Charles Baudelaire

 Kapcsolatok

Templom a természet: élő oszlopai

időnkint szavakat mormolnak összesúgva;

Jelképek erdején át visz az ember útja,

s a vendéget szemük barátként figyeli.

Ahogy a távoli visszhangok egyberingnak

valami titkos és mély egység tengerén,

mely, mint az éjszaka, oly nagy, és mint a fény,

egymásba csendül a szín és a hang s az illat.

Vannak gyermeki húst utánzó friss szagok,

oboa-édesek, zöldek, mint a szavannák,

- s mások, győzelmesek, romlottak, gazdagok,

melyek a végtelen kapuit nyitogatják,

mint az ámbra, mosusz, tömjén és benzoé:

test s lélek mámora zeng bennük ég felé.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Egy dög    

Meséld el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt,

melybe ma szemünk ütközött:

Az ösvényforduló kavicsos homokágyán

váratlan egy iszonyú dög

nyitotta, lábit cédán magasba lökve,

míg izzadt méreg járta át,

elénk, gúnyosan és semmivel sem törődve,

kipárolgással telt hasát.

A nap sugarai tán azért tündököltek

úgy e sülő szemét fölött,

hogy atomjaiban adják vissza a Földnek

azt, amit az egybekötött.

S e gőgös vázra mint nyiladozó virágra

nézett alá az ég szeme;

a bűz ereje az egész rétet bejárta,

azt hitted, elájulsz bele.

A mocskos has körül legyek dongtak, s belőle

folyadékként és vastagon,

fekete légiók, pondrók jöttek, s nyüzsögve

másztak az élő rongyokon.

S mindez áradt, apadt, mint a hullám, s repesve

s gyöngyözve néha felszökellt;

a test bizonytalan dagadva-lélegezve

sokszorozott életre kelt.

S e világ muzsikált, halkan zizegve, lágyan,

mint futó szél a tó vizén,

nagy mint a mag, melyet a gabonaszitában

ütemre forgat a legény.

A széteső alak már-már nem volt, csak álom,

kusza vonalak tömege,

vázlat, melyet csak úgy fejez be majd a vásznon

a művész emlékezete.

Egy elijedt kutya a szirt mögé lapulva

nézett bennünket dühösen,

sóváran lesve a percet, amikor ujra

lakmározhat a tetemen.

- És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága,

ilyen ragály és borzalom,

szemeim csillaga, életem napvilága,

te, lázam, üdvöm, angyalom!

Igen! ilyen leszel, te, nők között királynő,

az utolsó szentség után,

csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő

s kövér gyom burjánzik buján.

De mondd meg, édes, a féregnek, hogy e börtön

vad csókjaival megehet,

én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm

elrothadt szerelmeimet!    

            (fordította: Szabó Lőrinc)

Őszi ének

I.

Hideg homály borúl szívünkre nemsokára;

tünő nyarunk tüze, ég veled, büszke fény!

Hallom, kopogva hull már házunk udvarára

a fa, s komor robaj döng válaszul kövén.

Lelkembe visszaszáll a tél: kaján s goromba

düh, kín és borzadály, hajszás, kemény robot;

s miként a sarki ég poklán a nap korongja:

jeges tönk lesz szívem, melyen véresen lobog.

Borzongva hallom, a hasábok hogy zuhognak;

ha vérpad épül, az sem ád ily hangokat.

Lelkem torony, amely lassanként összeroskad

az ostromgép nehéz ütései alatt.

S úgy tetszik, míg beföd e zaj egyhangu búja:

koporsót szegez itt nagy-sietve az ács...

Kinek? - Tegnap nyár volt; ez már az ősz borúja!

A nesz rejtelmesen sír, mint halk távozás.

Az albatrosz

Olykor matrózi nép, kit ily csiny kedvre hangol,

Albatroszt ejt rabúl, vizek nagy madarát,

Mely, egykedvű utas, hajók nyomán csatangol,

Míg sós örvényeken lomhán suhannak át.

Alig teszik le a fedélzet padlatára,

A kéklő lég ura esetlen, bús, beteg,

Leejti kétfelé fehér szárnyát az árva

S mint két nagy evezőt vonszolja csüggeteg.

Szárnyán kalandra szállt, - most sántit suta félsszel,

Még tegnap szép csoda, ma rút s röhejre készt,

Csőrébe egy legény pipát dugdosva élcel,

Egy másik sántikál: hé, így röpűlsz te, nézd!

A költő is ilyen, e légi princnek párja,

Kinek tréfa a nyíl s a vihar dühe szép,

De itt lenn bús rab ő, csak vad hahota várja

S megbotlik óriás két szárnyán, hogyha lép.

Ford.: Tóth Árpád