Kosztolányi Dezső versei

Csillagok

Ma téli pompafényben felkelétek, 

aranysugárotok a hóra hull, 

hadd nézem a fényt, oly rövid az élet! 

Holnapra már tán ott leszek alul, 

s ti így ragyogtok épp a téli esten, 

nem tudva rólam, öntudatlanul. 

Nyom nélkül itt mért kell mélységbe esnem, 

mért rontja szét a sorsveszély a jót, 

mért nem marad fenn eltünő nevem sem, 

ha egykoron a sírba roskadok -?? 

Feleljetek, hatalmas csillagok!

Az ismeretlen, végtelen temetőben

Az ismeretlen temetőben 

én, ismeretlen, kósza lélek, 

keresztek közt, gyászdalt dalolva 

virágosan megyek az éjnek, 

s sírok: ki tudja, miért, miért nem? 

Megsápadtam, míg ideértem. 

Zörömbölök fekete lámpán, 

följajgatom a síri alvót, 

véres pipacs zizeg nyomomba, 

és szertartásosan lehajlok 

az ismeretlen sírhalomra, 

mint hogyha anyám sírja volna. 

Valami űz, valami kerget, 

hogy legyek a múlt folytatója, 

egy ismeretlen, bús halottat 

keresek már egy élet óta. 

Kezem elszáradt koszorút fon 

s az alvó gyertyát lángra gyújtom...

Ne hidd, hogy...

Ne hidd, hogy a világ ma boldog,

mert a piacon pár nevet.

Sötétbe bújnak a borongók,

és ott keresnek menhelyet.

A szenvedők sötéten érzik,

nem ez a föld az ő helyük.

Mély árnyba vérzik a kevély szív,

csak az üres forg mindenütt.

Fölszínen ágál a silányság,

ágyára dől a bús maga,

eloltja csendesen a lámpát,

s rádől sötétlő bánata...

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: A SZEGÉNY KISGYERMEK PANASZAI

Mint aki a sinek közé esett...

És általérzi tűnő életét,

Míg zugva kattog a forró kerék,

Cikázva lobban soksok ferde kép

És lát, ahogy nem látott sose még.

Mint aki a sinek közé esett,

A végtelent, a távol életet

Búcsúztatom, mert messze mese lett.

Mint aki a sinek közé esett.

Mint aki a sinek közé esett -

Bús panoráma, rémes élvezet -

Sinek között és kerekek között,

A bús idő robog fejem fölött.

És a halál távolba menydörög,

Egy percre megfogom, ami örök,

Lepkéket, álmot, rémest, édeset.

Mint aki a sinek közé esett.

*

És látom Őt, a kisdedet,

Aki fehérlő ingbe lépdel.

Még lopvalopva rám tekint

És integet szőke fejével.

Arany gyertyácskát tart keze

És este félve ül le mellém.

Hallom kacagni csendesen

S látom alvó fejét a mellén.

Ő a pap, az igaz, a szent,

Bámulom, mint egy ismeretlent.

Gyónok neki és áldozok

És megsiratom Őt, ki elment.

*

A doktor bácsi.

Áldott, aranyember.

Világító, nyugodt szemei kékek.

Komoly szigorral lép be a szobába,

Szemébe nézek és cseppet se félek.

Borzongva érzem biztos ujjait,

Ha kis sovány bordáimon kopog.

Ősz bajusza a fagytól zuzmarás,

Hideg kezén arany gyűrű-sorok.

Oly tiszta és jó. Ő ír medicinát,

Keserűt, édest, sárgát vagy lilát.

Az ő kezéből hull kis paplanomra

Nagynéha egy halvány, szelid virág

Rágondolok, ha szörnyű éjszakákon

Párnáimon oly egyedül sirok.

Ő az egészség és bizonyosság

Titkok tudója és csupa titok.

Gazdag s nyugodt. Nehéz bundája ott lóg,

Prémét szeliden prémezi homály.

De elmegy innen és itthagy magamra.

Szinházba tér, vagy csendbe vacsorál...

Ilyenkor látom őt a páholyában,

Amint valami víg tréfán nevet.

De kék szeme egyszerre elsötétül

S rám gondol, mit csinál a kis beteg?

A béke ő, a part, a rév, az élet.

Jaj, hányszor néztem jó arcába hosszan,

Míg ájuló álomba lengve, árván,

Kis ágyamon, mint egy bús barna bárkán

Ködös habok közt ringatóztam.

*

Ó a halál.

Mi ismerjük csak, pici gyerekek.

Utunkba áll

S könnyes, pityergő szájunk megremeg.

Ó a halál.

A játszótársunk és tréfál velünk.

Rohanva száll -

Ő a fogó - és jaj, jaj, jaj nekünk.

Tépázza gallérunk, ijedve forgunk.

És kacagás közt betöri az orrunk.

Kutakba látjuk, mély vizek felett,

Sötét szobákba kuksol reszketeg

Lepedőben - így mondta épp a dajka -

Kasza van a kezében, csúf az ajka

És fondoran vigyáz,

Mikor rohan az esti láz

S a hőmérőn, ha ugrik a higany

Csontos markába hahotáz vigan.

Övé a bál,

Ő a halál.

Farsangos éjen a nagyok mulatnak,

De kis szobánkban fekete az ablak

Az éjbe kint

Ő ránk tekint.

Mi gyermekek, mi küzködünk vele

S játékpuskánkat fogjuk ellene.

*

Azon az éjjel

Az órák összevissza vertek.

Azon az éjjel

Holdfényben úsztak mind a kertek.

Azon az éjjel

Kocsik robogtak a kapunk alatt

Azon az éjjel

Könyben vergődtek a fülledt szavak.

Azon az éjjel

Égett szobánkba gyertya, lámpa.

Azon az éjjel

Féltünk a borzadó homályba.

Azon az éjjel

Arcunk ijedt volt s halavány.

Azon az éjjel

Halt meg szegény, ősz nagyapám.

Azon a reggel

Csupa rokon jött, sirató nép.

Azon a reggel

Sürögtek az öreg mosónék,

Azon a reggel

Kendővel kötötték fel gyenge állát

Azon a reggel

Búsan vezettek a feldult szobán át

Azon a reggel

Rozsdás pénzt tettek kék szemére,

Azon a reggel

Riadva bámultam feléje

Azon a reggel

Csak hallgatott makacs ajakkal

Azon a reggel

Olyan volt, mint egy néma angyal.

*

Már néha gondolok a szerelemre.

Milyen lehet - én istenem - milyen?

Találkoztam tán véle messze-messze,

Valahol Andersen meséiben?

Komoly és barna kislány lesz. Merengő.

A lelke párna, puha selyemkendő.

És míg a többiek bután nevetnek

Virágokat hoz a bús kis betegnek.

Ágyamhoz ül. Meséskönyv a szeme.

Halkan beszél, csak nékem, soha másnak.

Fájó fejemre hűs borogatást rak.

És kacagása hegedű-zene.

Egy lány, ki én vagyok. Hozzám hasonló.

Különös, titkos és ritkán mosolygó.

Az éjbe néző. Fáradt. Enyhe. Csendes.

Csak széttekint és a szobánkba csend lesz...

*

Este, este...

Árnyak inganak

És bezárjuk ajtainkat

Figyelünk a kósza neszre.

Egy vonatfütty messze-messze.

És a csend jő.

Alszik a homályos éjbe

Künn a csengő.

A divány elbújik félve

Szundit a karosszék.

Álmos a poros kép.

Alszanak a csengetyűk.

Alszanak már mindenütt.

A játékok, a karikahajtók

A szegény tűkör is hallgatag lóg.

Ó a néma csengetyűk.

Az óránk is félve üt.

Alszik a cicánk s a vén szelindek.

Fel ne keltsük - piszt - e sok-sok alvót.

Alszanak a régi réz-kilincsek

S alszanak a fáradt, barna ajtók.

*

A kis mécs.

Az este bús cselédje

Álmosan virraszt az asztalon.

S az olajfoltos ernyőre nézve

Sercegésit búsan hallgatom.

A szobánk kis napja. Álom.

Az arany olaj az árnyon

És a fény folyó arany

Szerteömlő, szótalan.

És a tülke csodapalota.

Távol árnyak lengenek tova.

Csendesen vetik az ágyat

És a párna

Barna árnya

A fehér ajtóra bágyadt.

Félszeg árnyék-figurák.

Mind kevélyek és furák

Egyik a felhőkbe nyargal,

Másik hadonáz a karddal

És a párnát egyre rakjuk,

Ferdül, fordul az alakjuk,

Mit a szorgos fény kimintáz.

Panoráma, esti szinház.

Hordjuk a fehér petrencét

S nő a vánkos furcsa tornya

A kis ajtón - messze emlék -

Hullámozva, ringatózva.

Égig ér már

A kevély vár

Száz alak omol le s újra felkel

És mi szivdobogva nézzük,

Félve sanditunk feléjük

Az éjben rubinpiros fülekkel.

*

Mi ez, mi ez?

Szűz Mária,

Mi ez, mi ez?

Isten fia.

Védd meg szegény kis gyermeked.

Alázatos szivem remeg.

Fehérlő orgonák közt jártam.

És egy leány a mély homályban

Haragoszöld lombok között

Vetkőzködött, öltözködött.

Olyan volt, mint egy kis cukorbaba.

Fehér hátára hullt sötét haja,

Cikáztak az aranyoszöld legyek

A fekete földön s ő nevetett.

Hogy nevetett.

Mondd mit akarhat tőlem Ő,

Miért fél igy remegő

Bús kisgyerek?

Azóta folyton erre gondolok csak,

A tárgyak álmosan forognak,

Jaj, jaj nincs semmi szó,

Lélegzetállító

Gyönyör

Gyötör.

Kiszárad tikkadt ajakam

És sirok, szégyelem magam

És lángvörös a bús világ

Az arcom ég pirulva forrón

És délután vérzik az orrom

Látok ezer tűzpántlikát

És látom Őt - oly szenvedő és halvány -

A padlásunk derengő rejtekén,

A zöldszinű homályon, sárga szalmán

És minden este korán fekszem én

És bárhova megyek mindig felém jön,

A zongoraszobában, az ebédlőn

És lihegek és ég szemem

S álmatlanul dadogok Néki, Néki

És a szemem a szoknyáját letépi

És látom Őt, Őt meztelen.

Én Istenem.

Nézd kis karom minő sovány.

Milyen zavaros a szobám.

Mi lesz velem?

*

Én félek.

Az élettől és sötéttől,

Mely mindenütt kegyetlenül elér,

Ha száll a nap

Az ablakom alatt

Hullámozik az ismeretlen éj,

A végtelen és ismeretlen éj.

Egy tenger - vészesen és feketén -

Csendes sírásom benne elmerül,

Mint holt madár a tenger fenekén.

A kisgyerek magába sir szegény.

Sirok, sirok, mindig csak egyedül

És senki meg nem értett még soha.

Oly ismeretlen ez a Nagyvilág

S olyan borzasztó a sötét szoba.

Lábujjhegyen kell járni a világban.

Az éjszakában annyi a vonat,

Mely összevág és széttöri gerincem

S vigan megőrli fájó csontomat.

Az éjszakában annyi rém, kisértés.

Golyó, kötél, bitófa, kard remeg

S hegyes fülekkel, hiéna-szemekkel

Leskelnek rám a gonosz emberek,

Kik vascipőben jönnek egyszer értem,

Bőszült ököllel döngetik az ajtóm,

Ecetet adnak, hogyha inni kérek

S felráznak, ha alélt fejem lehajtom.

Minden bokorban leskelődik egy-egy,

Nincs menekülni egy picinyke rés.

Ó jaj nekem, oly fürgék a gonoszak

S olyan sok a halál s a temetés.

Zörgő szekéren az idegen ember

Tudom, hogy elvisz engem is egy éjjel

S szegény anyám az ablakunkra rogyva

Bámul utánam könnyes, kék szemével.

*

Akárcsak egy kormos szénégető

Fekete az apám és szigorú.

Nem csókol meg és sose nevet ö,

A homlokán titokzatos ború.

Mért nem beszél? Mi szótalan eszünk

S ő felkel és a csillagokba turkál

Egy hosszú csővel e temetőútnál

És sose mutat csillagot nekünk.

Csak nézem őt. Körötte száz csoda.

Korongok, mérgek, kémszerek pora.

Olyan tudós, erős, akár az isten.

Ha nála aluszom és a homályon

Bús rémeket idézek, szinte várom,

Mikor zörget rablókéz a kilincsen,

Hogy összetörje és vadul lelőjje...

Úgy szeretem s félek vacogva tőle

És félek, hogy egyszer a fegyverével

Saját koponyáját locscsantja széjjel,

Vagy elmegy innen s nem jő sose vissza

S vérben, halálban omlik el a titka.

Ha elmarad, virrasztva sírok éjjel.

Ilyenkor kimegyek.

Az udvar alján

Kel az újhold - oly vézna, furcsa, halvány -

Olyan, mint egy arcél. Oly hallgatag.

Akár apám kemény és sárga arca

Egy fekete keménykalap alatt.

*

Féltizenkettő.

Messze-messze

A piacunkon szines árnyak.

Vörös napernyők. Lila foltok.

Kisvárosi arany-vasárnap.

Mint déli álmok. délibábok

Ugy lengenek sután repülve

A nyári aszfalt szürke csikján

A 36° Reaumure-be.

A sáfrányszínü sugaraktól

Lankadt lelkem halálra ernyedt,

Mégis sietnek. Hova szállnak?

Uri, szagos misére mennek.

Az istenük már várja őket

Szagosan és aranyba fogva -

Öreg, naiv vidéki isten -

Ugy ül, mint egy pipereboltba.

Ők meg nevetnek, integetnek

A hűvös templom bűvös öblén

És muzsikál és orgonázik

A zene, ima és a tömjén.

*

Mi van még itt?

Egy kis fürdőhely is.

Szegényes, kedves és titokzatos.

Erdő. Liget. A levegője friss.

Láncot csörget az öreg csónakos

És ladikot bocsát a néma tóra.

Tánccal, zenével hív az esti óra

S hajnalba már - csiklandozós nagyon -

Új zene veri furcs ablakom.

Oly idegen az ágy, a gyertya, szék.

Repedt tükör. A függöny furcsakék.

Távol a fák között egy tarka bolt áll,

Messzire fénylik ferde bábuja.

Emlékpohár, síp, gyöngy, göröggyufa.

Vörös karbolypor rossz kanálisoknál.

Kiérdemült, olcsó romantika.

De ősz felé, jaj ősz felé, de bús itt.

Az erdő fúj. Ledobja koszorúit

S üres lesz a sok ócska kalyiba.

A tó, a tó is őszi ködbe búvik

S döng a szúnyog az ablakszitán -

Picike, véres, cincogó cigány -

A nyár kisért. Munkálkodik a pók,

A kikötőbe szállnak a hajók,

S a fürdőházba kikukucskál árván

A rozoga zuhanyból egy szivárvány.

Az esti erdőn kertel a halál.

A tó körül láz, békanyál...

És azután a híves, holdas esték.

Itt nyaral a szegénység és betegség

Alélt napon, vénasszonyok nyarán.

Sok béna aggot párnaszékbe tolnak

S tengő raja a vénkisasszonyoknak

Az árva nyártól bucsuzik talán.

Az őszi vendéglőn szegény idillek.

Egy álmos ur. Előtte sör, szalámi.

A sánta pincér piszkos frakkban illeg

S a kutya nem győz a falatra várni.

Késői szezon. A szobák is olcsók.

Egy bús öreg motozgat este itt

A part körül és megmeri a korsót

S a tóból télre gyógyulást merit.

A tó, a tó! az eleven poézis

Fölötte az ég - s összefoly a két viz -

Egymásbaolvad - s tág gyerekszemekkel

Fel-felmeredve nézem néma reggel.

A tó, a tó! a messzeség! hahó!

A messzeségbe elvisz egy hajó

Ó álom, áldás, szivdobogtató

Tündéri titkok tükre tiszta tó.

Tündéri tó! Az ég is, mint a tó

Kék habja oly sejtelmesen inog.

Gyakran keresek rajt egy illanó

Továbblibegő, lenge ladikot.

*

Ha néha-néha meghal valaki

Egy délután rikoltó trombitákkal

Viszik a döbbent bús útcákon által

S egész nap ezt a zenét hallani.

Oly bánatos, olyan igénytelen

A pap, a pluviále és a szolgák,

Vörösre sirt orrokkal a rokonság,

A gyászszegélyes kendők a szemen

S később a hanton, ha az este jön,

Magányos sirás künn a temetőn,

Egy anya, aki gyászruhába sirva

Kis pléhkoszorut igazít a sirra...

De mégis gyönyörű ez s kis szivemben

Valami mondja, hogy ez az egyetlen,

Csak ez a bús nagyság, mi itt megy el

És bánatomra harsogón felel

A trombiták kővér aranyló torkán

Egekbe zengő beethoveni orkán

S a hangszerek a ködös égbe nőnek

És este, este a felhő-mezőnek

Szélén gyakorta látom,

Hogy gázol a homályon

Csupa köd, zene s fellegek

Egy óriási gyászmenet.

*

Milyen lehet az élet ottkivül?

Csak néha jönnek a vásárosok.

S hirt hoznak városunkba messzirűl

És markaikba sok-sok pénz forog,

Különösek, tarkák és rikitók,

Kucsmásak, fázók, mint az eszkimók

És síp fütyöl és zene a rossz zene,

Varázsitalt iszunk és dob pörög

Megváltozik mindnyájunk élete.

Itt vannak a szakállas bűvölök

A fülledt bódéban ezernyi nép,

Halott királyok, kertek, régi kép,

Hercegleányok, messze tengerek,

Szemem káprázva megremeg

S ijedve, égve látja,

Hogy tolja fel lélegző, néma arcát

Egy vértelen, halálsápadt viaszbáb

A sárga délutánba.

*

Nagy társaság.

Ó bús macskazene.

Sipitozó, fejetlen áriák.

Egymástölő, kietlen hangvilág.

Nagybögő-hangok mafla röheje.

Malacbandák fortissimója. Solo.

Vérmes, bibor kürthangok kacaja.

Csupa fonák zaj és hangmaskara.

Részeg citera. Sápitozva szóló.

Üstdob. Cintányér. Őrült, kába lárma.

Bősz trombiták. Meggárgyult oboák.

Mind oly titokzatos, siró, fonák,

Hogy lelkem, ez a néma zongora

Valami fájdalomtól rezdül által

S mig hahotáz az öröm mámora,

Felhangzik húrjain egy tompa gyászdal.

*

Másként halálos csend és néma untság.

Poros akácsor, vakolatos utcák,

Petróleumlámpák és nyugalom.

Üveggolyók a kicsi udvaron,

Olykor a hárs alatt egy bús sarokba

Kalácsos, tejszines, hosszú ozsonna.

Vasárnap délután meg tétován,

Míg bánatommal egymagamba járok

A lányok, a buta vidéki lányok

Magyar dalt nyúznak a kis zongorán.

Aztán a tiszta kisszobába hátul

Borozgató barátok jönnek össze

És kártya járja s nevetnek dörögve

S kiküldenek a füstös, bús szobábul.

Elmúl egy hét. Most a varrónő jön meg.

S a nagyanyáim kötnek, egyre kötnek.

Hogy vágyom innen el, el messzire,

Hol kanyarog a vonatok sine,

S piros, zöld lámpa lángol biztatón,

Oda a sin felé tárom karom.

És nézem a mozdonyt, a póznadrótot,

Ott az öröm, ott a világ talán.

De itt maradok s topogok, vívódok,

Mint a rabok a börtön udvarán.

Kosztolányi Dezső - Régi szerelmes levele

Én úgy szeretlek.

A cigarettához

és a szalonkabáthoz te vagy a hit.

Az én szemem most már sohase álmos -

és hallgatom a szíved zajait.

Fölrezzenek még minden kocsi-neszre,

mely tőled jő, vagy hozzád zakatol.

Párnák között, arcodhoz epedezve,

te vagy az éjjel asztalán a bor.

Ó, én tudom, hogy minden rózsa festett,

és nem igazat tesz, aki örül,

de szöges-örvül, vezeklő-övül

magam köré kötöm keserü tested.

Te légy nekem a diadalmi ének,

hogy dárda és csók a sziven talált.

Akarlak, mint egy hősi-hősi véget,

s akarlak, mint az élet a halált.

Hisz szívem túlvilági jeleket les,

a lehetetlent és halált szeretné,

s szemem, mint bandzsal középkori szenté,

ki őrült és az Istenbe szerelmes.