Kendőzetlen igazság drogja

A kárpátaljai Ungváron élő Balla D. Károly sok műfajban alkot. Versekkel indult bő harminc éve, mára mintha áttért volna a szépprózára és a publicisztikára. Posztmodern trükkregénye tananyag az ELTE-n, versei benne vannak a Hét évszázad magyar költészetében, közéleti írásait a Népszabadság, a HVG, a pozsonyi Új Szó hozza rendszeresen. Emellett nagyjából „teleírja” az internetet.

Azonosnak tudod-e magadban az írót a webes emberrel és a publicistával?

Köszönöm kérdésed, mindhárman jól vagyok. Néha ugyan van egy kis civakodás az időbeosztást és a hangsúlyokat illetően, de alapjában mégis ugyanabból az origóból indul a három tengely. Az íróság nálam komplex fogalom, lényege nagyjából annyi, hogy az adódó vagy magam teremtette hiányokat olyan szövegekkel töltsem fel, amelyek révén a hiány érzékelhetővé válhat. A többi már műfaj, közlésmód és megjelenítő technika kérdése. Ezek néha szépen össze is keverednek, a webnaplós bejegyzés újságcikké érik, a vers felkerül a honlapra, a hálós interakció novellába épül.

Mennyire számít neked mint írónak a hely, a konkrét fizikai környezet?

Mondhatnám, hogy egyáltalán nem, de nem lenne igaz. Ám azzal is erősen túloznék, ha azt mondanám, hogy meghatározó a jelentősége. Valahogy úgy vagyok ezzel, hogy a legszűkebb környezetem – íróasztal, számítógép, szoba, ház, család – nagyon fontos, aztán ahogy nyitom a látószöget – utca, város, vidék, ország –, kezd kevésbé fontossá válni, az érzelmi kötődést fokozatosan felváltja az elfogadás. Ahhoz a társadalmi, adminisztrációs és politikai közeghez, amelyben élek, nagyjából úgy viszonyulok, mint az éghajlathoz vagy időjáráshoz: elfogadom mint adottságot. Javait igyekszem élvezni, ártalmai ellen pedig védekezem. Ez a védekezés egyrészt a legbelsőbb burkok – ház, család – révén történik, másrészt a szellem eszközeivel – pl. nyelv, irodalom, zene –, harmadrészt pedig éppen az íróság segítségével. Utóbbi gyakorlását egyben szabadulási kísérletnek is tekintem.

Említetted a nyelvet. Mennyire számít? Mihez kezdenél, ha nem írhatnál többé magyarul?

Visszamennék fizikusnak vagy végre megtanulnék gitározni. Viccen túl: alighanem tragédiának tartanám, mert az anyanyelvemben való otthonosság ma már az egyetlen lehetséges létezési forma számomra. Ifjúkorom eltökéltsége valóban a tudományok felé fordított, ha maradtam volna azon a pályán, akkor ez nem lenne ennyire egyértelmű, és akkor sem, ha a zene univerzalitásában sem csak befogadó lennék, hanem beteges kreátori buzgóságomat is kiélhetném benne. Minthogy azonban a muzsikáláshoz nincs tehetségem, a tudományba pedig már késő visszadolgoznom magam, marad a nyelv, az irodalom, az íróság. És az internet, amely ezt a nyelvi bezártságot elég szépen kitágítja.

Mit jelent Magyarország? És mit jelent az, hogy magyar?

Előbbi egy hely, ahol a velem egy nyelven beszélők a legnagyobb számban és sűrűségben élnek. Központja annak a kultúrának, amelyben magam is élek, ha kívül is az adminisztratív határokon. Mint állammal nem tudok azonosulni vele, szellemi közösségében azonban osztozom.

És hogy mit jelent az, hogy magyar? Könyvtárnyi magyarázat helyett: itt, ebben a beszélgetésben ez most minket kettőnket jelent.

Mi a fontos szerinted a versben?

A vers. És talán a jó helyre tett cezúra.

És mi a fontos számodra a prózában?

Hogy írhatom.

Valamint: mit gondolsz az olvasó(k)ról?

Több jót, mint ők énrólam.

Olvasóként és íróként ugyanazok a preferenciáid?

Nem. Legutóbbi regényemet például – Szembesülés –, ha nem én írtam volna, biztos, hogy nem olvasnám el.

Internetes naplódat olvasva kissé meghökkentem, hogy utóbbi jegyzeteidet így szignálod: „BéDéKá posztumusz”. Ez mit takar?

Nemrégiben érdemtelenül megértem egy kerek dátumot. Az engem felköszöntők és méltatók orra alá azzal próbáltam kevéske borsot törni, hogy virtuális öngyilkosságot követtem el. Azóta posztumusz műveimet írom és publikálom változatlan intenzitással. Sejtésem szerint én vagyok az első aktív posztumusz író.

Mi a célod? Polgárpukkasztás? Olvasóid sokkolása? Jó az neked, ha megbotránkoztatsz valakit?

Nem, ha ez esetleg megtörténik, az inkább csak kísérőjelenség. Másról van szó.

Tíz-húsz évvel ezelőtt sokkal konszolidáltabb voltam, most azonban sok mindenben visszatértem kamaszkorom eszményeihez. Akkor a lázadó ösztön késztetett kisebb-nagyobb extremitásokra, most a tudatos magam-vállalás hoz ki belőlem ilyesmit. Bő két évtizeden át igyekeztem viselkedni; azon voltam, hogy véleményemet a világról, társaimról és saját magamról is szépen becsomagoljam, hogy magamat elfogadtassam. Voltak bizonyos meggyőződéseim, közösségi elhivatottságaim, ezeket szolgáltam, és ennek a szolgálatnak az érdekében öltöttem magamra bizonyos normákat. Aztán ez az értékrendszerem felborult, rákaptam a kendőzetlen őszinteség drogjára, és megértettem, hogy nem azzal becsülhetem meg a leginkább szűkebb és tágabb környezetemet, ha köz- és szépíróként továbbra is valamely kívülről megfogalmazott elvárásokhoz igazodom, hanem azzal, ha önmagamat adom, ha mindig azt írom, amit gondolok. Ha nem fojtom le, hanem szabadjára engedem fantáziámat, ha nem szabok határt ötleteimnek illedelmességből vagy a magam körül oly sűrűn tapasztalható képmutatásból. Súlyosbítja a helyzetet, hogy alkati okokból – alkatom okából – nálam mindez élcekkel, gúnyos felütésekkel, ha kell: fekete humorral vagy szarkazmussal párosul.

Ez persze sokakat eltávolított tőlem, a környezet és a közönség egy része számára az irónia és az egészséges cinizmus elfogadhatatlanabb, mint az ájtatosság. Akadnak olyanok is, akik – régi akoltársak – árulónak tartanak amiatt, hogy a korábbi kollektivista ideákat megtagadtam, és bizonyára az sem megy ritkaságszámba, hogy egyesek felháborodnak magatartásomon vagy írásaimon. De ez csak mellékhatás, a lényeg – számomra legalábbis – az, hogy a bennem megfogalmazódó érzelmi és tudati tartalmakhoz autentikus kifejezésmódot találjak. Ezért terjed nálam a skála aforizmától és egysoros verstől regényekig, internetes gegtől többfelvonásos színpadi drámáig. És ezért van az, hogy hosszú ideje természetesebb létezési mód számomra a különbözés, semmint a hasonlítás.

Válaszaidból egyfajta kíméletlenséget is kihallok. Nincsenek ebből lelkiismereti problémáid?

Vannak. Néha nagyon megbántom magamat.

Igen, az valóban mentség lehet számodra, hogy magaddal szemben sem vagy elnéző, s hogy iróniád egyben önirónia is.

Ez tudatos vállalás, ha nem így lenne, hiteltelenné válna, amit a tőlem különböző világról kimondok. Szoktam például – álnéven – negatív kritikákat írni a könyveimről. Két éve volt egy ugyancsak álnéven vezetett hírblogom, amelyben sorra kikezdtem kis itthoni közéletünk és irodalmunk szereplőit, természetesen saját magamat is. A feleségem szabályosan megsértődött: hogyan merészeltem én ilyen rosszakat írni a férjéről.

Ez is része a nagy szabadulási mutatványnak?

Minden annak a része. Annyi rajtam a fizikai, földrajzi, politikai, nemzetiségi béklyó, hogy sok kulccsal kell egyszerre ügyesen bánnom.

Mérhető-e szerinted a szabadság foka?

Igen. Itt nálam most éppen 360°.

Kérdezett: Kinde Annamária

Megjelent: Erdélyi Riport, 2007. február 1.