Kibédi Ervin versei
AHOGY A NAPOK RÖVIDÜLNEK...
Ahogy a napok rövidülnek
Úgy érzem mintha köd borulna rám,
Ahogy az éjjelek lehűlnek
Mind gyakrabban jut eszembe anyám.
Mit oly sokszor elhalasztottam
Elmondanám, mert úgy érzem, hogy vár
Jóvá tenném mit mulasztottam,
De nem lehet, mert Ő már messze jár.
Ó mennyi mindent nem tettem meg!
Még nem késő, te még megteheted
Megőszülve is maradj gyermek
Mondd meg neki mennyire szereted.
Két keze érted dolgozott csak
Mindennél jobban szeretett
Az éjet is nappallá téve
Óvott téged és vezetett
Míg lehetett, míg lehetett.
Amit akkor elfelejtettél
Talán még jóvá teheted
Hát menj, rohanj és simogasd meg
A téged védő két kezet
Amíg lehet, amíg lehet.
S ha olykor nagyon elfáradtál
Ő hozta vissza kedvedet
Ő tanított beszélni téged
Nyitogatta a szemedet.
Mert szeretett, úgy szeretett.
Most vár valahol megfáradtan
Nem kér sokat csak keveset
Hát szaladj hozzá, mondj egy jó szót
Egy vigasztaló kedveset
Tán még lehet, tán még lehet.
A szíve érted dobogott csak
Amíg belebetegedett
De Ő titkolta nem mutatta
Nem mondta el; hogy szenvedett
Csak mosolygott és nevetett.
Bárhol is vagy, hát fordulj vissza
Az ember másként nem tehet
És csókold meg amíg nem késő
Azt az áldott édes szívet
Ha még lehet, ha még lehet.
Emlék
Pár évvel a nagy háború után
Vettem egy kutyát a sintértelepen.
Mikor a ketrecéből kiengedték
Csak futott körbe-körbe, sebesen,
Mint aki nem hiszi, hogy szabadul.
Majd leült s üvölteni kezdett vadul.
Üvöltött fájdalmat és szabadságot.
Harapást, bocsánatot, haragot
S kétségbeesve üvöltöttek hozzá
a rács mögött bent maradt rabok.
Üvöltötték a kínt, a bűzt, a rácsot,
a halálfélelmet, hogy iszonyú
a drót, ami a bőrükbe vágott
s az életüket, mi oly szomorú.
Az odavetett dögletes kemény húst,
az ihatatlanul büdös vizet,
a bordatörő, számtalan sok rúgást
s az embertelen emberkezeket.
Csupa szomorú és ismerős dolgot
panaszolt az üvöltés dallama,
mintha egy történelemkönyvből szólott
volna múltunk megidézett szava.
Aztán lassacskán néma, süket csönd lett,
Lecsillapult a rémes hangzavar.
Majd lábamhoz simult, mintegy jelezve,
hogy tőlem menekülni nem akar.
És elindult velem a szürke sárban
a városszéli félig-utakon
egy darab spárga volt csak a nyakában
és mindkettőnkben nagy-nagy nyugalom;
És még sokáig én voltam neki minden
Ő boldog volt, okos vidám, szabad
- gondolatom kutatta szemeimben;
s én hordtam neki a nagy csontokat.
De elparancsolt mellőle az élet,
hogy hová tűnt el, nem maradt tanú
és biztos tudom, hogy ő már azóta
csak kutyapor és csak kutyahamu.
Ó, láttál már szemeket a rács mögött?
Jártál már kint a sintértelepen?
A reménytelenség, a kétség között
Gondolkoztál már néha ezeken?!
Most süt a nap és úgy ragyog az élet,
a jövő kép csak csupa remény.
A szomorúságra itt semmi szükség
és boldog az, kinek szíve kemény.
De ne mosolyogj, ne nevess ki érte,
Hogy megint állatokról szól dalom,
különben, az sem bántana, ha gúnyolsz,
én ezért még a gúnyt is vállalom.
Tudom, hogy sok más baj is van e korban;
Éhség, betegség, nyomor, háború,
A boldog gyermek kevés a világon
S még mindig nagyon sok a szomorú.
Hát munkálkodj az emberek jólétén
és sorsuk majd biztosan földerül.
De ne menj el a hű állatok mellett,
ne hagyd el őket érzéketlenül.
Bizony, ha nem tudod megérteni
egy kóbor kutya halódó nyögését,
Óh, mondd meg nekem; akkor hogyan tudnád
enyhíteni az ember szenvedését.