Közzététel dátuma: Sep 16, 2016 11:3:5 PM
Dionüszosz az egész földkerekséget bejárta, és mindenütt elterjesztette édes, de veszélyes ajándékának, a szőlőtőkének az ismeretét. Vele voltak elmaradhatatlan kísérői, a kecskelábú szatírok, és a bor mámorával eltelt, rajongó asszonyok, a mainaszok, akiket a bor istenének másik nevétől bakkhánsnőknek is hívnak az emberek. És velük volt mindig Dionüszósz isten öreg nevelője, a pocakos, mindig ittas Szilénosz, kit részegségében sem hagyott el soha a bölcsesség, s kopasz fejét virágkoszorúval övezte.
De mikor a Paktólosz vidékére érkezett a hangos menet, a híres folyóhoz, amelynek habjaiból utóbb csillogó aranyat mostak a környék lakói, Dionüszosz azt vette észre, hogy Szilénosz hiányzik kíséretéből. Öreg lába nem bírta már a rohanást, a színborból is többet ivott megint a kelleténél, így maradt el a többitől, és bizonytalanul tántorgott, amikor ráakadtak a phrügiai parasztok. Megkötözték virágfüzérrel, és királyuk, Midasz elé vitték.
Midasz királyt már előbb a thrák Orpheusz és az athéni Eumolposz beavatták Dionöszosz titkaiba. A részeg öregben rögtön felismerte Dionüszosz nevelőjét, és mint tiszteletreméltó vendéget, illő fogadásban részesítette, megérkezését ünnepnek nyilvánította, s tíz napon és tíz éjszakán át tartotta magánál Dionüszosz szent szertartásainak leghitelesebb tanúját. Mikor aztán a tizenegyedik nap hajnala felvirradt, Midasz király – a bor tíznapos ünnepének derűjétől ragyogó arccal – fölkereste Dionüszoszt, aki ekkor éppen Lüdia mezőin időzött, s visszavitte hozzá Szilénoszt.
Megörült az isten, hogy előkerült elveszettnek hitt nevelője, s hogy meghálálja Midasz király jó szolgálatát, kegyesen felszólította, kívánjon bármit, ő teljesíteni fogja.
– Add meg nekem – mondta meggondolatlanul a király –, hogy amit csak megérintek, váljék színarannyá!
Sajnálta az isten, hogy Midasz királynak ilyen ostoba kívánsága volt, de mit tehetett egyebet, adott szava kötötte.
– Legyen hát óhajod szerint – bólintott, és az boldogan távozott.
Hamarosan ki is próbálta Midasz király, hogyan teljesítette az isten, amit ígért. Leszakított egy faágat, hát maga is alig hitt a szemének: a faág arannyá változott a kezében! Fölemelt egy követ a földről: a kődarab menten sárgás fénnyel kezdett ragyogni. Göröngyöt érintett meg, az is arannyá vált; búzakalászt tépdesett, s arannyal telt meg a marka. Gyümölcsfát szedett meg, s mintha a Heszperidák ajándékozták volna meg aranyalmáikkal. Az ajtófélfához értek az ujjai, s aranytól csillogtak az ajtók. Kezét a patakban mosta meg, és aranyeső folyt szét a tenyerén. Alig fért szívében a mohó reménykedés, amint látta, hogy mindent arannyá tud varázsolni.
Jókedvűen ült asztalhoz, hogy végre étellel-itallal üdítse fel magát. Hozták is a szolgák a sok jó falatot, de mihelyt a király a kenyérhez nyúlt, megkeményedett a kezében, s amint a húsba harapott, foga megakadt benne, sőt amikor Dionüszosz ajándékát, a bort akarta vízzel elegyíteni, az is arannyá vált, úgyhogy egy korty se ment le belőle a torkán.
Meghökkent a király, s látta már, hogy tenger gazdagsága közepette szegényebb lett a koldusnál: a dúsan megrakott asztal mellett éhét-szomját semmi sem enyhítette. Kiszáradt torokkal átkozta az aranyat, amelyet az imént megkívánt, és így fohászkodott Dionüszoszhoz:
– Belátom, hogy hibát követtem el, bocsáss meg nekem atyai jóságodban, Szőlőisten! Kérve kérlek, könyörülj rajtam, és szabadíts meg ettől a csillogó nyomorúságtól!
Kegyesen fogadta Dionüszosz a megbánást, és így oktatta ki Midaszt:
– Menj, és keresd fel a folyót Szardész városa közelében, haladj tovább a hegy gerincén, mindig a víz folyásával ellenkező irányban, amíg elérsz a forráshoz! Ott merülj alá a habokban, és mosd le magadról bűnödet!
Megfogadta a király a tanácsot, és ahogy meglelte a folyó eredetét, alámerült a forrás habjaiban, az lemosta róla az aranycsináló varázserőt. Az aranyszemek megfestették a vizet, s azóta, amerre a Paktólosz hullámai áztatják a partokat, fényes arany lepi a göröngyöt.
Midasz király pedig, meggyűlölve a gazdagságot, azontúl mindig csak az erdőt-mezőt bújta, és a hegyek barlangjaiban lakozó, kecskelábú Pánt tisztelte legjobban az istenek közül. De bizony ostoba maradt továbbra is, és tompa esze sodorta megint bajba.
Történt egyszer, hogy Pán, aki viasszal összeillesztett nádszálakból készített sípot magának, és a környék szelíd nimfáit gyönyörködtette játékával, Apollónnal merészelt versenyre kelni. A Tmólosz meredek hegye emelkedik azon a vidéken, s maga a hegy istene vállalta a versenybíró tisztét az egyenlőtlen vetélkedésben. Saját hegyének csúcsára ült ki a hegyisten, körös-körül széttolta a fák lombjait, hogy semmi ne zavarja hallását, csak egy tölgyessel koszorúzta kék fürtjeit, makkok csüngtek alá kétoldalt árkos-völgyes halántéka körül. Először Pánt, a nyáj istenét szólította fel, hogy mutassa be művészetét:
– Bírói székemet elfoglaltam már, kezdődjék a verseny!
Menten rázendített a pásztoristen a nádsípra, s Midasz király, kinek véletlenül éppen arra vitt az útja, azt se tudta, hová legyen a gyönyörűségtől, annyira elbűvölte az együgyű dalocska.
Ezután Phoibosz Apollón felé fordította szentséges tekintetét a Tmólosz, abba az irányba fordult a hegyisten homlokát övező tölgyerdő is.
A Parnasszosz ormán szedett babérággal kötötte le aranyszőke haját Apollón, bíborral festett leple a” földet seperte, bal kezében tartotta drágakövekkel és elefántcsonttal kirakott lantját, jobb kezében a lantverőt. És hozzáértő ujjal édes hangokat csalt ki a húrokból, elbűvölte vele a Tmóloszt, és a hegy istene mindjárt neki ítélte az elsőbbséget.
Mindenki egyetértett a hegy ítéletével, csak Midasz emelt kifogást ellene. De ezt már megsokallta Apollón, és úgy meghúzta Midasz király fülét, hogy az mindjárt kinyúlt, fehér szőrcsomót is ültetett beléje, s ráadásul még mozgékonnyá is tette a hegyét. Egyébként megmaradt emberi alakja, csak a füle lett olyan szegénynek, mint valami csökönyös szamárnak.
Restellte bizony a király, hogy szamárfüle nőtt, s bíbor szalagokkal takargatta szégyenét. De mikor megnőtt a haja, mégiscsak hívatnia kellett udvari borbélyát, s az meglátta a szamárfület. Nem merte ugyan kibeszélni a szolga, hogy mit látott, de magában se tudta tartani a titkot. Annyira fúrta már az oldalát, hogy valamiképpen szabadulnia kellett tőle. Kiment hát a rétre, ott egy kis gödröt fúrt, s abba suttogta bele, hogy mit fedezett föl, amikor gazdáját nyírta. Aztán visszakaparta a földet, hogy eltakarja megint, amit ott elrejtett.
Telt-múlt az idő, és egy tó keletkezett azon a helyen, remegő nádszálak nőttek rajta. És jött a déli szél, remegett-susogott a nádas, és kifecsegte, hogy Midasz királynak szamárfüle van.