Majtényi Erik: Virágének

Megyek utánad, jössz utánam,

csupasz a vállad, csupasz a vállam,

s akár a bőrre tapadó inget,

cipeljük pőre kétségeinket,

meg azt a terhes, meg azt az áldott,

azt a keserves bizonyosságot.

Szándékot szándék félve kerülget,

karjatárt árnyék lopva feszül meg,

szólsz botladozva, szólok dadogva,

s legyűrnek félszeg, didergő félszek.

Szempillád néha nyugtalan rebben,

mint lüktetés a kötözött sebben,

s szavunk a semmi rácsához koccan

kétemeletnyi hűvös magosban.

Valami lomha időtlenség

süketen kongja ideges csendjét,

s ebből a csendből,

ösztönünk börtönodvából feltör.

Feltör dübörgőn az a parázsló,

magát veszejtő, meg nem bocsátó,

el nem eresztő, eszelős

fojtott kényszerűség,

vérünkbe oltott védtelen hűség.

Az a sikoltó, láncokat oldó,

borzongó óhaj, sunyi, kegyetlen,

emberi szóval nevezhetetlen,

amitől félsz és amitől félek,

amiért élsz és amiért élek.