Stéphane Mallarmé

Ablakok

Unván az ispotályt, a búsat, hol a függöny

Sivár fehérje közt avas tömjén lebeg,

S hol a kopár falon csüggedt feszület függ fönn, -

Hátat fordít sunyin a félholt, vén beteg,

S ablakhoz vánszorog: sütkérez teste romja, -

De fő, hogy látja még, ott künn a nap virul!

Fehér haját s aszott csont-arcát vágyva nyomja

Az üveghez, mely a friss fényben ég s pirl!

S szájával lázasan a kék azúrba vájna,

Mint ifjan, hajdanán, ha szítta szép szüzek

Lágy bőre kincseit... míg mocskos lesz a fájva

Tapadó csók nyomán a langy arany üveg...

S ujjong, hogy él, noha testét szent olaj kente

S gyötörték gyógyszerek, kongó órák s a bús

Ágy s köhögés... s ha künn vérzik a naplemente,

Szeme a fénybefult tetőn túl, messze, dús

Arany hajókra lát: az égen, hattyúszépen

Bíbor- s illat-habon aluszik mindahány,

Ringatva sárga, szép villámot dús ölében,

S halk terhük rest teher, csupa emlék talán!...

Így én, utálva már az Embert, kit vad lelke

Boldogság-vályúhoz fetrengni s falni hajt,

S ki egyre szimatol, moslékot merre lelne,

Hogy nősténye egyék és szoptassa a fajt,

Futok s fogózkodom minden ablak-keresztbe,

Hol elfordulhat a lélek az éktelen

Léttől: gyúl az üveg, szűz harmatban feresztve,

Arany hajnalt ragyog reá a Végtelen,

S tükrén angyal vagyok!... és létem halni némul...

- Művészet, Misztikum: oh mind-mind ablakok! -

S új, szebb létre kelek s álmom, dús diadémul

Viszem, egek egén, hol a Szépség ragyog!

De jaj, felémelyeg a szívem így is néha,

E menhelyen, hiszen mégis a Rög az úr!

Orromba bűzöl a Butaság hányadéka

S be kell fognom, mikor legkékebb az azúr!

Oh Én-em, aki fájsz, lehet-e menekülni,

Betörni üvegünk, mit beszennyez a Rém? -

Megszökni, tolltalan szárnyunkkal elrepülni,

- akár zuhanni is, örök terek űrén? -

Tóth Árpád fordítása