A lirikus epilógja

Csak én birok versemnek hőse lenni,

első s utolsó mindenik dalomban:

a mindenséget vágyom versbe venni,

de még tovább magamnál nem jutottam.

S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,

de hogyha van is, Isten tudja hogy' van?

Vak dióként dióban zárva lenni

S törésre várni beh megundorodtam.

Büvös körömből nincsen mód kitörnöm,

Csak nyílam szökhet rajta át: a vágy -

de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

Én maradok: magam számára börtön,

mert én vagyok az alany és a tárgy,

jaj én vagyok az ómega s az alfa.

Sírvers

Itt nyugszom. Végre megnyugodtam

a hosszú szenvedés után.

Keserű lelkemet kiadtam

s mint dőlt fatörzs, fekszem sután.

Keserű lelkemet kiadtam,

mint fájó gennyet a beteg:

magamtól is védve maradtam:

akarva sem szenvedhetek.

Nincs jobb világ a másvilágnál,

a másvilágon nincs világ,

s nincs jobb világ a nincs-világnál,

mert féreg nélkül nincs virág.

Nincs jobb világ a nincs-világnál,

hol féreg van csak, nincs virág,

hol féreg nem kár, hogyha rágcsál,

hol féreg nem fáj, hogyha rág.

Itt nyugszom. Végre megnyugodtam.

Elszállt az álom és a láz.

Ma föld fölöttem, föld alattam,

és nem emel, és nem aláz.

Ma föld fölöttem, föld alattam,

koporsó kerít, néma ház.

Keserű lelkemet kiadtam

és nem boszant a léha gyász.

Nincs jobb világ a másvilágnál,

mely halkan létlen létre bont,

mert jobb ha nem látsz, mint ha látnál,

s hol semmi érzés, semmi gond.

Mert jobb ha nem látsz, mint ha látnál,

és jobb a száraz, puszta csont

ez ideges, husos világnál,

mely oly keserves és bolond.

Az őszi tücsökhöz

Ki átható, egyhangu dalaiddal

betöltöd a nyugalmas éjszakát,

milyen lehet tenéked a világ?

Csend van; a hangok alusznak az éjben.

A te zenéd van ébren egyedül,

mint láthatatlan, éles hegedű.

A te zenéd a csöndnek része immár

és mint a szférák, titkon muzsikál:

Az hallja csak, aki magába száll.

Csendnek és éjszakának hegedűje,

milyen lehet tenéked a világ?

Érzed-e a csöndet s az éjszakát?

Zenéd olyan, mint a lelkem zenéje

s talán a fájó unalom dala:

Egyforma volt tegnap s egyforma ma.

Bokrod alatt, ah, kétségbeesetten

érzed a csöndet és az éjszakát

s szegény vak lélek, sírsz az éjen át.

 AZ ELBOCSÁTOTT VAD

Nem hiszek az Elrendelésben,

mert van szivemben akarat,

s tán ha kezem máskép legyintem,

a világ másfelé halad.

Mégis érzem, valaki néz rám,

visz, őriz, ezer baj között,

de nem hagy nyugton, bajt idéz rám,

mihelyt gőgömben renyhülök.

Ez a valaki tán az Isten

akitől bujni hasztalan.

Nem hiszek az Elrendelésben,

de van egy erős, ős uram.

Már gyermekül vermébe ejtett

s mint bölcs vadász gyenge vadat,

elbocsátott, de nem felejtett:

szabadon sem vagyok szabad.

Ily vadra, régi hercegeknek

szokásuk volt, mondják, jelet,

aranyos nyakörvet verettek,

hogy mindég ráismerjenek.

Igy hordom én is titkos örvét

annak aki e rengeteg

ölében elfogott, de önkényt

ujból elveszni engedett.

Azóta bolygok a viharban

vadmódra - de az ő jele,

erejének bélyege rajtam

hogy ne nyughassam nélküle

s mint szélcibált bogáncs amelyen

a szivárvány lába pihen,

illattal tellik: úgy betelljen

sóvárgással bogáncs-szivem.

Nem hiszek az Elrendelésben,

mert szabad vagyok: oly szabad,

mint a bolond bogáncs a szélben

vagy vad bozót között a vad.

«Vezessen Hozzád a szabadság!»

igy kérem olykor aki vár,

mert nem annak kell az imádság,

ki Istent megtalálta már.

Esti kérdés

Midőn az est, e lágyan takaró

fekete, sima bársonytakaró,

melyet terít egy óriási dajka,

a féltett földet lassan eltakarja

s oly óvatosan, hogy minden fűszál

lágy leple alatt egyenesen áll

és nem kap a virágok szirma ráncot

s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán

nem veszti a szivárványos zománcot

és úgy pihennek e lepelnek árnyán,

e könnyű, sima, bársonyos lepelnek,

hogy nem is érzik e lepelt tehernek:

olyankor bárhol járj a nagyvilágban,

vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban,

vagy kávéházban bámészan vigyázd,

hogy gyújtják sorban a napfényű gázt;

vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel

nézzed a lombon át a lusta holdat;

vagy országúton, melyet por lepett el,

álmos kocsisod bóbiskolva hajthat;

vagy a hajónak ingó padlatán

szédülj, vagy a vonatnak pamlagán;

vagy idegen várost bolygván keresztül

állj meg a sarkokon csodálni restül

a távol utcák hosszú fonalát,

az utcalángok kettős vonalát;

vagy épp a vízi városban, a Riván

hol lángot apróz matt opáltükör,

merengj a messze múltba visszaríván,

melynek emléke édesen gyötör,

elmúlt korodba, mely miként a bűvös

lámpának képe van is már, de nincs is,

melynek emléke sohse lehet hűvös,

melynek emléke teher is, de kincs is:

ott emlékektől terhes fejedet

a márványföldnek elcsüggesztheted:

csupa szépség közt és gyönyörben járván

mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:

ez a sok szépség mind mire való?

mégis arra fogsz gondolni árván:

minek a selymes víz, a tarka márvány?

minek az est, e szárnyas takaró?

miért a dombok és miért a lombok

s a tenger, melybe nem vet magvető?

minek az árok, minek az apályok

s a felhők, e bús Danaida-lányok

s a nap, ez égő sziszifuszi kő?

miért az emlékek, miért a múltak?

miért a lámpák és miért a holdak?

miért a végét nem lelő idő?

vagy vedd példának a piciny fűszálat:

miért nő a fü, hogyha majd leszárad?

miért szárad le, hogyha újra nő?

Fekete ország

Fekete országot álmodtam én,

ahol minden fekete volt,

minden fekete, de nem csak kívül:

csontig, velőig fekete,

fekete,

fekete, fekete, fekete.

Fekete ég és fekete tenger,

fekete fák és fekete ház,

fekete állat, fekete ember,

fekete öröm, fekete gyász,

fekete érc és fekete kő és

fekete föld és fekete fák,

fekete férfi, fekete nő és

fekete, fekete, fekete világ.

Áshatod íme, vághatod egyre

az anyagot, mely lusta, tömör,

fekete földbe, fekete hegybe

csap csak a csáklyád, fúr be furód:

s mélyre merítsd bár tintapatakját

még feketébben árad, ömöl

nézd a fü magját, nézd a fa makkját,

gerle tojását, csíragolyót,

fekete, fekete, fekete

fekete kelme s fekete elme,

fekete arc és fekete gond,

fekete ér és fekete vér és

fekete velő és fekete csont.

Más szin a napfény vendég-máza,

a nap a színek piktora mind:

fekete bellül a földnek váza,

nem a fény festi a fekete szint

karcsu sugárecsetével

nem:

fekete az anyag rejtett lelke,

jaj,

fekete, fekete, fekete.