Az emberfeletti hatalommal rendelkező lény lehet szellem vagy isten. Egy vallásban lehet egy isten is, vagy több is – monoteizmus, politeizmus. A politeista vallások egy részében az istenek között vannak olyanok, akik segítik az embereket („jók”), mások hátráltatják az embereket céljaik elérésében, ártanak nekik („rosszak”). Az ilyen világképet dualisztikusnak, azaz kétpólusúnak nevezik.
Egyes vallásokban az isten vagy az istenek csak megteremtik a világot, aztán sorsára hagyják – más vallásokban a teremtett világot gondozzák, gondját viselik, folyamatos kapcsolatban vannak teremtményeikkel, és a teremtmények is kapcsolatba léphetnek az istennel vagy istenekkel.
A vallások fejlődése
Jellemző út: a legkezdetlegesebb mitikus képzetek középpontjában a föld áll, ezért hívják az ebből a korszakból származó mítoszokat khtonikus mitológiának. „A külvilág testi alakot ölt, megelevenedik, titokzatos, sötét erőkkel népesül be. Az ősember képzeletében minden tárgy és jelenség zűrzavaros, aránytalan és egészen a rémületet keltő torzságig diszharmonikus. A föld a primitív hiedelem szerint élő, eleven lény, mindenek szülőanyja, és ő táplál mindent, beleértve az eget, melyet szintén önmagából hoz létre. Ahogyan a matriarchátus korában a nő a nemzetség feje, anyja, ellátója és nevelője, ugyanúgy a földet az egész világ, az istenek, a démonok és az emberek anyaölének és bölcsőjének tekintik.” [1] E hiedelemrendszer szerint a teljes természet megelevenedik, a földdel együtt átlelkesedik tehát minden tárgy, növény és állat. A vallásnak ezt a fejlődési fokát nevezik animizmusnak. A legősibb feltételezések szerint szellemek, démonok csak fizikai tulajdonságokkal rendelkező dolgokban (tárgyakban, testekben) lakhatnak, és létezésük ezektől a tárgyaktól, testektől elválaszthatatlan. A szellem lakhelyének tekintett tárgy neve fétis, a fétisekkel kapcsolatos hiedelemvilág a fetisizmus.
A khtonikus elképzelések szerint a természetben ugyanazok a viszonyok léteznek, mint az emberek között. Ahogy a primitív törzsek tagjai között vérségi kötelék van, a természet tárgyai és élőlényei szintén rokonai egymásnak, sőt az ember is része ennek a rokonsági viszonyrendszernek. A növényeket, állatokat először csak rokonként (ősként) tisztelték az emberek; később már istenként imádták őket. A vallásnak azt a fejlettségi szintjét, amelyben a törzs ősének valamilyen állatot (állatfajt) vagy növényt (növényfajt) tekintenek, és feltételezik, hogy a törzs halottainak lelke visszaköltözik ebbe az állatba vagy növénybe, totemizmusnak hívják.
A következő lépés az, amikor a primitív tudat számára a szellem elkülönül a korábban lakhelyéül szolgáló tárgyaktól, illetve testektől. Ez a változás feltehetően a természetnek és a tárgyak világának alaposabb megismerése folytán következett be. A természet minden jelenségének lélekkel való felruházása (animizmus).
A vadászatról a földművelésre való áttéréssel a föld, az égitestek, az időjárási jelenségek (az ezeket megtestesítő istenek) fontossága megnő: az istenek a földről az égbe kerülnek.
A törzsi vallások megküzdenek egymással, amikor a törzsek háborúznak – az erősebb törzs legyőzi a gyengébbet, mert annak istene is erősebbnek bizonyult a gyengébb törzs gyengébb istenénél: a vesztes törzs hiedelemvilága háttérbe szorul a győztesével szemben. A nagy, egységes birodalmak kialakulása egységes vallással is együtt jár: a legerősebb törzs, amely az összes többit uralma alá hajtotta, isteneit, illetve isteneinek tiszteletét, kultuszát is többé-kevésbé rákényszerítette a leigázottakra. A legyőzött törzsek vallása általában nem tűnt el, nem szűnt meg, de mindenképpen visszafejlődött; főisteneik az egységes vallásnak már csak mellékalakjai lehettek. Ezt a folyamatot nevezzük az istenvilág hierarchizálódásának.
Minél hierarchizáltabb egy politeista vallás, annál közelebb áll a monoteizmushoz. A főisten kultusza kizárólagossá válhat, a többi isten kultusza visszaszorulhat, egy idő után már nem istenként (hanem például szellemekként, démonokként, angyalokként stb.) tisztelik őket: ez már monoteizmus, ha őrzi is a korábbi politeista állapot nyomait.
[1] A. F. Loszev: Görög mitológia (szócikk). In: Sz. A. Tokarev (főszerkesztő): Mitológiai enciklopédia. Gondolat Kiadó, Budapest, 1988. I. kötet, 614. old.