Közzététel dátuma: Sep 16, 2016 10:56:44 PM
Miután a vak Teiresziasznak a jövőbe látás tehetségét ajándékozta Zeusz, Leiriopé nimfa, a Képhisszosz folyó felesége volt az első, aki jóslatot kért tőle. Mikor megszületett a szépséges nimfa gyönyörű kisfia, Narkisszosz, felőle kérdezte a jóst: vajon meg fogja-e érni az öregkort?
– Ha nem fogja saját magát megismerni – hangzott a homályos válasz, amelyet sokáig üres beszédnek tartottak.
Így érte meg tizenhatodik életévét a kedves gyermek. Daliás ifjúvá serdült, sok leány vetett szemet rá, de ő kevélyen visszautasította a szerelmet. Naphosszat az erdőn vadászott, félénk szarvasokat hajtott a hálóba akkor is, amikor megpillantotta őt Ékhó, a beszédes, de mindig csak a mások szavait visszhangzó nimfa.
Héra bosszúja tette ezt a fecsegő leánnyal, hogy soha ne tudja szó nélkül hagyni, ha más beszél, de maga ne tudja kezdeni a beszédet, hanem mindig csak mások szavait ismételje. Mert amikor Zeusz a hegyekben tette a szépet a nimfáknak, Hérát gyakran tartotta fel a ravasz Ékhó hosszúra nyújtott csevegéssel, s mire a féltékeny istennő észbe kapott, a nimfák szétszaladtak, s így sohasem sikerült férjét a szerelmi kalandon tetten érni.
– Hát ne tudj a nyelvvel, amely engem megcsalt, korlátlanul élni, akarva-akaratlanul fogd kurtábbra a jövőben a szót! – kiáltotta haragosan Kronosz leánya, amikor észrevette, hogy túljártak az eszén.
Nem is maradt üres fenyegetés, amit az istennő kimondott. Ettől kezdve Ékhó csak a mások beszédének a végét tudta megismételni, s amit hallott, mindig csak azt visszhangozta.
Akkor érezte csak fájdalmasan Ékhó, hogy az átok megfogant, amikor Narkisszoszt meglátta. Úttalan utakon kószált az ifjú, s a szerelmes nimfa lopva szegődött a lába nyomába. Minél jobban megközelítette, annál közelebbről égette a szerelem tüze, akárcsak a kénbe mártott fáklya, amely fellobban, ha lángot közelítenek hozzá. Ó, hányszor akarta gyöngéd szóval megszólítani és kérő, becéző beszéddel toppanni eléje, de természete nem engedte, hogy ő szólítsa meg a másikat, várnia kellett a szavakat, amelyekre válaszolhatna.
Egyszer aztán az ifjú, amikor észrevette, hogy messzire vetődött hű kísérőinek csapatától, belekiáltott az erdőbe:
– Hé, valaki van itt?
– Van itt! – felelte Ékhó.
Csodálkozva nézett körül Narkisszosz, de senkit se látott, bármerre forgatta is szemét.
– Ide gyere! – kiáltotta emelt hangon, s a nimfa hívó szóval felelt a hívó szóra.
Hátratekintett az ifjú, de arról se jött senki most sem.
– Miért kerülsz engem? – kérdezte, de megint csak a saját szavait kapta vissza. Annál makacsabbul kutatta, ki az, aki így felelget neki, s még egyszer odakiáltott, ahonnét hangjának csalóka mását hallotta:
– Emitt találkozzunk!
– Találkozzunk! – felelte Ékhó, aki soha egyetlen szót se visszhangzott még szívesebben, mint ezt. S hogy teljesítse is mindjárt, amit kimondott, ölelésre tárt karral lépett elő a fák sűrűjéből.
De Narkisszosz kisiklott az ölelő karokból, és futtában kiáltott vissza:
– Félre az utamból, meghalok inkább, mintsem hogy a tiéd legyek!
– A tiéd legyek! – csak ennyit mondott még a nimfa, s a sűrű erdőben bújt meg szégyenével, a fák lombjai közé rejtve piruló arcát, s attól fogva elhagyott barlangban élt, magányosan. Csak a szerelem nem hagyta el, sőt a visszautasítás fájdalma még nagyobbra növelte a szívében.
Szerelmi gondban virrasztotta át az éjszakát a nimfa, testét elsorvasztotta az epekedés. Egészen lesoványodott, bőre megráncosodott, az élet nedvei elpárologtak testéből, csak a hangja maradt meg, és puszta csontjai. Végül csontjai is kővé váltak, de hangja túlélte őt. Azóta is az erdő sűrűjében rejtőzik, szem nem látta többé a hegyekben. De mindenki hallja a szavát: a hang az, ami fennmaradt belőle, és örökké él.
Így játszotta ki Ékhót a szépségében gőgös Narkisszosz, így játszotta ki utána más vízi és hegyi nimfák szerelmét is. Míg aztán az egyik megvetett imádó a kezét az égre emelve, így fohászkodott:
– Hát szeresse saját magát, hogy soha ne legyen boldog a szerelemben!
Meghallgatta ezt az imádságot Nemeszisz, a bosszúállás istennője, akinek Rhamnuszban volt a szentélye.
Egy érintetlenül tiszta forrás csörgedezett arra, ezüstösen csillogó habokkal, amelyet soha nem kerestek fel a pásztorok, sem a hegyen legelő kecskék, se más barom soha, se madár, se vadállat, se fáról lehulló ág nem zavarta meg fényes tükrét. Puha pázsit szegélyezte, amelyet a forrás maga táplált friss vizével, a déli nap idején is sűrű lomb vetett rá árnyékot.
A vadászatban kifáradva és a forróságtól eltikkadva itt hevert le egyszer az ifjú, a gyönyörű tájék és a ragyogó forrás csábításának engedve. S míg szomját kívánta a forrás friss vizével oltani, másfajta szomjúság ébredt a szívében.
Míg ivott, a saját szép alakját pillantotta meg a víz tükrében, s a tűnő tükörképet embernek vélve, a testtelen remény lobbantott szerelmet benne. Csodálkozva bámulta saját magát, szinte gyökeret vert a lába, arcizma se rándult meg, mozdulatlan maradt, akárcsak a paroszi márványból faragott szobor. Elnyúlva a fűben, mint ikercsillagot, nézte saját két szemét, Dionüszoszhoz vagy Phoibosz Apollónhoz méltó hajfürtjeit meg szakálltalan állát, elefántcsontfehér nyakát, szépséges arcának hószínnel kevert gyöngéd pirosságát.
Megcsodált mindent, ami őt magát tette csodálatosan széppé, esztelenül saját maga után kívánkozott, amiben gyönyörködött, ugyanaz volt, aki gyönyörködött, s a csalóka tükörképet akarta megcsókolni, de hiába! Hányszor merítette két karját a habokba, hogy átölelje a nyakat, amelyet a víz tükrén látott, de nem tudta saját magát elérni!
Nem tudta, mi az, amit lát, csak érezte, hogy lángol érte, és kapkodott a tűnő képmás után, nem tudva, hogy amire vágyakozik, nincs sehol, tűnő árny, amelynek egyetlen mozdulata sem a sajátja, ha ő lép, lép az is, ha ő marad, marad az is, és vele együtt távozna, ha ő tudna még eltávozni innét.
De Narkisszoszt el nem vonta onnan többé sem az éhség, sem az, hogy ideje volt már pihenőre térni: elterült az árnyékos pázsiton, és kielégítetlen szemmel bámulta a csalóka alakot. Így okozta saját szeme a vesztét. Még fölemelkedett egy kissé, és a környező fák felé tárta ki karját:
–Mondjátok meg, ti fák, szeretett-e valaha kegyetlenebbül valaki? Hiszen ti tudjátok, hiszen ti annyiszor nyújtottatok meghitt rejteket a szeretőknek! Ti évszázadokat éltetek át, vajon emlékeztetek-e valakire, akit így sorvasztott a szerelem? Tetszik is, látom is, de azt, akit látok, és akit szeretek, sehol se találom: ennyire megzavart a szerelem engem. S hogy még nagyobb legyen a fájdalmam: nem választ el minket a végtelen tenger, nincs köztünk nagy út, se magas hegyormok, falak se merednek bezárt kapukkal, csak ez a kicsiny víz akadályozza, hogy egyesüljünk. Pedig látom, ő is azt akarja, hogy elérjem őt, mert valahányszor a habok felé hajolok csókjaimmal, ő is mindannyiszor felnyújtja felém az ajakát!
És ismét a víz tükrén ringatózó képmása felé fordulva, így folytatta panaszát:
– Miért játszol velem, hová menekülsz előlem? Hiszen nem lehetek csúf magam sem, a nimfák is szerettek engemet. Nyájas arcoddal ismeretlen reményt keltesz bennem, s amikor karomat feléd nyújtom, te is felém nyújtod a tiédet, ha mosolygok, te is rám mosolyogsz, s amikor könnyezem, látom a te könnyeidet is, ha intek, jelt adsz te is, s amennyire szép ajkad mozgásáról sejtem, felelsz szavaimra, de fülem nem hallja beszédedet!
Akkor kapott észbe, és megértette, hogy saját tükörképe keltett olthatatlan lángot a szívében. Keserves könnyeket hullatott, hulló könnyeitől megzavarodott a forrás tiszta tükre, s a megmozduló víz színén elhomályosodott a tündöklő képmás.
– Hová tűnsz előlem?! – sikoltott fel fájdalmasan, amikor széttöredezni látta a tükörképet. – Ne hagyj itt kegyetlenül, maradj velem! Ha már meg nem érinthetlek, hadd nézzelek legalább fájdalmas gyönyörűséggel!
Keservében megmeztelenített keblét verte öklével, mely fehér volt és hideg, mint a márvány. Az ütések piros nyomot hagytak, mint az alma, mikor egyik fele piros, a másik fehér, vagy mint amikor a tarkálló szőlővesszőn ölt bíbor színt a félérett gerezd.
A víz színe eközben újra kisimult, s ő meglátta minden mozdulatának a tükörképét. Nem bírta tovább a fájdalmat: mint ahogyan a szőke viasz megolvad a tűzben, vagy a hajnali dér, ha a nap rásüt, így emészti el őt lassanként a szerelem vak tüze. Eltűnik bőrének fehérrel kevert pirossága, nincs már nyoma sem régi élénkségének és erejének, eltűnik minden szépsége, és nem marad meg semmi abból, amit egykor Ékhó szeretett rajta.
Mégis amint meglátta őt, bár nem feledkezett el régi sérelméről, megszánta a nimfa a szerencsétlen fiút, s ahányszor az feljajdult, jajszavát megismételte a visszhang, sőt, amikor öklével a mellét verte, Ékhó az ütések zaját is visszhangozta.
– O, te, kit hiába szerettem! – ezek voltak Narkisszosz utolsó szavai, miközben még egyszer a megszokott habokra tekintett, és minden szavát visszaverte a tájék. S amikor búcsút mondott, akkor is megismételte Ékhó a végszót:
– Ég veled!
Ekkor hátrahajtotta fáradt fejét a zöld pázsiton a ifjú, és örök éjszaka zárta le a szempárt, amely gazdája szép alakját csodálta mindvégig. Sőt – még amikor az Alvilág befogadta, a Sztüx vizén is csak önmagát kereste.
Megsiratták a víz nimfái, a Najádok, fiatalon meghalt testvérüket, s a gyász jeléül levágott hajfürtjüket szentelték neki. Gyászolták őt a fák nimfái, a Drüádok is, és a siratóéneket Ékhó visszhangozta.
Máglyát raktak, és előkészítették a temetési fáklyákat meg a gyászsaroglyát. De a holttest nem volt sehol.
Helyette virágot találtak, amelynek sárga kelyhét hófehér szirmok vették körül.
Az emberek ma is narkisszosznak, nárcisznak nevezik ezt a virágot.