Szőcs Kálmán
Megszokom
Megszokom lassan a régi szidalmak
Mindenik szép kicsi változatát,
Bamba tanárok ím főnökök rajtam,
Írni tanítanak újra, s a fák
Újra kinyílnak, ó, mégis tavasz van!
Megszokom lassan a szótalanságot,
És ugyanúgy a hiába-dumát,
Verstelen éjem is megszokom egyszer,
Utamon mindig egy patkány fut át.
S végtelen éltem is megszokom tán.
Mert figyeljetek ide: megszoktam, hogy nincsen anyám.
Megszoktam, hogy akárhányszor megírom, senkit sem érdekel.
Megszoktam, hogy egyetlen szerelmem, aki úgy csókolt,
mint örvény a papírhajót, most mást ölel, és őt más öleli.
Megszoktam azt is, hogy letagadjam. Megszoktam
írógépemet és tollamat is, bűneim részeseit,
megszoktam, hogy van feleségem és nincs szeretőm.
Megszoktam mindenik tébolyult gondolatom,
megszoktam azt is, hogy tökfejű bohócok mikor verset
írnak, hódol a cirkusz és hódol a többi bohóc.
Megszoktam intelmeket és fenyegetést, fájdalmaim is
megszoktam, melyek rám ballagnak hajnal felé
(gyomor, máj, fej, hidegrázás, félelem), megszoktam
már minden alattomos orvosságot, a világot is.
S oly furcsa, hogy pont most nehéz élni tovább.
Megszokom, megszokom, megszokom lassan
Vétkeim, álmaim és tudatom.
Máris egy levelet írok, így kezdem:
Kedvesem, élek még és tudatom,
megszoktam mindent már, úgy, ahogy mondtad,
ízlik az étel, a fegyver kevés,
gyermeked is lesz majd, szólj néki rólam.
Megszokni könnyű, csak élni nehéz.
Világos ablak
Világos ablak fönt a tornyon,
költő lehet mögötte, vagy álmatlanul,
lengén lépkedő menyasszony,
kiért már nem jő soha vőlegény.
Világos ablak fönt a tornyon,
a nép alulról rajongva odanéz,
éjjel is világit, értünk, értünk,
értünk dolgozik ott valaki.
S mint a selyemhernyó - szövi
a holnapot. Lepkeszárnyú hírnév,
hímpor, ilyesmi lesz belőle,
de éjjel van, s világos az ablak.
A nép rajongva odanéz,
értünk dolgozik ott valaki,
és kong az éjfél, csak az idő pontos
a lámpát égve felejtette valaki.
Istenem, telefonálj!
Napok óta vagyok némaságban,
nem beszélek senkivel, hát senki
sem beszél velem,
motorzúgás és benzin a világ,
némán égnek lelkem pattanásai
esténként, a piros petúniák.
Gyűlöltem azokat ott kint, és mégis
bánt, hogy nincsen hírem róluk,
elbújtam, de lesem, hogy csenget-e
valaki. Magány van és alku van,
nem teszem ki a tejesüveget, hogy a hölgy
rám kopogjon reggel: "Bocsánat, uram."
Emberhang kellene, az kellene,
amit utálok. Amire példa nincs, s mire
már nem lesz mentség. Kiáltanom kell,
tornyomban nincsen már harang,
várom hát, hogy a kagylóban, ott az
ajtó mellett, szelíd csengetés után
megszólal a hang.