30. Akhilleusz halála

Amikor megjött a Hajnal, a görögök eltemették a Hellészpontosz partján Antilokhoszt. Mind együtt gyászoltak Nesztorral, de őt nem törte meg a fájdalom, megsiratta fiát, és belenyugodott a megváltoztathatatlanba.

Akhilleusz szívében a fájdalomnál is nagyobb volt a harag, fegyverkezett újra, hogy egész Tróján bosszút álljon barátja haláláért. Követték a többiek, és feltartóztathatatlanul rontottak előre. Már a város kapuját döngette Péleusz fia, s bizony utat nyitott volna társainak, és még aznap elfoglalták volna Tróját, ha Phoibosz Apollón meg nem akadályozza.

– Állj meg, vakmerő! – kiáltotta feléje az isten, de Akhilleusz nem törődött vele, sőt még ő fenyegette meg Apollónt:

– Térj ki előlem, és ne kényszeríts, hogy halhatatlan istennel szálljak viadalra!

Egyetlen sebezhető pontja volt a hősnek: még mint kicsi gyermeket anyja a sarkánál fogva az alvilági Sztüx habjaiba mártotta, hogy a halállal szemben ellenállóvá tegye, csak a sarkát nem érte a csodálatos fürdővíz. Apollón most biztosan találó nyilával egyenesen Akhilleusz sarkát vette célba. Akhilleusz megingott, és érezte, hogy elérkezett halála órája.

– Megmondta előre anyám, hogy Apollón nyila fog elérni, a Szkaiai-kapuban, és íme, beigazolódott a jóslat! – sóhajtott, ereje fogytán. Kihúzta a nyilat gyógyíthatatlan sebéből, és messzire elhajította magától. Könnyű szellők emelték a magasba, és vitték vissza Apollónhoz, mert a nyíl, amelyet isten lőtt ki, nem mehet veszendőbe.

Apollón átvette, és visszahelyezte tegzébe, úgy tért meg az Olümposzra, ahol már gyűlésben ültek az istenek. Szemrehányóan fogadta Héra:

– Mit tettél, Apollón! Hát megfeledkeztél arról, hogy amikor Péleuszhoz ment feleségül Thetisz, a lakodalmas nép között lantod húrjaival kísért énekedben éppen te ígértél örök dicsőséget születendő gyermekének? Laomedón király utódait segíted, holott ő volt az, aki kijátszott, amikor szolgálatában álltál? De hiába oltottad ki Akhilleusz életét, hamarosan megjön fia, Pürrhosz Szkürosz szigetéről, és az elesett hős helyére állva ő fogja a görögöket győzelemre vezetni!

Akkor még élt Akhilleusz, de sebéből patakzott a vér. Mégis összeszedte maradék erejét, föltápászkodott, és hatalmas dárdájával lesújtotta Hektór hű társát, Orüthaónt, majd Hipponooszt és Alkathooszt. Tagjai kezdtek már kihűlni, de még mindig dárdája kőrisfa nyelére támaszkodott, és a trójaiak nem mertek megállni előtte. Parisz hívta vissza a megfutamodókat: könnyű volt Akhilleusszal szembeszállnia, hiszen előbb már Apollón ejtett halálos sebet rajta. S mikor holtan esett össze a hős, Parisz még dicsekedve kiáltotta oda a trójaiaknak:

– Vagy itt halunk meg ma mind egy szálig a görögöktől legyőzve, vagy mi győzünk, és felvisszük magunkkal Akhilleusz holttestét Ilionba! Ha tud és érez még valamit az ember, ha egyszer az Alvilágba jutott, nagy elégtétel lesz Hektór szellemének, de örülni fognak a trójai nők is, és örülni fog mindenkinél jobban apám, Priamosz király, ha a keselyűknek vetjük oda martalékul azt, aki a legtöbb gyászt okozta a trójaiaknak!

De a görögök nem engedték, hogy kedves társuk holtteste az ellenség kezére jusson. Elkeseredett harcban védelmezték, s mindkét oldalon sok derék hős vesztette életét a véres viadalban. A trójaiak közül Aineiasz, a görögök közül Odüsszeusz is megsebesült. Parisz Aiaszra, Telamón fiára emelte íját, de a nyíl nem talált, Aiasz viszont parittyakővel bezúzta Parisz sisakját, ez elszédülve bukott a porba, az íj kiesett a kezéből, és nyílvesszői szétszóródtak. Kevésbe múlt, hogy ott nem lelte halálát, már alig lélegzett, amikor társai kiragadták a harcolók közül, és magukkal vitték a városba. Aiasz dühe csak akkor csillapodott le, amikor valamennyi trójai visszavonult.

Keserves sírással vitték ki a tenger partjára elesett hős társukat a görögök, hogy halotti máglyán elhamvasszák. Először a mürmidónok vettek búcsút tőle. Hajukat megnyírva, fejükre port hintve siratták fiatal vezérüket, aki nemcsak parancsoló fejedelme, hanem hű barátja is volt valamennyinek, soha nem bántott meg gőgös szóval egyet sem közülük. A vezérek közül elsőnek rokona, Aiasz, Telamón fia lépett a sátorba, ahol Akhilleuszt kiterítették.

– Ó, Akhilleusz – szólította meg panaszosan a halottat –, most már a trójaiakat biztatja Zeusz a közeli győzelem reményével, hiszen a görögök védőoszlopukat vesztették el benned. Jaj, milyen gyász sújt le a messze Phthiában az agg Péleuszra, talán még jobb neki, ha mindjárt a hír hallatára megöli a fájdalom, mert különben elárvult tűzhelye mellett csak keserűség vár rá élete hátralévő napjaiban.

Utána Phoinix, a hős egykori nevelője hajolt a holttest fölé:

– Bárcsak előbb szálltam volna sírba, mintsem a te halálodat kelljen megérnem, gyermekem. Nem fájt az sem jobban, amikor hazámat és jó szüléimét kellett elhagynom, és mint földönfutó érkeztem Péleusz házába. Ő szívesen fogadott, meg is ajándékozott, és mint kisgyermeket tégedet bízott a kezemre; szerettelek is, mintha a saját fiam lettél volna, te is bizalommal bújtál a keblemhez, és gyermeki szóval apádnak neveztél, én pedig azt reméltem, hogy öregkorom támasza leszel egykor. Bárcsak előbb emésztene el engemet a bánat utánad, mintsem Péleusz megtudja, mi történt, mert mi kettőnket érte a legnagyobb veszteség haláloddal.

Még Agamemnón is kétségbeesetten jajveszékelt:

– Zeusz atya, hamis ígéretekkel hitegeted a halandókat! Avval biztattál, hogy kezemre adod Priamosz városát, de nem remélem már a háború jó végét, hiszen meghalt Akhilleusz, aki a legnagyobb volt közöttünk!

Szólt, és vele együtt jajveszékelt az egész nép, panaszukat visszhangozták a hajók, és moraj töltötte be a levegőt, mint mikor szélvész veri fel a tenger habjait. Végül is a bölcs Nesztor megelégelte a sírás-rívást, pedig az ő szíve is tele volt szomorúsággal, hiszen nemcsak Akhilleuszt, hanem Antilokhoszt is gyászolta még.

– Te viseled a fejedelmi pálcát a görögök között – szólt Agamemnónhoz –, itt az ideje, hogy véget vess a panaszkodásnak, és felkészítsük halottunkat a temetésre.

Megmosták a holttestet, és legszebb ruháiba öltöztették. Pallasz Athéné szíve is megesett rajta, s a magasból ambrosziát hullatott a fejére, olyan lett ettől Akhilleusz, mintha csak aludna. Csodálkozva látták a görögök, amint ott feküdt, frissen és üdén a halotti kereveten. Körülállták a rableányok, akiket ő hurcolt el egy-egy elfoglalt városból, Lémnosz szigetéről vagy Andromakhé apjának, Éetiónnak egykori székhelyéről, Thébéből. Szívből siratták, mert Akhilleusz mindig szelíden bánt velük. Köztük volt Briszéisz is, a legkedvesebb, mindkét kezével verte a mellét fájdalmában, a vér kiserkedt tejfehér bőréből, de gyászban megtört alakját is tündöklő szépség vette körül.

– Jaj nekem – siránkozott szívettépően a leány –, senkinek a bánata nem ér fel az enyémmel, és senkit nem gyászoltam soha jobban, mint téged, pedig hazámat és testvéreimet is elvesztettem! De te apámnál-anyámnál is jobb voltál hozzám, felejtetted velem, hogy csak rabnő vagyok, most pedig ki tudja, ki lesz az én gazdám, ki hurcol hajóján Spártába vagy Argosz esőre szomjazó földjére, kegyetlen rabszolgasorba?

Meghallották a tenger mélyén Néreusz leányai a sírást, őket is elfogta a szomorúság, és együtt gyászoltak valamennyien Thetisszel, akinek halhatatlan istennő létére halandó fiát kellett elveszítenie. A hullámok utat nyitottak nekik, amikor sötétkék leplükbe burkolózva kiúsztak a görögök táborához. A Múzsák is elhagyták a Helikónt, és odasiettek, hogy részt vegyenek Thetisz bánatában. A Hellészpontosz partjai visszhangozták a halhatatlan istennők kesergését, hulló könnyük mint harmat vonta be körös-körül a földet, a görögök fegyvereit, hajóit és sátrait.

Thetisz könnyezve ölelte át fia holttestét, megcsókolta, és így kesergett:

– Most aztán örülhet a rózsásléptű Éósz az égben! De én fölmegyek az Olümposzra, s a halhatatlan Zeusznak teszek panaszt: miért adott engem halandó emberhez feleségül? Hiszen én nem akartam, hány alakot váltva menekültem előle! Lettem fúvó széllé, vízzé és madárrá, lobogó tűzzé, hogy sorsomat elkerüljem, s csak akkor engedtem, amikor Zeusz megígérte, hogy rettenthetetlen, isteni hős lesz az én fiam, ha Péleuszhoz megyek. Hát ez igaz is lett, nem született még derekabb hős Akhilleusznál, de jaj, rövid életre született, a halál hamar utolérte!

Kalliopé lépett elő a kilenc Múzsa közül, hogy majd Thetiszt megvigasztalja:

– Végy erőt fájdalmadon, istennő, s ne táplálj haragot szívedben az istenek és az emberek királya ellen! Volt úgy, hogy magának Zeusznak is meg kellett gyászolnia halandó gyermekeit, s tekints reám, én is istennő vagyok, mint te, mégis meghalt az én fiam is, Orpheusz, akinek az énekére megindult az erdő és a kőszirt, akinek a szavát követték a szelek és a sebesen szárnyaló madarak. De letöröltem könnyeimet, mert nem illő a halhatatlan istenekhez, hogy a gyász eluralkodjék a lelkükön. Szüntesd hát panaszodat hős fiadért, hiszen örökké fennmarad a neve az emberek között, az ő dicsőségéről fognak dalolni a költők, én és társnőim, a Múzsák adjuk ajkukra az éneket!

Így telt el a nap, s mikor leszállt az éjszaka, az emberek pihenni tértek. Thetisz szemére nem szállt álom, gyermeke mellett virrasztott, és vele maradtak a Néreiszek meg a Múzsák is, akik egymást váltva énekeltek, hogy a gyászoló anyával feledtessék bánatát.

Hajnalra kelve az Ida hegyén sok fát vágtak ki a görögök, és máglyába rakták, feltették rá Akhilleusz holttestét, a fegyvereket, amelyeket ő zsákmányolt még, trójai foglyokat, hogy szolgálják majd a másvilágon, nyihogó paripákat és szélesszügyú bikákat, juhokat és zsíros disznókat. A rabnők a ládákból terítőket emeltek ki, és betakarták vele a halottat, ráhalmozva mindenféle drágaságot, aranyat és borostyánkövet. Briszéisz lépett még utoljára a máglyához: levágott hajfürtjét hozta el utolsó ajándék gyanánt. Körös-körül kétfülű korsók álltak, tele olajjal, mézzel és borral.

Amikor már minden elő volt készítve, Zeusz ambrosziát permetezett a magasból, majd Hermésszel üzent a szelek királyának, Ailolosznak, hogy küldje Boreaszt, az északi, és Zephüroszt, a nyugati szelet Trója alá, a tenger partjára. Ezek engedelmeskedtek királyuk parancsának, a meggyújtott máglya tüzét felszították, azután elvégezve dolgukat, hazatértek barlangjukba.

Miután a lángok mindent megemésztettek, a mürmidónok borral eloltották a tüzet, összeszedték Akhilleusz csontjait, és arannyal futtatott ezüstkoporsóba gyűjtötték. Magas sírdombot hantoltak föléje a görögök a Hellészpontosz partján.

Akhilleusz halhatatlan lovai ezalatt panaszosan nyerítettek, ők is gyászolták gazdájukat, s nem volt maradásuk többé a hajóknál, mert nem akartak más urat szolgálni. Téthüsz barlangjába kívánkoztak vissza, Okeanosz hullámait szerették volna újra patáikkal fölverni, ahol szülte őket Podargé hárpia, apjukhoz, Zephüroszhoz méltó, szélsebes járású paripának mindkettőt. Ott is hagyták volna az embereket menten, ha az istenek másként nem rendelkeznek. A Moirák határozata volt az is, hogy elsőnek Poszeidón istent, aztán a halandó Péleuszt szolgálják, harmadiknak pedig Péleusz hős fiát, Akhilleuszt, Akhilleusz halála után a Sors istennői kijelölték a két halhatatlan paripa, Xanthosz és Baliosz negyedik gazdáját is: Akhilleusz fiát, Pürrhoszt, akit Neoptolemosznak is neveztek, és akiért Szkürosz szigetére üzentek, hogy jöjjön Trója alá, és vegye át az elárvult mürmidónok fölött a vezérséget. Így hát fájó szívvel ott maradtak a hajóknál a lovak, erősen búsulva régi gazdájukért, és türelmetlenül várva már az újat.

A temetés után feljött a tenger mélyéről Poszeidón. Az emberek nem látták őt, csak Néreusz leányai, az istennők. Poszeidón a fiát még mindig sirató Thetiszhez lépett, és így szólította meg:

– Ne gyászold tovább fiadat, mert nem marad sokáig a halottak között, hanem az istenek sorában lesz helye, mint Dionüszosznak és Héraklésznak! Feljön az Alvilágból a napfényre, és én a vendégszerető Fekete-tenger egy szigetét ajándékozom neki, Leukét, a „fehér szigetet”. Ott istenként fogják tisztelni az emberek, és áldozatokat fognak bemutatni neki, akárcsak nekem.

Megvigasztalódva szállt a tenger mélyére Thetisz, nővéreivel, a Néreiszekkel, visszatértek a Múzsák is a Helikónra, a görögök pedig, szívükben szomorúsággal, elszéledtek, ki-ki felkereste a hajót, amely idehozta Görögországból.