Koldusdal

Étlen, szomjan, megköpdösve s kizárva,

sántán, bénán, süketen és vakon

járunk koldusdalunkkal házról-házra

jeges télidőn s izzó nyárnapon.

Ágyunk a kő, a könny a feleségünk,

borunk az árok, ételünk a sár,

de néhanap egy boldog házhoz érünk,

hol a szakácsnő bő moslékra vár.

Ilyenkor csak zabálunk és böfögve

iszunk és aztán, sok veszett bolond,

bénán bokázunk s elmondjuk röhögve,

hogyan rohadt le orrunkról a csont.

De ha oly házhoz érünk, hol kidobnak,

s ahol kenyér helyett szitkot kapunk:

onnan némán megyünk el, de titokban

a falra egy keresztet mázolunk.

Tovább megyünk a végtelen világnak

s megdöglünk egyszer egy vén csűr alatt,

a férgek undorodva megzabálnak,

de a kereszt a házon ott marad.

S egy lámpátlan, vad téli éjszakában

lesz egy barátunk még, ki arra tart,

megáll a háznál, körbe járja,

megáll megint s fölgyújtja majd.

(Grác, 1933 január 31)

Villon balladái Faludy átköltésében:

BALLADA A SENKI FIÁRÓL

Mint nagy kalap, borult reám a kék ég,

és hű barátom egy akadt: a köd.

Rakott tálak között kivert az éhség,

s halálra fáztam rőt kályhák előtt.

Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak,

s szájam széléig áradt már a sár,

utam mellett a rózsák elpusztultak

s lehelletemtől megfakult a nyár,

csodálom szinte már a napvilágot,

hogy néha még rongyos vállamra süt,

én, ki megjártam mind a hat világot,

megáldva és leköpve mindenütt.

Fagyos mezőkön birkóztam a széllel,

ruhám csupán egy fügefalevél,

mi sem tisztább számomra, mint az éjjel,

mi sem sötétebb nékem, mint a dél.

A matrózkocsmák mélyén felzokogtam,

ahogy a temetőkben nevetek,

enyém csak az, amit a sárba dobtam,

s mindent megöltem, amit szeretek.

Fehér derével lángveres hajamra

s halántékomra már az ősz feküdt,

s így megyek, fütyülve egymagamban,

megáldva és leköpve mindenütt.

A győztes ég fektette rám a sátrát,

a harmattól kék lett a homlokom

s így kergettem a Istent, aki hátrált,

s a jövendőt, amely az otthonom.

A hegytetőkön órákig pihentem,

s megbámultam az izzadt kőtörőt,

de a dómok mellett fütyülve mentem,

s kinevettem a cifra püspököt:

s ezért csak csók és korbács hullott árva

testemre, mely oly egyformán feküdt

csipkés párnák között és utcasárban,

megáldva és leköpve mindenütt.

S bár nincs hazám, borom, se feleségem

és lábaim között a szél fütyül:

lesz még pénzem és biztosan remélem,

hogy egy nap nékem minden sikerül.

S ha meguntam, hogy aranytálból éljek,

a palotákat megint otthagyom,

hasamért kánkánt járnak már a férgek,

és valahol az őszi avaron,

egy vén tövisbokor aljában, melyre

csak egy rossz csillag sanda fénye süt:

maradok egyszer, François Villon, fekve,

megáldva és leköpve mindenütt.

NYÁRI BALLADA SZEGÉNY LOVISE-RÓL

Lovise egész nap a tűzhelynél állott

és arcára fekete pernye hullt,

és éhes volt, mikor a szalmazsákra

az alkonyatban sírva ráborult.

Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,

de bokor akart lenni,

melyet körülcsókolnak a nyári szelek.

S mikor egy úr a tűzhelynél meglátta

szűz mellét, melyet korom takart,

azt hitte, hogy megér egy sárga tallért

egy éjszakára - de ő nem akart.

Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,

de bokor akart lenni,

melyet körülcsókolnak a nyári szelek.

S akkor az úr tornyos várába hítta,

ígérte: mint a rózsát öntözi,

léptét számolja, harmattól is óvja,

hintón hordja, selyembe göngyöli.

Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,

de bokor akart lenni,

melyet körülcsókolnak a nyári szelek.

S mikor a várban kigyúlt az arca,

ahogy lehellettől a rózsa kigyúl:

akkor nem értette nagyon sokáig,

hogy mért teremtette a férfit az Úr.

Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,

de bokor akart lenni,

melyet körülcsókolnak a nyári szelek.

S a nyári szél a csatazajba fulladt,

s az éji ég vörös lett, mint a vér,

de a szívében nem volt már imádság

és bíbor arca lett csak hófehér.

Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,

de bokor akart lenni,

melyet körülcsókolnak a nyári szelek.

És férje is elment a csatazajba,

s ő maradt otthon, meg egy kis poronty,

és az avaron lovagok feküdtek,

olyan rőten, mint a tavalyi lomb.

Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,

de bokor akart lenni,

melyet körülcsókolnak a nyári szelek.

S a nyári szél csak megjött évről évre,

s gyakrabban jöttek még a férfiak,

szívében a szerelem meghalt régen,

s csak vére ordított, mint éji vad.

Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,

de bokor akart lenni,

melyet körülcsókolnak a nyári szelek.

S mikor a nyártól oly áldott lett a teste,

amilyen áldott a víz partján a rét,

a víz partjához ment egy nyári este,

s beledobta a sok kihűlt mesét.

Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,

de nem akart már bokor lenni,

melyet körülcsókolnak a nyári szelek.