Boldog névnapot, Magyarország

Balla D. Károly

Boldog névnapot, Magyarország

„És az indiánok kikkel voltak, az oroszokkal vagy a németekkel?” (– kisöcsémmel a moziban, valamikor a hetvenes évek elején)

Ahogy A 22-es csapdájának egyik szereplője azokat a betegségeket listázta szorgalmasan, amelyektől retteghet, én időnként egy-egy új bejegyzéssel azt a leltárt szoktam gyarapítani, amely tudásom, ismereteim, képességeim, identitásom deficitjét mutatja. Korábban ugyanezeket a tételeket azért vettem számba, hogy lássam, mit kell még megismernem, megtanulnom, tudatos énem részévé építenem. Ma már, közel az ötvenhez, inkább a lemondás jellemző az effajta önvizsgálatra: aligha fogom már kidolgozni a metaforák tipizálásának iskolateremtő módszerét, félő, örökre elestem attól, hogy valaha is virtuóz dzsesszgitáros legyek – és, azt hiszem, soha nem lesz már igazi történelmi tudatom.

     Pedig első történelemtanáromtól beszerezhettem volna egy adagot. A jeles kommunista már a háborús időkben szerzett érdemeket, aztán a pártapparátusban működött, majd az ukrán verzió tükörfordításaként megjelenő magyar napilap szerkesztőségét irányította. Amikor aztán a Kárpáti Igaz Szó a megyei pártbizottság önálló magyar orgánumává vált és apámat nevezték ki főszerkesztőnek, elődjét elbocsátották, így iskolaigazgató felesége odavette tanárnak Ungvár egyetlen magyar tanintézetébe. Ekkor okított engem. Hamarost azonban visszakerült a laphoz, ahol is több mint tíz éven át dolgozott apám ideológiailag edzett első számú helyetteseként.

     Így hát akár azt is mondhatnám, hogy mind a családi házban, mind az iskolában egy-egy kommunista újságíró volt (lett volna) felelős korai történelmi tudatom kialakításáért. Ám ezt mindketten elmulasztották megtenni. Ami egyfelől sajnálatos tény, másfelől viszont szerencse. Mert igaz ugyan, hogy a magyar történelem emiatt sokáig fehér folt maradt számomra, de az említettek minden elhivatottsága ellenére a munkásmozgalmi, forradalmi, vörös, pártos, osztályharcos stb. történelmi szemlélet sem igazán fogott rajtam sem ekkor, sem későbbi tanáraim fáradozása nyomán. A történelem – mint tantárgy és mint az ismeretek halmaza – teljesen érdektelen volt számomra, és ez sajnos nem csupán a Szovjetunió meg Szovjet-Ukrajna meg az SzKP történetére volt érvényes: érdekes módon nem vonzott sem az ókor, sem a középkor, sem az újkor világhistóriája, és nem mondhatom, hogy csak azért, mert át volt szőve az emberi civilizáció kialakulását osztályharcnak tekintő marxista szemlélettel. Egyszerűen nem érdekelt. (Magyarország történetét mint tantárgyat csak a rendszerváltás után vezették be iskoláinkban.) Eminensként ugyan bebifláztam, amit kellett, ám a dátumok, nevek, helyszínek azonnal ki is hullottak a fejemből, az összefüggések megértéséig pedig el sem jutottam. Jó beszélőkémnek köszönhetően ez nem derült ki a vizsgákon. Mindezzel együtt, ha se szovjet, se magyar, se másmilyen történelmi tudatom nem is alakult ki, elég sokáig olyan önérzetes szovjet állampolgárnak tekintettem magam, aki magyarságát büszkén gyakorolja – nyelvi értelemben legalábbis.

     Leérettségizvén fizikusnak készültem, híres csillagász vagy atomtudós szerettem volna lenni, és bár voltak az egyetemen nyelvi problémáim, ezeket hamar leküzdöttem és úgy gondoltam, a galaxisok vagy az elemi részecskék szempontjából tökéletesen közömbös, hol lakom és milyen nyelvet beszélek, azt meg igazán fölösleges tudnom, mikor volt a kulikovói vagy a muhi csata.

     Az első fordulatra akkor került sor, amikor a korábban csak passzióból, kedvtelésből írt verseim 1979-ben kötetben megjelentek, s szembesülnöm kellett az írói felelősséggel. Ez sajátosan egybeesett azzal, hogy új barátságokba és szerelmekbe keveredtem, a favorizált sci-fin kívül más könyveket is olvasni kezdtem, s mindez kibillentett korábbi meggyőződésemből. Magyarságom ekkor hirtelen mindennél fontosabbá vált: otthagytam az egyetem fizika karát, hogy egy évvel később magyar nyelv és irodalomra jelentkezzem, megszakítottam laboránsi munkaviszonyomat és sikerült „anyanyelvi vonalon”, a kijevi tankönyvkiadó ungvári magyar szerkesztőségében elhelyezkednem.

     De figyelmem ekkor és a következő tíz évben is inkább a jelen problémáira, a kárpátaljai magyar irodalom lehetőségeire, nemzetiségünk kilátásaira koncentrálódott, a hagyományok, a nemzeti múlt, az „évezredes magyar sors” kevéssé foglalkoztatott – apránként mégis rám ragadtak az ismeretek, részben az egyetemnek is köszönhetően, ahol például Fodó Sándor a bécsi testőrírók ürügyén vagy két évszázad históriáját is előadta, emellett, ha csupán néhány órás szűk keretben, de Magyarország történetét is tanultuk a szép emlékű Váradi-Sternberg János keze alatt. Így hát egyre közelebb kerültem ahhoz, végre kialakuljon a történelmi tudatom. Amikor a rendszerváltozás bekövetkezett, már alkalmasnak mutatkoztam arra, hogy a dicsőséges és fájdalmas nemzeti múlt mint hatalmas tabló, megjelenjen előttem. Ha kicsit koncentráltam, bár még elmosódottan, de már láttam a folyamatot a finnugor őshazától, Magna Hungáriától, Meótisztól, Etelköztől, honfoglalástól és államalapítástól tatárjáráson, törökvészen, Habsburgokon át egészen a megsűrűsödött huszadik századig. Átélni véltem a bel- és külviszályokat, az összes bukott forradalmat és vesztett háborút, Trianont, 1944-et és 1956-ot. Jó kis történelem ez, gondoltam, van benne minden, amiből okulni lehet. Lássuk, mit kezdünk kereszténnyé és európaivá lett keleti pogány lelkünkkel, lássuk, hogyan élünk ezzel a hatalmas örökséggel egy új kor kezdetén, amikor az oly rég áhított szabadság és függetlenség végre megadatott.

     És a nálam sokkal alaposabb ismeretekkel és ezerszer erősebb történelmi tudattal felvértezett politikusok, közéleti emberek, művészek, írók, tanárok, tudós elmék rögvest el is kezdtek élni – és visszaélni a történelemmel. A magyarság legnagyobb integráló erejének gondolt történelmi szimbólumok szinte azonnal politikai belharcok eszközévé váltak, igen hamar kiderült, hogy legalább kétféle Kossuthot és Széchenyit, kétféle kiegyezést, két Horthy-érát, két holocaustot, több Kádár-rendszert és minimum két ’56-ot ismerünk. Kiderült ugyanis, hogy október 23-án vannak jó mártírok és rossz mártírok, később még az is, hogy a március 15-i kokárda sem ugyanazt jelenti mindenkinek.

     És bizony nem kímélte a politika a harmadik nagy nemzetegyesítő napot és a szentistváni eszményeket sem, a szent korona körüli számtalan vérre menő vitáról már nem is szólva.

     Hát ezért legyen nekem történelmi tudatom?

     Hogy el kelljen döntenem, vagy megrendülök az augusztus 20-i tűzijáték láttán, vagy számon kérem az elfüstölt milliókat? Hogy aszerint soroltassak valamely csoportba, elhiszem-e vagy tagadom azt, hogy Magyarország a Szent Korona országa, közvetlen isteni kegyelemből teremtetett és egyenesen szűz Mária védelme alatt áll? Hogy el kelljen döntenem, elhiszem-e vagy sem a hun-magyar kontinuitást? Hogy valljam vagy tagadjam a finnugor rokonságot? Hogy azon tépelődjek, magyarul beszéltek-a az avarok, és törökül-e a honfoglalók? Hogy vagy igazságos királynak vagy kegyetlen elnyomónak tekintsem Mátyást? Hogy vagy a magyarság elveszejtőinek, vagy legnagyobb jótevőinek tartsam a Habsburgokat? Választanom kelljen Kossuth és Széchényi között vagy ádáz vitába keveredjek arról, a nemzeti vagy a liberális gondolatnak az atyai-e? S hogy ne tudjak szabadulni Trianon tragédiájától, s vagy revízióról álmodozzam vagy erről lemondva vállaljam, hogy lenemzetárulóznak? Hogy vagy örvendezzek, vagy siránkozzak azon: a korábbi rá kényszerített súlyos alárendeltségeit levetve Magyarország most önként és dalolva vállalt hasonló katonai és gazdasági függelmeket?

     Ezért kellene feleségül vennem a politika szolgálólányát?

     Többször leírtam: annak a helyzetnek, hogy egy „idegen” országban vagyok magyar, számtalan hátránya mellett jelentős előnyei is vannak. A kettős hazátlanságért cserébe például a kettős kívülállás kiváltságát kaptam: lakóországommal, annak történelmével, politikájával, társadalmi berendezkedésével és viszonyaival nem azonosulhatok, lévén magyar vagyok, aki egészen más hagyományok, értékrendek felé vonzódik. De nem tekinthetem magaménak a magyarság hazáját sem: fenntartásokkal és gyakran idegenkedve figyelem, ami a politikai életében, kultúrájában zajlik. (Lám, nemrég még egy magaménak gondolt szervezetből, az Írószövetségből is ki kellett lépnem.)

     Ez a nagyrészt magam által is épített dupla fedezék lehetetlenné teszi számomra, például, hogy megüljem az ukrán államünnepeket, de ugyanígy visszatart attól, hogy átszellemüljek és karneválozzak a magyar örömnapokon. Ugyanis, miért ne vallanám be, engem egyáltalán nem vonz ez a nagy nemzeti, keresztényi és államalapítói névnap, és bizony nem csupán a köztünk húzódó EU-határ az, ami távol tart az ünnepléstől. A valódi ok, hogy nincs olyan történelmi tudatom, amely akár csak lélekben rábírna egy légi és vízi parádéra.

     Pechemre azonban a sportot sem szeretem, így némi aggodalommal nézek huszadika elébe: tévében, rádióban más sem lesz, mint szentistvánozás és olimpiázás. Talán benyomok a videóba valami régi westernt. Úgy tudom, a magyarok a cowboyokkal vannak.

     De azért ne legyek ünneprontó: a távolból kívánok boldog nemzeti névnapot, Magyarország.

Megjelent: Népszava, Szép Szó melléklet, 2004. aug. 19.