Sziveri János versei
Ma vie
Rendezzük el, amit elrendezni kell.
Takarítsuk ki e ronda boltot.
A romlott részeket jegyeztessük fel,
lajstromozzunk követ, belet, májfoltot.
A kisebb-nagyobb tételből összeáll
mindig valami szokatlan rendszer -
lágyan, mint a lélek a testből ha elszáll.
Sejti ezt csak a révült gyermekember,
aki voltam, s ki itt nyugszik bennem
holtan és majdan új életre vár -
Miért kizárólagosnak lennem
- dolgunk végeztével a bazár bezár -,
ma sínylem amit a gyermek vétkezett,
a világra hogy előttem érkezett.
Bábel
lengő lófejek a csillagok
csörögnek de én csak hallgatok
mint az üvegcse melyhez kavics ha koccan
széttörik bár meg se moccan
édeskés illatok enyvesednek
könnye hullik téli fenyveseknek
piheg a szelíd karácsony
nőm haja akár a bársony
az éjben eső felesel rólam locsog
járdára zuhog csattog a mocsok
ravasz hó helyett a tűk a vatták
életem az ördögöknek adták
erőlködöm emelkedném - nem lehet
rákgyanús maroknyi fekély a lelet
gatya nélkül fetrengek az ágyon
nem is eszem s párnám lehányom
bőröm alá kesztyűs kézzel nyúlnak
elképzelnek ürgének nyúlnak
33 éves lézengő árva apostol
keserű dolgokba megint belekóstol
talán ez már a végső kálvária
a pohárban tiszta víz várja
hogy e megnyomorító tudást
fölismerjem mint Krisztus Júdást
langyos dallamra ráng a szív
bármit ha szólt most visszaszív
andalítóan lágy húgy csörgedez
töri vállamat a fakereszt
általánosít az intenzív osztály
vidd haza csomagod vidd el amit hoztál
szemed tükrét hagyd csak itt nekem
nélküle értelmét semminek nem lelem
csöndesen beborul szenesedik az ablak
lényem legbenső kuckójába raklak
mitévő legyek szállnak
árnyam körül a szárnyak
és te hallod-e az ócska dallamot
melyre az elmúlásba ballagok
cseppek csöpögnek egyenest az érbe
tápvizet kapok vérért cserébe
megcsapott a halál szele
együtt hálok kelek vele
akár a lepedő rám tapadt -
párna gyötri a hátamat
a nyárfák tűhegyes csúcsa fázik
a megriadt égbe mártózva ázik
nem látni mást a harmadik emeletről
megfeledkezem halkan a leheletről
hőse lettem újra édes Erzsébet
szemérmetlenül költőd versének
hamuszürke gyáva hajnalokon
elszökni tőled bár semmi okom
egyre közeledem a halálhoz
eső esik vagy izzadok talán hoz
valami heveny változást
ez az álom nélküli álmodás
tekintetem mint padlón a szappan
odafagyott oly mozdulatlan
testem láttán elfog a szédület:
romba dőlt bábeli épület
meddig leszek még bőrömnek bérlője
a józanság olykor ráront az élőre
pántolt kobakomból kifelé tolat
a hirtelen fölnyergelt gondolat
annak ki urasan végezheti dolgát
minek megjátszania a szolgát
érdemes-e menekülni innen
gyarlóságomat ha magammal kell vinnem
bestiák sora sürög-forog
egyikük hörög másikuk morog
farkát morzsolva réved a sátán
szőrzete felmered a hátán
szenny nemesíti a lázongó kant
tükörből lesem e bárdolatlant
mint lantokat forgató rozsdás eke
előttem gördül hiányzó kereke
tűvel átdöfött fallosza himbál
láthatja bárki aki csak kint áll
minemű lény ő ha szája habzik
ha magáért hevül ha önmagával bagzik
ó istenem csak ennyit érek
kezeim immár hullafehérek
ablakra tapad a hajnali pára
eleget féltem eltűnök nemsokára
a levegőt köztetek nem sokáig rontom
bőrömön átvilágít a csontom
habzó fellegek leve csorog
kétharmad gyomrom nélkülem korog
félbehagyott mondat annyit sem érek
lángol a bendőm mintha méreg
égne húsom alatt valahol legbelül
hol étkek helyett alvadt vér feszül
most hirtelen természetellenes
kegyelet vagy üdvözülés kellemes
áramlata jár át és lelkemben cirkál
illik-e költőnek hogy ilyesmit firkál
semmi nem igazolja vereségünket
nyakamon az ér már alig lüktet
isten természet történelem
kibabráltatok jócskán velem
a pokolba új lakó költözik
selyembe brokátba gézbe öltözik
nincs szükség metafizikus személyzetre
hogyha halálra vagyunk kiképezve
üregek végén üregek vannak
egyremegy neveznek nősténynek kannak
a pokol csak óriási szálloda
száll ide lelkünk száll oda
új lakó költözik az üres lakásba
felkészítenek az összevarrásra
s miközben testem még földi börtöné
szembogarak gyűlnek a fény köré
huzatban aszalódik az arcom
kire hárítsam saját kudarcom
nincs erő mi bukásom felülmúlja
vereségemnek vagyok féktelen tanúja
megmászom ismét a három emeletet
kihagyva néhány elcsépelt jelenetet
épülök de szellemem tovább rombolom
halálomat türelmesen begombolom
Az éjben eső felesel, rólam locsog -
járdára zuhog, csattog a mocsok.
Lóg az orromból műanyag kábel;
dühöng a szívem, dühöng e Bábel.
Próféciák
nem Páris, sem Bakony:
vér és takony.
Hol a léptek, s a lépték is
csak olcsó recsegés - -
Feledés jár át.
De őrzi a cserép cserepek
szubsztanciáját - - -
és dúl a dal - feldúl.
Fordul a tömeg
szervezeti fantom
agy lendkereke.
(Lehet-e kegyvesztett a vezérürü?)
Röpköd az ürü
lék,
mint szoba-konyhában a legyek.
Falhoz, falon,
s faltól falig: a képlet.
Megállok.
Kovakő szívvel ama teleologikus télben.
Szél rágja a fákat -
s fejemet. Ha kihalok kihalok.
És bennem tér terem.
Megmozdul az enyészet terve.
S minden kihal velem - - -
ha eláraszt a ragyogás,
afféle prófétikus férfigagyogás.
Nem "hízik" rajtam a hús,
dobon szárad a bőröm.
A nyelvet is alig töröm -
s tűröm.
Lelkem az egekben totyog.
S félek, ha hallom, hogy
élek.
Romlik az érték
és értékítélet. Mértékegységet bont
- s asztalt - a báli
gyársereg.
S mint ki fejében hordja végbelét,
döfödi az Ég
a Föld ölét: össze-szét, föl-le.
Nyakig szarban
a tárgyak - - - -
Elfutok, de bevárlak.
Delphoi felé
Delphoi felé az Egressy úton
álmatagon köhögött a troli
benne három vigasztalan proli
én a másom és egy daganat
s szívtuk szívtuk a fogamat
A járványon esetlen eső ropogott
könyvei haszontalan peregtek
akár a könnye felnőtt gyereknek
szelíden ahogy lüktet és hasogat
és s mi hárman fogtuk a hasamat
Békák gyalogos orgonalevelek
fulladoztunk bársony ózonízben
a lézengő nappali özönvízben
hol testünk az utolsó sziget
mikor a lét már magából kivet
És fejünkre dől a katedrális
sejtjeink rendje ha szervezetlen
a troli zötyög a zöld övezetben
s átverünk hárman mindenkit hiszen
legfőbb művemet fű alá viszem