Várnai Zseni versei

Várnai (Weisz) Zseni (Nagyvázsony, 1890. május 25. – Budapest, 1981. október 16.) József Attila-díjas (1956) költő, Peterdi Andor író felesége.

http://hu.wikipedia.org/wiki/V%C3%A1rnai_Zseni

Mama

Halott anyámról álmodtam az éjjel,

mióta meghalt, sokszor visszatér,

meglátogat éjjel, ha mélyen alszom,

bárhol vagyok, ő mindenütt elér.

Tudom, hogy meghalt, álmomban ha látom,

és mégis úgy jön, mintha élne még,

s azt is tudom, hogy ébredésem percén

elhalványítja őt a messzeség.

Sohasem szól, csak mosolyogva néz rám,

mintha nem volna többé már szava,

s csak bólogat, mikor fölsír belőlem :

- bocsáss meg nékem, bocsáss meg, Mama!

Sokat vétettem ellened, míg éltél,

nehéz adósság nyomja lelkemet,

nem tudtalak oly végtelen szeretni,

mint te szerettél, Mama, engemet.

Egész szívem szülötteimnek adtam,

amint te tetted, ó szegény Mama,

s hidd el, majd ők ezerszer visszaadják,

amit néked vétettem valaha.

Te értem, én meg őérettük éltem,

ők meg majd másért, bocsáss meg nekem,

én is előre megbocsátom nékik,

amit majd ők vétkeznek ellenem!

Síró szemek

Én sokat nézek a síró szemekbe

S éjente magam is sírok sokat

És messze, zord sötét tájak felől

Magamba szívom a bánatokat.

 

Mi messze jajlik vérző távolokban,

Mind megtalál és mind olyan enyém,

Hogy arcomat sápadtra komorítja

S ifjú szememből is elfogy a fény.

 

Pedig Te, Kedves, itt vagy és szeretlek,

Virággal kén' övezni homlokom,

De ajkamon, lásd, könnybe fúl az ének,

Ciprus vagyok én minden sírokon.

 

Tán elveszítlek így, hisz vannak vígak,

Feléd hajlók és könnyen nevetők,

Én nem tudok, mert hallom, akik sírnak,

És egyre telnek, mind a temetők.

 

Lásd, így vagyok, szomorú két szememmel,

Lelkem mélyén bús dalok zengenek,

Kacagások, víg játékok helyébe,

Nem tudom én, elég-e ez Neked?

 

Mert jaj nekem, síró szemekbe néztem,

S most minden könny az én szememben ég,

Mosolyogni meg közben elfeledtem...

Lehet-e engem így szeretni még?

 Orgona

Rajtam a tavaszi szelek orgonálnak,

talán ezért hívnak engem orgonának,

április vad kedve suhogtatja ágam,

azután megfürdöm fényes napsugárban.

Orgona, orgona,

illatos muzsika,

zengő és libegő lila virág...

fürtjeim lengetem,

illatom pergetem,

szakíts le hát engem,

s légy boldog te világ,

légy boldog te világ!

Bimbaim bomlanak, virágdíszben állok,

már csak éppen május elsejére várok,

s dús lila fürtjeim zászlaját kibontom,

s orgonaillatom a világra ontom...

Orgona, orgona,

illatos muzsika,

zengő és lebegő lila virág...

fürtjeim lengetem,

illatom pergetem,

szakíts le már engem,

s légy boldog te világ!

Légy boldog te világ!

MA FÖLRIADTAM ÉJSZAKA

Ma fölriadtam éjszaka,

s nem tudtam elaludni,

egyszerre elkapott a vágy:

csak futni, messze futni,

hiszen mindkettő messze van,

aki szívemnek drága,

jaj futni, futni messzire

fiam, lányom nyomába.

És elfogott a rémület:

hiába rázom rácsom,

én itt vagyok, ők messzire,

mindkettő más határon,

nem érhetem el őket én,

oly végtelen a tenger,

és Párizs egyre távolabb,

s egyre törpébb az ember.

Fiam a föld másik felén,

nem lehet oda szállnom,

nagy út az még a napnak is

átkelni fél világon.

Mikor minékünk alkonyul,

ott virrad már a hajnal,

azért, hogy nem találkozom

álmomban a fiammal.

 

Átkelni a nagy tengeren

a lelkem is elfárad,

- talán sohasem látom őt! -

jajdul bennem a bánat,

- lehet, hogy addig meghalok,

mire szabad lesz menni...

ó szörnyű, hosszú éjszaka,

mikor fogsz reggeledni!?

Álmatlanul gyötrődöm itt,

s a fényes holdat nézem...

Talán lányom ablakán

is így bámul be éppen,

most alszik ő és álmodik,

vagy talán ő is ébren?

Beszélj róla, Te messzi hold

szabad utas az égen!

ÉVEIM

Amikor negyven éves lettem,

nagyon sokalltam ezt a számot;

egy évecskét hát letagadtam,

hosszabbítván az ifjúságot.

Nem tudtam akkor, mily parázslón ifjú,

aki csak negyven éves,

s magamat csalva ragaszkodtam

ahhoz az egy ellopott évhez.

Mikor azután ötven lettem,

- de csak negyvenkilencet mondtam -,

ma már tudom, - én balga lélek,

akkor is még, mily ifjú voltam.

És egyre szörnyűbb évek jöttek:

milliók haltak, ifjan égtek...

nem számoltam már életemmel,

mindegy volt már: mióta élek.

Mindegy volt már, hogy meddig élek,

- sorsom a messzi csillagokban, -

harcoltam, írtam? árva lélek,

egy elvadult embervadonban.

Hány év repült el így fölöttem,

lehetne száz, vagy ezer év is,

volt úgy, hogy majdnem összetörtem,

aztán szívem föléledt mégis.

Ne irigyelj...

Ne irigyelj, púpos ember,

amiért egyenes vagyok,

a lelkemen oly nagy púp van,

hogy majd belészakadok.

Te nem látod, de én érzem,

hogy ez a púp mily nehéz,

bele van ám gyömöszölve

egy mázsányi szenvedés.

Te vak ember, ne haragudj,

én sem látok messzire,

bukdácsolok, botorkálok,

s nem találok semmire.

Fogadj engem testvérednek,

szegény néma, s hidd nekem,

én is csak dadogva szólok,

s nem érti meg senki sem.

Szeressetek engem, bénák,

nyomorultak, szegények,

ügyefogyott vagyok én is,

össze-vissza beszélek,

képzelődöm, álmodozom,

mint az őrült, s azt hiszem,

üvegből van, s összetörik,

összetörik a szívem.

Szegény öregasszony fohászkodik

Mindenem fáj, a vénség rágja testem,

hideget érzek, s szinte vak vagyok,

bőröm lötyög, akár az üres tömlő,

s kóválygó fejjel lassan baktatok.

Nem is tudom, mért kell ily hosszan élni,

mikor már minden szerszám elkopott,

ó, Istenem, kegyesen vedd magadhoz

ezt a szegény, elnyűtt, öreg lomot.

Éjjel nem alszom, egyre forgolódok,

semerre sem találom nyughelyem,

süket füleim zúgnak, sustorognak,

s a régi dolgok játszanak velem.

E fonnyadt test valaha hófehér volt,

s mellem, akár a birsalma: kemény,

ó, Istenem, bárcsak aludni tudnék,

öreg csontom sajog csak a fekhelyén.

Szájam fogatlan, száraz és besüppedt,

akár egy rég beomlott sírhalom.

Valamikor két gyöngysorral kacagtam,

és hangom csengett, mint a cimbalom.

Szerelmes voltam, engem is szerettek,

asszony lettem s lesírt a sok gyerek,

Teremtőm, jaj, kegyesen végy magadhoz,

elfáradtam, és már csak szenvedek.

Mint a kiszáradt kóró, mely rügyecskét

nem pattant többé, és csak tűzre jó,

úgy tengek itt, mellemből rég kiszikkadt

a bőséges, meleg életfolyó.

Gyümölcs nem érik már a holt faágon,

zörög, csörög, ha fú a téli szél,

akár ha régi csontváz éji órán,

kísértetes, halotti táncra kél.

Így látom, ha óvatlan pillanatban

tükörbe nézek és rádermedek

a szörnyű képre, mit arcomra írtak

csúfondáros, gonosz szellemkezek.

Nyoma sincs már annak, ki egyszer voltam,

mintha álarcot nyomtak volna rám,

ó, Istenem, sírjából ha kilépne,

nem ismerne meg édesanyám.

Jobb lenne már nékem is elpihenni,

aki öreg, csak nyűgnek ténfereg,

leffedt csoroszlya-vénségem utálják

a mostani cicomás némberek.

Talán a sorsot érzik, hogyha látnak,

bizony, mert minden dögrovásra jut,

de Istenem, előtted nincs különbség:

tárd föl nekem a mennyei kaput.

Jó lenne hinnem...

Jó lenne hinnem, hogy a lelked él,

Itt leng köröttem testetlen alakban,

S körülcsókolja síró arcomat,

Ha elgyötrődött kínban, könnyben, jajban

Teéretted.

Jó lenne hinnem, hogy a lelked él

Egy más világon, szép fénylő planétán,

Ott vársz reám csak, zengve, boldogan,

Míg elfáradok e bús földi sétán

A hozzád megyek.

Jó lenne hinnem, hogy a lelked él,

S egy új élet fénylő palástját hordod,

És nézed, nézed az én könnyeim,

Ki elvetettél minden földi gondot,

S felém hajolsz.

Jó lenne hinnem, hogy a lelked él,

Ki csillag voltál itt a földi porban,

És istenlelket csókoltál belém,

Nem múlhatsz el Te hamuvá omoltan,

Az nem lehet.

Ó, hinnem kell, hogy lelked mégis él,

E földi kíntól mentesülten, fénylőn,

Mi vagyunk csak, kiket siratni kell,

Kik itt maradtunk fájdalomban élőn

Tenélküled.

Katona fiamnak

Én magzatom, szép katona fiam,

Szíve vérével ír neked anyád,

Mióta a császár kenyerét eszed,

Vörösbe fordult itthon a világ!

Most készülünk a döntő, nagy csatára,

S ti lesztek ellenünk majd a sereg,

Ha ráuszítnak önnön véreidre,

Ne lőj fiam, mert én is ott leszek!

Az anyaföldnek most zsendül a méhe,

Már lesi az ásós, kapás hadat,

Hogy szűz ölébe termő magot hintsen,

Várja az erőt, mely életet ad,

Most megmérjük irdatlan, nagy erőnket,

S nem ringatnak majd kalászt a szelek,

A termő föld lesz a mi lázadásunk:

Ne lőj fiam, mert én is ott leszek!

Fiam, ez öreg, reszkető sorokban

Én sírok, ki méhemben hordtalak,

Ki eggyé tettem éjet, napot, órát,

Hogy etesselek, hogy dajkáljalak,

Hús a húsomból, vér a véremből,

Hogy emelhetnél te akkor kezet,

Ha én zokogom, sikoltom feléd:

Ne lőj fiam, mert én is ott leszek!

A Krisztusunk vagy, a mi Messiásunk,

A reménységünk, mindenünk: az élet!

Te döntöd el most a mi nagy sorunk,

A Te felzúdult, bús rabszolgavéred.

Borítson el a forradalmi mámor,

Ha hömpölyög a lázadó sereg,

Mint fölkorbácsolt, zúgó tengerár,

Ne lőj fiam, mert én is ott leszek!

Most még csak háborog az óceán,

S a kevély hajót már tépi, dobálja,

Mi lesz, ha ős medréből kitör,

Ha úrrá lesz a tenger akarása,

Mi lesz, ha minden katonafiú

Szülőanyjától kap egy levelet,

Mely lázít, gyújt, vérbe borít:

Ne lőj fiam, mert én is ott leszek!

HOLT GYERMEK ANYJA

Anya, akinek holt gyermeke van,

A fél testével maga is halott,

És húzza, vonja le, a föld felé,

Mit énjéből a földnek átadott.

Anya, akinek holt gyermeke van,

Csak félszemével néz a napba már,

A másik szeme túl a Mindenen

Holt gyermeke távol nyomában jár.

Úgy jár közöttünk, mint ki messze megy,

Vagy messze útról érkezett imént...

Mint idegen, ki otthont nem talál,

Ki valahol elhagyta fél szívét.

Csak fél szíve vergődik mégis itt,

Aranykalitban sajgó, bús madár,

Míg itt a földön élő kedvese,

Tilos addig a másik út, határ.

Félkézzel végzi sok-sok dolgait

S hiú viszályok fölött úgy lebeg

Magasan, minden szennytől mentesen,

Mint akit már nem érnek emberek.

Anya, akinek holt gyermeke van,

Csak félig él, lehúzza őt egy sír

S mikor élő fiára mosolyog,

Az egyik szeme akkor is csak sír.

(1917.)

 MOST ESTE VAN...

Most este van, lefekszem

napomra visszanézek,

fáradt vagyok, meleg volt,

a hőség elcsigázott,

sokat futottam, mentem

s a por belepte lelkem,

mint útszéli virágot.

Napomra visszanézek,

beszéltem emberekkel,

azok is megsebeztek,

szavak tüskéjét érzem,

próbálom elfeledni,

poros ruhám levetni

s aludni hófehérben.

Késő van már, elalszom,

elfordulok napomtól,

a hold vizébe nézek

s kendőm beléje mártom,

ezüstben elmerítem,

szívemre ráterítem,

borogatom, - ne fájjon.  

Mi legyek még?

Míg kicsinyek voltak a gyerekeim,

tejjé változtam, az kellett nekik,

ültem kis ágyuk mellett reggelekig,

ha betegek voltak s úgy fonnyadtam ott,

hogy arcom egész kicsinyre sorvadott,

s mikor szemükbe visszatért a fény,

napként sütötte őket az enyém,

s piros lett arcuk, almagömbölyű,

attól lettem én akkor gyönyörű.

Kalács is voltam, meg vajaskenyér,

és játékszer, hogy meg ne unjanak,

és képeskönyv, hogy megtanuljanak

belőlem mindent amit álmodom,

később az egyszeregyet számolom,

növök velük, már iskolás leszek,

s a nagy katedra előtt reszketek:

felelnem kell, vizsgáznom, - ó, tudom,

borzalmas, hogyha bennük elbukom!

Most széllé kell változnom, hogy elérjem

az egyiket, a messzeségbe künt,

de aki volt, örökre tovatűnt,

s ha elfogom, ha átölelhetem,

lelke páncélját át nem törhetem,

s mindkettő bár belőlem sarjadott,

többé már nékik mit sem adhatok,

a földön nincs több oly bús szerelem,

mint az anyáé, oly reménytelen.

Mi legyek még? Érettük mit tehetnék?

Legyen belőlem sűrű rengeteg,

majd jól elbújhat ott a két gyerek

ha menekülni kell a rossz világból,

és kunyhó leszek friss mézeskalácsból,

és tejjel-mézzel folyó kis patak,

isznak belőlem, hogyha szomjasak,

és dalolok majd nékik estelen:

- Aludjatok el itt a keblemen.

(1936)

Nem volt hiába semmi sem

Nem volt hiába semmi sem.

Igaz, kicsit fáradt vagyok,

acélkerék is megkopik,

hogyha szüntelen csak forog.

Kopik, kopik, de fényesül,

nem fogja be a rozsda sem,

csiszolja minden mozdulat,

s forog, forog ezüstösen.

Igaz, kicsit fáradt vagyok,

nem adnak ingyen semmit ám,

voltak keserves napjaim

és rengeteg dúlt éjszakám.

Amíg egy gyermek nagyra nő,

bizony, egyet-mást tenni kell,

legalább így az életem

nem múlt el csip-csup semmivel.

Ránézek nagy fiamra és

egyszerre oly üde vagyok,

hogy a szemem harmatgyöngyös

hajnali rét gyanánt ragyog,

s leánykám, mint a Március,

rügyekbe zárt kölyöktavasz...

őt nézem és bimbókorom

újra fölöttem sugaraz.

Nem siratom tűnt éveim,

hiszen az idő úgysem áll,

csak aki meddőségben élt,

azé a vénség, rút halál.

Szánom az ínyenc élvezőt,

csömörnél mása nem marad,

koldus, ki mit sem áldozott

s nem gyűjtött mást, csak aranyat.

Igaz, kicsit fáradt vagyok,

nehéz a toll is néhanap,

de a lehalkult szívverés

fiam szívén erőre kap,

szépségem múlik, - nem sírok,

leánykám arcán tündököl,

szinte sok is, e két gyerek,

mily roppant kincset örököl.

Nem volt hiába semmi sem,

bár néhanap békétlenül

lázongtam, hisz nem tudtam én,

hogy ürmöm mézzé édesül.

Sokat fizettem? Nem tudom,

hiszen mindennek ára van...

ezerszer újra kezdeném.

Életpályája-Wikipédiából:

1908-ban végzett az Országos Színészegyesület Színiiskolájában, de soha nem lépett színpadra. Pályafutását tisztviselőként kezdte, férje révén 1909-ben kapcsolatba került a munkásmozgalommal. Első és legismertebb, Katonafiamnak c. propagandaverse[1] 1911-ben jelent meg a Népszavában, amelynek példányait emiatt a rendőrség elkobozta, őt pedig vád alá helyezték. A verset az őszirózsás forradalmat előkészítő baloldali propagandisták a Világosság nyomdában 1918. október végén szórólap formájában újranyomtatták, és több száz példányban terjesztették Budapest utcáin.

Költészetében a politikai mondanivaló mellett megjelentek a lírai témák is, például az anyaság érzése.

1943–1944-ben egy antifasiszta csoport vezetője volt. A második világháború után rövid ideig a Kossuth Népe és az Új Idők szerkesztőségében dolgozott. Kései verseinek fő témája az öregedés, az elmúlás fájdalma, bizalom a szeretetben és a munka öröme. 1969-ben SZOT-díjat kapott.

Művei

Áldott asszonyok (versek , Magyar Téka, én. 151p