Hiányod
Míg görcsbe ránt a fájdalom,
mardos húst csontot,
sikolt velőbe,
kint őszt követ a kopogó tél,
tornácodra fagyott hóembert
összetörve görget.
Ablakodról leheled a jégvirágokat.
Lelkedben olvadna magányod.
Köztünk mégis elfogysz,
s mi amíg nekünk integetsz,
állunk bénán,
és
hiányodat kiáltjuk:
"Csak ne add alább. Te legalább."
2010.11.12.