35. A görögök hazatérése

Még füstölögtek a felégetett város romjai, amikor a görögök a gazdag hadizsákmányt és a trójai rabnőket hajóikra rakták. Menelaosz, miután a végzetes éjszakán megölte Déiphoboszt, Helené ellenállhatatlan szépségén megilletődve, megbocsátott a hűtlen asszonynak, és felvette hajójára. Amint elhajóztak a görögök, Poszeidón elsöpörte a falakat, amelyeket a görögök hajótáboruk megerősítésére emeltek, és homokkal temette be a védőárkot.

De a hazatérő görögökre még irtózatos veszedelmek vártak. Megmondta ezt előre Kalkhasz, mert tudta, hogy Aiasz, Oileusz fia Pallasz Athéné haragját idézte fel valamennyiükre, amikor az istennő templomából erőszakkal elhurcolta Kasszandrát. Ezt hallva a görögök maguk akarták halállal büntetni Oileusz fiát, de ez az oltárhoz menekült, és ott maradt, amíg társai haragja elmúlt.

Kalkhasz nem vállalta a hajóutat az istenek haragjától sújtott görögökkel. Gyalog ment Kolophónba, de ő se kerülte el a halált. Az volt a jóslat felőle, hogy addig él, amíg magánál bölcsebb jövendőmondóra nem talál. A közeli Klaroszban élt Mopszosz, Apollón és Mantó fia, Teiresziasz unokája, akihez messze földről jártak az emberek jóslatért. Teiresziasz unokája szívesen fogadta Kalkhaszt, de csak azért, hogy összemérje vele tudását.

Egy vadfügefa állt a közelben.

– Hány füge terem rajta? – kérdezte Kalkhasz, mire Mopszosz így felelt:

– Tízezer szem, meg két teljes véka és azonfelül még egy szem.

Hát amikor lemérték a fügefa termését, pontosan annyi volt. Ekkor Mopszosz egy hasas kocára mutatott, és föltette Kalkhasznak a kérdést:

– Hány malaca lesz, és mikor fog megelleni?

– Nyolc – mondta röviden Kalkhasz, de Mopszosz gúnyosan mosolygott, és így szólt:

– Messze jár az igazságtól Kalkhasz jóslata! Én, Apollón és Mantó gyermeke, világosabban látom a jövőt: nem nyolc, hanem kilenc malacot fog elleni a koca, mégpedig holnap, pontosan a hatodik órában, és valamennyi kis kan lesz.

S minthogy Mopszosznak megint igaza volt, Kalkhasz belehalt szégyenébe és bánatába. Így lett vége a híres jósnak, aki idáig a jövendő annyi félelmetes titkát tárta fel a görögök előtt.

Még mielőtt felszedték volna a horgonyt, a görög vezéreket Atreusz két fiának a viszálya osztotta meg: Menelaosz, miután Helenét felvette hajójára, türelmetlenül kívánkozott már haza, de Agamemnón azt tanácsolta, hogy előbb Pallasz Athénének mutassanak be engesztelő áldozatot. Így Diomédész, Nesztór és Menelaosz előreindultak, mások Agamemnónnal visszamaradtak, majd Tenedosz érintésével hajóztak tovább.

Neoptolemosz, Thetisz tanácsára, még két napig időzött Tenedosz szigetén, így elkerülte a vihart, amelyet Ténosz szigete körül Pallasz Athéné támasztott, hogy Aiasz bűne miatt szétszórja a görögök hajóit a tengeren. Hosszú kerülővel el is jutott apja hazájába, csak évek múltán érte utol a büntetés, amiért könyörtelenül bánt Trója védtelenül maradt, agg királyával. Péleusz halála után egy ideig ő uralkodott Phthiában, s Menelaosz és Helené leányát, Hermionét vette feleségül. De egyszer fölkerekedett, és elment Delphoiba, hogy magától Apollóntól kérje számon apja korai halálát, sőt lázadó lélekkel tüzet vetett a szentélyre. Ekkor Apollón papja az oltár mellett ölte meg, mint ahogy Neoptolemosz is az oltár mellett döfte le Priamoszt.

A hazatérő görögök közül először magát Aiaszt érte utol az istenek büntető keze. Hajójára tüzes mennykövet vetett Pallasz Athéné, Aiasz még felkapaszkodott egy sziklára, de mikor avval dicsekedett, hogy az istennő akaratával dacolva mentette ki életét a hajótörésből, Poszeidón a sziklát háromágú szigonyával széthasította. Oileusz fia a tengerbe zuhant, és a habok közt lelte halálát.

Diomédész és Nesztór szerencsésen hazaértek, de csak Nesztór maradhatott meg békén Püloszban. Diomédész hűtlenségen érte feleségét, ezért elbujdosott Argoszból, előbb nagyapját, Oineuszt kereste fel Kalüdónban, majd Itáliába vetődött, és itt Daunosz királyt segítette meg ellenségeivel szemben. Daunosz leánya kezét és termékeny földjének egy részét adta neki jutalmul.

Idomeneusz, Kréta királya, amikor hajója viharba került, megfogadta Poszeidónnak, hogy ha épségben hazaér, azt áldozza fel neki, ami otthonában először kerül a szeme elé. Hát alighogy partot ért Kréta szigetén, saját fia jött eléje, hogy elsőnek üdvözölje. Idomeneusz nem merte megszegni fogadalmát, s feláldozta gyermekét Poszeidón oltárán. Az istenek megharagudtak, és a király bűnéért az egész szigetet pusztító járvánnyal sújtották. Ekkor a nép fellázadt ellene, és elűzte hazájából; Idomeneusz földönfutó lett, előbb Itáliában keresett menedéket, majd visszatért Ázsiába, és Kolophónban érte utol a halál.

Sok görög hőst sodort halálos veszélybe Naupliosz bosszúja. Fia, Palamédész méltatlan halálát nem tudva feledni, csapdát állított a hazatérőknek. Mikor Euboia körül jártak a hajók, Naupliosz jelzőtüzet gyújtott a Kaphéreus-fokon. A hajósok azt hitték, hogy biztos kikötő vár ott rájuk, de amikor odahajóztak, a sziklás hegyoldalba ütköztek a hajók, és recsegve-ropogva darabokra törtek. Volt, aki ott pusztult, volt, akit kitűzött céljától messzire térített a tengerár.

Philoktétészt hazájában, Meliboiában lázadás fogadta, ezért az itáliai Krimisszában telepedett le. Itt bolyongása emlékére Apollónnak szentelt templomot, s az istennek ajánlotta fel fogadalmi ajándékul híres íját, amelyet Héraklésztól örökölt.

Öt hajójával nyolc évig bolyongott Menelaosz is, de mindenütt szerencse kísérte. Már elérte Szunion hegyfokát Attikában, amikor a vihar Kréta szigetéig sodorta, majd innen is továbbhajózott, járt Ciprus szigetén, bejárta Föníciát, Egyiptomot és Líbiát, ahol háromszor ellik évente a juh, s a mesés gazdagságú vidékeken mindenütt újabb kincseket gyűjtött a Trójából magával hozott hadizsákmány mellé. De Egyiptomban elfelejtett áldozatot bemutatni az isteneknek, ezért Pharosz szigetén húsz napig kellett tétlenül várakoznia, nem kapott kedvező szelet, amely továbbrepítse a hajókat. Elfogyott már az élelem a hajókon, Menelaosz társai halászatra fanyalodtak, hogy elverjék az éhségüket, ő maga pedig mély gondba merülve, egyedül ődöngött a parton.

Ekkor megszánta őt Eidotheé, Próteusznak, a tenger öreg istenének a leánya, hozzálépett, és megszólította:

– Miért hagyod el magadat ennyire, idegen? Talán még örömet is találsz a bajban, hogy itt tespedsz a szigeten, ahelyett, hogy segítség után néznél, pedig már társaid is türelmetlen szívvel várják az indulást.

– Mennék én szívesen – kapott a szón Menelaosz –, csak tudnám, hogy melyik isten tart vissza itt, és hogyan tudnám kiengesztelni. De te istennőnek látszol, és az istenek mindent tudnak, adj tehát tanácsot!

– Az én apám Próteusz, a halhatatlan egyiptomi isten, aki ismeri a tenger minden mélységét, és csak Poszeidón az, aki felette áll – felelte Eidotheé, és még hozzátette: – Ha rám hallgatsz, ő majd elmondja, amit tudnod kell. Csak állj lesbe, és fogd el, amikor kijön a tenger partjára, de megmondom előre, hogy nem lesz könnyű dolgod, mert ha menekülni akar, mindenféle alakot képes ölteni: állattá és vízzé és tűzzé változik, csak hogy kibújjon a markodból. Válassz ki három derék legényt társaid közül, és légy itt holnap időben, Próteusz délfelé jön ki megszámolni a fókáit, aztán lefekszik és elalszik, mint a pásztor a juhok között. Akkor kell gyorsan cselekedned.

Szólt és eltűnt a tenger habjaiban az istennő. Menelaosz visszament a hajókhoz, de másnap, alighogy feltűnt a rózsásujjú Hajnal, három jó társával visszatért oda, ahol Eidotheével találkozott. Nem kellett sokáig várakozniuk, felbukkant az istennő a habokból újra. Négy frissen nyúzott fóka bőrét tartotta a kezében, négy fekvőhelyet kapart a homokba, azokba fektette Menelaoszt és társait, majd a négy fókabőrrel letakarta őket. Senki nem mondta volna, hogy nem négy valódi fóka hever a tengerparton. Csak nehéz volt a fókabűzt elviselniük, de az istennő ezen is segített: illatos ambrosziát cseppentett az orruk alá, hogy türelemmel várják ki az idejüket.

Mikor már magasan járt a Nap, bukdácsoltak kifelé a fókák csapatostul a tengerből, és sorban lefeküdtek a parti homokba. Délben kijött a vízből az öreg Próteusz is, elégedetten legeltette szemét a kövér fókákon, megszámlálta őket, Menelaoszt és három társát is hozzászámította, azután maga is leheveredett közéjük. Ezt várta csak Menelaosz, társaival rávetette magát a tenger öregjére, de az se felejtette még el ravasz tudományát, előbb oroszlánná, majd sorra sárkánykígyóvá, párduccá, ártánnyá változott, szétfolyt, mint a víz, és végül mint lombos fa nyújtotta a magasba ágait. De Menelaosz nem engedte ki marka szorításából, és izmos társai is segítettek. Kimerülten szólt végre az öreg:

– Áruld el, Atreusz fia, melyik isten oktatott ki e cselre, s ha már így történt, mondd meg, mit akarsz tőlem!

– Tudod te magad is, öreg – felelte Menelaosz. – S mert az istenek mindent tudnak, ne titkold, melyik isten tart vissza itt, és hogyan juthatnék haza!

Próteusz nem vonta meg a tanácsot Menelaosztól:

– Zeusznak és a többi istennek kellett volna áldozatot bemutatnod, hogy szerencsésen hazaérj. De még jóváteheted, amit mulasztottál; térj vissza Egyiptom szent folyamához, és ott áldozz hekatombát az isteneknek, akkor majd haza fognak segíteni!

Menelaosz ekkor társai felől kérdezte a mindentudó öreget, az nem titkolt semmit, elmondta, ki pusztult el útközben, ki ért szerencsésen haza, ki bolyong még hazátlanul, és kit ért utol otthonában végzete. Akkor tudta meg Menelaosz, hogy Odüsszeuszt még Ogügié szigetén tartja vissza Kalüpszó, Agamemnónt Héra hazasegítette, de hazatérése napján szörnyű halállal halt meg. Menelaosz keserű könnyeket hullatott bátyja sorsán, még Próteusz vigasztalta, s feltárta a jövőt előtte:

– Reád halhatatlanság vár, isteni Menelaosz, a földkerekség szélére, Elüszion boldog mezejére fognak küldeni az istenek, ahol a szőke Rhadamanthüsz uralkodik, ahol könnyű élet vár az emberekre, ahol nem esik hó, és nincs vihar, sem záporeső soha, hanem csak a Zephürosz lágy fuvalmait engedi oda Okeanosz, hogy az emberek új erőre kapjanak tőle. Ez lesz a te sorsod, mert Helené a te feleséged, és így Zeusz veje vagy magad is.

Így ígért halhatatlanságot Próteusz Menelaosznak, de azt még a hazatérés gondja emésztette. Miután a tengeri öreg leszállt a habokba, ő visszatért a hajókhoz. Az éjszakát még ott töltötték, majd hajnalban felvonták a vitorlákat, az evezősök az evezőpadokra ültek, és elindultak oda, ahonnét húsz nappal korábban Pharosz szigetére érkeztek. Egyiptom szent folyója, az égből eredő Nílus partján fényes áldozatot mutatott be Menelaosz, és evvel kiengesztelte a haragvó isteneket. Még jelképes sírhalmot emelt Agamemnón emlékére, azután ismét hajóra szállt. Az istenek kedvező szelet adtak, és így hamar hazaérkezett Spártába, ahol még sokáig boldogan élt Helenével.

Évek-évszázadok múltak el azután, és az emberek nehezen tudtak beletörődni, hogy Helené, aki annyi szenvedést okozott a görögöknek és a trójaiaknak egyaránt, Menelaosztól bocsánatot, a halhatatlan istenektől pedig hosszú, boldog életet nyerhetett. Volt, aki azt mondta, hogy nem Helené, hanem Aphrodité, a szépség és szerelem ellenállhatatlan, kegyetlen istennője idézte fel a tengernyi szenvedést az emberekre. Mások meg azt híresztelték, hogy nem is Helenét szöktette meg Parisz, hanem csak egy fényes ködből szőtt, csalfa álomképet vitt magával Spártából, az igazi Helené ezalatt Egyiptomban rejtőzött, és minden csábítással szemben megőrizte hűségét férjével szemben. De ezt maga Menelaosz is csak akkor tudta meg, mikor Trója alól hazatérőben Egyiptomba vetődött, és itt rátalált feleségére.