Szergej Alekszandrovics Jeszenyin
1895. október 3. – 1925. december 28., orosz lírai költő
A róka (fordította: Erdődi Gábor)
Mint a harkály, hánykodott az este,
vérvörös a táj, nyirok tapad,
rőt fejét riadva égre szegte,
vérző nyelve sebre leragad.
Sárga farka hóba hull parázslón,
ajkán rothadt répa lángja ég...
Dér s föld égett szaga száll a lápon
S csendesen csepeg a vére még...
Füstölög az este (fordította: Rab Zsuzsa)
Füstölög az este, kandúr ül a sutban,
ima rebben: "Bízzunk édes Jézusunkban!"
Ködök kavarognak, hajnalok lobognak,
vörös fény a leple cifra ablakoknak.
Hideg holdfény (fordította: Illyés Gyula)
---
Odvas fűzfák bús útmenti rendje,
kenetlen kordék gyász-éneke -
fognám fülemet a tenyerembe,
ha megint hallgatnom kellene.
Kis kunyhó-ablak, már nem világítsz,
nem hatol szívemig sugarad.
A szirom-zúzmarás almafát is
gyűlölöm sivár helye miatt.
Lelkemet más vonzza már. A vén hold
tüdőbajos világa alatt,
szülőhazám, kőből és acélból
látom nőni új hatalmadat!
Hóförgeteg (fordította: Rab Zsuzsa)
Pergessétek, napok, a régi rokkát.
Az idők rendjén
nem fordíthatok.
Magammal dűlőre sosem jutok hát?
Kedves-magamnak
idegen vagyok.
Olvasnék - könyvem kiesik kezemből.
Ásítok,
álom húzza a fejem.
Kinn
vontatott sírású szél dörömböl,
baljóslatú,
mint halálfélelem.
Rekedten dünnyög
kinn egy lombja foszlott
juharfa, a múltat idézgeti.
Juharfa-e?
Vagy inkább szégyenoszlop?
Akasztanak rá?
Fejsze dönti ki?
Elsőnek
engem kössenek fel
ágára, hátragúzsozva kezem,
amért rekedt,
bajt jósló énekemmel
hazámat
álmából ébresztgetem!
Ifjúságod széthordta más (fordította: Rab Zsuzsa)
Ifjúságod széthordta más.
De megmaradt, nekem maradt meg
hajadban a füstszín varázs,
s őszi fénye fáradt szemednek.
Ó, édes ősz kora! Nekem
szebb ez, mint járni tikkadt nyárban.
Jobban szeret képzeletem
téged a lágy ősz sugarában.
Szívem igaz lett és erős.
S a suttogók szemébe vágom:
nem vagyok már tivornyahős
zabolatépő éjszakákon.
Kékség
A völgyek öblei csípős hidegtől kékek,
földön a patkó cseng, mint az üveg.
A sápadó füvű, messzibe nyúló rétek
lefoszló fákról rézpénzt gyűjtenek.
Tarlott lapályra nyers köd csügg le mélyen,
borzas mohot borzongat, kékre fest,
s a folyó hűvös, tejfehér vizében
locsogva mossa kék lábát az est.
A fonnyadó reményt az ősz pirosra marja,
lovam lépte, mint csöndes sors, szelíd.
El-elkapja sötétlő bársonyajka
hullámzó köpenyem lecsüngő széleit.
Békébe, harcba-e? Indulok messze tájra,
nyomok csábítanak láthatatlanul.
Elfut a nap, villog arany bokája,
s munkánk az évek kosarába hull.
Futóhomokról, megkopasztott dombról
permeteg rozsda ontja vörösét.
Pásztorkürtöt hajlít a sárga holdból,
s mint riadt csóka, rebben a sötét.
Tejszínű köd dajkálgat kis tanyákat,
elült a szél, halk zsongás andalít.
Oroszföld alszik, rajta derűs bánat,
s őszi hegyekre fonja karjait.
Nem messze hajlék, csábít éji szállás.
A kiskert bágyadt kaporszagot ont,
szürkén hullámlik a káposztaágyás,
olvadt vajat csöpögtet rá a hold;
előre érzi jó kenyér puháját,
s uborkát herseget az éhes képzelet.
Ott fenn az ég megnyitja tág karámját,
s kivezet száron egy makrancos felleget.
Útszéli hajlék! Sok borongó árnyad
s csöndes derűd rég ismerős nekem.
Az asszony alszik, és a szalmaágyat
laposra döngöli az özvegy szerelem.
Virrad. Az árnyak lassan szétomolnak,
barna homályban áll még az ikon.
S az eső hajnali imát dobolgat
a szürkülő, homályos ablakon.
Poroszkálok megint kékbenyúló mezőkön.
Rézarcú nap villan a pocsolyán.
Szívemben más bú-öröm kincsét őrzöm,
új beszédet tanulgat már a szám.
Fagyott tó lett szememnek enyhe kékje,
lovam nem űzi gyeplőszár-szeszély.
Belemarkol egy halom rőt levélbe,
s utánam vágja a garázda szél.
Rab Zsuzsa ford.
A KUTYA
Mint tűzvirág, elnyílt a hajnal,
s fakó gyékényen, suta
szalmakunyhóban hét piros
kölyköt fiadzott a kutya.
Nyelvével fésülgette őket,
ki nem ment volna percre sem;
Ott mókázott, s meleg hasából
habos tej csurrant édesen.
S hogy leragadt a nap szeme,
s elcsitult a baromfihad:
jött a gazda, zsákba kötötte
mind a hét kis kutyafiat.
Nyomába loholt a kutya -
elmaradoztak a hegyek...
A páncéltalan víztükör
fázón, sokáig remegett.
S amint gyötörten hazaért,
nyaldosva izzadt oldalát:
egyik kölykének nézte a
holdat, mit ringattak a fák.
A szikrázó űrbe meredt,
szimmantott és nyítt és nyögött,
de a vékony hold is lecsúszott,
eltűnt egy kék halom mögött.
S mint akinek kenyér helyett
kötődő kéz követ hajít:
hullatni kezdte lassan a hóba
szeme arany csillagait...
KÉPES GÉZA
GYERMEKEM, DE SOKAT SÍRTAM
Gyermekem, de sokat sírtam bús sorsod miatt,
s éjjelente, egyre-egyre jobban fojtogat.
Jól tudom, hogy nemsokára, egyik délután
engem is kiénekelnek Szent Mihály lován.
Te meglátod az ablakból fehér szemfedőm,
s összeszorul a bánattól szíved résztvevőn.
Gyermekem, de sokat sírtam szavak titkain,
és gyöngysorba fagytak sorra forró könnyeim.
Összefűztem kis nyaklánccá s néked adom át,
napjaimnak emlékére hordjad te tovább.
JOBBÁGY KÁROLY
MINT A CIGÁNYHEGEDŰ
Mint a cigányhegedű, sir az orkán.
Kékszemü lány gonoszul mosolyog rám.
Szép szeme jég, ha égszinü kék is,
oly sok a vágyam, s oly kicsi mégis!
Jaj, idegen vagy, távoli!
Téged üdvözöl - engem elhagy az élet.
Szép nap alatt jársz, én komor éjben,
mélyhavu éjszaka förgetegében.
Jó nekem így! Hegedűm jeges orkán.
Hűs mosolyod zuhogó havat ont rám.
RAB ZSUZSA
MINT BÁRKI, OLY EGYSZERŰ VAGY
Mint bárki, oly egyszerű vagy,
sok ilyet nevelt Oroszország.
Az egyszinü hajnalokat
jól ismered, ősz csipi orcád.
Tebeléd gyökerezve e szív,
te adod szinarany ragyogását:
hány templom őrzi szelid
szigorú ikon-arcod mását!
Az ikont mit bánta szívem?
A zajos ripacsot becsültem.
Most szárnyat emel szeliden
az áhitat éneke bennem.
A földre von engem a test,
lelkem sem evezne az égre.
Miért susog úgy a neved,
mint rőt kora ősz hüvös éje?
Sose voltam gyáva, potom,
és nem süketít meg a vérem,
húsz éve uralkodom
kuvaszon, csikón, telivéren.
Sosem őriztem szivemet
se neked, se nekem, se másnak.
A poéta-szív, a veszett:
rossz záloga boldogulásnak.
Megülve szomorkodom,
mint lomb közt, barna szemedben...
Oly egyszerű vagy, te, tudom,
mint más az orosz tömegben.
WEÖRES SÁNDOR
MINT HEGEDŰSZÓ, JAJGAT AZ ORKÁN
Mint hegedűszó, jajgat az orkán.
Lánykának hűvös mosolya hull rám.
Kéklő szemétől mért megijedni?
Sok minden kell és soha semmi.
Távoli fény, mi, annyira mások,
vénen nézem a fiatalságod.
Ifjaknak jókedv, vénnek az emlék.
Hófútt éjeken vad zuhatag tép.
Sorsomat zengi hegedű-orkán.
Szívre havazva hull mosolyod rám.
1925
ERDŐDI GÁBOR
LEVÉL ANYÁMHOZ
Élsz-e, kedves, jó öreg szülém még?
Én is élek és köszöntelek!
A bukó nap esthajnali fényét
árassza el kis kunyhód felett!
Hallom, sokat búslakodol értem;
titkolva, hogy szíved nyugtalan,
régimódi, ócska ködmönkédben
ki-kijársz az útra untalan,
és a kéklő esti derengésben
gyakran rémlik föl neked a kép,
mintha kocsmai verekedésben
finn kés járná át fiad szívét.
Semmi bajom, nyugodj meg, te drága,
hessegesd el lidércálmodat.
Nem hal úgy meg, hogy viszont ne látna,
nem oly részeges a te fiad.
Rád a régi szeretettel gondol...
Él bennem és éltet a remény,
hogy zaklató, bomlott bánatomból
kis lakunkba visszatérek én.
Hazamegyek majd szüleimékhez,
mire vézna kertünkben a lomb
újra zöld. Csak aztán föl ne ébressz,
mint nyolc éve, kora hajnalon.
Föl ne keltsd, mi szunnyad már örökre,
meg ne bolygasd kihúnyt álmaim.
Elfáradtam, testem-lelkem összetörte
a koránjött sok csapás, a kín.
S ne taníts már imádkozni engem.
Nem kell! Nem visz út a múltba már.
Te vagy vigaszom, segítőm, életemben
te vagy az egyetlen fénysugár.
Édesanyám, ne szomorkodj értem,
ne legyen a szíved nyugtalan.
Régimódi, ócska ködmönkédben
ne járj ki az útra untalan.
URBÁN ESZTER
LEVÉL EGY ASSZONYHOZ
Emlékszik-e,
hát hogy ne emlékezne rá,
ahogy a falnak dőlve
álltam ott...
Nyugtalanul járt a szobában fel s alá,
s valami éles szót
az arcomba csapott.
Azt mondta: válni
rég ideje volna.
Hogy elgyötörte már
szilaj-vad életem,
s különben is van egyéb dolga.
Messzire, mélyre - így
rendeltetett nekem.
Kedves! Maga
nem szeretett soha.
Nem tudja: a földi sokadalomban
voltam veszett lovas hajszolt lova,
habos szügyű paripa voltam.
Nem tudja, hogy
szélverte utakon,
hol tömör füst borít be mindent,
az gyötört, hogy nem tudhatom,
a végzet merre hajszol minket.
Ami nagy, csak távolról látható.
Ha arc archoz hajol,
nem lát a másik arcig.
Sír a hajó, mikor a vágtató
orkán a tenger tükrén felviharzik.
Ilyen hajó a föld.
De kormánykerekét
valaki biztos kézzel megragadta,
az új jövőért, életért
a tomboló vizen
fenségesen irányitotta.
Ki az, aki a nagy fedélzeten
öklendve, átkozódva nem rogyott le?
Kevés akadt csak félelemtelen,
aki lábát szilárdan megvetette.
És akkor én,
míg dőlt a hajó recsegve-ropogva,
tapasztalt fővel tudva dolgom -
leszálltam a hajógyomorba:
hányás-mocskon ne kelljen undorodnom.
Hajógyomor -
orosz csapszékek mélye!
Pohár alján mámort kerestem,
hogy senki után se bánkódva végre,
részeg égésbe
életem veszejtsem.
Kedvesem!
Kínoztam, tudom.
Fáradt szemében mély
szomorúságot láttam,
mivel botrányok közt, hivalkodón,
életem garasonként szétdobáltam.
Nem tudta, hogy
szélverte utakon,
hol tömör füst lepett be mindent,
az gyötört, hogy nem tudhatom,
a végzet merre hajszol minket...
........................................
Évek futottak el.
Felém új kor rohan.
Szívem és elmém nem a régi.
Hadd emelem ünnepi poharam
a kormányost éltetni és dicsérni!
Ma gyöngéd érzések
ütnek sziven,
és szomorú, fáradt szemét idézem.
Ki most távolról sietve üzen:
régi-magából
kilépett egészen.
Mert, kedvesem,
örömmel mondhatom:
a szakadékot elkerültem.
Én most a szovjet-oldalon
mint útitárs, ágálok lelkesülten.
Más lettem.
Már nem bántanám magát,
mint régen tettem,
nem kínoznám.
A szabadság
s a munka zászlaját
átvinném akár a La Manche-csatornán.
Bocsásson meg.
Maga is más, igen.
Él csöndesen
komoly, bölcs férje mellett.
Gondunk-bajunk magának idegen.
És én magam -
magam se kellek.
Éljen,
kövesse sorsa csillagát
védett nyugalma békés mezein...
Üdvözli az, ki nem felejti el magát,
egy ismerőse:
Szergej Jeszenyin.
RAB ZSUZSA
LEVÉL HÚGOMHOZ
Gyelvigről írt a mi Sándorunk,
koponyáról szövögetett
szép éneket,
mely távoli, mesebeli
és mégis közeli,
mint kertünk, hol elámulunk!
Szerbusz, hugám!
Szerbusz, te lány!
Paraszt vagyok, vagy úr?
Nálunk, Rjazányban, nagyapám
a meggyessel hogy boldogul?
Ej, a meggyfák!
Mind emlékedbe fér?
Hogy győzködött apánk,
mig ösztövér
sárga sörényü kancánk
ekéjétől pusztult a gyökér.
Apánknak krumpli kellett.
Nekünk a kert.
S fölszántották a kertet,
föl ám, te mézes-bájos!
Erről a nedves vánkos
tud ezt-amazt... hét,
avagy nyolc éve már most.
Emlékszem ünnepünkre:
május jött, dal, csoda,
nyílt a fagyal,
virult az orgona.
Minden nyírfát megölelgettem,
részegebb lettem,
mint a május kék nappala.
Nyírfák!
Leánykák-nyírfák!
Nem szeretni az tudja őket,
aki a lány-gyerekben
nem érzi meg a fehérnépet.
Hugám! Hugám!
Oly kevés rokon-szív van ám!
Mint bárkin,
rajtam is bélyeg nyoma: nézd...
Ha szíved, az áldott,
kifáradt,
küldj némaságot, rideg feledést.
Sándort ismered,
hatalmas lángja volt.
Aztán Lermontov
Sándornak méltó társa volt.
De én beteg vagyok nagyon.
Orgonák hímporával
már csak a lelkemet
gyógyítgatom.
Szánlak itthagyni téged,
többé nem látni képed -
pedig én merék
párbajt is vívni érted!
"Áldott, aki nem itta ki"
s a sípszót unta végig hallani...
De a kert a miénk!
A kert...
Majd egy tavasszal
gyermekeid
futkosnak odabent.
Ó!
Jusson eszükbe,
csak annyit mondok,
hogy éltek a világon...
bolondok.
WEÖRES SÁNDOR
LILA MÁJUS
Lila május. Hajnal előtt.
Nem zörren a kiskapu zára.
Üröm illatosít levegőt.
Fehér a fagyalbokor ága.
Ablak-zsalukra hajolt
s függönyre, keretre lágyan
a pajkos májusi hold,
csipkét köt benn a szobában.
Kicsiny szoba, tiszta, jó.
Magam vagyok itt, meg a béke.
Ma a lét kedvemre való,
mint régi barát emléke.
A kertben habzik a fény,
a kertre a hold hevesen dől:
fájjon valamennyi lény
az ős-eleven szerelemtől.
Minden viruló, sima, lágy,
tavasz-zene zeng a világon,
csak bennem aludt el a vágy:
ahogyan van, úgy kívánom.
Idézlek, kelj ma elő,
kínnak s örömnek egésze!
Üdv, életem, te tűnő!
Üdv, május hűs lila éje!
WEÖRES SÁNDOR
LOMBOK ZÖLD TEMPLOMA
Lombok zöld temploma, füzek
olvasót tartó sora térdel.
A tűnt tavasz meséinek
áldozok most szentelt kenyérrel.
Láthatatlan te állsz megint
előttem, némán, főlehajtva.
Lesütött pillád selymeit
arkangyal szárnya simogatja.
Ó tudom, soha azt a kort
kihűlt évek meg nem fagyasztják.
Éppúgy fogja napbarnitott
kezed a rózsás kendő sarkát.
S mint régen, oly reménytelen
szánja sóhaj-törette vállad
azt, aki túl a tengeren
bolyong, a száműzött-hazátlant.
Megsajdul az emlékezés
egyre-kopárabb életemben.
Ó imádkozz érettem is,
ki hazát hazámban se leltem!
RAB ZSUZSA
LOMBTALAN JUHARFA
Lombtalan juharfa, zúzmarás juharfa,
görcsösen mit kapkodsz fehér hóviharba?
Tán valamit láttál? Hallottál a szélben?
Tétován úgy állsz itt a faluszélen,
mint pityókos csősz, ki a dűlőket járja,
s hóbuckába süpped gémberedő lába.
Hej, ma én is botlón, ingadozva lépek,
ivópajtásoktól haza sosem érek:
itt fenyőfa várt rám, ott egy fűzre leltem,
hófuvásban nékik nyárról énekeltem.
Fának láttam magam én is, juharfának,
de nem zúzmarásnak - csupalomb sudárnak.
S elfeledve mindent, szilaj, bolond kedvben,
mint más asszonyát - egy nyírfát ölelgettem.
RAB ZSUZSA
FENN AZ ÉGI BOLTIVEK
Fenn az égi boltivek fehérlenek,
vagy a víz hajt só-virágokat?
Énekelsz, és levetkőzött éneked
húzza, mint gyeplőt, a partokat.
Lassan forgó kék malomkő őrli meg
a búzaként áradó folyót.
Aranyos-kék messzeségek intenek,
szelíden karolva bánatod.
Zord szeretet meg nem béklyózhatja már
napbarnított, lendülő kezed.
Arhangelszk vagy Umba felé hajt az ár
a Szolovkán - mindegy, merre vet.
Túl az összetaposott fedélzeten
itt is, ott is kolostorfalak,
s panasz-ének zümmögi keservesen,
hogy a füzek hogyan hajlanak.
Ott szeretnél lebegni a víz felett,
letaszítva a napot magát...
De a felhők résein a hold helyett
fényes fókafej ragyog le rád.
RAB ZSUZSA