MEGJELENT  VERSEIM

A  Verselő Antológia 2009. kötetben megjelent verseim:

Vak szerelem

Nélkületek

Utolsó ölelés

égszakadás

...gyere ölelj!

futnak a napok

/Megjelent:  2009. december közepén./

A  "Megbúvó Csillagok"  kötetben a  Poet portál felkérésére két verssel vagyok jelen:

egy szál cigaretta

Megbúvó csillagok

/Megjelent: 2010. február /

ARANYCERUZA

 SZÁZ RAJZ ÉS GONDOLAT AZ EMBERRŐLcímű antológia

egyik művénél  a

Vak szerelem c.

versemből  idézet jelent meg:

http://aranyecsetpalyazat.gportal.hu/

A Héttorony antológia 2010 kötetben  - Szerkesztők ajánlására - megjelent verseim:

álmomban minden más volt

magamban dúdolok

/Megjelent: 2010.november/

Poet Évkönyv2010:

Az én Anyám

/Megjelent: 2010. december/

Magasztos ihletések - Édentől Keletre gondozásában -:

évszakok

/Megjelent: 2011. nyarán../

Ködlepel - DéeMKá gondozásában -:

kicsit még veled

Simogató

Megjelent: 2010. december

Vak szerelem

Szememmel nem látlak, te drága,

de pórusaimban anyám keze,

ahogy remegő ujjait vezette

arcomon, s a tárgyakat

sorra adta:

Legyen szemed a kezed!

A megismerés fegyverét

ujjredőimbe karcolva

így ismertem meg a világ felét.

Isten csak ezt adta nékem

útravalónak.

Nem tudom, miért volt hozzám

ilyen kemény?

Bár küldött melléje lágy trillákat,

zajt, zörgést, és kedves hangokat,

de a vágtázó lovak, a vonat zenéje

mégis alaktalanul háborgat.

Az illatokkal is együtt élek,

s képzelnék hozzá tárgyakat,

de az élettelen, fémes valóság,

szívembe markol, és felkavar.

A világot sohase láttam.

Nehéz értened, ez mit jelent!?

Az a szó, hogy "láttam ",

számomra a semmi,

csak a tapintható jelen.

A millió érintésben

annyi minden

másoknak hiábavaló,

de nekem ez adja

a bizsergő vágyat,

a szenvedést, a botlást,

s mindazt,

ami az életben jó.

Szememmel nem látlak, te drága,

de érzem, hogy itt vagy most is velem!

Érzem minden porcikádat,

nekem te vagy az élet,

te vagy a szemem!

Nekem illat vagy! Bársony!

Édes íz, dorombolás!

Lehetsz szép, vagy akár csúf másnak,

oly mindegy!

Nekem te vagy az egész világ!

Nekem téged adott az Isten,

- gálánsan fukar sorsomért -

ki nem tudja, hogy a vak szerelem

a nemlátónak

nem pusztán két szó,

de maga a sötétség és

maga a remény!

Nélkületek                                                                                              

(Szüleim emlékére)

A hó puhán omlik el, s vastagon.

Meleg takarója alatt szunnyad egy sírhalom.

Kemény rögök alatt pihennek csendesen,

Csak a lelkemben vannak itt, míg csontjaik odalenn.

Repedezett, kopott fejfák őrzik a nevetek,

Agyamban vibrál a bánat, s a kegyelet.

Emlékképek kúsznak a hidegben felém,

A szeretet megmaradt, de elfogyott a remény.

Mennyi támaszt, csodát, szeretetet adtatok,

De nem voltam ágyatoknál AKKOR, csak a kínzó fájdalom!

Mennyi mosoly törölte le régen arcomról a könnyeket,

S mennyi fájdalmat titkoltatok el, megóva engemet!

Hány ölelés adott újra erőt nekem,

S hány kedves szó simogatta gyermeki szívem?!

Hány pillanat, mit újra megidéznék,

S hány kimondatlan kérdés, mire most felelnék?!

Mellettetek fáradt, öreg sírkő támasztja a földet,

Oly árván, ahogy én, a semmibe réved.

Fájó szívem az idő sem gyógyítja,

Fájó lelkemnek az elmúlás gyógyírja?..

Tégy csodát Teremtő! Adj szívemnek erőt!

Erőt az elválásra, erőt a megnyugvásra!

Agyamnak tiszta képet, lelkemnek könnyű létet!

Rám törő rémképek, nem is volt emlékek,

Rossz álmok, mikre éjjel feleszmélek,

Vétkem, ami nem volt, s mégis mindig érzem,

Tűnjenek, s helyüket szívemben töltse be

Az elbocsátó végtelen SZERETET.

Így.

Nélkületek.

Utolsó  ölelés                                                                                                        

Vér és hamu lassan száll le, s a szív csak nem csitul.

Mély kék fátylán, éjféltájt már a Hold elővonul,

Könnyes ágyán, felhőpárnán villám járja át,

Sajgó vállát meg-megrántván kúszik, megy tovább.

Milliárdnyi csillag között aranyló fényözön:

Csillámporos égboltra fest csóvát egy üstökös.

Megtört fényű holdsugárra gyermekszem tapad,

Nem fogja fel, nem érti meg a vér miért reá ragad?

Bomba tépte két kezét az égre nyújtaná,

S szinte látja, szinte érzi ott fenn várnak rá.

Menne már, mert fájdalmát csak anyja értheti,

Menne már, de apja él és dehogy engedi.

Imádkozva egyre csak egy kis csendért könyörög,

Imádkozik, ne hallja már ahogy fenn az ég dörög,

Ne hallja a haláltusát, bombarobbanást,

Testvérei nyöszörgését, apja sóhaját.

Imádkozik, hogy útja végén az anyja várjon rá,

Hogy két karjába kapva ott, fenn enyhítse bánatát.

Két karjával - ami már nincs - átölelné őt,

S letörölné anyja arcán a leömlő könnyözönt.

égszakadás                                                                                                

lágyan libben a ligetben

a liliomok kis szoknyája

kócos avart kavar hamar

szellő úrfi s a nyomában

vihar veri tekergeti

őszbe fordult rozsdás erdőt

terelgeti elpihenni

mélyen csüngő sötét felhőt

Cseperésző csöppnyi csillag

milliói kergetőznek

kerekedő zivatarnak

dörgése közt versenyeznek

villám villan, a veremben

rókakölykök félve bújnak

varjúsereg a tarlóról

- tán nem késő ? - messze húzna

bújna szarvas , őz, a suta,

nincsen rejtek, nincsen hova

béka brekeg, birka béget

akol mélyén szép az élet

levél alól les ki, lapul

rovar, bogár, és a kis nyúl

búbos banka - üregében -

harkály helyén ül szerényen..

zivatar jött, zengett, zúgott

haragos széllel elhúzott

nyomában már vadkan matat

anyjával meg malac szalad

csicserészni kezd sok madár

- napsütésért csacsog imát -

nyuszi szőre már nem csapzott

Napnak fénye rajta ragyog

lágyan libben a ligetben

a liliomok kis szoknyája

táncra perdül pillesereg                 

önfeledten, nincs ki bántsa

tábor felett gyerekkacaj

messze hangzó

muzsikája

életre kelt minden alvót..

..gyere, ölelj!                                                                                          

Gyere öleljük át

az egész világot,

mint hegyek ölelik

zöldellő síkságot,

mint tavat a ligetek,

Alpokat hósátor,

mint homoktenger

a kínzó forróságot!

Mint fák lombja

öleli a búvó madarat,

kánikulában

a gyötrő napsugarat!

Mint sóhaj öleli át

a titkolt vágyat,

mint szemed öleli

az aranyló tájat!

Ölelj úgy,

hogy minden' beleférjen:

aggastyán, kamasz,

szegény, szerencsétlen!

Beteg édesanyád,

szerető férjed,

apád gyötört teste,

óvó feleséged,

gyermeked, barátod,

szerelmed, s szomszédod!

Ne nézd hova való,

csak add ölelő karod!

Hagyd, hogy azt érezzék,

nincsenek egyedül.

Az egész világ ma egy

ölelésbe merül.

futnak a napok                                                                                        

csak futnak a napok egymás után

bársonyos léptekkel nap nap után,

hetekből halmoznak hótalan hót,

triumvirátusból négy ad egy jót...

futnak a napok egymás után,

hallgat a tücsök, fecske sincs már,

nem surrog éjjel zöld lombú ág,

délre húzott a vándormadár

rövid az este, a dal elcsitul,

pityókás vendég hazaindul,

fonnyad a fűben a réti virág,

víz után vágyott, szárad a szár

erdei padon egy szürke veréb

nem talál magot, morzsát remél,

sás között béka ül, már nem vidám,

hideg az éjszaka, szökik a nyár

aszú szemekben arany rekedt,

dolgos kezektől kincs lesz neked,

telik a hordó, csordul a lé,

jó magyar bornak minek cégér

táncol az avar, szélzene jár,

felkap egy halvány reménysugárt,

lengeti haját a napkorona,

bágyadtan néz be a kis fasorba

csak futnak a napok egymás után,

tükörbe néznem kár is talán,

rezdülő vágyak rozsdafalán

karcolom mélyre a nyár illatát

egy szál cigaretta

Édesapám emlékére.

egy szál cigaretta szád sarkában

kínokba vegyült morfium vágy

tétova lépted,- télutón végzed -

fájdalom szülte mostoha ágy...

szemed tört fénye pislákol, s kérted

ne kínozzon már  a halál tovább

csöndesen éltél, - még kőbe sem vésték

mégis megőrzöm  minden szavát -

sírköved felett, ha füst száll és lebeg

szívom titokban a békepipát

futottam tudod, mert nem hagyott nyugtot

lekéshetem én és nincs már tovább

rohantam volna, de nem értem oda

reszketett szívem, hogy eltávoztál

azóta mondom, nincs soha nyugtom

örökre elmaradt a kézfogás...

"MEGBÚVÓ CSILLAGOK"

a Hold a Földdel körbe-körbe

örök táncot lejt miközben

milliárdnyi csillag fénye

útnak indult ezer éve

fényük még a végtelenben

sziporkázik néma csendben

hozzád mire megérkezik

eredeti nem létezik

gondolatod suhan vele

-álmaidnak  vágy a neve-

versenyre kel képzeletben

 a ritka pillanatok reménye

a megbúvó csillagok fénye

álmomban minden más volt

ma álmomban minden más volt

lábam elé hevertek a hegyek,

csak lépegetni kellett rajtuk,

s nem féltem, hogy leesek

ma álmomban minden más volt

táncra kért a rohanó, kósza szél

lábam sem éreztem, hogy fájna

szálltam vele könnyedén

ma álmomban minden más volt

megtaláltam mindent, mi elveszett

 virágokkal fontam körbe

hogy örökbe eltegyem neked

ma álmomban minden más volt

gyöngyként gurultak a könnyek szerteszét

 mosoly omlott rá a tájra

ahogy szivárványt kacagott a fény

ma álmomban minden más volt

átöleltek az évszakok

a hópelyhekből rügyek fakadtak

s illatoztak szikrázó jégcsapok

ma álmomban minden más volt

fátylat takart rám az Isten

s én engedtem, hogy egy érintése

csillagokkal engem is behintsen.

Magamban dúdolok                                                                                             

már szerény marokkal

szór  csillámport a vágy,

fekete köpenyben ázik,

könnyek közt zihál,

kétes gondolatokat szül

a pillanat,

hiába a törekvés,

a szó üres  marad.

a fűszál hegyén

harmatcsepp sem leszek,

gyöngysorrá

hiába fűz a képzelet,

alkonyi fénnyel

sem hozok csodát,

visszafogottan dúdolok

magamban tovább...

   Az én Anyám                                                                                       

Az én anyám  virág volt a réten.

Szellő simította minden hajnalon.

Harmatban fürdött az illatos szélben.

Nap ölén nőtt fel, attól ragyogott.

Az én anyám  virág volt a réten.

Bársonyos szirmán élet zümmögött.

Szivárványból szőtt színeket az éjnek,

a csillagfényben némán tündökölt.

Az én anyám  nem vágyott rózsa lenni.

Szebb volt annál, mert ő volt az anyám.

Nem csábította más vidék, más élet,

bár örökké égett benne a  honvágy.

Az én anyám  virág volt a réten.

Most is ott él a kéklő ég alatt.

Szirmait már nem bontja ki a rétnek,

de minden virágnak ő az illata.

évszakok

fehérbe álmodtad magad

s a hóvirágok között

megbújva hoztad a tavaszt

a dús fürtű orgonák

tiszta illatában

oldódtál bele a mély lilába

hogy lebegve fordulva

magad után húzd

mint sarki fény

vibráló szentjánosbogarak

egész seregét

s mára ringó búzatáblák

aranyát szőhesd a világ köré

fehérbe álmodtad magad

bár tudtad elmúlik a tavasz

a forró nyár után

az ősz mesél regét

a hulló száraz levelek

befedik majd a kertedet

s a téli csípős fagy is soká'

lesz nálad kéretlen vendég

de ma még ringó búzatáblák

aranyát teríted magad elé

s minden éjjel

patyolat lepedőd szegletén

magadra kulcsolod szerelmed

fehérbe álmodott cirógató kezét

kicsit még veled

Csak egy résnyire hagyd nyitva az ajtót!

Még engedd be halkuló szavam!

Nem üvöltve köszönök rád, nem lesve.

Szótlan széllel hordozom magam.

Kopognom se kelljen!

Kezem fagytól még ne legyen jéghideg!

Ifjú lelked már más úton barangol,

de egy résnyire hagyd nyitva az ajtót,

szívem!

Az ősz rozsdabarna színeit kóstolja az éjfél,

mézízű álmaim sodorják fellegek,

szememben őrzött megannyi fénykép,

életszilánkok, fakuló sebhelyek.

Már erőtlen karom ölel dérlepte fákat,

madarak dalt idéznek hangtalan,

de te halld meg a csendet is a kiáltásban!

Ugye nem hagysz magamra,

kisfiam?

A tűnő idő lassan odakint marasztal.

Én várok. Szavam sincs. Reménykedem.

Tudom, ha kell újra kitárul, de addig

csak egy résnyire hagyd nyitva az ajtót,

gyermekem!

Simogató

Zsefy Zsanett