Közzététel dátuma: Sep 23, 2016 9:6:10 PM
Athamasz királynak Nephelé, a „Felhő” asszony volt a felesége. Volt két gyermekük is, egy fiuk, akit Phrixosznak hívtak, és egy kislányuk, Hellé.
Sokáig boldogan éltek, de egyszer aztán Athamasz elűzte Felhő asszonyt, és Inót vette feleségül. Felhő asszony pedig visszaszállt az égbe, és ott kiadta a parancsot a többi aranybodros felhőnek, hogy ne küldjenek egy csepp esőt sem Athamasz király földjére.
Hiába szántott, hiába vetett abban az esztendőben Athamasz király népe, a felhők nem hullatták az áldást a vetésre. Szárazság, éhínség köszöntött az országra. A nép zúgolódott, és Athamasz király zarándokokat küldött Delphoiba, Apollón szentélyébe, hogy kérjenek tanácsot az isten szent jósnőjétől, a Püthiától.
Mit felelt, mit nem a Püthia, Athamasz király sohasem tudta meg, mert a hazatérő zarándokokat a város határában feltartóztatta Inó, és mézédes szavakkal, drága ajándékkal megvesztegette. Hallgatták rá azok, és Apollón jóslata helyett azt jelentették Athamasznak, hogy mindaddig nem éri eső az ország földjét, a föld mindaddig nem hoz termést az ország népének, amíg fel nem áldozzák Zeusz oltárán Felhő asszony két gyermekét.
Phrixosz és Hellé ezalatt kint a réten legeltették a nyájat, mert gonosz mostohájuk addig-addig áskálódott ellenük, hogy már maradásuk sem volt a palotában. A pásztorok között éltek cselédsorban, és a báránykákkal pajtáskodtak. Különösen egy szép szelíd kost szerettek simogatni, mert ennek a gyapja az utolsó szálig ragyogó aranyból volt.
Egyszer aztán, mikor senki se figyelte őket, az aranygyapjas kos odadörgölőzött a gyermekek térdéhez, és megszólalt emberi hangon:
– Hallgassatok rám, anyátlan kis árvák, mert nem vagyok én közönséges kos, hanem az aranybodros felhők közül jöttem! Anyátok küldött le, hogy vigyázzak rátok, mert látta onnét felülről, hogy nincsen már maradástok a királyi palotában. Gonosz mostohátok a halálotokat kívánja. Most is mindjárt jönni fognak a királyi szolgák, hogy a nyáj mellől is el vigyenek titeket, mert Inó szavára Apollón jóslata helyett azt jelentették a delphoi zarándokok, hogy Zeusz oltárán fel kell titeket áldozni. Ne várjátok be őket, hanem üljetek fel hamar a hátamra! Te, Phrixosz, kapaszkodj jó erősen a szarvamba, te pedig, kis Hellé, fogózkodj hátulról a bátyád nyakába!
Szót fogadott a két gyermek, a kos pedig nekiiramodott, s mire a pásztorok észrevették, már el is tűnt a szemük elől a két gyermekkel. Egyenesen a tengernek, bele a kék habokba, és sebesen úszott az ázsiai partok felé.
A két testvérnek tetszett egy darabig a csodálatos utazás, nem is szóltak sokáig egy szót sem, csak a szemük csillogott az örömtől. De az út közepén megszólalt a kis Hellé:
– Jó volna pihenni, mert belefáradt már a karom a kapaszkodásba.
– Csak még egy kissé szedd össze erődet, kishúgom! – szólt hátra biztatóan Phrixosz.
Haladtak még egy darabig, de megint felsikoltott Hellé:
– Jaj, fáj már a karom, nem bírom sokáig!
– Mindjárt célhoz érünk, megpihenünk mindjárt – vigasztalta Phrixosz.
De Hellé nem bírta tovább. Az abüdoszi révnél eleresztette bátyja nyakát, és lecsúszott a kos hátáról. Még odakiáltotta Phrixosznak:
– Isten veled, édes bátyám, érj célhoz boldogan!
Phrixosz utánakapott, de hiába, a leány már elmerült a kék habokban. Azt a helyet, ahol a kis Hellé meghalt, ma is Hellészpontosznak, azaz „Hellé tengerének” nevezik.
Phrixosz pedig az aranygyapjas kos hátán Kolkhiszban ért partot. Menten jelentkezett az ország királyánál, Aiétésznél, a Nap fiánál, és elmondta, hogy s mint érkezett Kolkhiszba.
Aiétész király szívesen fogadta, később még hozzá is adta feleségül az idősebbik leányát.
Az aranygyapjas kost hálaáldozat gyanánt Arész oltárán áldozta fel Phrixosz, és az aranygyapjat Aiétész királynak ajándékozta. Aiétész király Arész szent berkében akasztotta fel egy tölgyfára, és egy tűzokádó sárkányt rendelt az őrizetére, mert azt jósolták neki az istenek, hogy csak addig lesz ő a kolkhiszi király, ameddig az aranygyapjú Kolkhiszban marad.
Időközben Iólkosz királya, Peliasz, azt a jóslatot kapta, hogy uralkodását senki más nem fogja háborgatni, csak az egycipős ember.
„No – gondolta a király –, ilyen csudát még úgysem láttam világélelemben, afelől alhatok nyugodtan!” Teltek-múltak a hónapok, Poszeidón isten ünnepe közeledett. Peliasz fényes áldozatra készült, és meghívta hozzá országa előkelőit, közöttük hős unokaöccsét is, Aiszón fiát, Iaszónt.
Iaszón a közeli erdőben vadászott, de most sietve igyekezett a városba, hogy eleget tegyen a király hívásának.
Hóolvadás volt éppen a hegyekben, innen is, onnan is megdagadt patakok futottak le a völgybe, és az Anaurosz folyóba vitték a vizüket, hogy az már majd kicsapott a medréből. Zúgva rohant tova a megáradt folyó, s amint odaért Iaszón, látja ám, hogy egy öreg anyóka áll a partján. Ijedten pislogott jobbra-balra szegényke, s hogy megpillantotta az ifjú daliát, megszólította siránkozó szóval:
– Hallod-e, te nemes vadász, átvinnél-e engem a túlsó partra? Mikor eljöttem hazulról, még magam is át tudtam lábalni a folyón, de míg odajártam, úgy megáradt, hogy nem tudok hazatérni egyedül kunyhómba.
– Szívesen átviszlek, öreganyó – mondta Iaszón, és mindjárt vállára vette az anyókát, és átvitte a folyón. A megvadult habok belekapaszkodtak a bokájába, a lába szárába, de nem tudták elsodorni, mert Iaszón erősen állt a lábán.
Alighogy átjutottak szerencsésen a túlsó partra, hát eltűnt az anyóka hirtelenében, és aztán a fehérkarú Héra jelent meg Iaszón ámuló szeme előtt.
– Én voltam az anyóka, akit megsegítettél – mondta az istennő és azért jöttem az Anaurosz partjára öregasszony képében, hogy próbára tegyem az emberek jóságát. Sokáig ácsorogtam a parton, sok embert kértem meg, hogy vigyen át a túloldalra, de mindenki szívtelenül elment mellettem, amíg te meg nem érkeztél.
S még föl sem ocsúdott Iaszón a csodálkozásból, hát villámlott messziről, megdördült az ég, és a mennydörgés szavában Zeusz atya hívta haza feleségét. A fehérkarú istennő indult is már vissza az Olümposzra.
Iaszón pedig folytatta útját a város felé. Akkor vette csak észre, hogy egyik saruja az Anauroszban maradt.
„Most már hiába fordulnék vissza érte, ki tudja, hová sodorták azóta a habok” – gondolta magában, meg aztán sietnie is kellett, hogy el ne késsen Poszeidón isten ünnepéről.
Peliasznak, mihelyt megpillantotta Iaszónt, félig mezítláb, fél lábán saruval, egyszeriben eszébe jutott a jóslat, hogy uralkodását senki más nem fogja háborgatni, csak az egycipős ember. Megijedt, hümmögött, szóhoz se tudott jutni sokáig, de aztán megkérdezte Iaszóntól:
– Mit tennél te, öcsém, ha király volnál, avval az emberrel, akiről a jóslat azt állítja, meg fog ölni téged?
Nem sokat gondolkodott Iaszón a feleleten, mondta gyanútlanul, amint éppen eszébe jutott:
– Én bizony azt parancsolnám neki, hogy hozza el nekem az aranygyapjat. – Mert mindenki tudta, Iólkoszban is, másutt is, hogy az aranygyapjat Aiétész, a kolkhiszi király, éjjel-nappal tűzokádó sárkánnyal őrizteti.
– No hát – mondta erre Peliasz király – magad mondtad ki magadról az ítéletet. Indulj csak útnak azonnal, és hozd el nekem Kolkhiszból az aranygyapjat.
Álmában se gondolt erre Iaszón, de mit volt mit tennie egyebet, ha egyszer a király éppen ezt parancsolta? Öreg szülei máris mint halottat siratták meg, amint meghallották, hová készül.
De Iaszónnak nem jutott rá ideje, hogy siránkozzék. Gyorsan megácsoltatta a hajót, hogy a tengeren át elvigye Kolkhiszba. Argosznak hívták a mestert, aki elvállalta, hogy megépíti, ezért nevezték el a hajót Argónak. Maga Pallasz Athéné, a szép mesterségek bölcs istennője tanította Argoszt az ácsmesterségre, és ő is hozott neki fát Dódónából, Zeusz jóstölgyei közül.
Mikor elkészült a hajó, Iaszón maga köré gyűjtötte a hősöket egész Görögországból. Eljött Orpheusz, az isteni énekes, eljött Zeusz két ikerfia, Kasztór és Polüdeukész, meg Boreasz fiai, aztán Thészeusz és Péleusz és még sokan mások. Jött Héraklész is, óriási léptei alatt csak úgy döngött a föld; amikor a hajóra lépett, megszólalt az Argó, hogy Héraklész súlyát alig bírja a hátán. Vele volt kedves apródja is, Hülasz. Ezek voltak az Argonauták, azaz az „Argó hajósai”.
Az estét még a kikötőben töltötték, búcsúlakomával, vidám poharazással. Szülők és testvérek, hitvesek és gyermekek is eljöttek, hogy még egyszer lássák a veszedelmes kaland előtt a hősöket, eljöttek Iaszón öreg szülei is, sűrű könnyhullatással. Lejött a hegyekből, hegyi barlangjából Kheirón is, a bölcs kentaur, sebesen nyargalt lólábaival a kikötő felé, miközben emberi karjával már messziről magasra emelte növendékét, Akhilleuszt, hogy atyjától, Péleusztól elbúcsúzzék.
Lakoma mellett Orpheusz játszott a lantján, és elénekelte az aranygyapjas kos történetét, Phrixosz és Hellé menekülését, aztán eloszlott a nép a kikötőből, és a hősök pihenni tértek.
Csak Iaszón nem aludt.
Megszólalt a hajó:
– Ugye csodálkozol, hős vezér, hogy szavamat hallod? De Paliasz Athéné a dódónai bölcs tölgyek közül hozott fát, hogy abból faragjon ki engemet Argosz, ezért én beszélni is tudok, a jövőt is látom, és útközben majd mindig megjelentem neked előre a veszedelmeket.
Máskülönben el sem érnél Kolkhiszba, annyi veszedelem les a hajósokra a tengeren. Hajnalban szedjétek fel a horgonyt, és induljunk útnak, amíg kedvező szél fúj!
Úgy is tett Iaszón. Korán fölébresztette társait, fölszedték a horgonyt, két kézre fogták az evezőket, és elindultak. Mindenkinek előre kijelölt helye volt az evezőpadokon, csak Orpheusznak nem, mert őt felmentették az evezés munkája alól, hogy egész úton a lantját pengesse, és énekeljen a hősöknek. Tiphüsz pedig a kormány mellett ült.
Hajnalban indultak, de azért tele volt néppel a kikötő. Az itthon maradottak könnyes szemmel integettek búcsút a hősöknek.
Útközben összetört az evező Héraklész kemény markában. Éppen Müszia partjai felé közeledtek, itt megpihentek a hajósok, és Héraklész kiszállt, hogy evezőnek való fát keressen. Vele tartott Hülasz is.
Hát amint mennek befelé a parton, egy gyönyörű szarvas bukkant fel. Hülasz mindjárt az íja után kapott, és űzőbe vette a pompás vadat. Héraklész még biztatta is kedves apródját, aztán ő másfelé fordult, ment be az erdő sűrűjébe. Gondolta, majd mire Hülasz elejti a zsákmányt, ő is megtalálja, amit keres, és ráérnek akkor találkozni újra, hogy együtt térjenek vissza a hajóra.
Hülaszt pedig hívta-hívogatta maga után a szarvas. Hol eltűnt a fák között, hol újra felbukkant. Hülasz mindenütt a nyomában. Így értek el egy tiszta vizű forráshoz. Hülasz lihegő melle nem bírta tovább a futást.
A szarvas hirtelen lebukott a forrás habjai közé, és a habok közül csodálatosan szép nimfa emelkedett ki.
Csillogó haja szétomlott a víz színe felett, mintha a hold sugarai játszottak volna a hullámokkal.
Letérdelt Hülasz a forrás mellé, kifáradt a szarvasűzésben, és a friss vízzel akarta felüdíteni magát. Fölé hajolt, és akkor pillantotta meg a nimfát. Az most is őt hívta-hívogatta, kiterjesztette karját, és úgy vonta le maga után a kedves fiút. Félig magától ment Hülasz, félig a nimfa húzta le, és mindketten eltűntek a forrás kristályos mélyében.
Közben Héraklész is talált kedvére való kőrisfát, gyökerestül kiszakította a földből, egészben a vállára kapta, aztán körülnézett, kereste kedvencét, de sehol se találta.
– Hülasz! Hülasz! Hülasz! – kiáltotta Héraklész, hogy az egész partvidék rengett bele. De Hülasz nem felelt, mert akkorára már a nimfák foglya volt.
Amíg Héraklész kedves apródját kereste, fölszedték a horgonyt a hajósok, és továbbhajóztak Kolkhisz felé. Már jó messze jártak, amikor észrevették, hogy Héraklész és Hülasz hiányoznak. Kapkodtak jobbra-balra, volt aki újra a part felé akarta terelni a hajót, mások siettették előre Kolkhisz felé. Két pártra szakadt a hajó népe, és már majdnem hajba kaptak, amikor felbukott a habok közül Glaukosz, Néreusz bölcs szavú szolgája, és így szólt a hajósokhoz:
– Ne is próbáljatok visszafordulni Héraklészért, mert az bizony Zeusz akarata ellen volna, ha magatokkal vinnétek Kolkhiszba! Héraklészre más feladat vár: a tizenkét nagy munkát kell elvégeznie Eurüsztheusz szolgálatában. Az ifjú Hülaszt pedig egy szépséges nimfa szerette meg, férjül választotta, és már le is vitte magával a forrás kristályos mélyébe.
Ebben megnyugodtak az Argonauták. Egyetértésben hajóztak tovább, evezőjükkel verdesve a bíborszínű habokat. Héraklész pedig mérföldes léptekkel folytatta útját, éppen a Heszperidák arany almáit kellett megszereznie Eurüsztheusz számára.
Thrákia partjait is érintette az Argó. Egy öreg jós élt ebben az időben Thrákiában, Phineusznak hívták, akit az istenek vaksággal büntettek, mivel elárulta az embereknek azt is, amit Zeusz titokban akart tartani. A vakságot még más csapás is tetézte: ahányszor csak terített asztalhoz ült Phineusz, a hárpiák, Zeusz szárnyas kutyái, a magasból az ételre szálltak, jó részét befalták, és amit meghagytak, azt is bepiszkolták, hogy már messziről bűzlött. Így szegény Phineusz nem jutott egyetlen jóízű falathoz sem.
A tenger partján várta már a jós az Argonautákat, mert vak szemével is látta a jövőt, és tudta, hogy ők hozzák meg számára a szabadulást. Boldogan hallgatta a közeledő evezőcsapásokat, és repesve fogadta a hősöket.
– Szabadítsatok meg, derék hősök, a hárpiáktól! – kérte esengve, és elmondta, hogy mennyit kell szenvednie tőlük. Hozzátette azt is, hogy a jóslat Boreasz két fia kezéből ígért neki szabadulást.
Boreasz két fia, Zétész és Kalaisz ott volt a hősök közt, és mert fürgék voltak, mint maga Boreasz, az északi szél, vállalkoztak arra, hogy segítenek az öregen.
Hozták a terített asztalt Phineusznak, hát jöttek is mindjárt a hárpiák: ami jó falat csak volt az asztalon, megkaparintották maguknak, a többit bepiszkolták, hogy szegény Phineusznak az orrát is be kellett fognia, ha le akart nyelni egy falatkát. S ez is csak arra volt jó, hogy éppen éhen ne vesszen.
De Boreasz két fia sem volt rest, üldözőbe vették a hárpiákat, a Sztrophasz szigetekig kergették, és ott is csak azért hagyták nyugton őket, mert kemény esküvel fogadták, hogy nem fogják többé a jóst zaklatni.
Nem győzött hálálkodni Phineusz. Hozatott is mindjárt ételt-italt magának, és jóllakott kedve szerint, aztán útra való jó tanácsokat adott az Argonautáknak.
Mert hátravolt még a Planktai-petrai, a két „Bolygó szikla”. Ezek a sziklák folyvást ide-oda járnak a tengeren, ha élőlény kerül közéjük, összecsapódnak, és szétmorzsolják, mint valami óriási malomkövek, azután újra szétválnak. De az Argonauták, Phineusz tanácsát követve, egy galambot küldtek előre; a két szikla összecsapódott, szétmorzsolták a szegény kis galambot, s miközben újra szétváltak, az Argó szerencsésen átsurrant közöttük.
Most már hamarosan elérkeztek a Phaszisz folyó torkolatához, Kolkhiszba. Ott a nádas elbújtatta az Argót, Kolkhisz lakói észre se vették. Nem is háborgatta a hősöket senki, a hosszú út után jólesett pihenniök. Ezt az éjszakát átaludták, hogy erőt gyűjtsenek, mert tudták, hogy a java még csak ezután következik.
Addigra Héra istennő már kezébe vette ügyük intézését, mert megemlékezett Iaszón jámborságáról. Szólt Paliasz Athénének is, és együtt tanakodtak azon, hogy és mint segítsék meg Iaszónt.
Volt Aiétész királynak egy hajadon leánya, Médeia, aki varázslónő hírében állott. A két istennő azt eszelte ki, hogy Médeia segítségét kell megnyerni Iaszón számára.
– Menjünk Aphroditéhoz – mondta Héra -, kérjük meg, szóljon fiának, Erósznak, hogy lője nyilát Médeia szívébe, és gyújtsa szerelemre Iaszón iránt!
– Ehhez én nem értek, nem ismerem Erószt – felelte Athéné, aki sohasem volt szerelmes –, de ha te gondolod, nem bánom, menjünk Aphroditéhoz!
S fel is keresték a szerelem istenasszonyát, és kérték, hogy szóljon Erósznak az ő ügyükben.
– Vásott, rossz fiú az – szólt bosszúsan Aphrodité -, akárkire inkább hallgat, mint tulajdon édesanyjára. A minap már annyira felbosszantott, hogy haragomban az íját meg a nyilait is össze akartam törni. Hát nem ő kezdett el fenyegetőzni, hogy megbánom még, ha megteszem? De a ti kedvetekért megpróbálom, talán most az egyszer szót fogad nekem.
Kereste a fiát, de nem találta. Kereste mindenütt, otthon, az Olümposz termeiben, míg végre rátalált Zeusz virágos rétjén. Ott hevert a fűben, és Ganümédésszel, Zeusz kedves kis pohárnokával kockázott.
Ganümédésznek, szegénynek, már-már sírásra görbült a szája, mert mindig Erósz nyert. Erósznak bezzeg tele volt a marka, és jóízűen kacagott.
Éppen akkor ért hozzájuk Aphrodité.
– Mit nevetsz, kis gonosz? – kérdezte, és megveregette fia pufók arcát. – Tán csak nem csaptad be megint a pajtásodat?
Erósz semmit se felelt, csak nevetett, szája körül csengve bugyborékolt a kacagás. Aphrodité előadta, hogy miért jött. De előbb szép ígéretekkel nyerte meg az elkényeztetett gyermeket:
– Hallgass rám, kisfiam, kérni fogok tőled valamit, és adok is majd valami szépet, ha megteszed! Neked adom azt a labdát, amely Zeuszé volt, mikor még gyermek volt az istenek és az emberek atyja. Evvel játszogatott mindig, amikor még Krétában nevelkedett. Hűséges dajkája, Adraszteia készítette számára, s mondhatom, hogy ilyen szép játékot még férjemuram, Héphaisztosz sem fabrikált neked soha. Aranyköröcskék, égszínkék csíkok vannak ráfestve, s meglásd, ha labdázol vele, fénylő barázdát von maga után, mint a hulló csillag. Ezt adom neked, ha Aiétész király hajadon leányában szerelmet ébresztesz Iaszón iránt, de minél hamarabb, mert tudod, kedvesebb a szolgálat, ha gyorsabb.
Ráállt az alkura Erósz, de még odafúrta fejét anyja kebléhez, és követelte, hogy adja meg előre a labdát. De Aphrodité hajthatatlan maradt.
– Megkapod a labdát, de előbb csak tessék nyilat lőni szépen Médeia szívébe! – mondta mosolyogva, és megcsókolta fiát.
Erósz összeseperte a kockákat, amikkel játszott, aztán anyja ölébe szórta mindet, hogy vigyázzon rá, amíg ő odalesz. S azzal fogta az íját, aranyövvel felcsatolta nyilakkal teli tegzét, leszállt a magas Olümposzról, és elindult Kolkhiszba.
Ezalatt az Argonauták is felébredtek a kolkhiszi kikötőben. Iaszón maga mellé vette néhány társát, és bement a városba. A többieket a kikötőben hagyta, hogy ügyeljenek a hajóra, amíg ő visszatér.
Útközben Héra istennő vigyázott Iaszón lépéseire. Sűrű ködöt bocsátott rá és társaira, hogy senki meg ne lássa őket, amíg nem jelentkeztek Kolkhisz királyánál, és háborítatlanul érjenek a városba. Csak Aiétész király palotája előtt oszlott el a köd fölöttük.
Gyönyörű volt Aiétész palotája; maga Héphaisztosz építette. Pompás kert vette körül, magas szőlőtőkék zöldellő ágai fonódtak sűrű lugasba, és alattuk négy patak csörgedezett, egyikben tej folydogált, a másikban bor, a harmadikban színméz, a negyedikben pedig kristálytiszta víz.
Igaz, hogy Iaszón nem ért rá sokáig bámulni a tömérdek szép látnivalót. Sietett a király elé, és előadta, hogy mi járatban jött hős társaival messzi Görögországból Kolkhiszba.
Éktelen haragra gerjedt Aiétész király:
– Mit? Még hogy az aranygyapjat adjam ki nektek?! Takarodj tüstént a szemem elől, arcátlan! Azt hiszed, nem tudom, hogy nem az aranygyapjúért jöttél, hanem az országomból akarsz kiforgatni?
De Iaszón nem hagyta annyiban:
– Nem úgy, uram királyom, nem jöttünk mi csak úgy könnyelmű kalandra a te országodba! Isten küldött engem, meg az iólkoszi király kegyetlen parancsa. De ha kiadod az aranygyapjat, te is jól jársz vele, mert hűséges, vitéz szövetségeseket nyersz bennünk. Mert mindnyájan kiváló hősök, akik velem jöttek, mindnyájan istenektől származnak.
Szeget ütött a dolog Aiétész király fejébe, és így szólt Iaszónnak:
– Ha igazat beszélsz, idegen, és csakugyan istenektől származtok, akkor kiadom az aranygyapjat, mert magamnál derekabb vitéznek szívesen engedek. De tegyünk próbát előbb! Érclábú bikáimat ha te is járomba tudod fogni, és fölszántva velük Arész isten mezejét, a sárkányfogakat ha te is el tudod vetni, ha a sárkányfogveteményt estére le tudod te is aratni, nem bánom, az aranygyapjat is elviheted.
Elbúsult erre Iaszón, földre szegezte tekintetét egy darabig, de aztán mégiscsak fölemelte fejét.
– Kemény dolgot kívánsz – mondta, és bátran a király szeme közé nézett. – De én elvállalom, és lesz, ami lesz.
Szerencse, hogy ekkorára a pajkos Erósz már elvégezte, amit rábízott Aphrodité. Médeia is ott állt atyja trónusa mellett, és ragyogó szemmel hallgatta Iaszónt. Erósz észrevétlenül nyilat röpített a szívébe, és a kolkhiszi királyleány egyszeriben szerelmes lett a nemes idegenbe. S mikor Iaszón elhagyta a termet, Médeia utánalopózott.
Először is varázsírt adott neki, hogy avval kenje be testét meg pajzsát meg a fegyvereit; attól sebezhetetlen lett Iaszón és törhetetlenné a fegyverzete. Akkor aztán kioktatta, hogy miként kell igába fogni az érclábú bikákat, hogyan kell elvetni a sárkányfogakat, s ami a legnehezebb volt: hogyan kell learatni a sárkányfogveteményt.
Másnap reggel kivonultak mindnyájan Arész mezejére. Ott volt Aiétész király a családjával, és ott Iaszón is az Argonautákkal. Hozták az érclábú bikákat, azok rúgtak-kapáltak kegyetlenül, és hegyes szarvukkal döfködték Iaszónt, de arra a napra már sebezhetetlenné tette a hőst a varázsír, amit Médeiától kapott. Még a pajzsa sem tört el, mert Iaszón azt is gondosan bekente a varázsírral. Így aztán könnyű volt az eke elé fognia a bikákat, s föl is szántotta velük egykettőre Arész mezejét.
Ekkor Aiétész király teleöntötte Iaszón sisakját sárkányfoggal. Iaszón bevetette vele a mezőt. Hát még a mező végére sem jutott, s a mező elején bújt már ki a földből a sárkányfogvetemény: először egy nagy fej, vállak, karok, törzsek, itt is egy, ott is egy szörnyű nagy óriás bukkant lel a göröngyök közül. Iaszón sietett előre, és szórta tovább a sárkányfogakat, de közben folyton hátrapislogott, hogy nem támadják-e már hátba az óriások.
Mikor mind kibújtak a földből, Iaszón fogott egy hatalmas nagy kősziklát, és amint Médeia kioktatta, azt hajította az óriások közé. Azok nekiestek a nagy darab kőnek, mint a kutyák a koncnak, marakodtak rajta, verekedtek érte, úgyhogy Iaszónnak könnyű dolga volt velük. Csak a kardját kellett fognia, és egyszeribe lekaszabolta vele az óriásokat, mint ahogy a szántóvető lekaszálja a gabonát.
Dúlt-fúlt Aiétész király mérgében, mikor estére jelenti neki Iaszón, hogy Arész mezején le van már aratva a sárkányfogvetemény. Sejtette mindjárt, hogy tulajdon édesleánya segítette az idegent.
Médeiának nem is volt többé maradása atyja királyi palotájában. Éjnek idején, mikor mindenki aludt, felkelt ágyából, felöltözött gyorsan, megcsókolta ágyát, az ajtófélfákat, levágott egy hosszú fürtöt a hajából, s azt az ágyán hagyta.
– Isten áldjon, anyám – suttogta magában -, magam helyett csak ezt a hajfürtöt hagyhatom neked. Mennem kell, szöknöm kell atyám palotájából, és az idegen hőst kell követnem!
És lábujjhegyen kilopózott.
Lement a kikötőbe, megkereste Iaszónt, és fellármázta a hajósokat:
– Fogadjatok be magatok közé, mentsetek meg Aiétész bosszúja elől, és meneküljetek magatok is, mert Aiétész nem tartja meg a szavát, és nem akarja kiadni még most sem az aranygyapjat. De én elvezetlek, hős vezér, Iaszón, Arész ligetébe, megszerzem neked az aranygyapjat, csak te esküdj meg nekem, hogy feleségül veszel!
Iaszón megesküdött Zeusz atyára és Hérára, a házasságot védő istennőre, hogy mihelyt hazatérnek Görögországba, feleségül veszi Médeiát. Akkor aztán a lánnyal együtt elhagyta a hajót, és az éj leple alatt felkeresték Arész ligetét.
Sötét volt még a liget, de az aranygyapjú a magas tölgyfa ágai közül már messziről sugárzott feléjük, mint valami aranyos felhő, mikor a felkelő nap tűzpiros sugarai beragyogják. A tölgyfa tövében hevert a sárkány örökké éber szemekkel, és rettenetes sziszegése betöltötte a levegőt. A szájából pedig tűzpatakok áradtak.
De nem azért volt varázslónő Médeia, hogy ne tudjon elbánni a sárkánnyal. Imádkozott Hekatéhoz, az éj királynőjéhez, a varázslat istenasszonyához, aztán ráolvasott a sárkányra, mire az megszelídült, és hagyta, hogy a királyleány borókafenyő frissen lemetszett ágát varázsnedűbe mártva, behintse vele a szemét. Ettől aztán úgy elaludt, hogy hortyogásától visszhangzott az egész környék.
Iaszónnak sem kellett több. Leakasztotta gyorsan az aranygyapjat a tölgyfáról, megfogta Médeia kezét, és szaladtak vissza a hajóra. Amerre mentek, az aranygyapjú sugárkévével világította be az utat előttük.
Felszedték a horgonyt az Argonauták, és sebesen elhajóztak Kolkhiszból.
Mire Aiétész király felébredt, nem találta többé sem az aranygyapjat Arész szent berkében, sem a görög hajósokat a kikötőben.
Nosza, ő is útnak indította gyorsan legfürgébb hajósait, és meghagyta nekik kemény paranccsal, hogy vissza se jöjjenek, amíg elő nem kerítik Médeiát és az aranygyapjat.
Éppen a phaiákok szigetországánál érték utol Aiétész király emberei az Argonautákat. De azok Alkinoosz király vendégei voltak, nem lehetett csak úgy nekik rontani. Ezért Alkinoosznál jelentkeztek a kolkhisziak, és jelentették, hogy Aiétész király követeli vissza Médeiát és az aranygyapjat.
Alkinoosz bölcs és igazságos király volt. Most is meghallgatta a kolkhisziakat is meg az Argonautákat is, és azután így ítélkezett:
– Az aranygyapjú Iaszónt illeti, mert megszolgált érte avval, hogy igába fogta az érclábú bikákat, bevetette sárkányfoggal Arész mezejét, és le is aratta estig a sárkányfogveteményt. Nehezebb a döntés Médeia dolgában. Ha már feleségül vette Iaszón, akkor őt illeti, de ha még hajadon, vissza kell küldeni atyjához.
Hallotta Arété királyné is férje ítéletét, s mert látta, hogy Médeia igazán szereti Iaszónt, okos cselt eszelt ki.
Gondolta, minek kell Görögországig várni? – megülhetik szépen a phaiákok szigetén is a lakodalmat a fiatalok.
Gyorsan összehívta a násznépet, és összeadta annak rendje és módja szerint Iaszónt és Médeiát. Mire sor került volna arra, hogy Médeiát visszaküldjék atyjához, már Iaszón felesége volt, és így őt kellett követnie Görögországba. A kolkhisziak nem is mertek többé Aiétész király színe elé kerülni. Egy részük a szomszéd szigetekre ment, és ott alapított új várost magának, mások meg Alkinoosz királyt kérték, ha már így áll a dolog, fogadja be őket a phaiákok közé. Vezérük azonban, Apszürtosz, Aiétész király fia, kitartott Médeia üldözése mellett, de életével fizetett ezért.
Az Argonauták megköszönték szépen a phaiákok vendégszeretetét, és továbbhajóztak Görögország felé.
Kolkhisztól a görög partokig sok veszedelem várt rájuk.
Utjukba estek a szirének is, ezek a gyönyörű, de gonosz lények, akik szépséges énekükkel csábítják magukhoz a hajósokat a sziklás zátonyra, ahol összetörik a hajó, és a hajósnép menthetetlenül a tengerbe vész. De az Argonauták rá sem hederítettek a szirének bűvös-bájos hangjaira, hiszen velük volt Orpheusz, és ő még a sziréneknél is szebben tudott énekelni. Énekelt is egész idő alatt, hogy a hajósoknak eszükbe se jusson a szirénekre figyelni.
A Szküllát és a Kharübdiszt is látták, ott trónolt a két gonosz pára egy-egy magas sziklán, örvénylővé tették a tenger vizét maguk alatt, és úgy lesték, hogy a hajósokat falánk fogaik közé kaphassák. De az Argonautáknak itt sem esett bántódásuk, mert Néreusz leányai, a tenger jóságos tündérei, Thetisz istennő vezetésével ringatózó vállukra vették a hajót, és úgy suhantak vele tovább a Szkülla és Kharübdisz között. Thetisz még arra is ráért, hogy a hajón ülő halandó férjének, Péleusznak integessen, csak azt kötötte a lelkére, hogy másnak ne szóljon arról, amit látott.
Végre hazaértek Iólkoszba, Iaszón bemutatta az aranygyapjat Peliasznak, és evvel végrehajtotta az elvállalt feladatot. De bosszút forralt lólkosz királya ellen, mert az Iaszón távollétében – azt remélve, hogy már nem tér élve vissza a kolkhiszi útról – szüleivel nagyon kegyetlenül bánt. Iaszón anyját sírba vitte a bánat, apját, Aiszónt is megtörte a vágyódás fia után, és a sok zaklatás, amelyben Peliasz király részesítette. Mikor Iaszón hosszú távollét után viszontláthatta apját, ez már beleöregedett a várakozásba. Médeia varázsszerei segítettek rajta: nagy aranyüstben mindenféle bűvös füvet főzött ki a kolkhiszi királyleány, aztán apósát is a forró vízbe vetette, s ennek a forró víz nemhogy ártott volna: levetve magáról az öregség terhét, mint daliás ifjú lépett ki az üstből.
Látták ezt Peliasz leányai, és ők is szerették volna, ha apjuk megfiatalodnék. Gondolta Médeia, elérkezett az idő, hogy ő álljon bosszút férje helyett a gonosz királyon. Még biztatta is Peliasz leányait, hogy darabolják fel atyjukat, s dobják a forró katlanba tagjait, így majd elérik ők is, amit kívánnak. S hogy minden kétségüket elűzze, fogott egy kost, feldarabolta, a forró vízbe dobta, kifőzte, és mint fiatal bárányt emelte ki a katlanból. Ráálltak a leányok – csak Alkésztisz nem volt közöttük, mert ő már Pheraiban élt akkor mint Admétosz király felesége –, úgy tettek, ahogyan Médeia tanácsolta, de Peliasz halálát lelte a tüzes katlanban. Így teljesedett végül is a jóslat, amely szerint az egycipős ember – Iaszón – okozta Peliasz bukását.
Peliasz halála után fia, Akasztosz lett a király Iólkoszban; ez eltemette apját, s Iaszónt és Médeiát száműzte országából. Korinthoszban találtak menedéket, s tíz esztendeig éltek itt boldogan, két fiuk is született. De Iaszón idővel elhidegedett Médeiától, elfeledkezett arról is, hogy csak az ő segítségével állta meg sikerrel a halálos veszedelmekkel fenyegető kolkhiszi kalandot, szerezte meg az aranygyapjat, s Médeia az ő kedvéért hagyta el hazáját, őt követte Görögországba. Korinthosz királya, Kreón kínálta oda leánya, Glauké kezét, és Iaszón eltaszította magától Médeiát, lelkiismerete szavát avval hallgattatva el, hogy a barbár királyleánynál méltóbb hozzá a korinthoszi menyasszony.
Kétségbeesetten látta Médeia Iaszón hűtlenségét és hálátlanságát; baljós tekintete Kreónnak is feltűnt, s hogy semmi ne zavarja leánya boldogságát, kiadta a parancsot, hogy Médeia – gyermekeivel együtt – távozzék Korinthoszból. Csak egy nap haladékot kapott a szerencsétlen, s ezt arra használta fel, hogy kegyetlen bosszút álljon keserű csalódásáért. Alázatos beletörődést színlelve, két fiával ajándékot küldött az esküvőre készülő királyleánynak: méregben áztatott nászruhát. Glauké mit sem sejtve öltötte magára a szép peploszt, de az a bőréhez tapadt, a méreg beleivódott a testébe, s mikor a segítségére siető Kreón a haldoklót megérintette, a méreg őt is megölte.
Az elhagyott nő bosszúvágya nem ismert határt. Hogy Iaszónt fiaitól is megfossza, erőt vett anyai fájdalmán, és saját kezével oltotta ki gyermekei életét. S mire Iaszón megtudta, mi történt, már büntető keze sem érte utol: Héliosz szárnyas sárkányoktól vont szekeret küldött érte, a fogat felragadta a magasba Médeiát, és elvitte Athénbe.
Athénben Pandión fia, Aigeusz király fogadta házába a menekültet; régi esküje kötelezte erre, meg aztán úgy találta, hogy Médeiát csak Iaszón hűtlensége sodorta bűnbe. Aigeusz és Médeia házasságából született Médosz, aki egy darabig Athénben nevelkedett. De mikor Aigeusz király távolban nevelkedett fia, az ifjú Thészeusz megjött Troizénból, Médeia ellene áskálódott, mire Aigeusz az anyát a fiúval együtt száműzte. Médosz Ázsiában nagy területeket hódított meg, és az országot, amely felett uralkodott, róla nevezték el Médiának, majd India ellen is hadat viselt, de ebben a háborúban életét vesztette.
Médeia hosszas bolyongás után úgy érkezett vissza hazájába, Kolkhiszba, hogy senki rá nem ismert. Ekkor már Aiétész testvére, Perszész uralkodott itt, mert az aranygyapjú elvitele után Aiétészen is beteljesedett a jóslat: Perszész haddal támadt rá, és megfosztotta a hatalomtól. De Médeia megölte a trónbitorlót, és apját visszahelyezte az uralomba.