Radnóti Miklós

Oly korban éltem én e földön,

mikor az ember úgy elaljasult,

hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,

s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,

befonták életét vad kényszerképzetek.

Oly korban éltem én e földön,

mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,

az áruló, a rabló volt a hős, -

s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,

már azt is gyűlölték, akár a pestisest.

Oly korban éltem én e földön,

mikor ki szót emelt, az bujhatott,

s rághatta szégyenében ökleit, -

az ország megvadult s egy rémes végzeten

vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.

Oly korban éltem én e földön,

mikor gyermeknek átok volt az anyja,

s az asszony boldog volt, ha elvetélt,

az élő írigylé a férges síri holtat,

míg habzott asztalán a sűrű méregoldat.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Oly korban éltem én e földön,

mikor a költő is csak hallgatott,

és várta, hogy talán megszólal ujra -

mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, -

a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

1944. május 19.

Téli napsütés

Az olvadt hó beroskad

és szertesündörög,

kondérok gőzölögnek,

mint bíbor sült tökök.

A jégcsap egyre nyúlik,

a csöppje már nehéz,

egy-egy kis tócsa pattan

s szelíden égre néz.

S ott fönn az égi polcon

hátrább csúszott a hó,

kevés beszédű lettem

s ritkán vitatkozó.

Ebédre várok-é, vagy

talán meg is halok?

lélekként szálldosom majd

horzsolván éjt s napot?

Árnyékom rám tekint, míg

borong a téli nap.

Kincstári sapka rajtam,

a nap fején kalap.

Reggel, fa alatt fagyott verebet

tépett a kutyám és napsütött

nyári tornyok alatt most sárban jár

cifra lábakkal, legény a lány után;

ma már dalolva vár testvérei közt

régen halottan a nagy fa, sötét

erdőkön tüzelésre és leveles,

bő élete jajdul a fejsze alatt,

mint kispapok őszülő bánata fordúl

imásan, miséken lesett fiatal

apácák hites, hófehér teste

felé, a hűvösödő esti időben;

ökörnyál kötött ki újra már szigorú

bokrainkon, de a Tiszán még mesélnek

dévajos játékról titkosan az árnyak

és csöndesen elmulat a táj.

1930. október 6.

Szőke, pogány lány a szeretőm, engem

hisz egyedül és ha papot lát

rettenve suttog: csak fű van és fa;

nap, hold, csillagok s állatok vannak

a tarka mezőkön. És elszalad. Por

boldogan porzik a lábanyomán.

Pedig fönn a kertek felé

feszület is látja a csókját és

örömmel hull elé a búzavirág,

mert mindig hiába megcsudálja őt

egy szerelmetes, szakállas férfiszentség.

Tizennyolc éves és ha nélkülem van,

hallgatva jár, mint erdős partok

közt délidőn jár a nyári víz s

csillogó gondot ringat magában arról,

hogy sohasem telünk el a csókkal és

szomorú. Pirul a naptól már az őszi bogyó.

1930. szeptember 1.

Új könyvemet tegnap elkobozták,

most egyedül ülök, ujjaim

átfonva bokám körül, piros

pillét ástam ma babonásan

a küszöb alá és lassan elalszom!

Emlékszem én! egyszer a tizenhétéves

anya, barátom tejetlen asszonya

aludt el fáradtan, húsznapos, tejes

kislánya fölött így; gyerekingeket

álmodott s urának új cipőt! és

kedvvel ébredt, ahogy mesék csatái

hajnalán kürthangra harcosok!

Majd fölébredek én is! kedvesem arany

varkocsán sikongat a napfény,

lóbálva nő föl árnyam az égig és

huszonkét szemtelen évem az éjjel

bevacsorázik három csillagot!

Előttem Müller, a nyomdász

állt a mérleg előtt,

megméretett

s hat hónapot kapott.

Aztán kiürítették a termet, hogy

én kerültem sorra: óvták a népet

ragályos verseimtől.

Pattogni s köpni szerettem volna,

mint a tűz, kit szikkadt emberek

űlnek körül fecsegő szalonnák és

várakozó kenyerek gyönyörével.

Köpködtem volna, mint a tűz, kinek

csak szalonnák fényes csöppje jut, mit

elforgat magán majd vicsorogva

és sütöttem mégis, mint pisla parázs

s ők fujtak engem, hogy védekezzem,

mert úgy szokás, s hervadjak el,

fujt rám az ügyész.

Nem észleltetett enyhítő körülmény

s két versem nyolc napot nyomott;

fölállva hallgattam. Tudták kiktől

születtem, hol s mikor; ösmertük egymást

és hogy kimentek, mégse köszöntek.

Védőmmel álltam s beszélt köröttem

néhány barát és néhány mesemondó;

félhárom volt már, délután s

drukkoló szeretőm szemei

kerekedtek az uccán.

Gazellacsapat menekült régen

a távoli lankán, mert szerelmes

elefántok zajgatták őket,

törve a fákat s hízott gyümölcsök

haltak a testük alatt.

Tüskésre ijedt majom hangja

süvöltött zuttyanó ágon s toporzékolt

akkor a sűrű vidék! azóta

szent hely az és néhol

fogatlan ott az erdő!

Guggoltak a csöndben alant a faluk,

csöndben éltek a négerek is,

s anyától anyáig

röppent a kerge dongó.

Itt született a legény s itt nőtt,

a lány is itt született s nőtt,

megeste őket a langyos trópusi eső,

kerítő ünnepeken egymásra fújta

kedvük a jószagú szél!

Sétáló fényben a hosszú napon

futottak együtt és összekocódtak,

majd fekvésük fölé ideges

fiútigris kereső dobogása

szőtt neszező takarót.

Nőtt a legény, mert locsolta a langyos

trópusi eső és nőtt suhogva a lány is;

szemük kinyílt, mint napra virág, s

kedvetlen nézték trombitásfarú véneiket.

Sok négereken hízott teli karaván

zötyögött egyik, a másik után

míg a falun gond szuszogott,

terjedve lassan s emelve hasát, mint

szekérről lepottyant, hatalmas kutyakölyke.

És a legény száján kivirágzott

a messzi vidék! legények szája

vörös koszorú lett s tapsolva

állt föl előttük az út!

Halál előtt ültek és ültek

a búcsú előtt; pirúltak a tűznél

s főétkeket ettek, hogy

ne lohadjon a merszük!

Ültek együtt a vének is,

fekete dombok a szélben,

csöndes pipa után járt bennük

kövéren a traktor, boldog

álom után reggeli mosdás!

Sírt a lány, hogy búcsúzni jött a legény,

fán ült a lány és kezeit

szorította rívó, két melle közé.

Lemászott a lány, hogy jött a legény,

tapogatta testén az idegen ruhát

és símogatta; dalt énekelt!

amit kitalált néki,

lucskos bánatát szipogva szét a fán:

Nézd, csókkal szegem be harci ruhád,

hogy ne foszoljon; csókkal patkolom

harci bakancsod, ne kopjon a sarka

fehérek nagy faluján!

Indúlt a legény és kiáltott

utána a lány: vigyázz!

úton harangoz a borzadó szakáll!

ugorj a gépek elől! marnak

és mesélik a tigris szelleme rajtuk!

Sírt a lány és ment a legény;

ruhája kitartott, a sarka kitartott

s erején fehérek fene falujában

csak a tőke szakajtott.

Jó nagyot szakajtott,

meg is szakadt bele:

teste s lelke is

elszáradott bele!

Őszült a fa otthon és őszült

a fán a lány: megejté őt a nap

s nagy tanakodó napokat szült,

kik a faluban szertefutottak.

Szertefutottak és összefutottak,

kunyhók füstjéből lobogót,

torkokból harcot sivítottak!

Szervezkedtek és dárdákat vertek,

dárdákkal dárdás sorsot fenyegettek;

s hogy meghalt a fa

és ki kedvesét várta a fán, - a lány;

bokorban kígyók fütyörésztek és

seregek nehéz szaga szállt:

megindultak a néger proletárok!

1932

Az ormon üldögélsz s térdeden néked ért

ifjú asszony alszik, mögötted szakállas

haditettek, vigyázz! kár lenne éltedért

s kár világodért, mit enmagad kapartál

tíz kemény körömmel életed köré, míg

körötted körbe-körbe lengett a halál

és íme újra leng! s lepotyognak a kert

fészkei rémülten a fák tetejéről

s minden összetörik! figyeld az eget, mert

villámlás rengeti már s cibálja a szép

kisdedek ágyát s mint ők oly vékonyan és

sírva sirdogál most az alvó férfinép;

hogy álmára fú a szél, forog; dörmög és

fölriad! s bámul rád, ki ébren üldögélsz

míg szálldos körötted körbe röpke dörgés,

mert takaros csata készül itt, a cifra

szél beszél felőle fennen és a felleg;

jó lesz szerelmed terítni asszonyodra.

1934

                      1

Életem írtam kis bottal a porba

ott estefelé, hol két út összefutott.

Szörnyü ábra volt; füstölt, mint záptojás

szegények ritkás asztalán

és halálig mutatta magam:

államat fölkötő kendő takarta

kiserkedt szőrözetem végül

és oszlottam ott a selyem levegőben.

S az útontúli lejtőn gyenge bokorra

szállt a madár; csapdosva tartotta

a buktató ágon a súlyát

és elsiratott vékony fütyöléssel.

                      2

Most estébe fordult e sánta vasárnap

és itthon ülök. Békés és harcos könyveim fölött

a polcokon s fiókjaim lukán

lidércként imbolyg a házkutatás riadalma

és apró fényekkel tétovázik:

villanjon-é, vagy várjon-e még?

Hát villanjon! riadalom legyen itt

körülöttem! életem emlékei közt

két férfi lóg két durva bitón

s apró hajakkal sodrott kötél

foszlik a súlyuk alatt.

S mint hegyi fák ágaiból

hajnalra kicsúszik az új ág,

úgy belőlem is vadgalambhangu

versekben csúszik ki érettük a sírás.

                      3

És mindennap újszülött borzalommal élek

s oly nyugtalanul. Szeretőm karolásához is

gond íze járul s egyre vadabb bennem

a szomorúság.

De néha azért ő, ha azt hiszi

nem veszem észre, titkon hisz egy istent

és ahhoz imádkozik értem.

1933. július 30.

Égen az újhold oly vékonyka most,

mint apró seb, melyet a fecske ejt,

villanva víz szinén és utána

rögtön elfelejt.

Már éjszakára ágyazott a kert,

az álmos sok bogár virágba bútt

s a hetyke tulipán álldigálva

ágyán, elaludt.

Könnyen lépek hát s arra gondolok,

hogy asszonyomnak nyakán a konty tán

olyan, mint szusszanó arany pont egy

boldog vers után.

S mondom a verset; törekedik már

s úgy hangosodik szájamon, mint hű

lehellet csók után és mint avar

között az új fű.

S verssel térek a házba, ahonnan

az asszony fut elém és hordja hó

nyakán a kontyot, mely ha kibomlik,

arany lobogó.

1934

Mellettem alszik a tölgy alatt Fanni,*

s mióta alszik, annyi makk hullt a fáról,

hogy minden jámbor lombbal veszekszem érte, -

mikor átkarolt, kérte, őrizzem pihenését.

De nap kacsintgat át fodrán a lombnak,

vad darazsak dudolnak körül haraggal.

És a lomb makkal felel és feleselget,

hulló makk makkot kerget, nem tud a fán maradni.

Fanni fölébred és álmos szeme kék,

keze oly szép, mint szentkép keze és gonddal

békít a lombbal, végigsimít a számon

s ujját ott tartja három harapós fogamon még,

hogy ne beszéljek. Így készül az új csend

és a csendből odafent sziszegve eső

hatnapos esső, mely elmossa a makkot

s mint fekete szallagot, úgy köti ránk a novembert.

1934

* Gyarmati Fanni, a költő felesége.

A nyár zümmögve alszik és a fényes ég

magára vonta szürke fátyolát,

kutyám borzol, fölmordul s elrohan,

megugró árnyat lát a bokron át.

Öreg virág vetkőzi sorra szirmait,

pucéran áll és félig halottan,

gyönge barackág ropog fölöttem

s terhével lassan a földre roggyan.

Ó, ez a kert is aludni s halni készül,

gyümölcsöt rak a súlyos ősz elé.

Sötétedik. Halálos kört röpül

köröttem egy elkésett, szőke méh.

S fiatal férfi te! rád milyen halál vár?

bogárnyi zajjal száll golyó feléd,

vagy hangos bomba túr a földbe és

megtépett hússal hullsz majd szerteszét?

Álmában lélekzik már a kert, hiába

kérdezem, de kérdem ujra mégis.

Gyümölcsökben a déli nap kering

s hűvösen az esti öntözés is.

1936

Csak kígyó undoríthat tiszta fatörzset így,

ha bőrét hagyja rajta, mint engem undorít

e forduló világ és az ordas emberek.

Virágszülőként kezdtem én el, de fegyverek

között neveltek engem gyilkosok s megszoktam

rég a harcot itt és gyáván sosem futottam.

Igaz, jó szerteütni néha, de békében

élni is szép lenne már s írni példaképen.

Bíztatnom kell magam, hogy el ne bujdokoljak,

mert jó lenne messze és műhelyben élni csak.

Ó, véled gondolok most, tollas jobbkezemmel

s egyre jobban értelek, Kazinczy, régi mester.

1935. március 17.

                1. HÉTFŐ ESTE

Immár a félelem sokszor sziven érint

és néha messzi hír csak néked a világ;

egyre régibb emlékként őrzik gyermeki

korod a régi fák.

Gyanakvó reggelek s vészes esték között,

háborúk közt élted le életed felét

s most is ellened hajló szuronyok csúcsán

villog a rend feléd.

Még álmaidban néha fölötlik a táj,

verseid hona, hol szabadság illan át

a réteken és reggel, ha ébredsz, hozod

magaddal illatát.

Ritkán, ha dolgozol, félig és félve ülsz

asztalodnál. S mintha élnél lágy iszapban,

tollal ékes kezed súlyosan mozdul és

mindig komorabban.

A világ új háborúba fordul, éhes

felhő falja föl egén az enyhe kéket,

s ahogy borul, úgy féltve átkarol s zokog

fiatal feleséged.

                2. KEDD ESTE

Nyugodtan alszom immár

és munkám után lassan megyek:

gáz, gép, bomba készül ellenem,

félni nem tudok és sírni sem,

hát keményen élek, mint a hideg hegyek

között útépítők,

akik, ha könnyű házuk

fölöttük összedől elaggva,

újat raknak és közben szagos

forgácson alusznak mélyeket

s reggelente fényes és hideg patakba

mártják be arcukat.

                          *

Magosban élek s kémlelek:

körül borul.

Mint hajónak ormán viharban,

villám fényinél

kiált az őr, ha partot látni vél,

úgy vélek én is, mégis partokat és

l é l e k !

kiáltok fehér hangon én is.

És hangomra fölragyog

és hangom messzehordja

hűvös csillag és hűvös esti szél.

                3. FÁRADT DÉLUTÁN

Az ablakon haldokló darázs repül be,

alvó asszonyom álmában beszél,

a barnuló felhők széleire fehér

fodrokat fú a gyönge szél.

Miről beszélhetek? tél jön, s háború jön;

törten heverek majd, senkise lát;

férges föld fekszik szájamban és szememben

s testem gyökerek verik át.

                          *

Ó, ringó délután, adj nyugalmat,

lefekszem én is, később dolgozom.

Napod fénye már a bokrokon lóg.

s amott az este jő a dombokon.

Felhőt öltek, vére hull az égen,

lenn, parázsló levelek tövében

ülnek a borszagú, sárga bogyók.

                4. ESTELEDIK

A síkos égen ereszkedik a nap,

korán jön végig az úton az este.

Jöttét az éles hold hiába leste:

ködöcskék hullanak.

Ébred a sövény, fáradt vándorba kap,

az este a fák ága között forog

és egyre dong, míg épülnek e sorok

s egymásra hajlanak.

Csöndes szobámba rémült mókus pattan

és itt két hatodfeles jambust szalad.

Faltól ablakig, egy barna pillanat

s eltűnik nyomtalan.

A röpke béke véle tünt; hallgatag

férgek másznak szét a messzi réteken

és lassan szerterágják a végtelen

sort fekvő holtakat.

1935-1936

E ritkán szálló szó, e rémület,

ez volna hát a termő férfikor?

E korban élek, árny az árnyban;

kiáltottam? már nem tudom mikor.

Ó árny az árnyban, csöndben némaság.

Sziszeg a toll, míg sort a sorhoz űz.

Vad versre készülök és rémült csönd kerít,

csak szúnyogoktól zeng a lomha fűz.

Ó mennyi társ, s a fájdalomban

legtöbbje mégis úri vendég;

emlékeim közt fekszem itt hanyatt,

hamar halálra növő növendék.

Bársony sötétség nem vigasztal,

és már nem oldoz fel tüskés harag,

virrasztva várom és reménytelen,

mikor derengenek fel a falak.

Reménytelen napokra vénülök,

a régi villongó költőfiút

konok, nehézkes férfi váltja fel,

akit ziháltat már a régi út.

Ziháltat s a kacér kapaszkodót

új váltja fel, halálos, hős orom,

széljárta sziklaszál felé vivő

vad út, mely túlvisz majd e mély koron.

Már onnan jő a szél és hozza híreit,

fütyölni kezd a fölriadt eresz;

az ifju asszony arcát fény legyinti,

felsírja álmát és már ébredez.

Már ébredez, álmos, szelíd szemén

az éber értelem villan megint,

álmára gondol s készül a vadnál

vadabb világba, míg körültekint.

Körültekint és védő, hűs keze

néhányszor végigröppen arcomon,

elalszom, fáradt szívem szíve mellett

s szememre fú a jólismert lehellet.

1937

RÖVIDEN

Barátaim, ha rövid a papír

az ember akkor apró verset ír;

higgyétek el, a rövid is elég,

meghalok, s úgyis minden töredék.

HAJNAL

A szálló porban az úton

még csak a hajnali szél kanyarog.

Övig mezítlen férfiak

állnak a fényben arany patakok

partján s aranyban mosdanak.

Csattan a víz, tele füttyel a táj

s fenn a hegyen tüzeket rak a nap.

A HÁZ ELŐTT

A világot már nem érted,

s nem tudod, hogy téged itt ki értett.

Esni kezd s a sarkon egy

kövér asszonnyal trécsel egy

kisértet.

LAPSZÉLRE

Fejem fölött a vén tetőben

szú gondolkodik, majd rágni kezd.

S finom fehér fapor pereg

a versre, melyhez ép

egy-egy szállongó sort vetek.

GYERMEKKORI EMLÉK

Hogy kínáljanak itt, azt sose várd,

jobbra a konyha, kérj magadnak, -

bíztat rokonom, a jó Eduárd.

S én kérek, ujra kérek s nagy kerek,

zsírba mártogatott kenyerekkel

settengek és a konyha-némberek

szivét lágyítva hangosan nyelek.

NYOLC ÓRA

Felcsillan az alkonyi kéken a Vénusz

s máris jön a hold.

Hintázik az alma sötéten az ágon,

szél söpri a port.

Készülj. Egyedül, egyedül esel át

a halálon.

KÉSŐBB

(SÍRFELIRAT)

Csak éltem itt, szegényen s jámboran,

míg végül elástak ide.

Sosem feledtem el, hogy meghalok:

ime.

S MAJD ÍGY TÜNŐDÖM...?

Éltem, de élni mindig élhetetlen voltam és

előre tudtam, eltemetnek végül itt,

s hogy évre év rakódik, rögre rög és kőre kő,

hogy lenn a test megárad és a férges, hűs

sötétben fázik majd a csont is meztelen.

Hogy fenn a művemen motoz a surrogó idő,

s mélyebbre süppedek le majd a föld alatt,

mind tudtam én. De mondd, a mű, - az megmaradt?

ESTE LETT

Este lett, a vén tető aszú

fájában alszik most a szú.

S a ringató homályban ringó

virágon dongat még a dongó.

Szárnyukba rejtik csőrük a libák,

szagosat fú felém egy jázminág.

BŰNTUDAT

Ringóra dongó.

                Leírtam s nem merek

felnézni most. Csak várok és sunyítok;

kezemre ütnek-é a régi mesterek?

ÉJI MOZGOLÓDÁS

Halálra rémiti

a rég alvó fasort

egy felriadt kuvik.

A tócsa loccsan és a hold

a víz alá bukik.

ÉJFÉLI VIHAR

Szél tombol a kertben, egy ág leszakadt, a sikongás

felhallik egészen a házig.

Erdőkön a síkos avarban a hófogu farkas

gyorslábu kis őzre vadászik.

1938

Mikor kiléptem a kapun, tíz óra volt,

fénylő keréken pék suhant és énekelt,

gép dongott fenn, a nap sütött, tíz óra volt,

halott néném jutott eszembe s már repült

felettem mind, akit szerettem és nem él,

sötéten szállt egész seregnyi néma holt

s egy árnyék dőlt el hirtelen a házfalon.

Csend lett, a délelőtt megállt, tíz óra volt,

az uccán béke lengett s valami borzalom.

1938

Tegnap hűs eső szitált s a térdelő

          bokorból bíborban bútt elő

          és lassan vonult a réten át

          két fölpattant ajku szerető;

és ma bősz ágyuk, tapadó kerekekkel,

          gőzölgő katonák jöttek reggel,

          homlokukat rohamsisak ótta,

          erős illatok szálltak utánuk,

          férfisorsunk nehéz lobogója.

(Jaj szőke gyerekkor, de messzire szálltál!

ó, hóhaju vénség, téged sem érlek el!

a költő bokáig csúszós vérben áll már

s minden énekében utolsót énekel.)

1936

Álmomban fú a szél már éjjelente

s a hófehéren villanó vitorlák

csattogva híznak messzi útra készen.

Úgy írom itt e lassu költeményt,

mint búcsuzó, ki ujra kezdi éltét,

s ezentúl bottal írja verseit

szálló homokra távol Áfrikában.

De mindenünnen, Áfrikából is

borzalmas sírás hallik; rémitő

gyermekét szoptatja nappal, éjjel

szederjes mellén a dajka idő.

Mit ér a szó két háború között,

s mit érek én, a ritka és nehéz

szavak tudósa, hogyha ostobán

bombát szorongat minden kerge kéz!

Egünkre láng fut és a földre hull

az égi fényjelekből olvasó,

fájdalom kerít körül fehéren,

akár apályidőn tengert a só.

Őrizz és védj, fehérlő fájdalom,

s te hószín öntudat, maradj velem:

tiszta szavam sose kormozza be

a barna füsttel égő félelem!

1937