 20.
[2] létre jön: magához tér, eszméletre tér (a kötet szómagyarázata).
[3] kaptak: találtak
[4] erőst: nagyon
[5] a kígyó felőle volt: értsd: a fának azon az oldalán volt mászás közben, amelyik Lófia felé esett.
[6] összeposadt: összeroncsolódott (a kötet szómagyarázata)
Forrás: Fehér Virág és Fehér Virágszál. Magyardécsei népmesék. Mesélte Balla János, gyűjtötte Balla Tamás, szerkesztette Faragó József. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1970. 40-51. oldal