(A JÖVŐNEK SZÉP REMÉNYIT...)

A jövőnek szép reményit

     Dúlja bennem a való,

S föltünendő napjaimnak

     Fénye már borong s csaló.

Hé! ti veszni tért koromnak

     tikosan költ csillagi.

Merre visztek? Vak hevemmel

     Ki fog sorsot osztani?

Évek hogyha elhaladtak,

     Vissza sem tekíntenek,

Másolatlan megy folyások

     És azokkal mindenek.

De ti szánatlan keservim

     Szüntelen mért gyötretek

E sebes szív érzeményit?

     Tán hogy sírba űzzetek.

Nem! - Tovább is élni enged,

     Élni, búban sínleni,

Lételemnek alkotója,

     S a halállal küzdeni.

Zordon álmok éjjelenként,

     Nappal üldöz a való.

Képzetimnek tengerében

     Minden engem furdaló.

Börzsöny, 1820

http://mek.oszk.hu/01100/01122/html/vers0101.htm#12

Gondolatok a könyvtárban

Hová lépsz most, gondold meg, oh tudós,

Az emberiségnek elhányt rongyain

Komor betűkkel, mint a téli éj,

Leirva áll a rettentő tanulság:

"Hogy míg nyomorra milliók születnek,

Néhány ezernek jutna üdv a földön,

Ha istenésszel, angyal érzelemmel

Használni tudnák éltök napjait."

Miért e lom? hogy mint juh a gyepen

Legeljünk rajta? s léha tudománytól

Zabáltan elhenyéljük a napot?

Az isten napját! nemzet életét!

Miért e lom? szagáról ismerem meg

Az állatember minden bűneit.

Erény van írva e lapon; de egykor

Zsivány ruhája volt. S amott?

Az ártatlanság boldog napjai

Egy eltépett szűz gyönge öltönyén,

Vagy egy dühös bujának pongyoláján.

És itt a törvény - véres lázadók

Hamis birák és zsarnokok mezéből

Fehérre mosdott könyvnek lapjain.

Emitt a gépek s számok titkai!

De a kik a ruhát elszaggaták

Hogy majd belőle csínos könyv legyen,

Számon kivül maradtak: Ixion

Bőszült vihartól űzött kerekén

Örvény nyomorban, vég nélkül kerengők.

Az őrült ágyán bölcs fej álmodik;

A csillagászat egy vak koldus asszony

Czondráin méri a világokat:

Világ és vakság egy hitvány lapon!

Könyv lett a rabnép s gyávák köntöséből

S most a szabadság és a hősi kor

Beszéli benne nagy történetét.

Hűség, barátság aljas hitszegők

Gunyáiból készült lapon regél.

Irtózatos hazudság mindenütt!

Az írt betűket a sápadt levél

Halotti képe kárhoztatja el.

Országok rongya! könyvtár a neved,

De hát hol a könyv melly czélhoz vezet?

Hol a nagyobb rész boldogsága? - Ment-e

A könyvek által a világ elébb?

Ment, hogy minél dicsőbbek népei,

Salakjok annál borzasztóbb legyen,

S a rongyos ember bőszült kebele

Dögvészt sohajtson a hír nemzetére.

De hát ledöntsük, amit ezredek

Ész napvilága mellett dolgozának?

A bölcsek és a költők műveit,

S mit a tapasztalás arany

Bányáiból kifejtett az idő?

Hány fényes lélek tépte el magát,

Virrasztott a sziv égő romja mellett,

Hogy tévedt, sujtott embertársinak

Irányt adjon s erőt, vigasztalást.

Az el nem ismert érdem hősei,

Kiket - midőn már elhunytak s midőn

Ingyen tehette - csúfos háladattal

Kezdett imádni a galád világ,

Népboldogító eszmék vértanúi

Ők mind e többi rongykereskedővel,

Ez únt fejek - s e megkorhadt szivekkel,

Rosz szenvedélyek oktatóival

Ők mindegyütt - a jók a rosz miatt -

Egy máglya üszkén elhamvadjanak?

Oh nem, nem! a mit mondtam, fájdalom volt,

Hogy annyi elszánt lelkek fáradalma,

Oly fényes elmék a sár fiait

A sűlyedéstől meg nem mentheték!

Hogy még alig bír a föld egy zugot,

Egy kis virányt a puszta homokon

Hol legkelendőbb név az emberé,

Hol a teremtés ősi jogai

E névhez ’ember!’ advák örökűl -

Kivéve a ki feketén született,

Mert azt baromnak tartják e dicsők

S az isten képét szíjjal ostorozzák.

És mégis is – még is fáradozni kell.

Egy újabb szellem kezd felküzdeni,

Egy új irány tör át a lelkeken:

A nyers fajokba tisztább érzeményt

S gyümölcsözőbb eszméket oltani,

Hogy végre egymást szívben átkarolják,

S uralkodjék igazság, szeretet.

Hogy a legalsó pór is kunyhajában

Mondhassa bizton: nem vagyok magam!

Testvérim vannak, számos milliók;

Én védem őket, ők megvédnek engem.

Nem félek tőled, sors, bár mit akarsz.

Ez az, miért csüggedni nem szabad.

Rakjuk le, hangyaszorgalommal, a mit

Agyunk az ihlett órákban teremt.

S ha összehordtunk minden kis követ,

Építsük egy újabb kor Bábelét,

Míg olly magas lesz, mint a csillagok.

S ha majd benéztünk a menny ajtaján,

Kihallhatók az angyalok zenéjét,

És földi vérűnk mínden csepjei

Magas gyönyörnek lángjától hevültek,

Menjünk szét mint a régi nemzetek,

És kezdjünk újra tűrni és tanulni.

Ez hát a sors és nincs vég semmiben?

Nincs és nem is lesz, míg a föld ki nem hal

S meg nem kövűlnek élő fiai.

Mi dolgunk a világon? küzdeni,

És tápot adni lelki vágyainknak.

Ember vagyunk, a föld s az ég fia.

Lelkünk a szárny, melly ég felé viszen,

S mi a helyett, hogy törnénk fölfelé,

Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt

Posvány iszapját szopva éldegéljünk?

Mi dolgunk a világon? küzdeni

Erőnk szerint a legnemesbekért.

Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.

Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből

S a szellemharczok tiszta sugaránál

Ollyan magasra tettük, mint lehet,

Mondhatjuk, térvén őseink porához:

Köszönjük élet! áldomásidat,

Ez jó mulatság, férfi munka volt!

(1844 vége)

Hazádnak rendületlenűl

Légy híve, oh magyar;

Bölcsőd az s majdan sírod is,

Mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kivűl

Nincsen számodra hely;

Áldjon vagy verjen sors keze;

Itt élned, halnod kell.

Ez a föld, melyen annyiszor

Apáid vére folyt;

Ez, melyhez minden szent nevet

Egy ezredév csatolt.

Itt küzdtenek honért a hős

Árpádnak hadai;

Itt törtek össze rabigát

Hunyadnak karjai.

Szabadság! itten hordozák

Véres zászlóidat,

S elhulltanak legjobbjaink

A hosszu harc alatt.

És annyi balszerencse közt,

Oly sok viszály után,

Megfogyva bár, de törve nem,

Él nemzet e hazán.

S népek hazája, nagy világ!

Hozzád bátran kiált:

"Egy ezredévi szenvedés

Kér éltet vagy halált!"

Az nem lehet hogy annyi szív

Hiában onta vért,

S keservben annyi hű kebel

Szakadt meg a honért.

Az nem lehet, hogy ész, erő,

És oly szent akarat

Hiába sorvadozzanak

Egy átoksúly alatt.

Még jőni kell, még jőni fog

Egy jobb kor, mely után

Buzgó imádság epedez

Százezrek ajakán.

Vagy jőni fog, ha jőni kell,

A nagyszerű halál,

Hol a temetkezés fölött

Egy ország vérben áll.

S a sírt, hol nemzet sűlyed el,

Népek veszik körűl,

S az ember millióinak

Szemében gyászköny űl.

Légy híve rendületlenűl

Hazádnak, oh magyar:

Ez éltetőd, s ha elbukál,

Hantjával ez takar.

A nagy világon e kivűl

Nincsen számodra hely;

Áldjon vagy verjen sors keze:

Itt élned, halnod kell.

1836

Húzd rá cigány, megittad az árát,

Ne lógasd a lábadat hiába;

Mit ér a gond kenyéren és vizen,

Tölts hozzá bort a rideg kupába.

Mindig igy volt e világi élet,

Egyszer fázott, másszor lánggal égett;

Húzd, ki tudja meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,

Sziv és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Véred forrjon mint az örvény árja,

Rendüljön meg a velő agyadban,

Szemed égjen mint az üstökös láng,

Húrod zengjen vésznél szilajabban,

És keményen mint a jég verése,

Odalett az emberek vetése.

Húzd, ki tudja meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,

Sziv és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Tanulj dalt a zengő zivatartól,

Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl,

Fákat tép ki és hajókat tördel,

Életet fojt, vadat és embert öl;

Háború van most a nagy világban,

Isten sírja reszket a szent honban.

Húzd, ki tudja meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,

Sziv és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Kié volt ez elfojtott sohajtás,

Mi üvölt, sír e vad rohanatban,

Ki dörömböl az ég boltozatján,

Mi zokog mint malom a pokolban,

Hulló angyal, tört szív, őrült lélek,

Vert hadak vagy vakmerő remények?

Húzd, ki tudja meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,

Sziv és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Mintha ujra hallanók a pusztán

A lázadt ember vad keserveit,

Gyilkos testvér botja zuhanását,

S az első árvák sirbeszédeit,

A keselynek szárnya csattogását,

Prometheusz halhatatlan kínját.

Húzd, ki tudja meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:

Sziv és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

A vak csillag, ez a nyomoru föld

Hadd forogjon keserű levében,

S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől

Tisztuljon meg a vihar hevében,

És hadd jöjjön el Noé bárkája,

Mely egy uj világot zár magába.

Húzd, ki tudja meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:

Sziv és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Húzd, de mégse, - hagyj békét a húrnak,

Lesz még egyszer ünnep a világon,

Majd ha elfárad a vész haragja,

S a viszály elvérzik a csatákon,

Akkor húzd meg ujra lelkesedve,

Isteneknek teljék benne kedve.

Akkor vedd fel ujra a vonót,

És derüljön zordon homlokod,

Szűd teljék meg az öröm borával,

Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.

1854. július-augusztus(?)