32. Philoktétész

Nem sokáig maradt Odüsszeusz birtokában Akhilleusz fegyverzete. Phoinix kíséretében elment Szkürosz szigetére, ahol Akhilleusz fia, Pürrhosz nevelkedett nagyatyja, Lükomédész házában; hívták, hogy harcoljon velük Trója ellen, elesett apja helyett. Nehéz szívvel bocsátotta útra unokáját Lükomédész, de a fiú apjára hasonlított, és engedett a hívásnak. Odüsszeusz át is adta mindjárt Pürrhosznak apja fegyvereit, az öreg Phoinix pedig új nevet adott neki: Neoptolemosznak, azaz „fiatal harcosnak” nevezte, mert apja is ifjú volt még, amikor a trójai háborúba indult, s most az alig felserdült gyermek apja példáját követte.

Egy éjszaka Odüsszeusz Trója falain kívül akadt rá Helenoszra, Priamosz király jóstehetségű fiára. Bilincsbe verve vezette a vezérek elé, s Helenosz akkor jóslatot mondott: közel van már Trója pusztulása, de a görögök csak Héraklész íja segítségével vehetik be a várost, és csak akkor, ha elhozzák a fellegvárból a városvédő Athéné szobrát, a Palladiont.

Héraklész íja a Lémnosz szigetén szenvedő Philoktétész tulajdonában volt. Neoptolemosszal együtt hajózott el érte Odüsszeusz, de maga elrejtőzött, a fiút küldte előre, hogy csalogassa Philoktétészt a hajóra, vagy csellel kerítse kézre az íjat.

– Mondd neki, hogy téged is megsértettek az Atreidák, mint őt! – oktatta ki ravaszul Neoptolemoszt. – Vádolj akár engemet is, hiszen rám haragszik leginkább Philoktétész! Mondd, hogy hazaútban vagy Trója alól, nem kívánsz tovább harcolni velünk, mert fényes ígéretekkel csaltunk el Szkürosz szigetéről, de még jogos tulajdonodat, Akhilleusz fegyvereit sem adtuk ki neked, és éppen én vagyok az, aki apai örökségedtől elütöttelek. Akkor majd bizalmába férkőzöl, és könnyen kijátszhatod őt.

Nehezére esett a hazugság Neoptolemosznak. Szívesebben vállalta volna, hogy fegyverrel küzdjön meg Héraklész íjáért, mint hogy álnokul félrevezesse Philoktétészt.

– Míg olyan fiatal voltam, mint te vagy, nekem is gyorsabban járt a kezem, mint a nyelvem – igyekezett megnyugtatni az ifjú háborgó lelkiismeretét a fortélyos ithakai. – A görögök nem győzhetnek Héraklész íja nélkül, s rábeszélő szóval nem érnél célt, de erőszakkal sem, mert Philoktétész még most is biztosan céloz, és Héraklész méregbe mártott nyilait lőné arra, aki el akarná venni tőle az íjat.

Kénytelen-kelletlen engedett az ifjú.

Tíz éve élt már Lémnosz szigetén egyedül Philoktétész. Hírt se hallott azóta a Trója alatt harcoló görögökről, akik őt a kígyó harapása nyomán támadt seb undorító szaga miatt itt hagyták. Hazájáról, ősz apjáról, az Oita vidékén uralkodó ősz Poiaszról is hiába faggatta a nagy ritkán erre tévedő hajósokat. Ezek, ha meg is könyörültek rajta, legfeljebb egy-egy hitvány ruhadarabot, kevés ételt-italt vetettek oda neki, aztán megint évekig várhatott, amíg hajó köt ki a kopár szigeten. Volt, hogy kérve kérte az idegeneket, vegyék fel hajójukra, s legalább Euboia szigetéig vigyék el, ha tovább nem állják sebének bűzét, vagy ha már ezt sem teszik meg, legalább vigyenek üzenetet apjának, hogy küldjön hajót érte. De senki se vette föl a hajóra, s aki megígérte, az se kereste föl Poiasz királyt az üzenettel.

Sivár barlangjában tengődött Philoktétész, szomját a barlang mellett csörgedező forrás vize enyhítette, Héraklész íjával a feje fölött repdeső madarakat vette célba, húsukat fogyasztotta, és tollukkal egészítette ki az elnyűtt rongyokat, amelyekkel meztelenségét eltakarta. Két kovakő között csiholt üggyel-bajjal tüzet magának, ha melegedni akart, a tűz mellé kuporgott rossz lábával, gyógyfüveket tépdesett sebére, de ezek is csak egy kis időre enyhítették kínjait. Fájdalmas jajgatása verte fel gyakran a szigetet, majd ha rohama elmúlt, mély álomba merült.

Mint már annyiszor, ha idegenek tették lábukat a szigetre, a szabadulás reménye ébredt elgyötört szívében, amikor megpillantotta Neoptolemoszt és az őt kísérő hajósokat. Még jobban megörült, amikor görög szót hallott, s könnyű volt a dolga Neoptolemosznak, amikor megmondta, hogy ő Akhilleusz fia. A szörnyű magányban élő beteg azt is könnyen elhitte, hogy Neoptolemosznak ugyanazok az ellenségei, akik őt a kivert eb nyomorúságos sorsára kényszerítették. Hát még amikor meghallotta, hogy Odüsszeusz maga is közeledik, s vagy íjától akarják megfosztani, vagy őt magát is erővel Trója alá vonszolni!

– Vegyél fel a hajódra, és induljunk hamar! – esdekelt szívettépően Philoktétész, és új barátjának még azt is megengedte, hogy kezével érintse az íjat, amelyet az oitai máglyára lépő Héraklész hagyott rá egykor örökül.

Már Neoptolemosz kezében volt az íj, amikor Philoktétész sebéből megindult a vér, rohama kiújult, majd elgyötörtén álomba szenderült. Elszaladhatott volna Héraklész íjával Neoptolemosz, sőt a magatehetetlen beteget is fölrakhatta volna a hajóra, nem hogy Görögországba vigye haza, ígérete szerint, hanem hogy Odüsszeusz parancsa értelmében Trója felé hajózzon vele. De nem vitte rá a lélek, hogy tovább áltassa a szerencsétlent, győzött jobb érzése, s mikor Philoktétész fölébredt, megmondta az igazat. Csakhogy Philoktétész a jó szóra nem hallgatott, és nem volt hajlandó azokat segíteni Trója ellen, akik őt bajában magára hagyták.

– Menj utadra, és add vissza az íjat – könyörgött –, hiszen élni sem tudok nélküle tovább! A vadak és madarak, amelyekre én vadásztam idáig, engem ejtenek majd zsákmányul, ha egyetlen fegyveremet elvesztem!

Neoptolemosz már-már megingott, amikor hirtelen ott termett Odüsszeusz, készen arra, hogy erőszakkal is érvényesítse az egész görög nép akaratát Philoktétésszel, sőt ha kell, a habozó Neoptolemosszal szemben is. Az előbbitől már nem volt mit tartania, hiszen az íjat Neoptolemosz tartotta kezében, s a nélkül a sebes lábával alig sántikáló Philoktétész tehetetlen volt. De Neoptolemosz akkor már megbánta, hogy hallgatott Odüsszeuszra, és visszaadta az íjat Philoktétésznek. Ez mohó örömmel helyezte a nyilat az íj idegére, hogy Odüsszeuszt vegye célba vele; Neoptolemosz az utolsó percben fogta le kezét. Odüsszeusz megmenekült, de Philoktétész inkább választotta volna a halált, hogysem Trója ellen vigye Héraklész íját, a görögök győzelmének a sorstól rendelt eszközét.

Akkor megjelent a halál után istenné vált Héraklész alakja a felhők között, és így rendelkezett:

– Philoktétész és Neoptolemosz, mint két összetartó oroszlán, együtt menjetek: egymást oltalmazzátok, és egymást segítsétek, mert csak ti vehetitek be Tróját, de egyik se menne semmire a másik nélkül. Philoktétész viszi másodszor íjamat a város ellen, amely felett ugyanevvel az íjjal egyszer már – Laomedón király idejében – magam is győzelmet arattam. Én majd Aszklépioszt küldöm oda, hogy gyógyítsa meg Philoktétészt, s miután meggyógyult, ő fogja minden baj okozóját, Pariszt az én nyilammal megfosztani az élettől.

Így szólt Héraklész, az isteni barát, Philoktétész nem ellenkezhetett tovább. Elbúcsúzott szenvedései színhelyétől, a barlangtól, a forrástól, a tengerparttól és a hegy oromtól, amely évekig visszhangozta jajszavát. Aztán a hajósok jó hajózásért imádkoztak a tenger nimfáihoz, fölszedték a horgonyt, s Philoktétész és Neoptolemosz együtt hajóztak Trója felé. Velük volt Odüsszeusz is. Már nem kellett tartania Philoktétész haragjától, mert ez is belátta, hogy Odüsszeusz a görög vezérek közös akaratából és a sors rendelése szerint cselekedett.