Ady Endre  versei:

Te, akinek annyi szived van,

Ahányat lelked megteremt,

Aki színes kaméleonként

Varázsolsz multat és jelent,

Kinek a szín fényes világod,

Melyet lánglelked áthevít -

Ki tudnád-e vajon nevetni

Egy bús poéta könnyeit?...

Ki tudnád-e vajon nevetni,

Mert úgy imád, mert úgy szeret,

Ahogy nem a színpadon szoktak,

Vagy az életben - emberek;

Hogy szép lelked teremtő lángját

Úgy nem áhítja senki más;

Hogy szerelmét el nem rabolná

Sem távolság, sem megszokás.

Te, aki már ezer élet közt

Osztottad szét a lelkedet,

Elképzeled, hogy egy egész szív

Mást nem, csak tégedet szeret.

Hogy azt, ki a festett világban

Elvesztette önnönmagát -

Egy bús poéta úgy imádja,

Mint az igazság angyalát...

Elhiszed-e egy ismeretlen,

Álmot szövő költő szavát?

Elolvasod szivéből vérző,

Szerelmes, bánatos dalát?

Meg fogod-e szived kérdezni,

Vajon szeretni tud-e még,

Vagy trubadurod megsajnálni

Lelkednek kegy gyanánt elég?...

Szivem szorul a félelemtől

S megrendül a kétség alatt,

Hogy szeretni csak szinpadon tudsz

S magadnak élned nem szabad.

Hogy szíved e rajongó álmon

Csak gúnyolódik, csak nevet...

- Még nem érzéd szivem szerelmét,

Már itt a vég... Isten veled!...

AZ ÉN MENYASSZONYOM

Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,

De elkisérjen egész a síromba.

Álljon előmbe izzó, forró nyárban:

„Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.”

Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,

Csak a szivébe láthassak be néha.

Ha vad viharban átkozódva állunk:

Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.

Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:

Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.

Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:

Boruljon rám és óvjon átkarolva.

Tisztító, szent tűz hogyha általéget:

Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.

Mindig csókoljon, egyformán szeressen:

Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.

Amiben minden álmom semmivé lett,

Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.

Kifestett arcát angyalarcnak látom:

A lelkem lenne: életem, halálom.

Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,

Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.

Együtt kacagnánk végső búcsút intve,

Meghalnánk együtt, egymást istenítve.

Meghalnánk, mondván:

„Bűn és szenny az élet,

Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.”

SEM UTÓDJA, SEM BOLDOG ŐSE...

Sem utódja, sem boldog őse,

Sem rokona, sem ismerőse

Nem vagyok senkinek,

Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mint minden ember: fenség,

Észak-fok, titok, idegenség,

Lidérces, messze fény,

Lidérces, messze fény.

De, jaj, nem tudok így maradni,

Szeretném magam megmutatni,

Hogy látva lássanak,

Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkinzás, ének:

Szeretném, hogyha szeretnének

S lennék valakié,

Lennék valakié.

Karácsony - Ma tán a béke...

Ma tán a béke ünnepelne,

A Messiásnak volna napja,

Ma mennyé kén' a földnek válni,

Hogy megváltóját béfogadja.

Ma úgy kén', hogy egymást öleljék

Szívükre mind az emberek –

De nincs itt hála, nincs itt béke:

Beteg a világ, nagy beteg…

 

Kihült a szív, elszállt a lélek,

A vágy, a láng csupán a testé;

Heródes minden földi nagyság,

S minden igazság a kereszté…

Elvesztette magát az ember,

Mert lencsén nézi az eget,

Megátkozza világra jöttét –

Beteg a világ, nagy beteg…

 

Ember ember ellen csatázik,

Mi egyesítsen, nincsen eszme,

Rommá dőlt a Messiás háza,

Tanítása, erkölcse veszve…

Oh, de hogy állattá süllyedjen,

Kinek lelke volt, nem lehet!…

Hatalmas Ég, új Messiást küldj:

Beteg a világ, nagy beteg!…

1899

VALLOMÁS

Te, akinek annyi szived van,

Ahányat lelked megteremt,

Aki színes kaméleonként

Varázsolsz multat és jelent,

Kinek a szín fényes világod,

Melyet lánglelked áthevít --

Ki tudnád-e vajon nevetni

Egy bús poéta könnyeit?...

Ki tudnád-e vajon nevetni,

Mert úgy imád, mert úgy szeret,

Ahogy nem a színpadon szoktak,

Vagy az életben -- emberek;

Hogy szép lelked teremtő lángját

Úgy nem áhítja senki más;

Hogy szerelmét el nem rabolná

Sem távolság, sem megszokás.

Te, aki már ezer élet közt

Osztottad szét a lelkedet,

Elképzeled, hogy egy egész szív

Mást nem, csak tégedet szeret.

Hogy azt, ki a festett világban

Elvesztette önnönmagát --

Egy bús poéta úgy imádja,

Mint az igazság angyalát...

Elhiszed-e egy ismeretlen,

Álmot szövő költő szavát?

Elolvasod szívéből vérző,

Szerelmes, bánatos dalát?

Meg fogod-e szíved kérdezni,

Vajon szeretni tud-e még,

Vagy trubadurod megsajnálni

Lelkednek kegy gyanánt elég?...

Szívem szorul a félelemtől

S megrendül a kétség alatt,

Hogy szeretni csak színpadon tudsz

S magadnak élned nem szabad.

Hogy szíved e rajongó álmon

Csak gúnyolódik, csak nevet...

-- Még nem érzéd szivem szerelmét,

Már itt a vég... Isten veled!...

KÉT HAJDANI SZERETŐK

Két halottak lent feküdtek,

Két hajdani szeretők.

És feküdtek, csak feküdtek,

Ahogyan azt parancsolják,

Tisztesen, a temetők.

És feküdtek, csak feküdtek.

S arra jött egy régi sóhaj

S megreszkettek frissen ők,

Csontjaik vígan zörögtek,

Egymás felé nyujtózkodtak

Két hajdani szeretők.

Csontjaik vígan zörögtek.

S arra jött egy régi nász-éj

S újból elpihentek ők.

Fehér csonttal szurkos sírban,

Mint valaha, egymás mellett,

Két hajdani szeretők.

Fehér csonttal szurkos sírban.

És feküsznek, csak feküsznek,

De nem úgy, mint azelőtt.

Régi sóhaj, régi nász-éj.

Mikor fognak megbékülni

Két hajdani szeretők?

Régi sóhaj, régi nász-éj.

Szeretném, ha szeretnének

Sem utódja, sem boldog őse,

Sem rokona, sem ismerőse

Nem vagyok senkinek,

Nem vagyok senkinek

Vagyok: mint minden ember: fenség,

Észak-fok, titok, idegenség,

Lidérces, messze fény

Lidérces, messze fény

De, jaj, nem tudok így maradni,

Szeretném magam megmutatni

Hogy látva lássanak,

Hogy látva lássanak

Ezért minden: önkínzás, ének:

Szeretném, hogyha szeretnének,

S lennék valakié

Lennék valakié

Emlékezés egy nyár-éjszakára

Az Égből dühödt angyal dobolt

Riadót a szomoru Földre,

Legalább száz ifjú bomolt,

Legalább száz csillag lehullott,

Legalább száz párta omolt:

Különös,

Különös nyár-éjszaka volt.

Kigyúladt öreg méhesünk,

Legszebb csikónk a lábát törte,

Álmomban élő volt a holt,

Jó kutyánk, Burkus, elveszett

S Mári szolgálónk, a néma,

Hirtelen hars nótákat dalolt:

Különös,

Különös nyár-éjszaka volt.

Csörtettek bátran a senkik

És meglapult az igaz ember

S a kényes rabló is rabolt:

Különös,

Különös nyár-éjszaka volt.

Tudtuk, hogy az ember esendő

S nagyon adós a szeretettel:

Hiába, mégis furcsa volt

Fordulása élt s volt világnak.

Csúfolódóbb sohse volt a Hold:

Sohse volt még kisebb az ember,

Mint azon az éjszaka volt:

Különös,

Különös nyár-éjszaka volt.

Az iszonyuság a lelkekre

Kaján örömmel ráhajolt,

Minden emberbe beköltözött

Minden ősének titkos sorsa,

Véres, szörnyű lakodalomba

Részegen indult a Gondolat,

Az Ember büszke legénye,

Ki, íme, senki béna volt:

Különös,

Különös nyár-éjszaka volt.

Azt hittem, akkor azt hittem,

Valamely elhanyagolt Isten

Életre kap s halálba visz

S, íme, mindmostanig itt élek

Akként, amaz éjszaka kivé tett

S Isten-várón emlékezem

Egy világot elsüllyesztő,

Rettenetes éjszakára:

Különös,

Különös nyár-éjszaka volt.

ŐSZI ÉJSZAKÁN

A szél ha hűvös éjszakákon

Lehűti mámoros fejem,

A te hideg, utolsó csókod,

Az jut eszembe én nekem.

Hiába száll agyamra mámor

S virrasztok annyi éjszakát,

Mindig érzem annak a csóknak

Halálos, dermesztő fagyát.

Ajkad akkor tapadt ajkamra

Utólszor... aztán vége volt...

Talán tavasz sem volt azóta,

Az egész világ néma, holt...

Mikor a szél fülembe sugja,

Hogy csóknak, üdvnek vége van,

A sírból is életre kelnék:

Zokognék, sírnék hangosan!...

FINITA...

Vége van. A függöny legördült,

Komisz darab volt, megbukott.

Hogy maga jobban játszott, mint én?...

...Magának jobb szerep jutott!

Én egy bolond poétát játsztam,

Ki lángra gyúl, remél, szeret --

Maga becsapja a poétát,

Kell ennél hálásabb szerep?!...

Kár, hogy kevés volt a közönség.

Nem kapott illő tapsokat,

Pedig ilyen derék játékért

Máskor kap rengeteg sokat.

Mert e szerep nem most először

Hozott magának nagy sikert:

Volt már olyan bolond poéta,

Aki magának hinni mert...

Én magam e csúfos bukásért

Vádolni nem fogom soha,

Ez volt az utolsó csalódás,

A szív utolsó mámora.

Egy percig újra fellángoltam,

Álom volt, balga, játszi fény;

Megtört egy kegyetlen játékon,

Leáldozott egy lány szivén...

Vége van. A függöny legördült,

Végső akkordot rezg a húr,

Elszállt a hitem, ifjúságom,

Utolszor voltam troubadour...

Eddig a vágy hevéért vágytam,

Most már a hitben sincs hitem,

Ártatlanság, szűzi fehérség

Bolond meséjét nem hiszem.

Vége van. A függöny legördült,

Komisz darab volt, megbukott,

Rám tán halálos volt a játék,

Magának érte taps jutott.

Így osztják a babért a földön,

Hol a szív sorsa siralom...

...Hány ily darab játszódott már le

Ezen a monstre-színpadon?!

HAZA...

Én Istenem, de szomorú utazás lesz.

Úgy reszketek, félek tőle,

Mintha nem is hazamennék,

Hanem messze idegenbe,

Egy szomorú temetőbe...

Abban a kis fehér házban, tudom én jól,

Csak nagyobb lesz majd a bánat.

Hogyha tudnák, mivé lettem,

Gyöngéd szóval nem hívnának,

Előre elsiratnának.

Szegény anyám zokogott a búcsúzáskor.

Sápadt arcát most is látom...

Nem maradtam. A világba

Kergetett sok büszke álmom...

S eltemettem ifjúságom...

Én Istenem, de szomorú utazás lesz.

Úgy reszketek, félek tőle...

Miért nékem hazamenni?...

Az én utam nem hazavisz, --

Egy szomorú temetőbe...

ELVÁLUNK

I.

Elválunk most már. Te is elmégy, én is.

Hogy összeforrott a mi sorsunk mégis.

Engem egy halvány arc űz messze, messze

S neked másutt is én jutok eszedbe...

Elválunk most már, te is elmégy, én is,

Felednél mindent s emlékezel mégis!...

Eszedbe jut majd, eszedbe jut néha

Egy szegény bolond, rajongó poéta,

Ki meg sem csókolt, csókodra se vágyott,

Csak bolond szívvel szeretett, imádott...

Elválunk most már. Te is elmégy, én is,

Felednél mindent s emlékezel mégis!...

II.

Gondolkozom úgy néha, éjszakákon:

Ami történt, egy kész modern regény.

A hősnő már régen túl van az álmon,

A hős pedig -- tán nem is hős szegény.

S miként az öreg Dumas rég megírta:

Kaméliára pénz is kell elég,

Szükség volt a Deus ex machinára

S megjött a Mentor, gazdag és derék.

Enyém aztán a regény többi része,

A tragikum komikummal vegyes...

De ez már csak egy balga szív regénye,

Foglalkozni evvel nem érdemes.

A mámorban akartam elfeledni

Egy mámoros, bolondos, bús regét --

Ugy-e, jó tárgy vón' egy modern regénynek?

Perverzitás, mi lenne más egyéb?!...

III.

De majd, ha egyszer -- valami csodából --

A régi lángot visszanyerhetem,

Megéneklem e szomorú szerelmet,

Akkor tán nem fáj, ha emlékezem...

És szólni fog majd egy lányról a nóta,

Kiről egy balga trubadur dalolt,

Ki eltiport egy dallal telt világot

S ki -- mint a többi -- gyenge, léha volt.

IV.

Elválunk most már. Eladtad a lelked...

Hisz' én mi voltam?... Álmodozó koldus,

Szívvel fizettem csupán a szerelmed!...

Te fényre vágytál. Meglelted a fényt is,

De majd a fényben keresed a lelket --

Felednél mindent, emlékezel mégis!...

A MŰHELYBEN

I.

Kifáradtam...

Nincs erőm a küzdelemre.

Ide vágytam

S itt vagyok én eltemetve.

Ide vonszolt

Valami rossz, nehéz álom --

Szegény anyám!...

Könnyes arcát most is látom!...

Kifáradtam...

Nem ezt hittem, nem ezt vártam.

Csalatkoztam --

Úgy, mint minden ideálban...

Lélek nélkül

Vonszolom a nehéz jármot...

A műhelyben

Így hullnak szét mind az álmok..

II.

Beteljesült. Nem hittem akkor

És most megtörve elhiszem.

Hiába küzdtem lelkesedve!

Itt meg nem értett senki sem.

Küzdöttem balga küzdelemmel,

Szétosztva minden szent hevet;

Ólombetűkbe tördeltem szét

Rajongó, égő lelkemet.

A nótám sem olyan, mint régen,

Kesernyés, fáradt, színtelen,

A műhely nem múzsák tanyája,

Igazi dal itt nem terem.

A régi dal egy-egy akkordja

Úgy néha-néha visszacseng,

Lelkem nem ad választ szavára,

Szívemben kínos, néma csend...

III.

Fáradt vagyok, pihenni vágyom,

Mámoros, lázas éjszakákon

Megöltem lelkem, testemet.

És roskadozva, összetörve

Tovább vonszol valami mégis:

Pihenni nékem nem lehet!...

Egy szikra tán maradt a lángból?...

Valami mégis ide láncol,

Mitől megválnom nem szabad:

Édes méreg, mely testet rombol

S melynek lassan ölő cseppjében

Felolvad minden akarat!...

EGY KOPORSÓ FELETT

A nóta tán virágról szólott,

Mely elfonnyadva hullt a porba...

A rongy-falakra ráborultál,

Zokogtál, sírtál fuldokolva...

A nagy tudat akkor szállott meg,

Hogy, míg meg nem fojt, el ne hagyjon,

A halál akkor jegyzett volt el,

Szegény, rajongó gyermek-asszony!...

A rongy-falakra ráborultál...

Köztük vesztéd el ifjuságod,

A színpadon mosolygó arccal

Temetted a sok fényes álmot;

Kacagtál és daloltál mindig,

Nehogy a szíved megszakadjon --

Oh, be nyugodt, be boldog lettél,

Szegény, rajongó gyermek-asszony!...

JOBB NEM VAGYOK...

Jobb nem vagyok, mint annyi sok más,

Egy beteg kornak dalosa.

Vergődöm az ellentétek közt,

De irányt nem lelek soha.

Magas, dicső eszmék hevítnek,

De elkap a tömegnek árja:

Bennem van a kornak erénye

S bennem van minden léhasága...

De néha, lázas éjszakákon

Lehull előttem a lepel,

Eszembe jut, hány édes álmot,

Hány ideált temettem el;

Reám szakad lelket zaklatva

Egy eltévesztett élet vádja

S egy-egy megtisztult dalba ömlik

Lelkem felújult ifjusága...

JÁZMIN NYITOTT...

Jázmin nyitott a kertetekben,

Kissé regényes, de nyitott.

Talán akkor támadt lelkünkben

Az elválasztó mély titok.

Talán akkor jutott eszembe,

Hogy ámítom csak önmagam

S talán te is másra gondoltál,

Míg rám borultál szótalan...

Eszünkbe jutott mindkettőnknek

Az édes, kínos pillanat,

Mikor szívünk először nyílt meg

A nyíló jázmin lomb alatt,

Mikor nem vágy volt a szerelmünk,

Csak titkos, bűvös sejtelem:

Talán akkor jutott eszünkbe,

Hogy ez már nem a szerelem!...

A MÚLTÉRT

Amikor én rajongó vággyal

Követlek, várlak tégedet,

A múltnak álma száll meg akkor,

A múlt és az emlékezet.

Nem a tied az a rajongás,

Óh, nem a tied az a vágy, --

Csak pillanatnyi édes álom:

A visszatévedt ifjúság.

Zavart, beteg, megtört a lelkem,

Ezer fájó sebet kapott,

Lázas hittel úgy érzem néha,

Hogy tőled várhat balzsamot.

Várlak, követlek, szomjuhozlak,

Te vagy a célom életem...

...Pedig tudom, hogy már a múltat

Nem adod vissza énnekem.

Szerelmi vágy, szerelmi álom

Emléke, fénye űz feléd,

Keresem az elvesztett édent,

Remények, álmok édenét...

Amikor én rajongó vággyal

Követlek, várlak tégedet,

A múltnak álma száll meg akkor:

A múlt és az emlékezet...

A NAGY SZERELEMBŐL...

A nagy szerelemből

Nem maradt meg semmi.

A multat olyan jól

El tudtam feledni:

Nem emlékszem másra,

Csak a búcsuzásra.

Megfogtam kis kezed

Hűséget fogadva,

Kacagás volt nézni,

Hogy meg voltunk hatva

S míg ott álltunk ketten,

Majdnem sírni kezdtem.

Engem a tömegbe

Vitt az élet árja,

Itt meg hamar elszáll

Az ifjukor álma...

Vissza ugyse kapnám,

Minek is siratnám?...

...Megszeretik egymást

Ifjú és leányka.

Tündér-álmot szőnek,

Sírnak is utána, --

Megszeretik egymást

S elfeledik egymást!

Ne búsuljunk rajta,

Nem segítünk rajta.

Józannak kell lenni,

A világ azt tartja.

Régi mese, régi...

Kár róla beszélni!

Tudom, hogy hű hozzám

Jómagad se lettél,

"Álmodozó szívvel

Minek is szeretnél?

Az álmoknak vége,

Nem adnak pénzt érte.

Kalmár szívvel járjuk

Tovább a világot,

Kacagjuk a multat,

Kacagjuk az álmot

S hogyha találkoznánk,

De jól is mulatnánk!...

A nagy szerelemből

Nem maradt meg semmi,

Álmaim olyan jól

El tudtam temetni,

Nem emlékszem másra:

Csak a búcsuzásra...

ÁLMODOM...

Álmodom néha

Szilaj, merész, fájó,

De mégis édes álmokat.

Vihar tör rám

Rémes, talán a mindenséget

Fenyegető vad erővel

S én e viharral

Egyedül, mint egy megkövült szobor,

Szembeállok!...

Álmodom néha,

Hogy minden teremtett

Éltemre tör, haragos átkot

Ordít reám

S én mosolyogva,

Kimondhatatlan büszkeséggel

Várom a harcot,

Melyet egy világ,

Egy egész világ

Esküdt ellenem

S melyet úgy fogadok,

Mint egy aljas lelkű koronás fő

Az udvaroncok porba hulló,

Gyalázatos hizelgéseit!...

...S álmodom néha

A legmerészebb, legszebb álmot,

Dalaim egy világ fülébe zengnek

S hangoztatják a megváltásnak

Szent, égi szózatát

Egy megtévedt nagy világ előtt.

Hangjára hangos, bús zuhanással

Omlik a porba hazug bálványok

Százezere

S avult, buta korlátok,

Melyek elzárták a világot

Egy világtól,

Recsegve dőlnek össze.

S én, míg a pusztulás közt

Jós szemekkel látom,

Mint áll elő egy jobb,

Tisztább világnak

Zöld hajtása a romok közül,

Szívem megnyíl

S fenséges érzés hatja át dalom,

Melynek refrainje

Messze, messze száll

S mint a megváltásnak

Új evangéliuma

Áthatja a világot

E szózat:

Diadal! Diadal!...

...S álmaimból

Otromba zaj riaszt fel.

Köröttem régi minden s undorit.

A megváltásról, a diadalról

Lázas álomban álmodtam csupán...

Szívem teli ugyan,

De mi belőle felsír, felszakad,

Nem egy világot

Ujjáteremtő diadal-ének,

Hanem a lebilincselt erő

Tehetetlen, bús zokogása...

AZUBA

Kigyúlt az égen esti csillag,

Szállong az éjben rózsa-illat.

Valami édes, halk zene

Távolról mintha zengene...

Szerelmes, fájó, bús a nóta:

>>Sirászi kertben nincs már rózsa,

Vérpezsditő, szerelmes éjen,

Olajfa erdőn, hímes réten

Merengve várok, mindhiába...

Ölelni készen, csókra vágyva,

Szomjas szívvel itt kell epednem...

Nem jön; nem jön az én szerelmem,

Hogy szép fejét ölembe hajtsa,

Míg csókra vágy és szomjaz ajka,

Hogy üdvünktől a bűvös éjjel

Megreszkessen szerelmi kéjjel

S az erdő fojtó illatárja,

Míg lágy szellőkön messze szállna,

Mint egy csapongó, égi mámor

Susogna üdvről, boldogságról

Leroskadva egy rózsakerten...

De nem jön, nem...az én szerelmem.

Ez a világ már nem a régi,

Szerelmi tűztől lángban égni,

Hallgatni bűvös éj szavára

Csókért epedve, csókra vágyva

Vonaglani kínos gyönyörbe',

Szeretni mindig, mindörökre --

Nem, nem lehet már... vége... vége!

Szerelmünk ádáz ellensége,

Hideg szívű, kegyetlen férfi

Mért jöttél hozzánk üdvöt tépni?

Szeretni csábít mézes ajkad,

Szerelmi szóra mégsem hallgatsz.

Mért csábítád el hű szerelmem,

Mért kell hiába esdekelnem?

Elepedek egy csókra várva

Magános, csendes éjszakába'...

Mit várok én a régi csókra?

Sirászi kertben nincs már rózsa...<<

*

Ott lenn, a tenger méla partján

Fanatikus beszéd kél ajkán

-- Míg szavára buzgón vigyáznak ---

Az idegennek, a Messiásnak.

Szól. Hangja a varázsos éjben

Majd csengve száll, majd súgva, mélyen.

Arcán ragyog a hitnek pírja,

Minden szava a szívnek írja,

Minden igéje hitet épít

S úgy hallgatják lelkes beszédit

Szép ifjai Palesztinának...

S egy közülök a régi lángnak,

Sok bűvös éjnek áldozatja,

Szép homlokát végigsimítja.

Leborul a Mester lábához,

Poros saruját könnye mossa,

Jövőbe hisz és multat átkoz...

Egy dal sirámát szellő hozza,

A partnál sír, zokog a nóta:

>>Sirász kertben nincs már rózsa<<.

*

Elhal a dal utolsó jajja,

Közelg a hajnal, száll az éj.

Nem dalt hoz a szellő fuvalma,

Melyből epedve sír a kéj, --

Egy őrjöngő, szerelmes asszony

Sír, átkozódik fúló hangon,

Hogy szép teste belevonaglik...

Vad átka lent, a partra hallik:

>>Átkozott légy, Galileai!

Átkozottak, kik benned hisznek!

Szíved kihűlt, szeretni lángtalan

s irigyled a mások gyönyörét.

Hideg ésszel, számítón, kajánul

tőrt vetsz szívére ifjainknak

s balga, hitvány, vad tanaiddal

elcsábitod

Palesztinának legszebb ifjait.

Legyen átkozott őrjöngő tanod!

Nevedben ölje ember embertársát,

tagadja meg szívének vágyait,

sanyargassa testét, lelkét, szivét.

Bilincse légyen mindenik tanod,

sötétben járjon ezredévekig!

Legyen nyomorult!...

Mint amilyenné engemet tevél

s velem annyi rajongó szivet.

Legyen átkozott az a nemzedék,

melyet a te vallásod felnevelt,

hirdesse balgán szeretet szavát,

de szeretni ne tudjon soha!

Vér, szenvedés jelölje lépteit,

annak, aki téged meg nem tagad

s csak akkor legyen boldog az ember,

mikor vallása ismét szíve lesz

s megátkozza a te emlékedet

Galileai!

Légy átkozott!...<<

...A nap feltünt az égen,

Beragyogott egy új, csodás világot,

Sok század mult azóta s most sem tudjuk:

Hogy fogott-e, vagy nem fogott az átok?!...

FÉLHOMÁLYBAN

I.

Ott ültünk némán, édes félhomályban,

Te elmerengve s égő vágyban én.

Álmod hová szállt s kié volt a vágyam,

Titok maradt az, szívünk rejtekén.

Talán a mult viharzott át előtted

S előttem halkan tűnt fel a jelen...

...Neked talán már bántó, kínos álom

S nekem már kínos vágy a szerelem...

Hidd el, mi csupán csaljuk a világot,

Arcunkon is hazug az ifjuság,

Én nem török le illatos virágot

S neked sem kell már soha mirtusz-ág.

Én az álmod szeretném visszahozni,

Te tán szivembe vágyat oltanál --

Küzdünk egymásért hasztalan, hiába:

Köztünk a multnak tiltó romja áll!...

II.

A szívedből egy-egy sóhaj

Átnyilallik a szivembe...

Egyedüli kincs tetőled:

-- Amit adhatsz még nekem --

A szivedből egy-egy sóhaj...

A szívemből egy-egy sóhaj

Átnyilallik a szívedbe...

Oly kevés maradt a multból...

Amit néked adhatok:

A szívemből egy-egy sóhaj...

III.

Ne vádoljunk senkit a multért,

A vád már úgyis hasztalan.

Talán másképp lehetett volna, --

Most már... mindennek vége van!...

Úgy szeretnék zokogni, sírni

A sírra ébredt vágy felett, --

De ránézek fehér arcodra

S elfojtom, némán, könnyemet.

Várunk a csendes félhomályban

Valami csodás balzsamot,

Mely elfeledtet mindent, mindent

S meggyógyit minden bánatot...

Leolvasom sáppadt arcodról

A rád erőszakolt hitet

És megdöbbenve sejtem, látom,

Hogy nem hiszel már senkinek!...

IV.

Nekünk is volt még fiatalos lelkünk,

Mi is tudtunk még hinni valaha.

Ami hevünk volt, mind elfecséreltük

S ami hajnal volt, az most éjszaka.

Te ott a deszkán ki nem oltott vággyal

Hamvadsz el lassan, némán, egyedül,

Én meg, szakítva emberrel, világgal,

Bolyongok árván, temetetlenül.

Nekünk is volt még fiatalos lelkünk,

Magasba vont és így -- a porba vitt.

Megnyugvás útját epedve se leltük,

Szivünkből végképp elszállott a hit...

...Olyan a színpad, mint a lant világa,

Kifosztja lelkünk s lelket mégsem ad --

A boldogságért küzdtünk, mindhiába:

Boldognak lenni nekünk nem szabad!.

V.

Nem jó kép itt az >>őszi napsugár<<,

Mit mi érzünk, nem késő szerelem.

A szerelem nem szánalomra vár

S te szánalomból érzel csak velem.

Én reszketek egyedül elkárhozni,

Magammal vinném beteg lelkedet...

De végzetünkkel mindhiába küzdünk:

Nekünk e g y ü t t még halni sem lehet!...

Párizsban járt az ősz

Párisba tegnap beszökött az Ősz.

Szent Mihály útján suhant nesztelen,

Kánikulában, halk lombok alatt

S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé

S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:

Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,

Arról, hogy meghalok.

Elért az Ősz és súgott valamit,

Szent Mihály útja beleremegett,

Züm, züm: röpködtek végig az uton

Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé

S Párisból az Ősz kacagva szaladt.

Itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupán

Nyögő lombok alatt.

Az én menyasszonyom

Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,

De elkisérjen egész a síromba.

Álljon előmbe izzó, forró nyárban:

„Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.”

Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,

Csak a szivébe láthassak be néha.

Ha vad viharban átkozódva állunk:

Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.

Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:

Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.

Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:

Boruljon rám és óvjon átkarolva.

Tisztító, szent tűz hogyha általéget:

Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.

Mindig csókoljon, egyformán szeressen:

Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.

Amiben minden álmom semmivé lett,

Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.

Kifestett arcát angyalarcnak látom:

A lelkem lenne: életem, halálom.

Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,

Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.

Együtt kacagnánk végső búcsút intve,

Meghalnánk együtt, egymást istenítve.

Meghalnánk, mondván:

„Bűn és szenny az élet,

Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.”

Tort ülök az elillant évek

Szőlőhegyén s vidáman buggyan

Torkomon a szüreti ének.

Ónos, csapó esőben ázom

S vörös-kék szőlőlevelekkel

Hajló fejem megkoronázom.

Nézem a tépett venyigéket,

Hajtogatom részeg korsómat

S lassan, gőggel magasra lépek.

A csúcson majd talán megállok,

Földhöz vágom a boros-korsót

S vidám jóéjszakát kivánok.

Egy ablaka lesz a szobámnak

És arcomon ezer redő

S száz lépésre a temető.

Kis temető a falu alján,

Olyan szelíd s mégis merész:

Holdas éjen szemembe néz.

Hajnalig bámulunk egymásra

S olykor a lelkem is remeg:

Jaj, a temető közeleg.

Engem is visznek titkos szárnyak

S már azt sem tudom, hogy vagyok,

Hogy élek-e? S a Hold ragyog.

Alszik a falu, én virrasztok,

Nézem, nézem a temetőt:

Itt van az ablakom előtt.

Síró, rettegő félálomban

Ezerszer is megkérdem én:

Én szállok, vagy ő jön felém?

Én a Halál rokona vagyok,

Szeretem a tűnő szerelmet,

Szeretem megcsókolni azt,

Aki elmegy.

Szeretem a beteg rózsákat,

Hervadva ha vágynak, a nőket,

A sugaras, a bánatos

Ősz-időket.

Szeretem a szomorú órák

Kisértetes, intő hivását,

A nagy Halál, a szent Halál

Játszi mását.

Szeretem az elutazókat,

Sírókat és fölébredőket,

S dér-esős, hideg hajnalon

A mezőket.

Szeretem a fáradt lemondást,

Könnyetlen sírást és a békét,

Bölcsek, poéták, betegek

Menedékét.

Szeretem azt, aki csalódott,

Aki rokkant, aki megállott,

Aki nem hisz, aki borús:

A világot.

Én a Halál rokona vagyok,

Szeretem a tűnő szerelmet,

Szeretem megcsókolni azt,

Aki elmegy.

Fáradt karokkal és kesergőn

Hideg síneket szoritok

S várom alkonyban a halált

Bábel alatt, rőt, őszi erdőn.

Nem ölelek többé, elég volt.

Nem ölelt vissza, eldobott

Az Élet: én szerelmesem

S dért sírt reám mindig az égbolt.

Élet, Élet: utcák leánya,

Elfonnyadt árván a karom.

Vége. Síneket ölelek

S jön a halálgép muzsikálva.

Már szállnak rám a tüzes pernyék.

Dübörög Bábel szekere

S ifjultan reszket a karom,

Már ölelnék, újra ölelnék.

Élet, Élet. S jön rám-zúdultan

Magtalan álmok bús raja,

Jönnek a nagy vágy-keselyűk,

Jön, jön fekete szárnyu multam.

S megölellek még egyszer, Élet,

Utolsót lendül a karom

S úgy fonódik be görcsösen

Küllőibe a szent keréknek.

Megálljatok, kínok, sebek,

Ne siessetek.

Meghalok én szépen, szabállyal,

De beszédem van a Halállal.

Akarom tudni, mit hozott

A szent átkozott?

Mint gyermekségem idejében,

Elalszom-e, nyugodtan, szépen?

A kis álom engem nevet,

Kerül és nem szeret.

Szép, nagy, komoly, altatlan álom,

Jó barát legyen a halálom.

Várni, ha éjfélt üt az óra,

Egy közeledő koporsóra.

Nem kérdezni, hogy kit temetnek,

Csengettyűzni a gyász-menetnek.

Ezüst sátrak, fekete leplek

Alatt lóbálni egy keresztet.

Állni gyászban, súlyos ezüstben,

Fuldokolni a fáklyafüstben.

Zörgő árnyakkal harcra kelni,

Fojtott zsolozsmát énekelni.

Hallgatni orgonák búgását,

Síri harangok mély zúgását.

Lépni mély, tárt sírokon által

Komor pappal, néma szolgákkal.

Remegve, bújva, lesve, lopva

Nézni egy idegen halottra.

Fázni holdas, babonás éjen

Tömjén-árban, lihegve mélyen.

Tagadni multat, mellet verve,

Megbabonázva, térdepelve.

Megbánni mindent. Törve, gyónva

Borulni rá egy koporsóra.

Testamentumot, szörnyüt, írni

És sírni, sírni, sírni, sírni.

Bolond hangszer: sír, nyerit és búg.

Fusson, akinek nincs bora,

Ez a fekete zongora.

Vak mestere tépi, cibálja,

Ez az élet melódiája.

Ez a fekete zongora.

Fejem zúgása, szemem könnye,

Tornázó vágyaim tora,

Ez mind, mind: ez a zongora.

Boros, bolond szívemnek vére

Kiömlik az ő ütemére.

Ez a fekete zongora.

NEM...

             

Nem, nem hiszek! Mért űzzem én a lelkem

Epedő vággyal bolygó fény után?...

Minden reményem megtört a keserven,

Hisz balga, őrült ábránd volt csupán.

Ne hívj, ne csalj, szerelem szép világa!

Az én világom irdatlan, sötét,

Ezer tavasz s ezer tavasz virága

El nem zavarja fullasztó ködét.

Ne hívj, ne csalj, én nem tudok szeretni,

Lelkem kifosztott, nyomorult, szegény.

Elkárhozástól meg nem váltja semmi

S a te sugárod: őrjöngő remény.

Tűnt ifjuságnak visszajáró árnya, -

Az lettem én... a mult után futok...

Isten hozzád, szerelem szép világa!

Ne hívj, ne csalj, szeretni nem tudok...