33. Parisz és Oinóné

Héraklész ígérete teljesült. Apollón fiának, Aszklépiosznak, a gyógyító istennek két fia volt a Trója alatt táborozó görögök között, Podaleiriosz és Makhaón, híres orvos mindkettő. Amint Philoktétész megérkezett, jött rögtön Podaleiriosz, és isteni apja nevét szólítva, gyógyírt kent a sebre, mitől az behegedt, és Philoktétész visszanyerte régi erejét. Agamemnón sátrába vezették, ott fényes lakomán ajándékokkal engesztelték, s Philoktétész, félretéve a haragot, másnap már Héraklész íjával a vállán, régi társaival indult harcba.

Biztosan találó nyilai alatt sok trójai hős hullott porba. Philoktétész egyre csak Pariszt kereste, s mikor megtalálta, kifeszítve íját még odakiáltott:

– Te idézted fel a háborút, hitvány eb, boldogan fog fellélegezni mindenki, ha te meghalsz!

Kétszer pendült meg az ideg, kétszer repült a hegyes nyíl Parisz felé. Az első csak kezén ejtett könnyű karcolást, de a másik lágyékába hatolt, és harcképtelenné tette. Keservesen nyögve vonult hátra, az orvosok vették gondjaikba, de azok se tudtak enyhíteni fájdalmán.

Leszállt az éj, a trójaiak visszatértek a városba, a görögök pedig hajóikhoz, édes álom feledtette az elmúlt nap fáradalmait. Csak Parisz nem tudott pihenni, szörnyű fájdalmak között hánykolódott fekhelyén hajnalig. Akkor eszébe jutott a jóslat, hogy csak Oinóné mentheti meg a haláltól, Kebrenosz, a folyóisten leánya, akit Helené kedvéért elhagyott hűtlenül. Bár félt a szeme elé kerülni, a kínban átvirrasztott éjszaka után mégis rászánta magát, hogy szégyenszemre az ő segítségét kérje, s föltápászkodva fekhelyéről, elvánszorgott az Ida hegyére, ahol a pásztorok között töltötte fiatalságát.

Alig volt jártányi ereje, minden lépésre belenyilallt a fájdalom, feje fölött vijjogó madarak röpködtek, alig győzte őket elhessegetni. Kín és rettegés kísérte útján, amíg elért végre régi tanyájához. Ott Oinóné lába elé vetette magát kimerültén, mint a szomjas vándor, aki tikkadt ajakkal egy csepp víz után liheg.

– Bocsáss meg nekem – könyörgött elhaló hangon –, a halhatatlan istenekre és ifjúságunk szerelmére kérlek, ne gyűlölj tovább hűtlenségemért, mert a sors kegyetlen istennői, a Kérek vezettek engem Helenéhez! Most itt vagyok, alig van már élet bennem, és borzalmasan szenvedek, csak tőled függ, élek-e, halok-e, mert csak nálad van gyógyír a sebemre. Ne vond meg tőlem segítő kezedet, és ne hagyj a lábad előtt meghalni!

Elszörnyedt Oinóné, meglepetten álltak körötte a szolgálók is, de az elhagyott nő sérelme legyőzte a könyörületet.

– Menj csak Helenéhez – vetette oda keserű gúnnyal –, hiszen ő szebb nálam, meg aztán, azt mondják, halhatatlan! Hol van most segítőd, a szépkoszorús Aphrodité, és hol van Zeusz, akinek a vejévé lettél, amikor engemet hűtlenül elhagytál? Takarodj házamból, és keress gyógyulást Helené mellett!

Megszégyenülten távozott Parisz, s tovább vonszolta elnehezülő tagjait az erdős Ida ösvényein. Már azt a helyet kereste csak, ahol nyugodtan meghalhat.

Az Olümposzról nézte őt Héra, vele voltak az évszakok istennői, a Hórák, ők tudták már, hogy Parisz halálán van, és hogy Helené ezután Parisz testvéréhez, Déiphoboszhoz fog feleségül menni. De tudták azt is, hogy ez a házasság már nem sokáig fog tartani: Trója napjai meg vannak számlálva.

Úgy is történt minden. Helené nem látta többé visszatérni Pariszt: ott halt meg Priamosz fia az Ida hegyén, elhagyottan. Pásztorok találtak reá, meg az erdő nimfái, akik megsiratták, mert emlékeztek még rá, hogy amíg Parisz maga is az Ida hegyi pásztorok között élt, kisgyermek korától fogva, kedves pajtásuk volt. A hegyi nimfákkal együtt siratták a pásztorok, gyászdalukat visszhangozták a völgyek.

Egy pásztor vitte meg a hírt Priamosz palotájába. Priamosz nem volt otthon, mert Hektór sírja mellett ült, és legkedvesebb fiáért hullatta könnyeit naphosszat. Így Hekabé tudta meg először, hogy Parisz meghalt, szíve megremegett, és térde összecsuklott, hiszen mindegyik gyermekét szerette.

– Siratni foglak, amíg csak élek, gyermekem – jajveszékelt –, és ki tudja, mi vár még reánk?!

Férjénél is jobban siratta saját magát Helené:

– Mi lesz már velem ezután, hiszen gyűlölnek a görögök is meg a trójaiak is!

Körötte a trójai nők sem csak Pariszért hullatták könnyeiket, hanem az elesett apák, a férjek és gyermekek jutottak az eszükbe. Oinóné nem volt közöttük: fenn az Ida hegyén magában gyötrődött, s mint mikor a jég megolvad a hegytetőn, fölengedett szívében a fagyos közöny, és keservesen megbánta, hogy megtagadta Parisztól a gyógyírt.

– Jaj, én szerencsétlen – siránkozott –, hiába reméltem valamikor, hogy szerelmes férjemmel szép egyetértésben fogok megöregedni! Az istenek másképpen határoztak, bárcsak akkor ragadtak volna el a fekete Kérek, amikor Alexandrosz elhagyott! De ha már nem élhettem vele együtt, vállalom a közös halált vele!

Sűrűn omlottak a könnyei, de csak titokban sírdogált, mert szégyellte apja és szolgálói előtt. És amikor leszállt az éj, nyugodalmat hozva mindenki másnak, kilopózott a házból, szélsebesen futott végig a hegyoldalon, nem törődött kővel, mely lábát felsebezte, se patakmederrel, amelyen át kellett gázolnia, a bozontos vadaktól se ijedt meg, amelyek máskor borzalommal töltötték el. Szeléné, a Hold istennője megszánta, és ezüstös fénnyel világította be az utat előtte.

Így talált rá a nimfákra és a pásztorokra, akik akkor már halotti máglyára helyezték Parisz holttestét, és körben állva siratták egykori társukat és gazdájukat. Oinóné ajkát egyetlen panaszos hang se hagyta el, némán betakarta fátylával szép arcát, s még mielőtt bárki megakadályozhatta volna ebben, a lángok közé vetette magát. Megrendülten látták a nimfák és a pásztorok, s egymásnak suttogták:

– Bizony balgatag volt ez az Alexandrosz, hogy elhagyta hűséges hitvesét, és a csélcsap Helenét választotta helyette! Magára is, a trójaiakra is halálos csapást idézett fel evvel, és íme, Oinóné a hűtlenhez is hű maradt!

A máglya lángjai együtt emésztették el Pariszt és Oinónét, hamvaik összekeveredtek. A pásztorok akkor borral eloltották a tüzet, Parisz és Oinóné csontjait aranyvederbe gyűjtötték, és közös sírhalmot emeltek föléjük. A sírhalomra két emlékoszlopot állítottak, ezek egymásnak hátat fordítva hirdették, hogy Parisz és Oinóné közé keserű indulat vert éket, amíg éltek.