Mrs. Capote:
Tejmozi
Vékony, kézbesimuló kötet a Tejmozi,
röpke kétszáz oldal, mégis annyira súlyos, úgy érzem, néha földig lóg a
könyvet tartó két kezem. Időről időre muszáj megállnom, ilyenkor
ténfergek egy kicsit a lakásban, kibámulok az eső verte utcára, keresem
az októberi nyarat, tegnap még itt volt, ma azonban már csak a
nyúlós-nyálas szürkeség.
Balla
D. Károly hőse is az ablaknál áll, valahol fent, északon, és a tenger
fölött gomolygó ködbe bámulva próbálja kibogozni azokat a kusza
szálakat, melyek anyjával és apjával még azok halála után is
végérvényesen összekötik őt. Az apa festő volt, „jó iparos”, aki a
családi szuterénben szakmányban gyártotta az aktképeket („Az egészen korai fényeket és a szünidős egyetemista lányokat kedvelte leginkább apám.”),
majd egy adott ponton úgy dönt, hogy kiszáll a mókuskerékből, és attól
kezdve mindentől és mindenkitől távol egy faházban tengeti életét.
Ha tehetné, hősünk is menekülne a családi fészekből, ahol anyja és
húga érzelmi zsarnoksága alatt fuldoklik. Ezt a láncot azonban képtelen
elszakítani, különösen, miután anyjánál rákot diagnosztizálnak. A
törődéstől és a gyermeki figyelemtől az anya már-már kivirul, hiszen a
„gonosz kis daganat” hirtelen „a legfontosabbá tette őt”. És bár eleinte
az apjáról akart könyvet írni, narrátorunk az érzelmi nyomás alatt úgy
dönt, anya-regénybe öli lelki nyomorát.
Hősünk azután a múlt
tejüvegén keresztül próbálja felidézni emlékeit, a festészetébe egy idő
után belefásuló és a fia művészi tehetségtelenségét elnézni képtelen
apáról, és a gyerekével sajátos manónyelven beszélő, közben pedig őt
magát aggályos szeretetével az őrületbe kergető anyáról. A regényhős
regényhősének időnkénti felbukkanása az, ami igazán izgalmassá teszi a
regényt, és könnyíti meg az elbeszélője háta mögött megbúvó elbeszélő
kezdetben akadozó, majd mind merészebb színvallását, érzelmi
kitárulkozását.
Balla D. Károly ugyanakkor túllép a szimpla
„regény a regényben” sémán. Az én és az ő gyakorta összemosódik nála, a
szerző által hősömnek nevezett figura több perspektívából vall élete
meghatározó momentumairól, így a műteremben meztelenül pózoló lányok
után leselkedő gyerekkori önmagáról, későbbi kamaszkori
szerencsétlenkedéseiről, vagy a nyilvánvalóan szeretethiányban szenvedő
anyjával folytatott érzelmi tusájáról. A történet pedig akkor kap újabb
csavart, amikor a névvel soha nem illetett elbeszélő mellett megszólal
az ő általa kreált hős hangja is.
A vonzások (anya) és
taszítások (apa) örvényébe került hős közben azonban mintha minduntalan
falakba ütközne. Leginkább a saját maga által kreált falakba. A későbbi
apa-regény azonban nagyban hozzásegíti őt ahhoz, hogy mind mélyebbre
hatoljon az emlékeiben, és felidézze azt a három napot (az utolsó közös
három napot), melyet apjával töltött kettesben a semmi közepén álló
faházikóban. Hogy ez mennyire fontos is volt számára, kiderül abból,
hogy hősünk többször is megvallja, hogy miközben apja nyomában botorkált
a hóban egy ismeretlen ruszin sírja felé,
„majdnem
megszerettem ezt az öreget ott a fehér villódzásban. Egyszerre mutatott
megható elesettséget és impozáns erőt, ahogy ment, lépdelt, gyalogolt,
haladt a maga útján az én apám a maga taposta ösvényen, és nekem most
jólesett nyomába lépnem, követnem őt valahová, valamihez, valamiért, ami
neki hallatlanul fontosnak látszott.”
Lassan hömpölygő,
sűrűn szőtt, veretes textúrájú szöveg a Tejmozié, újra- és
újraolvasásra ösztönző sorokkal, amely úgy beszél alapvetésekről, hogy
közben szerencsére nem fullad közhelyekbe. Ha valamit mégis
erőltetettnek éreztem, az a Paul Robert-féle szál – nem biztos, hogy a
dolgoknak mindig ennyire kereknek kell lenniük.
Számomra
mindenesetre az elvágyódás könyve a Tejmozi, ahol a hős nem a földrajzi
távolságokat, sokkal inkább a lelkieket akarja átszelni, kitörni
vágyik a „szűkre mért szabadság” magára aggatott kitinpáncéljából, apja
és anyja érzelmi szorításából – csak azért, hogy azután időről időre visszavágyódjon oda.
Megjelent: Gerincre vágva, 2011.10.10.
