Közzététel dátuma: Sep 16, 2016 10:55:11 PM
Jóslatot kért Atalanté, a szép boiótiai királyleány az istenektől, hogy ki lesz a férje, és ilyen választ kapott:
– Megállsz te a magad lábán is, Atalanté, de ha férjhez mégy, elveszted önmagadat.
Rémülten hallotta a jóslatot a leány, s hogy elkerülje a balsorsot, kérőit visszautasította, magányosan járta a sötét erdőket. De szépségének híre messze földről odavonzotta az ifjakat. Atalanté, hogy zaklatásuktól szabaduljon, kijelentette:
– Annak leszek a felesége, aki versenyfutásban legyőz, de aki alulmarad, meg kell halnia!
Kegyetlen volt a föltétel, de Atalanté olyan szép volt, hogy sok vakmerő vállalta érte a kockázatot. Csak Hippomenész vonult félre, és távolról nézte az esztelen vállalkozókat.
– Ilyen áron nekem nem kéne a legszebb feleség sem!. – mondotta magában gúnyosan.
De amikor egyszer fátyol nélkül pillantotta meg a leányt, engesztelően tárta ki kezét:
– Bocsássatok meg nekem ti, akiket gondolatban megsértettem, nem ismertem idáig a pályabért, amiért versenyeztek!
Attól kezdve visszafojtott lélegzettel figyelt, s valahányszor egy ifjú kiállt a leánnyal, erőt vett rajta a féltékenység, és aggodalommal leste a verseny kimenetelét, szívében a leánynak kívánva gyors győzelmet. Nyílnál sebesebben suhant a leány, mintha a szél emelte volna finorg bokáit, s futtában még szebb volt, mint máskor:
fekete fürtjei elefántcsontszínű vállára omoltak, hófehér bőrén gyöngéd pír ütött át, mint mikor bíbor függöny halvány árnyéka borul a márványra. Ám alig tudott rá egy futó pillantást vetni Hippomenész, a versenynek máris vége volt: Atalanté ért célba elsőnek, övé lett a győzelmi koszorú ismét, és a legyőzőitek halállal lakoltak vakmerőségükért.
Akkor már megfogant Hippomenész lelkében az elhatározás: szerencsét próbál ő is. És a leány elé lépett.
– Könnyű dicsőség az, ha hitvány versenytársak felett aratsz diadalt, most velem mérkőzz! – mondta, és még hozzátette büszkén: – Nem lesz okod szégyenkezni, ha én győzlek le, hiszen Onkhésztosz királya, Megareusz az én apám, kinek Poszeidón volt a nagyapja, a tenger istenének vagyok tehát dédunokája. S akárki megmondhatja, nem vagyok magam sem méltatlan származásomhoz, ha alulmaradnék, Hippomenész legyőzésével senki más nem dicsekedhetne rajtad kívül.
Ráemelte szemét Atalanté az ifjúra, és nála szokatlan szelídség ömlött el tekintetén. Már maga se tudta, mit kíván inkább: győzni-e, vagy alulmaradni ebben a versenyben?
„Melyik irigy isten féltékenységét vonta magára ennek az ifjúnak a szépsége? – tűnődött magában, s még alig sejtette, hogy a szerelem odáig ismeretlen érzése ébredezik szívében. – Nem, nem a szépsége az, amin megilletődtem, hanem zsenge fiatalsága, sajnálnám, ha miattam kellene meghalnia.” És fennszóval fordult az ifjúhoz:
– Állj el szándékodtól, menj, amíg nem késő, hiszen láthattad, milyen sorsra jutottak, akik előtted jártak!
De Hippomenész nem hajlott a szóra, s Atalanté érezte már, hogy először áll szemben olyan kérővel, akinek szívesen adná a kezét, ha a jóslat nem tiltaná tőle. A biztos haláltól szerette volna őt megkímélni legalább, és sokáig habozott. Szívesen tért volna ki útjából, de apja és az összecsődült nép sürgette már, hogy kezdődjék a verseny, mint máskor.
Felkészültek tehát, és Hippomenész Aphroditéhez imádkozott:
– Küthéra istennője legyen velem, ki ezt a szerelmet lángra gyújtotta szívemben, segítse is diadalra!
Könnyű szél felkapta és az istennő füléhez vitte a könyörgő szavakat. Aphrodité kegyesen meghallgatta, és a szerelmes ifjú segítségére sietett láthatatlanul, csak Hippomenész vette észre. Három aranyalma volt a kezében:
küproszi kertjének aranyalmafájáról szakította őket. Mindhármat átadta Hippomenésznek, és kioktatta, mit tegyen velük.
Jelt adtak a kürtök, kezdődött a verseny. Egyszerre indult a két vetélytárs, s alig érintette gyors lábuk a homokot. Súlytalan lépteikkel a tenger habjain is száraz lábbal értek volna át, s a ringó búzatáblán úgy, hogy a kalász se hajolt volna meg alattuk. Bátorító kiáltások hangzottak mindenfelől:
– Rajta, Hippomenész, csak bátran, ne engedj, és tiéd a győzelem!
S ki tudja, Megareusz hős fia örült-e jobban e szavaknak, vagy Szkhoineusz leánya, a szép Atalanté? Hányszor volt már úgy, hogy előnyt nyert a leány, de hátrapillantva, megakadt a szeme Hippomenész kedves arcán, és szorongva látta, hogy az elmarad. Messze volt még a cél, s az ifjú már nehezen vette a lélegzetet. Ekkor hajította el az első almát: a leány meglepetten nézte, s lehajolt a csillogó arany után. Hippomenész ezalatt megelőzte, visszhangot vert a taps, amellyel üdvözölték. De a leány hamar utolérte ismét. Hippomenész elhajította a második aranyalmát is, Atalanté lehajolt érte, de megint háta mögött hagyta versenytársát. A pálya utolsó szakaszát futották már.
– Most ne hagyj el, istennő! – fohászkodott az ifjú, és nagy lendületet véve, a mező széle felé dobta a harmadik aranyalmát, hogy nagyobb kitérőre kényszerítse a leányt.
Szemmel láthatóan tétovázott Atalanté, hogy engedjen-e a hívogatóan aranyló alma csábításának. De Aphrodité észrevétlenül kényszerítette, hogy ezt is felvegye, sőt isteni varázserejével még meg is növelte az alma súlyát. Így már az elvesztett lépéseken felül a nehéz teher is hátráltatta a leányt. Hippomenész győzött, s a leány alig titkolt örömmel ismerte be, hogy a versenyt elvesztette.
Mégsem várt boldog menyegző Hippomenészre és Atalantéra, mert az ifjú megfeledkezett a háláról, amellyel Aphroditének tartozott. Elmulasztotta a tömjénáldozatot az istennő oltárán bemutatni, s ezért Aphrodité kegyetlen büntetést mért reá. Mikor apja háza felé kísérte a fiú a leányt, útjuk egy hatalmas erdőn vezetett keresztül, az erdő mélyén állt Kübelének, az Istenek Anyjának a temploma, amelyet egykor fogadalmának teljesítésére Ekhión építtetett. A templom közelében barlang volt, az is Kübelének volt szentelve, és a pap oda hordta a vidék régi isteneinek fából faragott szobrait.
Fáradságos, hosszú utat tudtak már maguk mögött, amikor Hippomenész és Atalanté ide érkeztek, s mit sem sejtve betértek a szent barlangba, hogy megpihenjenek. Forró vágyat öntött ekkor Aphrodité az ifjú szívébe, s ez ott, a szent helyen adta első csókját Atalanténak. Az istenszobrok elfordították tekintetüket, de az Istenek Anyja megharagudott. Először halálra akarta sújtani a türelmetlen szerelmeseket, majd mégis meggondolta magát, enyhébb büntetést mért rájuk, és csak emberi alakjukat vette el tőlük.
Sima nyakukat hirtelen sárga sörény borította el, ujjaik görbe karmokká változtak, karcsú válluk helyett hatalmas szügyük nőtt, farkuk a fövenyt seperte, tekintetükben kérlelhetetlen harag tükröződött, és szavak helyett csak dühös morgás jött ki a torkukon. Emberi lakás helyett az erdő sűrűjében kerestek maguknak heverőhelyet, s aki csak meglátta őket, riadtan menekült előlük, a vad oroszlánok elől. De Kübelé féket vetett reájuk, zablát tett ijesztő fogaik közé, és tornyos szekere elé fogta őket.