KÉSEI SIRATÓ

Harminchat fokos lázban égek mindig

s te nem ápolsz, anyám.

Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik,

kinyujtóztál a halál oldalán.

Lágy őszi tájból és sok kedves nőből

próbállak összeállitani téged;

de nem futja, már látom, az időből,

a tömény tűz eléget.

Utoljára Szabadszállásra mentem,

a hadak vége volt

s ez összekuszálódott Budapesten

kenyér nélkül, üresen állt a bolt.

A vonattetőn hasaltam keresztben,

hoztam krumplit; a zsákban köles volt már;

neked, én konok, csirkét is szereztem

s te már seholse voltál.

Tőlem elvetted, kukacoknak adtad

édes emlőd s magad.

Vigasztaltad fiad és pirongattad

s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad.

Levesem hütötted, fujtad, kavartad,

mondtad: Egyél, nekem nőssz nagyra, szentem!

Most zsiros nyirkot kóstol üres ajkad -

félrevezettél engem.

Ettelek volna meg!... Te vacsorádat

hoztad el - kértem én?

Mért görbitetted mosásnak a hátad?

Hogy egyengesd egy láda fenekén?

Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer!

Boldoggá tenne most, mert visszavágnék:

haszontalan vagy! nem-lenni igyekszel

s mindent elrontsz, te árnyék!

Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő,

ki csal és hiteget!

Suttyomban elhagytad szerelmeidből

jajongva szült, eleven hitedet.

Cigány vagy! Amit adtál hizelegve,

mind visszaloptad az utolsó órán!

A gyereknek kél káromkodni kedve -

nem hallod, mama? Szólj rám!

Világosodik lassacskán az elmém,

a legenda oda.

A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,

észreveszi, hogy milyen ostoba.

Kit anya szült, az mind csalódik végül,

vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.

Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,

ebbe fog belehalni.

1935 / 1936. december

KOPOGTATÁS NÉLKÜL

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,

de gondold jól meg,

szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.

A kancsóba friss vizet hozok be néked,

cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,

itt nem zavar bennünket senki,

görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,

ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,

melegben levethetsz nyakkendőt, gallért,

ha éhes vagy, tiszta papírt kapsz tányérul,

amikor akad más is,

hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké

éhes vagyok.

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,

de gondold jól meg,

bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

1926. április

Este volt s a bőrünk összeért

Este volt s a nyári égről

Rohanó, tüzes vágyak estek belém,

Mikor a bőrünk össze-összeért,

Egész életemmel ott éltem én,

Azon a kicsi, darabka helyen,

Ahol a bőrünk,

A bőrünk összeért.

Most már tudom, őt, őt kerestem,

Mikor jelenést kért az eszem.

S ó, ti kis virágok s ti embertelen messzeségek,

Értitek-e az ő szavát, ölét?

Mert már nem bírom el s az egész asszonyt

Méhike-zümmel és hatalmas

Üstökös-dobó kiáltásokkal

Kihirdetem.

Micsoda melletted a napsütött szöllőhegy,

A hajnalszőrű friss, égi állat,

Vagy a bokrok reggeli ringatódzása

A hajadon földek zsenge tomporán?

Minden asszony csókja összebugyog benned

S már sokszor félek, nagyon félek tőled,

Mert mi nagyon összebogozódtunk

S még minden szabad szálat elkeversz.

Ó, mi akkor is kívánjuk egymást,

Mikor énrajtam szörnyű kövek vannak

És te könnyű felhőkön heversz!

Tél

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,

Hogy melegednének az emberek.

Ráhányni mindent, ami antik, ócska,

Csorbát, töröttet s ami új, meg ép,

Gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska! -

S rászórni szórva mindent, ami szép.

Dalolna forró láng az égig róla

S kezén fogná mindenki földiét.

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,

Hisz zúzmarás a város, a berek...

Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni

És rakni, adjon sok-sok meleget.

Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,

Hogy fölengednének az emberek!

1922. november 12.

TANÍTÁSOK

1

Lesznek, akik majd kinevetnek.

Ti ne hallgassatok azokra.

Olyanok ők, mint a cserepes

Urasági kastély gyermekei:

Nevetik a durvaorrú parasztot,

Mikor trágyás szekerén elindul,

Hogy kenyérré kovászolja a földet.

És lesznek, akik elszörnyülködvén

Ilyesféléket beszélnek egymásnak:

Miket össze nem fecseg ez az ember!

Hisz ez bolond, zárjuk el hamar,

Lázas hitét lehűti majd a magányosság.

Erre pedig csak azt mondhatom,

Az én akarásom nem bolondság,

Hanem tövigkalászos táblája a tibennetek

Még csak csirázó búzaszemeknek.

Az én hitem a földnek melegsége

És miként a föld szétosztja melegét

Gyenge füveknek, rengeteg erdőknek egyaránt,

Az én hitemet úgy osztom szét közöttetek.

Ti mégse hallgassatok a szörnyülködőkre

És meg ne vessétek őket:

Mindannyian és egyformán

Testvéreim vagytok.

2

Ti jók vagytok mindannyian,

Miért csinálnátok hát a rosszat?

Néha úgy vagytok a rosszal,

Mint az ópiumot szívó a pipájával.

Ameddig csak tart a mámor, gyönyörűséggel telik meg,

Aztán pedig irtózik önnönmagától is.

Mert miért isztok pálinkát tej helyett?

Hisz anyátok teje sose válik pálinkává.

Ti jók vagytok mindannyian,

Hisz mindnyájan örültök a jónak

S fontoljátok meg amit mondok:

Nem sánta az, aki

Együtt lelkendezik a csúszkálókkal.

3

Ne legyen bennetek kegyetlenség

És irgalmasság se legyen bennetek.

Ha kegyetlenek vagytok,

Fiaitok is kegyetlenek lesznek.

Ha valamely bokron tövis terem,

Sarjadékán is tövis terem.

S elszaporodván tövestül kitépi

És kemencére veti a gazda.

Igy szakajtja ki kövér földjéből

Az ártatlanul kegyetleneket,

Már csak szüléjük miatt is

S tűzre, háborúba veti: az idő.

Ne legyen bennetek kegyetlenség

És irgalmasság se legyen bennetek.

Az irgalmasok irgalmasságra várnak,

Ti pedig éljetek úgy és úgy tegyetek,

Hogy ne legyen szükségtek irgalomra

S ne legyen miért irgalmazni nektek.

4

Most a jövendő férfiakról szólok.

Ők lesznek az erő és szelidség,

Szétszaggatják a tudás vasálarcát,

Hogy az arcán meglássák a lelkét.

Megcsókolják a kenyeret, a tejet

S amely kezükkel simogatják gyermekük fejét,

Ugyanavval kifacsarják az érckövekből

A vasat és minden fémeket.

Városokat raknak a hegyekből,

Nyugodt és roppant tüdejük a vihart,

A fergeteget magába szívja

S megcsöndesülnek mind az óceánok.

Mindig várnak váratlan vendégre,

Az ő számára is teríttetnek

És megterítik a szívüket is.

Az Isten szerető öccsei ők.

Legyetek hasonlók hozzájuk,

Hogy kisgyerekeitek liliomlábaikkal

Ártatlanul mehessenek át

Az előttük álló vértengeren.

5

Az üvegöntők nagy tüzeket raknak

És vérükkel meg verítékükkel

Összekeverik az anyagot,

Mely katlanukban átlátszóvá forr.

Azután meg táblákba öntik

S erős karjuk fogyó erejével

Egészen simára hengerelik.

És amikor megvirrad a nap,

A városokba meg a tanyai viskókba

Elviszik vele a világosságot.

Néha napszámosnak hívjátok őket,

Néha pedig költőnek mondjátok,

Noha nem több egyik a másiknál.

Lassan egyformán elfogy a vérük,

Ők maguk is átlátszóvá lesznek,

Ragyogó, nagy kristályablakok

A belőletek épülő jövendőn.

6

Előttetek egy ember ment el

S utánatok is jön egy ember.

Néhányatoknak mégis fáj a járás

S fájnak a földes, iszapos tavak,

Hol a verítéket és az út porát

Le kell mosni a fáradt tagokról.

Irtóznak tőlük s tisztaságra vágynak

S tán alázattal fürödnének mindig

Kristályvérében a megváltóknak,

De nékik az élet iszapos gödör,

Boldogtalanság öblögeti őket,

Míg patyolat-fehérré facsarodnak,

Mint a mosott ruha jó anyám kezében.

Reszketnek a vizek iszapjától

És mégis, mégis, tisztátalanul

Semmi kedvük sincsen továbbmenni.

Ti boldogtalanok, nem egyedül vagytok,

Előttetek egy ember ment el

S utánatok is jön egy ember.

Nézzetek apró unokáitokra:

Boldog örömmel élik a fogócskát

És nézzetek ősz nagyapáitokra:

Boldog örömmel ballagnak ők is,

Miként azok a katonák,

Kik akár vesztett, akár nyert csaták után,

Békességet áhító szivekkel

Fáradtan, de fütyörészve hazafele mennek.

7

A tegnapiak és atyáitok

A jajok lúgjával próbáltak mosakodni

S íme, tinéktek nem kell kutakat ásni

És nem szükséges,

Hogy telesírjátok a kiapadt tavakat,

Csak gyertek velem

És el ne maradjatok tőlem,

Az én számról friss források fakadnak,

Merítsétek bele véres értelmeteket,

Hányjátok el fegyvereiteket,

Mert a szerszámok nem férnek kezetekbe,

Még a múzeumokból is vessétek ki azokat,

Nehogy ők, akikből én előrejöttem,

Titeket vessenek ki majd magukból,

Mint a fegyverek fegyvereit,

Mert hogyha már muszáj választani,

Inkább testvéreink közül hulljon el egy,

Mint két idegen felebarát.

8

A koldusszegénynek krajcárt adtok,

Noha ti is igazságot kértek

S nem vagytok különben a gyilkosoknál,

A sikkasztóknál, akik lányra pazarolnak,

Mégis felakasztjátok, becsukjátok őket.

Vagy hová lett a békesség a földről?

És kik pazarolták ölebekre

A felebaráti szeretetet?

Bizony, mindezek a dolgok

Meglátszanak az idő könyvében.

Ó, jaj azoknak, akik

Nem másszák meg a magasságokat

S úgy kerülik szavamat, mint a szakadékot,

Mert az anyák teje könnyekké változott,

Testvéreink elhulltak úgy,

Mint jégzivatarban a gyümölcsök,

Amelyeket senki, senki, senki

Kosarába többé nem szed össze.

9

Isten országát hirdetem néktek.

Szelid lehelete megsimogat minket

És a börtönöket elsodorja.

Fölméri örökeddigi szenvedésünk

Fájdalmunk végtelen homoksivatagját.

Hiába hullott veritékünkkel

Könnyünkkel vérünkkel gondolatunkkal

Televénnyé forgatja majd

Hogy víg erdők és komoly akadémiák

Hazatrallalázzák bujdosó kedvünket.

Megbékélt nyáját a fegyvereknek

Nyugodt szavával gyárakba tereli

Az irigy gépek szerelemmel magasztalják

S arató kezeit

Alázattal nyalogatják a búzaföldek.

Isten országát hirdetem néktek

Aki eljön hozzánk: a földre

Aki nagyobb ünnep nálunk

Mert mindnyájunk ünnepe.

Készüljünk rája illendőképpen:

Igazi lelketek melyet elzártatok

Hogy be ne szennyeződjék a robotban

Vegyétek elő immáron s öltsétek magatokra.

Foltozzák be a nem-törődömséget

És kössék maguk elé az asszonyok

Legtisztább anyaságukat

Illatosítsák meg homlokukat

És szakállukat a férfiak

Ősi testvériségükkel jószándékaikkal

A gyerekek kezében virágok legyenek

És gondtalanságot adjatok nékik.

Bölcs szivekkel örvendezzetek

És siessetek siessetek

Mert alighogy méltón fölkészültünk

Akit elűztek a hadnagyok

Nyugodtan biztosan észrevétlenül

Isten országa hazatalál.

- - - - - - - - - - - - - -

13

Mikor raktok parazsakat

Már-máron látó szemetekbe,

Hogy ne csak lássanak,

Világítsanak is!

Szurkos fáklyát gyújtanak szemükben

Immár a hátulgombolós négerek is

S bennünk még sötétben alusznak a galambok.

Denevér-szárnyon röpködjenek?

Mert eljönnek a kormos fütyülő fickók

És darabos piros kiáltással behajítják

A földszintes múlt apró ablakait.

14

Bölcs, vén könyvekben áll, hogy por vagyunk.

De én, aki a füvek beszédjét

S a kométák dübörgését delelőtökre terelem,

Tudom, hogy nemcsak por vagyunk:

Por és Istenpor vagyunk.

Visszahullván

A por a porral elkeveredik,

Visszahullván

Igy keveredik el Istennel a lélek.

Ki szagolta meg közületek az égi virágokat?

Ki állna nyugodtan robogó vonat előtt?

Lám, az örökké-könyörgők se

S mégis eltemetik a lelkük elevenen.

Le kéne vágni szemhéjukat, mert mindig lecsukják,

S akadna-e közülük is,

Aki élő izmait elásná?

15

Ha már nagyon kell imádkozni,

Imádkozzunk:

Alkotni vagyunk, nem dicsérni.

Gyerekeink sem azért vannak,

Hogy tiszteljenek bennünket

S mi, Atyánk, a Te gyerekeid vagyunk.

Hiszünk az erő jószándokában,

Tudjuk, hogy a Teljes Akarat voltál,

Tudjuk, azért akartál bennünket és mindent,

Hogy az idő kifogytával

És a dolgok elmultával

A Teljes Értelemmé tökéletesedj.

Most mégis megfáradván

Dicséreteddel aratunk új erőt

S enmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván:

Szabadíts meg a gonosztól.

          Ámen!

1923 ősze

Tavasz van! Gyönyörű!

Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz,

A vén Duna karcsú gőzösökre gondol,

Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik

Mezei szagokkal a tavaszi szél.             

Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne,

Friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás.

Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán!

Minden gyerek lelkes, jóizű kacagás!   

Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég!

Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél!

Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel -

A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!

1924 tavasza

ÓDA

1

Itt ülök csillámló sziklafalon.

Az ifju nyár

könnyű szellője, mint egy kedves

vacsora melege, száll.

Szoktatom szívemet a csendhez.

Nem oly nehéz -

idesereglik, ami tovatűnt,

a fej lehajlik és lecsüng

a kéz.

Nézem a hegyek sörényét -

homlokod fényét

villantja minden levél.

Az úton senki, senki,

látom, hogy meglebbenti

szoknyád a szél.

És a törékeny lombok alatt

látom előrebiccenni hajad,

megrezzenni lágy emlőidet és

- amint elfut a Szinva-patak -

ím újra látom, hogy fakad

a kerek fehér köveken,

fogaidon a tündér nevetés.

2

Óh mennyire szeretlek téged,

ki szóra bírtad egyaránt

a szív legmélyebb üregeiben

cseleit szövő, fondor magányt

s a mindenséget.

Ki mint vízesés önnön robajától,

elválsz tőlem és halkan futsz tova,

míg én, életem csúcsai közt, a távol

közelében, zengem, sikoltom,

verődve földön és égbolton,

hogy szeretlek, te édes mostoha!

3

Szeretlek, mint anyját a gyermek,

mint mélyüket a hallgatag vermek,

szeretlek, mint a fényt a termek,

mint lángot a lélek, test a nyugalmat!

Szeretlek, mint élni szeretnek

halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,

őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.

Elmémbe, mint a fémbe a savak,

ösztöneimmel belemartalak,

te kedves, szép alak,

lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,

de te némán ülsz fülemben.

Csillagok gyúlnak és lehullnak,

de te megálltál szememben.

Ízed, miként a barlangban a csend,

számban kihűlve leng

s a vizes poháron kezed,

rajta a finom erezet,

föl-földereng.

4

Óh, hát miféle anyag vagyok én,

hogy pillantásod metsz és alakít?

Miféle lélek és miféle fény

s ámulatra méltó tünemény,

hogy bejárhatom a semmiség ködén

termékeny tested lankás tájait?

S mint megnyílt értelembe az ige,

alászállhatok rejtelmeibe!...

Vérköreid, miként a rózsabokrok,

reszketnek szüntelen.

Viszik az örök áramot, hogy

orcádon nyíljon ki a szerelem

s méhednek áldott gyümölcse legyen.

Gyomrod érzékeny talaját

a sok gyökerecske át meg át

hímezi, finom fonalát

csomóba szőve, bontva bogját -

hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját

s lombos tüdőd szép cserjéi saját

dicsőségüket susogják!

Az örök anyag boldogan halad

benned a belek alagútjain

és gazdag életet nyer a salak

a buzgó vesék forró kútjain!

Hullámzó dombok emelkednek,

csillagképek rezegnek benned,

tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,

sürög millió élő állat,

bogár,

hinár,

a kegyetlenség és a jóság;

nap süt, homályló északi fény borong -

tartalmaidban ott bolyong

az öntudatlan örökkévalóság.

5

Mint alvadt vérdarabok,

úgy hullnak eléd

ezek a szavak.

A lét dadog,

csak a törvény a tiszta beszéd.

De szorgos szerveim, kik újjászülnek

napról napra, már fölkészülnek,

hogy elnémuljanak.

De addig mind kiált -

Kit két ezer millió embernek

sokaságából kiszemelnek,

te egyetlen, te lágy

bölcső, erős sír, eleven ágy,

fogadj magadba!...

(Milyen magas e hajnali ég!

Seregek csillognak érceiben.

Bántja szemem a nagy fényesség.

El vagyok veszve, azt hiszem.

Hallom, amint fölöttem csattog,

ver a szivem.)

6

(Mellékdal)

(Visz a vonat, megyek utánad,

talán ma még meg is talállak,

talán kihűl e lángoló arc,

talán csendesen meg is szólalsz:

Csobog a langyos víz, fürödj meg!

Ime a kendő, törülközz meg!

Sül a hús, enyhítse étvágyad!

Ahol én fekszem, az az ágyad.)

1933. június

REMÉNYTELENÜL

Lassan, tünődve

Az ember végül homokos,

szomorú, vizes síkra ér,

szétnéz merengve és okos

fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás

nélkül szétnézni könnyedén.

Ezüstös fejszesuhanás

játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,

kis teste hangtalan vacog,

köréje gyűlnek szeliden

s nézik, nézik a csillagok.

Vas-színű égboltban...

Vas-színű égboltban forog

a lakkos, hűvös dinamó.

Óh, zajtalan csillagzatok!

Szikrát vet fogam közt a szó - -

Bennem a mult hull, mint a kő

az űrön által hangtalan.

Elleng a néma, kék idő.

Kard éle csillan: a hajam - -

Bajszom mint telt hernyó terül

elillant ízű számra szét.

Fáj a szívem, a szó kihül.

Dehát kinek is szólanék - -

1933. március

AJTÓT NYITOK

Ajtót nyitok. Meglódul lomhán

a főzelék fagyott szaga

és végigvicsorog a konyhán

a karmos tűzhely. A szoba

üres, senki. Tizenhat éve

ennek, mit sosem feledek.

Viaszkos vásznu konyhaszékre

ültem, nyafognék, nem lehet.

Értem, hogy anyám eltemették,

de nincs és nyugtalan vagyok,

ezt nem értem. Felnőtt lehetnék.

(A mosogatótál ragyog.)

Nem fáj, de meg sem érinthettem,

nem láttam holtában anyám,

nem is sirtam. És érthetetlen,

hogy mindig így lesz ezután.

1935. febr. eleje

KARÓVAL JÖTTÉL...

Karóval jöttél, nem virággal,

feleseltél a másvilággal,

aranyat igértél nagy zsákkal

anyádnak és most itt csücsülsz,

mint fák tövén a bolondgomba

(igy van rád, akinek van, gondja),

be vagy zárva a Hét Toronyba

és már sohasem menekülsz.

Tejfoggal kőbe mért haraptál?

Mért siettél, ha elmaradtál?

Miért nem éjszaka álmodtál?

Végre mi kellett volna, mondd?

Magadat mindig kitakartad,

sebedet mindig elvakartad,

híres vagy, hogyha ezt akartad.

S hány hét a világ? Te bolond.

Szerettél? Magához ki fűzött?

Bujdokoltál? Vajjon ki űzött?

Győzd, ami volt, ha ugyan győzöd,

se késed nincs, se kenyered.

Be vagy a Hét Toronyba zárva,

örülj, ha jut tüzelőfára,

örülj, itt van egy puha párna,

hajtsd le szépen a fejedet.

1937. okt.

Eszmélet

1

Földtől eloldja az eget

a hajnal s tiszta, lágy szavára

a bogarak, a gyerekek

kipörögnek a napvilágra;

a levegőben semmi pára,

a csilló könnyűség lebeg!

Az éjjel rászálltak a fákra,

mint kis lepkék, a levelek.

2

Kék, piros, sárga, összekent

képeket láttam álmaimban

és úgy éreztem, ez a rend -

egy szálló porszem el nem hibbant.

Most homályként száll tagjaimban

álmom s a vas világ a rend.

Nappal hold kél bennem s ha kinn van

az éj - egy nap süt idebent.

3

Sovány vagyok, csak kenyeret

eszem néha, e léha, locska

lelkek közt ingyen keresek

bizonyosabbat, mint a kocka.

Nem dörgölődzik sült lapocka

számhoz s szívemhez kisgyerek -

ügyeskedhet, nem fog a macska

egyszerre kint s bent egeret.

4

Akár egy halom hasított fa,

hever egymáson a világ,

szorítja, nyomja összefogja

egyik dolog a másikát

s így mindenik determinált.

Csak ami nincs, annak van bokra,

csak ami lesz, az a virág,

ami van, széthull darabokra.

5

A teherpályaudvaron

úgy lapultam a fa tövéhez,

mint egy darab csönd; szürke gyom

ért számhoz, nyers, különös-édes.

Holtan lestem az őrt, mit érez,

s a hallgatag vagónokon

árnyát, mely ráugrott a fényes,

harmatos szénre konokon.

6

Im itt a szenvedés belül,

ám ott kívül a magyarázat.

Sebed a világ - ég, hevül

s te lelkedet érzed, a lázat.

Rab vagy, amíg a szíved lázad -

úgy szabadulsz, ha kényedül

nem raksz magadnak olyan házat,

melybe háziúr települ.

7

Én fölnéztem az est alól

az egek fogaskerekére -

csilló véletlen szálaiból

törvényt szőtt a mult szövőszéke

és megint fölnéztem az égre

álmaim gőzei alól

s láttam, a törvény szövedéke

mindíg fölfeslik valahol.

8

Fülelt a csend - egyet ütött.

Fölkereshetnéd ifjúságod;

nyirkos cementfalak között

képzelhetsz egy kis szabadságot -

gondoltam. S hát amint fölállok,

a csillagok, a Göncölök

úgy fénylenek fönt, mint a rácsok

a hallgatag cella fölött.

9

Hallottam sírni a vasat,

hallottam az esőt nevetni.

Láttam, hogy a mult meghasadt

s csak képzetet lehet feledni;

s hogy nem tudok mást, mint szeretni,

görnyedve terheim alatt -

minek is kell fegyvert veretni

belőled, arany öntudat!

10

Az meglett ember, akinek

szívében nincs se anyja, apja,

ki tudja, hogy az életet

halálra ráadásul kapja

s mint talált tárgyat visszaadja

bármikor - ezért őrzi meg,

ki nem istene és nem papja

se magának, sem senkinek.

11

Láttam a boldogságot én,

lágy volt, szőke és másfél mázsa.

Az udvar szigorú gyöpén

imbolygott göndör mosolygása.

Ledőlt a puha, langy tócsába,

hunyorgott, röffent még felém -

ma is látom, mily tétovázva

babrált pihéi közt a fény.

12

Vasútnál lakom. Erre sok

vonat jön-megy és el-elnézem,

hogy` szállnak fényes ablakok

a lengedező szösz-sötétben.

Igy iramlanak örök éjben

kivilágított nappalok

s én állok minden fülke-fényben,

én könyöklök és hallgatok.

(1934 első fele)

A Dunánál

1

A rakodópart alsó kövén ültem,

néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.

Alig hallottam, sorsomba merülten,

hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.

Mintha szivemből folyt volna tova,

zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,

reszel, kalapál, vályogot vet, ás,

úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el

minden hullám és minden mozdulás.

S mint édesanyám, ringatott, mesélt

s mosta a város minden szennyesét.

És elkezdett az eső cseperészni,

de mintha mindegy volna, el is állt.

És mégis, mint aki barlangból nézi

a hosszú esőt - néztem a határt:

egykedvü, örök eső módra hullt,

szintelenül, mi tarka volt, a mult.

A Duna csak folyt. És mint a termékeny,

másra gondoló anyának ölén

a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen

és nevetgéltek a habok felém.

Az idő árján úgy remegtek ők,

mint sírköves, dülöngő temetők.

2

Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve

nézem, amit meglátok hirtelen.

Egy pillanat s kész az idő egésze,

mit száz ezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,

öltek, öleltek, tették, ami kell.

S ők látják azt, az anyagba leszálltak,

mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.

Enyém a mult és övék a jelen.

Verset irunk - ők fogják ceruzámat

s én érzem őket és emlékezem.

3

Anyám kún volt, az apám félig székely,

félig román, vagy tán egészen az.

Anyám szájából édes volt az étel,

apám szájából szép volt az igaz.

Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.

Elszomorodom néha emiatt -

ez az elmulás. Ebbol vagyok. "Meglásd,

ha majd nem leszünk!..." - megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;

gyenge létemre így vagyok eros,

ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,

mert az őssejtig vagyok minden ős -

az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:

apám- s anyámmá válok boldogon,

s apám, anyám maga is ketté oszlik

s én lelkes Eggyé így szaporodom!

A világ vagyok - minden, ami volt, van:

a sok nemzedék, mely egymásra tör.

A honfoglalók győznek velem holtan

s a meghódoltak kínja meggyötör.

Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -

török, tatár, tót, román kavarog

e szívben, mely e multnak már adósa

szelíd jövovel - mai magyarok!

... Én dolgozni akarok. Elegendő

harc, hogy a multat be kell vallani.

A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,

egymást ölelik lágy hullámai.

A harcot, amelyet őseink vivtak,

békévé oldja az emlékezés

s rendezni végre közös dolgainkat,

ez a mi munkánk; és nem is kevés.

1936. jún.

NEM ÉN KIÁLTOK

Nem én kiáltok, a föld dübörög,

Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán,

Lapulj a források tiszta fenekére,

Símulj az üveglapba,

Rejtőzz a gyémántok fénye mögé,

Kövek alatt a bogarak közé,

Ó, rejtsd el magad a frissen sült kenyérben,

Te szegény, szegény.

Friss záporokkal szivárogj a földbe -

Hiába fürösztöd önmagadban,

Csak másban moshatod meg arcodat.

Légy egy fűszálon a pici él

S nagyobb leszel a világ tengelyénél.

Ó, gépek, madarak, lombok, csillagok!

Meddő anyánk gyerekért könyörög.

Barátom, drága, szerelmes barátom,

Akár borzalmas, akár nagyszerű,

Nem én kiáltok, a föld dübörög.

1924 első fele