Jékely Zoltán: Apa-váró

Kapuban állva, kisfiu, mezítláb,

piszkál lábujjal százlábut, gilisztát;

hosszan bámul pókhálót, hangyajárást,

hogy könnyebbé bűvölje azt a várást…

És végre csengő, áldott kis-harangszó,

megváltón s meg-megszázszorozva hangzó,

hogy elfeledkezik minden bajáról!

Mert a Kollégjum kapuja kitárul,

s az utca végén, fölnyesett, nyakigláb

akácok alján ott-terem, akit várt,

és jön-jön, hosszú léptekkel sietve,

hóna alatt száz dolgozat-füzettel.

Olyan nagy már, az árnyékból kibomlón,

mint egy órjás, tán ő maga a templom;

elől keskenyre gyűrt vadászkalapja

magasabb, mint a nagy torony sisakja –

És elborítja, mint valami felleg:

mily pöttöm ő roppant alakja mellett!

S most lehajol s félkarral ölbekapja:

az Isten, olyan erős az Apja.