Közzététel dátuma: Sep 17, 2016 7:53:27 PM
Valamikor réges-régen, amikor az istenek még szívesen jártak le az emberek közé, Péleusz, a mürmidónok hős királya feleségül vette Thetiszt, az egyik tengeri istennek, Néreusznak a leányát. Az ezüstcipellős Néreisz kezéért halhatatlan istenek vetélkedtek előbb. Zeusz és Poszeidón, de ezek lemondtak róla, amikor meghallották a jóslatot, hogy Thetisz gyermeke felül fogja múlni az apját. Az istennő nagyszülei, Ókeanosz és Téthüsz is beleegyeztek a házasságba, de Thetisz eleinte vonakodott attól, hogy halandó embernek legyen a felesége. Elrejtőzött a habokban kérője elől, ám Péleusz, megfogadva Kheirón, a bölcs kentaur tanácsát, egy barlangban leselkedett, amíg fel nem bukkant a tenger partján a Néreisz. Akkor már hiába öltötte fel kígyó és oroszlán, tűz és víz, majd végül ficánkoló tintahal alakját az istennő, nem menekülhetett Péleusz elől, mert maga Zeusz döntött úgy, hogy halandóhoz kell férjhez mennie.
A Pélion ormán, Kheirón barlangjában tartották meg Péleusz és Thetisz lakodalmát. Ünnepi díszt öltött és fényes násznéppel telt meg a kentaur máskor magányos tanyája, drága poharak kerültek az asztalra, elefántcsontból volt a nászágy, ragyogóan hímzett, bíbor lepel rajta. Először a halandók hoztak nászajándékot, Thesszalia egész népe, félbehagyva minden munkát, sem a szőlőt nem kapálták, sem a fákat nem nyesték, sem a földeket nem szántották-boronálták aznap. Azután a halhatatlanok adták át ajándékaikat, elsőnek a vendéglátó kentaur, az erdő virágaiból font koszorúkat és a Pélion egy szép szál kőrisfájából faragott dárdát. Poszeidón két széltől fogant halhatatlan paripát, a Xanthoszt és a Balioszt ajándékozta a halandó vőlegénynek, a többi istenek fényes fegyvereket.
Miután a föld egyszerű népe elvonult, a halhatatlanok tovább mulatoztak. Ott volt Zeusz és Héra is, Aphrodité és Peithó, a rábeszélő hízelgés istennője, Pallasz Athéné és Arész, meg Phoibosz Apollón a Múzsák kara élén. A Múzsák zengő szóval nászdalt énekeltek, Apollón lantot pengetve kísérte őket. Majd a három Moira, a sors istennői mondtak jóséneket, miközben a Végzet fonalát pergették orsójukon: feltárva a jövőt, a még meg sem született Akhilleusz hőstetteit hirdették.
Az istenek pohárnoka, Ganümédész töltögette a kelyheket, a szépségesen szép trójai királyfi, akit Zeusz sasmadara ragadott fel egykor az Olümposzra. Csak egyetlenegy istenség hiányzott a vendégseregből, Erisz, a viszály istennője, mert őt sem Péleusz, a vőlegény, sem Kheirón, a násznagy nem akarta meghívni.
Sértődötten ült márványszékében az istennő, távol a vidám lakomától, elvonulva, mint az üsző, amelyet bögölycsípés vert el a nyájtól. De nem volt maradása, hol felállt, hol visszaült ismét, magát emésztve, majd a föld színét verte öklével. A sötét mélység zárait akarta feltörni, hogy kiszabaduljanak az olümposzi istenek régi ellenfelei, a titánok, és Zeusz fényes palotáját, az eget ostromolják újra. De a föld mélye néma maradt. Már-már maga nyúlt a tüzes villámhoz, hogy fenyegetően emelje a magasba, de tűz és vas Héphaisztosz őrizetére van bízva, a viszály istennője nem fért hozzá. Fegyverzajjal, pajzsok tompa csattogásával akarta felriasztani a lakomázó isteneket, de Arész is közöttük ült, és így Erisznek cselhez kellett folyamodnia, hogy bosszút álljon a rajta esett sérelemért, és viszályt keltve a békésen lakomázók között, bebizonyítsa, hogy ő sem alábbvaló a meghívottaknál.
Eszébe jutottak ekkor az aranyalmák, amelyeket a Heszperiszek őriznek kertjükben ott, ahol a Nap esténként lenyugszik. Nem restellte a hosszú utat érte, a Heszperiszek almái közül szakított le egyet, majd – egyetlen szót karcolva rá – a lakodalmas házba gurította. Menten felborult a rend az istenek, de különösen az istennők között. Csábítóan csillogott az aranyalma, hogy mindnyájan megkívánták, kivált, amikor a feliratot is megpillantották, mert ez volt olvasható rajta:
– A legszebbnek!
– Engem illet az aranyalma! – mondta egyszerre három istennő is. Az egyik Héra volt, aki avval dicsekedhetett, hogy ő a legfőbb istennek, Zeusznak a felesége. A másik Paliasz Athéné, a szűz istennő, kinek szép szeméből sugárzott az értelem. A harmadik Aphrodité, a szerelem istennője, aki vágyódva nyújtotta kezét az aranyalma felé, azt állítva, hogy fia pajtásai, a pajkos Erószok küldték, senki másnak, csak neki, mert nála szebb senki nem lehet a világon.
Látta már Zeusz, hogy az istennők vetélkedése felborítja a szép egyetértést, s hogy a civakodásnak elejét vegye, szólította Hermészt, az istenek követét.
– Menj el Trójába, fiam – hagyta meg neki –, és keresd fel Priamosz király fiát, Pariszt, ott legelteti a nyájat az Ida hegyén! Vidd el neki az aranyalmát, és bízd rá nevemben a döntést: ő a legszebb férfi a halandók között, ítélje meg, melyik a legszebb istennő, és a győztes az ő kezéből vegye el a jutalmat!
Felöltötte Hermész szárnyas saruját, kezébe vette a hírvivő pálcát meg az aranyalmát, és a három istennővel együtt útra kelt Trója felé. Ott találta a királyfit az Ida hegyén, mert Parisz a pásztorok között élt. Még születése előtt anyja, Hekabé azt álmodta, hogy égő fáklyát hozott a világra, melynek lángjából kígyók támadtak. A baljóslatú álmot úgy értelmezték, hogy az újszülött lángba fogja borítani hazáját, és ezért úgy határoztak, hogy nem maradhat életben. Királyi szolgákra bízták a kegyetlen parancs végrehajtását, de ezek megszánták a csecsemőt, nem ölték meg, hanem kitették az Ida hegyén az erdőben, ott pásztorok találtak rá, és fölnevelték. Szépséges ifjúvá serdült a gyermek, erejével és bátorságával kitűnt a pásztorok közül, s mert gyakran kelt társai védelmére, Alexandrosznak, „Férfivédőnek” is nevezték. Hosszú évek múlva egy versenyjátékra bement ugyan a városba, ott mindenkit legyőzött, és jóstehetségű nővére, Kasszandra felismerte benne a királyfit. De Pariszt akkor már Oinóné, a legszebb nimfa az Ida hegyén, Kebrenosznak, a folyóistennek a leánya méltatta szerelmére, s ezért nem maradt a városban, hanem visszatért feleségéhez, a pásztorok közé.
Akkor is az Ida hegyén legeltette Parisz a királyi nyájat, s miután a patak partján megszámolta a bikákat és a juhokat, visszavonult egy kissé a sziklás lejtőn a barlangba, leheveredett, kampós pásztorbotját maga mellé fektette, nádszálakból összerótt pásztorsípját ajkához illesztette, és a pásztorok szép szokása szerint Pán meg Hermész tiszteletére játszott rajta. Csend volt, a kutyák sem ugattak, a bikák se bőgtek, csak Ékhó visszhangozta messziről a dallamot, míg a jóllakott állatok lomhán heverésztek körötte.
Akkor váratlanul Hermész alakja bontakozott ki előtte a sűrűből. Riadtan ugrott fel, nádsípját a barlang bejáratánál álló bükkfára akasztotta, és menekülni akart, hogy ne kelljen szemtől szembe találkoznia az istennel. De Hermész már megszólította:
– Hagyd ott a nyájat, és dobd el a fejőedényt, lépj közelebb hozzánk, és válassz, melyik a legszebb a három istennő közül! A te ítéleted dönti el, hogy kit illet az aranyalma.
Tágra nyitotta szemét a pásztor, mert akkor már megpillantotta az istennőket is Hermész kíséretében, és alig tudott szépségükkel betelni. Tetőtől talpig szemügyre vette mind a hármat, szinte el vakította a ragyogás, de nem akart elhamarkodottan dönteni. Ekkor közelebb lépett hozzá Paliasz Athéné, és így szólt:
– Ha nekem ítéled az aranyalmát, minden művészetemre megtanítalak, és szülővárosod hős oltalmazójává teszlek!
– Én egész Ázsiát vetem uralmad alá, ha engem választasz – ígérte az istenek királyának a felesége, Héra.
De Aphrodité teljes szépségét feltárta Parisz előtt, és édes mosollyal suttogta a fülébe.
– Én a legszebb földi asszony szerelmével foglak megjutalmazni.
Még be se fejezte szavait a szerelem istennője, s Parisz elbűvölten neki nyújtotta az aranyalmát. Gúnyosan mérte végig két vetélytársát Aphrodité, és diadalittasan ellibegett. Sérelmüket szívükbe zárva a legyőzőitek is távoztak Hermésszel.
A királyfi egyedül maradt, de nem volt nyugovása már többé. Egyre csak Aphrodité ígérete járt az eszében, s hiába hívta már hű szerelemmel Oinóné, vele sem törődött. Szép szál tölgyeket válogatott az Ida hegyén, és rábízta a királyi udvar mesterére, Pherekloszra, hogy ácsoljon belőlük hajót, s mikor ez elkészült, átkelt a Hellészpontoszon.
Vihar fenyegette, szélvész csapkodta, hullámok hányták-vetették a hajót, de Parisz minden veszéllyel szembeszállt, és az evezők szelték sebesen a habokat. Elhajóztak Thrákia, majd Makedónia partjai mellett, fel-feltünedeztek a távolból a görög városok, de Parisz nem engedett hosszabb pihenőt társainak, amíg az Eurótasz folyó torkolatáig és a folyó mentén épült Spártáig nem érkeztek. Ott aztán kiszállt a hajóból, megfürdött az Eurótasz jéghideg habjaiban, és egyenesen a királyi palota felé tartott.
Menelaosz király éppen Kréta szigetén járt, csak a felesége, Helené volt odahaza.
A királyné csodálatos szépsége isteni származására vallott. Anyját, Lédát, Tündareósz király feleségét, Zeusz hattyú alakjában látogatta meg, és Léda két hattyútojást hozott a világra. Az egyik tojásból Helené és Klütaimnésztra, a másikból Kasztór és Polüdeukész kelt ki; Helené és Polüdeukész Zeusz gyermekei voltak, Klütaimnésztra és Kasztór a halandó Tündareósz királyé. Az ikernővéreket két testvér, Menelaosz és Agamemnón – Mükéné királya – vette feleségül. A két ikerfiú közül Polüdeukész halhatatlan volt, de nem tudta elviselni, hogy testvére meghaljon, és ezért megosztotta vele a halhatatlanságot: ők a Dioszkuroszok, „Zeusz fiai”, akik felváltva egy-egy napot az élők között, egyet meg az Alvilágban töltenek.
Ezek voltak Helené testvérei, s két szép gyermeke nevelkedett Menelaosz házában, Hermioné és Nikosztratosz.
De a tündöklő szépségű idegennek nem tudott ellenállni.
– Ki vagy, és honnét jössz? – kérdezte a vendéget. – Ismerek minden hőst a görögök földjén, de veled még sohasem találkoztam – tette hozzá, s már-már arra gondolt, hogy valamelyik ifjú isten, Erósz vagy Dionüszosz látogatott el hozzá.
Pariszt is elbűvölte Helené szépsége, és így felelt:
– Hallottad-e hírét a messze Phrügiában Trója városának, amelyet Poszeidón és Apollón emeltek egykor Laomedón királynak? Ott van az én hazám, a dúsgazdag Priamosz király fia, Laomedón unokája, Zeusz kedves fiának, Dardanosznak a leszármazottja vagyok. Apám nyáját őriztem az Ida hegyén, amikor megjelent három istennő előttem, hogy tegyek igazságot pörükben, és mert Aphrodité javára ítéltem, téged ígért nekem jutalmul.
Lesütött szemmel rebegte a királyné:
– Ha így van, követem Aphrodité parancsát. Vigyél magaddal, hadd lássam meg én is a falakat, amelyeket istenek építettek!
Kétszer sem kellett ezt mondani: az éj leple alatt Parisz elrabolta Menelaosz vendégszerető házából a királynét, hajóra szállt ismét, és Helenével együtt tért vissza Trójába.
Reggel felébredt Hermioné, és nem találva anyját maga mellett, sírva fordult a szolgálókhoz:
– Hová lett anyám, miért hagyott itt engem?
Akkor már a szolgálók maguk is észrevették úrnőjük eltűnését, és aggódva keresték mindenfelé, de a könnyező leányt vigasztaló szóval igyekeztek megnyugtatni:
– Ne sírj, gyermekem, anyád elment, de nemsokára hazajön! A nimfákhoz ment látogatóba, és hazaútban talán letért az útról, vagy virágot szed a réten, vagy megfürdik az Eurótasz habjaiban.
De felelt a leány:
– Ismerem a tisztást, ahol a nimfák járják táncukat, voltam a folyó partján is, és tudok minden utat, amely a rózsaligetbe és a virágos rétre visz, de sehol nem akadtam a nyomára. Ne biztassatok hát üres szóval, asszonyok!
Így telt el a nap, s már feltűntek az égen a csillagok; de Hermioné hiába várta haza anyját. S miután egész nap erdőn-mezőn őt kereste, fáradtan lepihent, és álomba sírdogálta magát. Kétféle kapun át jönnek az álmok az emberekhez: az egyik fényes szaruból van, a másik hófehér elefántcsontból, csalóka álmok lépnek ki ez utóbbin, de ami az elsőn halad át, megvalósul.
Nyugtalanul forgolódott álmában a leány, megfoghatatlan álomképek gyötörték, míg hirtelen úgy látta, hogy anyja áll meg ágya szélénél. Szemrehányóan szólította meg:
– Itt hagytál tegnap, és én ma reggeltől estig hegyen át, dombon át hiába kerestelek!
– Bocsáss meg nekem, gyermekem – felelte szomorúan az álomkép.
– Az idegen férfi, akit házunkba fogadtunk tegnap, elrabolt, és elvitt magával.
Felugrott ágyából a leány, dajkáját kereste, de nem találta, futott ki a házból, s madarak húztak el a feje fölött.
– Szálljatok, madarak, szálljatok – kiáltott feléjük fennszóval –, s vigyétek el az én üzenetemet apámhoz, Menelaoszhoz: távollétében álnok idegen járt Spártában, és kifosztotta palotáját!
Amíg a madarak megvitték a hírt Kréta szigetére, Parisz hajója a megszöktetett asszonnyal és a rabolt kinccsel messze járt már, átszelte ismét a Hellészpontoszt, és kikötött Trójában.
Trója kitárt kapukkal fogadta a hazatérőt, csak Kasszandra, Priamosz leánya öltött gyászt, haját megtépdeste, és elhajította aranyos fátylát. Kasszandrát Apollón szerette egykor, és megajándékozta jóstehetséggel, de mert a királyleány nem viszonozta szerelmét, az isten szörnyű átkot mondott saját ajándékára: lásson a jövőbe a királylány, de jóslatainak senki ne adjon hitelt!
Így most is hiába tárta fel Kasszandra, hogy milyen veszedelmet hoz Trójára, ha befogadja falai közé a spártai asszonyt: mindenki azt hitte, hogy őrület szállta meg, s maga Priamosz király záratta be, szigorú őrizetet rendelve melléje.
Parisz pedig nem tért vissza többé a pásztorok közé, hanem Oinónéről megfeledkezve, Helenével együtt a királyi palotában lakott azontúl.