Gyóni Géza versei

A VERSEK SZÁRMAZÁSI HELYE:

http://mek.niif.hu/00600/00664/00664.htm

Csak egy éjszakára...

Csak egy éjszakára küldjétek el őket;

A pártoskodókat, a vitézkedőket.

   Csak egy éjszakára:

Akik fent hirdetik, hogy - mi nem felejtünk,

Mikor a halálgép muzsikál felettünk;

Mikor láthatatlan magja kél a ködnek,

S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek,

Csak egy éjszakára küldjétek el őket;

Gerendatöréskor szálka-keresőket.

   Csak egy éjszakára:

Mikor siketítőn bőgni kezd a gránát

S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák,

Robbanó golyónak mikor fénye támad

S véres vize kicsap a vén Visztulának.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket.

Az uzsoragarast fogukhoz verőket.

   Csak egy éjszakára:

Mikor gránát-vulkán izzó közepén

Úgy forog a férfi, mint a falevél;

S mire földre omlik, ó iszonyú omlás, –

Szép piros vitézből csak fekete csontváz.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:

A hitetleneket s az üzérkedőket.

   Csak egy éjszakára:

Mikor a pokolnak égő torka tárul,

S vér csurog a földön, vér csurog a fáról

Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben

S haló honvéd sóhajt: fiam… feleségem…

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:

Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket.

   Csak egy éjszakára:

Vakító csillagnak mikor támad fénye,

Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe,

Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget,

Hogy sírva sikoltsák: Istenem, ne többet.

Küldjétek el őket csak egy éjszakára,

Hogy emlékezzenek az anyjuk kínjára.

   Csak egy éjszakára:

Hogy bújnának össze megrémülve, fázva;

Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna;

Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét,

Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!

Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak

Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak!

   Hogy esküdne mind-mind,

S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert,

Hogy hívná a Krisztust, hogy hívná az Istent:

Magyar vérem ellen soha-soha többet!

- - Csak egy éjszakára küldjétek el őket.

               (Przemysl, november.)

Memento

Kit megálmodtál egyszer magadnak,

Hajad selymével kösd le a párod!

Források mentén nimfák kacagnak -

Hinár karokkal rája tapadnak…

S ha soká késel, majd nem találod.

Tárd ki karod, míg hófehér, hamvas,

Bontsd le hajad, míg hullámos ében.

Irígy vénekre csak sose hallgass!

Majd jön a bánat, a rút, unalmas,

Majd jön a bánat még idejében.

A szerelemben nincsenek évek,

A szerelemben csak csókok vannak.

A szerelemben jaj a fösvénynek!

A szerelemben csak azok élnek,

Kik szerelemből mindent odadnak.

NEM BÁNAT AZ...

Nem bánat az, bárhogy sajog a szived,

Ha már tied volt s akkor elveszited.

Nem bánat az, ha csókolt már az ajka

S most más csüng édes szédülésben rajta.

Ha boldog órák, pásztorórák képe

Kisér a puszta, magányos sötétbe,

Mint téli kertbe a szines tavasz -

Nem bánat az.

De az a bánat, ha kezét se fogtad,

Álmodba jött csak, csodának, titoknak.

Ha úgy szóltál csak hozzá imádságba,

Dalos fohászba, kérve, sirva, vágyva.

Tied se volt s már életedhez kötve

És akkor, érzed, elveszett örökre

És nem lesz fénye többet éjszakádnak:

Az a bánat.

ÖRÖK SZÉPSÉG

Szép vagy, mert szépnek látlak.

Vihar csak engem tépett.

Hamvas, mosolyos képed

Marad örök rózsásnak.

Szép vagy, mert szépnek látlak.

Könny, átok engem éget.

Szemed csodás kékjének

Könny mérge meg nem árthat.

Szép vagy, mert szépnek látlak.

Frissnek, örök üdének

Magasztal minden ének

S mohón minden szint rád rak.

Tőled, ne félj, nem lopnak

Az évek ifjúságot,

Fényt, lángot rád bocsátok -

S szép vagy, mert úgy alkotlak!

FÖLÖTTEM AZ ÁRNYAK...

Fölöttem az árnyak,

Nagy, fekete szárnyak

Felhőformán verődnek.

S én még gyermekmódra,

Értük nem aggódva

Álmodozom felőled.

Szememet lehúnytam...

Biborba borultan

Látom ujra egemet.

Fényes csillagoknak,

Fehér tűznapoknak

Égő lángja melenget.

Mást se kivánnék én,

Csak lehetne békén

Álmodoznom felőled,

Csak sohase fáznám

Árnya borulásán

Csúf fekete felhőknek.

Csak képed remegne,

Táncolna, nevetne

Szemem forró lángjába...

S nem is venném észre:

A szivem verése

Egyszerre csak megállna...

Egyszerre csak megállna.

HEGEDŰSZÓLÓ

Bús hegedű, beszélj az életemről,

Amelyet egykor szépnek szántam;

S mely most sötéten leng utánam,

Mint szemfedő a sárga holttetemről.

Ifjú szerelmek, bízó büszke szárnyak,

(Ó én ifjú repülő-vágyam)

Hogy elmerültek vérben, sárban!

Hogy elmerültek s mégis újra fájnak.

Napos tetők, futó-rózsás erkélyek,

Melyekre föl-fölsóhajtoztam -

Napos tetők, hol vagytok mostan?

Már sírig sír utánatok a lélek.

Érek-e még egy áldott menedéket,

Ahol a fejem lehajthassam?

Bús hegedű, altass el lassan:

Álmomba tán a kedves házba lépek;

A kedves házba, - melybe titkos esték

Láttak surranni ifjan, vágyón;

Látták lobogni ifjuságom...

Ha most látnának, tudom megkérdeznék:

- Ki vagy, ki vagy te, hajlott szürke vándor?

E házba büszke ifjat várnak,

És mennyegző lesz és vasárnap,

Ha ő jön, kinek szeme-szive lángol...

Arcom az árnyék még jobban befödné:

Lehet-e most, igy rázörgetnem?

Bús hegedű, sirasd el csendben,

Akit ő vár s ki nem tér vissza többé...

                        (1917. IV. 14.)