Hiányod

Míg görcsbe ránt a fájdalom,

mardos húst csontot,

sikolt velőbe,

kint őszt követ a kopogó tél, 

tornácodra fagyott hóembert 

összetörve görget.

Ablakodról leheled a jégvirágokat.

Lelkedben olvadna magányod.

Köztünk mégis elfogysz, 

s mi amíg nekünk integetsz,

állunk bénán,

és

hiányodat  kiáltjuk:

"Csak ne add alább. Te legalább."

2010.11.12.