Frici-4.rész

AZ EREDETI TÖRTÉNETET AZ ESTIKE HONLAPOM ÁLLATTÖRTÉNETEK ROVATBAN OLVASHATOD. ITT EGY PÁLYÁZATRA IGYEKEZTEM AZ UTOLSÓ RÉSZT ANNYIRA ÁTÍRNI, MEGHÚZNI, HOGY AZ ENGEDÉLYEZETT  KB 10000 KARAKTERT NE LÉPJE TÚL.

 A pályázatra írt bevezető, amit szintén le kellett rövidítsek:

Egy utcán hozzám csapódott két hónapos kiscica igaz történetének befejező részét osztanám meg az Olvasókkal...talán az előzmények nélkül is kerek egésznek találjátok az írást...Annyit azért elmondok, hogy ez az életvidám kis macsek meglehetősen rossz állapotban, megfázva került hozzánk. Így bizony az egymásra találásunk másnapján - hétfőn - már az orvosi rendelőbe vitt az utunk..

***

Meghúzva... a pályázatra..kb,10000 karakterre rövidítve..:

Egy utcán hozzám csapódott két hónapos kiscica igaz történetének befejező részét osztanám meg az Olvasókkal. Frici meglehetősen rossz állapotban, megfázva került hozzánk...így másnap már az orvosnál találta magát..

FRICI 

- Sajnos elég nagy a baj! - közölte az orvos. Valószínű, hogy macskainfluenzás, amit csak ritkán lehet gyógyítani. ..de majd meglátjuk..

Mintha leforráztak volna. Meglátjuk... Az nem lehet, hogy ne gyógyuljon meg!

- Még háromszor kell visszahozni  injekcióra, s reméljük minden rendben lesz! - búcsúzott el az orvos.

    Az elkövetkező napok mozgalmasan, és feszültségben teltek. De Fricikém már a kezelés napján megmutatta, hogy nem akármilyen fából faragták!

Csalánba nem üt a ménkű - szokták mondani. A kis gazfickó pedig felért egy csokor csalánnal.. Vele mégsem lehetett betelni. A reggelek ezután hajnalban kezdődtek.

   Négy órakor nedves orrát szokásához híven a fülemhez dörgölte, s addig dorombolt, amíg simogatni nem kezdtem csillogó, fekete kis hátát. A puszit sem hagyta volna ki! Hiába minden addigi elképzelésem a macska és gazdija közötti higiénikus kapcsolatról! Nem tudtam megállni, hogy csak egy iciri-piciri puszit ne cuppantsak a feje búbjára. (Addig nem is hagyott volna békén.) Ő pedig perdült-fordult, s huss, már röppent is át a másik szobába a kutyámhoz, Dettihez. Fel az ágyra, s ott a hátára fordulva, kinyújtott mancsokkal kellette magát, incselkedett vele. Detti pedig ugrált körülötte vidám farkcsóválással, oda-odakapott a fejéhez, olykor a szájába kapta, mintha a kölyke lenne. Felkapta, letette, körbenyaldosták egymás pofiját. Hol az egyik, hol a másik. Majd Fricikém odabújt a kutya fejéhez, duruzsolt egy sort, - szinte sugdosott neki - majd bevackolta magát Detti füle mellé, mintha valami csodás titkot akart volna elárulni neki.

Ki tudja? Detti biztosan megértette, mert meg-megnyalogatta, s a rá annyira jellemző sóhajtással hagyta, hogy álomba szenderüljenek újra mind a ketten.

   Mióta a kis gazfickó nálunk volt, mintha a dolgoknak a súlya megváltozott volna. Olyan egyszerű és könnyű lett minden. Elég volt csak Fricire pillantanom, s máris tele voltam energiával, vidámsággal.

Mire a reggeli második kávémat felhajtottam a gazfickók, Frici, Mici és Detti  újra körülöttem nyüzsögtek a fejadagjukat várva. A szervírozásnál a sorrendet nyilván az határozta meg, hogy a csapatban ki a falkavezér?.. Így egyértelmű, hogy leghamarabb Frici lakott jól. A kutya kajájából is.. Egyrészt,  mert Mici már szinte anyjaként, vagy testvérként szerette, s eltűrt neki mindent, másrészt a kutyát a dorombolásával simán lefegyverezte. ( Én pedig nem kérdés, hogy behódoltam a kis csibésznek.)

Ha Detti mégis újabb, a számára feltálalt felvágott, vagy más finomság bekebelezésére tett kísérletet Frici rögvest odapenderült, méretéhez mérve félelmeteset fújt a kutya képébe, majd első két mancsával maga felé söpörte a kutya orra elől a kaját.

- Ez az enyém! - vette rettenthetetlenre a figurát, ahogy az amúgy is hatalmas "pápaszemeit" még nagyobbra nyitotta. Azután fél szemmel még mindig Dettit lesve - az újabb rémisztő akciójára készen - mohón felfalt minden falatot. A harci póz alatt Detti türelmesen várta, hogy pótoljam az elrabolt reggeli -, vagy éppen vacsoraadagot.

Frici jó étvágya gömbölyödő, fehérre meszelt pocakján szemlátomást nyomot hagyott, de szüksége is volt a jó kondira. Az első hetekben bár csodás javulásnak indult az egészsége, ez hosszabb távra még nem jelentett garanciát.

Fricire nem lehetett nem figyelni.

   Mint akiben száz ördög bújt meg. Amolyan bűbájos ördögök...

A hajnali röpködései közé új szokást vett fel már az első héten, ahogy jobban lett. Kölyök mivoltát le nem tagadhatóan rohangált órákon át egy papírgalacsinnal - amit legtöbbször a Pakli cigaretta puha dobozából - gyűrtem neki. (Volt ugyan mindenféle cicajáték, labda, s másféle papírból gyúrt galacsin is, de azok - valami érthetetlen okból - mind hidegen hagyták.)

Ezt hamarosan felváltotta a sörösüveg kupakja, amire már nem tudom milyen apropóból focilabda volt festve.

A papírgalacsint néha olyan hévvel pofozgatta, hogy az a levegőbe repült, ahonnan azután púposra görbített háttal,- négy lábbal egyszerre elrugaszkodva a földtől - valami tüneményes pozitúrában kapott el.

   De az igazi, egész életét végigkísérő kedvence a söröskupak lett.

Úgy passzolgatta az első lábaival ezeket a kupakokat, mint egy kis focista. Széklábak között és körül, ajtónyílások alatt át, és vissza. Egyik percben még a lábam alatt sasszézott vele, mire át akartam lépni már öt méterrel arrább a nappaliban cikázott. Mindezt fáradhatatlanul, teljes odaadással. Se látott, se hallott, csak rohangált megszállottan a játékával.

Így amíg Frici focizott én minden dolgomat elvégezhettem, mert nem kellett attól tartanom, hogy a kis gazfickó valami rosszaságot eszel ki megint. Ilyen idegborzoló, életveszélyes mutatványai közé tartozott például az erkélykorlát legkülső peremén, a korlát sarkán ücsörgés légy-, és darázsles céljából.

    Ezt főleg csak a reggeli foci és az esti kötéltáncos mutatványok között művelte. Azaz leszámítva az alvást, s az előbb felsorolt produkcióit, bármikor kiperdült egy kis magaslati levegőt szívni az erkélyre. Alig győztem az erkélyre rohangálni. Arról nem beszélve, hogy még nem is kaphattam le csak úgy a korlátról, mert a hirtelen mozdulattól, vagy hangos szótól, ha megijed, három emeletet zuhant volna!

A csínytevések palettájából ki ne felejtsem a kötéltáncos mutatványait, amit rajtam kívül nem sokan toleráltak volna! ( Én annál inkább. )

   Már olyan egy hónapja élt velünk, amikor az esti, vagy inkább késő esti tévézgetésem elunva elhatározta, hogy elszórakoztat valami újjal. Úgy gondolta, hogyha már a természet nem jöhet fel hozzá a harmadikra, akkor legalább ő megy fel, - na nem a fára, mert az nem nő az emeleten - hanem a függönyre.

Amolyan horgolt csipkére hajazó függönyünk minden olyan lehetőséget felkínált a kis kandúrnak, ami egy belevaló kiscica napi edzéséhez szükségeltetik. Hacsak nem akarja tohonya, hájas macsként leélni az életét. Ő nem akarta. Inkább az esti dorombolásait megszakítva kezdetben csak félig, majd ahogy ügyesedett mindennap feljebb és feljebb mászott a függönyön. Eleinte kicsit idétlenül, bizonytalanul. Közben nyakát kitekerve nézett rám kerek szemeivel:

- Na mit szólsz, milyen ügyes vagyok?!

Fölfelé még igen. De a lejövetel az istennek sem ment olyan könnyen.

Ha nem ugrottam fel időben, hogy kifejtsem, lefejtsem a függönyről - s ez éjféltájban, a tizedik erőgyakorlat után már nem lehetett elítélhető - halk, vékony hangon hármat "füttyentett".  Meglepő, de az a segélykérő hang máshoz nem volt hasonlítható. Nekem annyira tetszett, hogy azután mindig megvártam azt a három füttyöt, s akkor vettem le, miközben korholtam, hogy: - Ejnye Frici! Visszamégy az utcára!

Persze dehogyis engedtem volna vissza! De ő ezt nem tudta, ezért minden függöny igazítás után békítően felszaladt a vállamra, s jött a bocsánatkérő dorombolás a fülembe..

   Ezeket az estéket nem volt egyszerű kipihenni. Nem volt ugyanis mikor. Hajnali dorombolás, éjszakai mászógyakorlatok..

Igazán jól jött most az az egy hónapos szabadság!

Tiszta szerencsém van, gondoltam, hogy most a szabadság alatt hozta a sors az utamba Fricikét.

Azután már a munka is könnyebben ment a cégnél, addigra jobban volt, s nagyjából a házirendet is kapisgálta. Eltelt két hét, s kezdtem azt hinni hogy most már minden rendben lesz. De Frici állapota újra rosszra fordult.  Injekciók jöttek, sorra egymás után.

Én táppénzre kerültem. Soha azelőtt nem jött jobban kapóra, hogy otthon maradhattam. A jó isten segítségével újabb egész napos cicapesztra következhetett. Újabb két hét.

A remény és a reménytelenség hullámzott körülöttünk. Egyik órában még vidáman hancúrozott Dettivel, vagy éppen a rekamié aljában a takarók között bújtak össze Micóval, mint egy kis szerelmes pár. A másik percben az alomtálhoz vonszolta magát, mert egyetlen egyszer sem hányt volna a földre, pedig sajnos ez egyre többször fordult elő.

Amikor jobban lett jött újra hálálkodni, dorombolni, hozzám bújni.

Időnként - miközben a konyhapultnál serénykedtem - a szoknyám alá is felfutott pajkosan, majd amint megszidtam a vállamon termett, duruzsolt egy sort, azután elfutott.

Én ekkor már nap, mint nap akkor is sírtam, amikor betegen is lefutotta a maga kis távját a kedvenc "focijával". Mint aki az utolsó percet sem akarja, hogy kárba vesszen.

Micó cicánk és Detti kutyánk viselkedése is megváltozott. Valahányszor Fricikém rosszabbul lett Detti félrehúzódott, szomorúan bámult a világba. Micó pedig kétségbe esetten Frici körül sündörgött, keservesen nyávogott, vagy féltőn nyalogatta.

Szeptember elsején, reggel fáradtan ébredtem. De csak egy villanásnyit éreztem ezt, mert a másik pillanatban belém nyilallt, hogy Úristen, mi van Fricivel.!?  Idegesen keresgélni kezdtem előbb az ágyamon, hátha a takaró alatt bújt meg.

(Nem is lett volna meglepő, hiszen előző nap kontrasztanyagos gyomorröntgen-felvételt készítettek róla. Fricinek ez a tortúra azonban nagyon sokat ártott. Ezért is pátyolgattam este magam mellett az ágyban. Még jobban, mint máskor.)

Ám reggel nem volt az ágyon. Sőt az egész lakásban sem találtam. Össze-vissza rohangáltam, hívogattam, s rám tört a sírás.

Egy pillanatra megálltam újra a rekamié előtt, s akkor kétségbeesett macskanyávogásra figyeltem fel. Szegény Mica ült a parkettán az ágy sarkánál, és nyávogott.

-Te Úristen! Csak nem?

Sajnos igen. Az ágyneműtartóba húzódott vissza az én drága kiscicám, úgy ahogy macskáéknál illik félrevonulni az utolsó út előtt.

Akkor, abban a pillanatban meghalt bennem valami.

Eltemettük a kedvenc takarójával, s azzal a söröskupakkal, amivel olyan felhőtlen boldogan játszott mindig.

Az Élet két csodás hónapját adta nekem ez a kis gazfickó, de a fél szívemet, s a régen elfelejtett reggeli mosolyomat vitte magával az égbe. Én mégis örökké hálás vagyok sorsnak, hogy az utamba hozta azon a napon,  és lehajoltam azért a belevaló kiscicáért. Ha visszapergethetném az időt  akkor is lehajolnék újra hozzá, ha tudnám milyen sok bánattal teli, de mégis csodás két hónap vár ránk.

Bár újra lehajolhatnék!