Kibédi Ervin versei

AHOGY A NAPOK RÖVIDÜLNEK...

Ahogy a napok rövidülnek

Úgy érzem mintha köd borulna rám,

Ahogy az éjjelek lehűlnek

Mind gyakrabban jut eszembe anyám.

Mit oly sokszor elhalasztottam

Elmondanám, mert úgy érzem, hogy vár

Jóvá tenném mit mulasztottam,

De nem lehet, mert Ő már messze jár.

Ó mennyi mindent nem tettem meg!

Még nem késő, te még megteheted

Megőszülve is maradj gyermek

Mondd meg neki mennyire szereted.

Két keze érted dolgozott csak

Mindennél jobban szeretett

Az éjet is nappallá téve

Óvott téged és vezetett

Míg lehetett, míg lehetett.

Amit akkor elfelejtettél

Talán még jóvá teheted

Hát menj, rohanj és simogasd meg

A téged védő két kezet

Amíg lehet, amíg lehet.

S ha olykor nagyon elfáradtál

Ő hozta vissza kedvedet

Ő tanított beszélni téged

Nyitogatta a szemedet.

Mert szeretett, úgy szeretett.

Most vár valahol megfáradtan

Nem kér sokat csak keveset

Hát szaladj hozzá, mondj egy jó szót

Egy vigasztaló kedveset

Tán még lehet, tán még lehet.

A szíve érted dobogott csak

Amíg belebetegedett

De Ő titkolta nem mutatta

Nem mondta el; hogy szenvedett

Csak mosolygott és nevetett.

Bárhol is vagy, hát fordulj vissza

Az ember másként nem tehet

És csókold meg amíg nem késő

Azt az áldott édes szívet

Ha még lehet, ha még lehet.

 Emlék

Pár évvel a nagy háború után

Vettem egy kutyát a sintértelepen.

Mikor a ketrecéből kiengedték

Csak futott körbe-körbe, sebesen,

Mint aki nem hiszi, hogy szabadul.

Majd leült s üvölteni kezdett vadul.

Üvöltött fájdalmat és szabadságot.

Harapást, bocsánatot, haragot

S kétségbeesve üvöltöttek hozzá

a rács mögött bent maradt rabok.

Üvöltötték a kínt, a bűzt, a rácsot,

a halálfélelmet, hogy iszonyú

a drót, ami a bőrükbe vágott

s az életüket, mi oly szomorú.

Az odavetett dögletes kemény húst,

az ihatatlanul büdös vizet,

a bordatörő, számtalan sok rúgást

s az embertelen emberkezeket.

Csupa szomorú és ismerős dolgot

panaszolt az üvöltés dallama,

mintha egy történelemkönyvből szólott

volna múltunk megidézett szava.

Aztán lassacskán néma, süket csönd lett,

Lecsillapult a rémes hangzavar.

Majd lábamhoz simult, mintegy jelezve,

hogy tőlem menekülni nem akar.

És elindult velem a szürke sárban

a városszéli félig-utakon

egy darab spárga volt csak a nyakában

és mindkettőnkben nagy-nagy nyugalom;

És még sokáig én voltam neki minden

Ő boldog volt, okos vidám, szabad

- gondolatom kutatta szemeimben;

s én hordtam neki a nagy csontokat.

De elparancsolt mellőle az élet,

hogy hová tűnt el, nem maradt tanú

és biztos tudom, hogy ő már azóta

csak kutyapor és csak kutyahamu.

Ó, láttál már szemeket a rács mögött?

Jártál már kint a sintértelepen?

A reménytelenség, a kétség között

Gondolkoztál már néha ezeken?!

Most süt a nap és úgy ragyog az élet,

a jövő kép csak csupa remény.

A szomorúságra itt semmi szükség

és boldog az, kinek szíve kemény.

De ne mosolyogj, ne nevess ki érte,

Hogy megint állatokról szól dalom,

különben, az sem bántana, ha gúnyolsz,

én ezért még a gúnyt is vállalom.

Tudom, hogy sok más baj is van e korban;

Éhség, betegség, nyomor, háború,

A boldog gyermek kevés a világon

S még mindig nagyon sok a szomorú.

Hát munkálkodj az emberek jólétén

és sorsuk majd biztosan földerül.

De ne menj el a hű állatok mellett,

ne hagyd el őket érzéketlenül.

Bizony, ha nem tudod megérteni

egy kóbor kutya halódó nyögését,

Óh, mondd meg nekem; akkor hogyan tudnád

enyhíteni az ember szenvedését.