Ariadné pulóvere

Balla D. Károly

ARIADNÉ PULÓVERE

– ELŐSZÓ HELYETT –

    Mióta Zeusz bika képében elrabolta a szépséges türoszi királylányt, hogy egy akkor még névtelen földrész őtőle eredeztethesse nevét, azóta joggal siratjuk Európát. Siratjuk, mert újra s újra elrabolják hatalmak, eszmék, háborúk. Meghatottan és sóhajtozva révedünk vissza közelebbi és távolabbi virágzó múltakra, mert az a képzetünk, hogy csak azelőtt – valamelyik soros rablást megelőzően – volt szép és jó az élet öreg kontinensünkön. Minden rendű és rangú Aranykorok utáni nosztalgiánknál csak a szkepszis – és hatékony ellenanyaga, a remény – nagyobb bennünk.

    Hitetlenségünk azt mondatja, soha nem lesz már szép és nyugodt életünk, pusztulnak az értékek, felbomlanak a hagyományok, elvész a dicső és gazdag örökség. Jó esetben a kommersz és a giccs, a talmi csillogás borít el mindent, rosszabb esetben a túlnépesedés, a környezeti ártalmak, az energiatartalékok kimerülése és az erőszak miatt fellegzik be civilizációnknak.

    Bizakodásunk szerint ellenkezőleg: számunkra, magyarok számára éppen itt és most jött el a kedvező alkalom! Felemeljük és kibontakoztatjuk, megteremtjük és felzárkóztatjuk, megőrizzük és továbbfejlesztjük, magunkévá tesszük és élvezzük.

    Ám akár aggódunk, akár reménykedünk, azt tudomásul kell vennünk,  hogy Európa (újra? továbbra is?) ketté van zárva, és vannak magyarok, akik a civilizációs szakadék kedvező, míg más magyarok a hátrányos oldalára kerültek. A lélekszámokat tekintve szerencsére az utóbbiak vannak sokkal kevesebben, ám pechünkre mi, kárpátaljai magyarok éppen közéjük tartozunk. Lakhelyünket tekintve az Európai Unión kívüli másik, keleti Európában élünk, amelyre a nyugati értelemben vett demokrácia és civilizációs komfort helyett továbbra is az úgynevezett balkáni viszonyok a jellemzőek, életünket az alacsony életnívó, az elzártság, a hiány, a kilátástalanság határozza meg.

    Ennek enyhítését, elviselhetőbbé tételét célozza egyfelől az anyaország gondoskodó támogatása, másfelől a határon túli magyar népcsoportok önszerveződése.

    De enyhíti-e valójában? Haszna vagy kára nagyobb-e egy olyan támogatási rendszernek, amely a végletekig megosztja a célközönséget, amely csökkenti probléma-megoldó készségét, amely téves életszemléletet alakít ki? Segíti vagy akadályozza-e egy népcsoport boldogulását, ha minden gondja mellett még saját szervezeteinek a visszaéléseivel is szembe kell néznie?

*

    A jeles francia író, szerkesztő és gondolkodó, Jean-Marie Domenach szerint nem lehetünk saját törzsünk etnográfusai. Aminek magunk is részesei vagyunk, azt nem tudjuk eléggé tárgyilagosan felmérni, megítélni. Nem is igyekeztem soha történészi, szociográfusi vagy irodalomtörténeti súlyú és jellegű vagy alaposságú tanulmányokkal megközelíteni „saját törzsem”, a kárpátaljai magyarság társadalmi viszonyait, kulturális életét, irodalmát.

    A következő oldalakon sorakozó írásokat nem egy higgadt kutató alaposságával és távolságtartásával hoztam létre, hanem olyan íróként, aki a leírtakat nemcsak megfigyelte, hanem át is élte, és tapasztalatainak, töprengéseinek eredményét a legpontosabban és lehetőleg szemléletesen szeretné rögzíteni – vállalva az ítéletek szubjektív voltát. A meglátásaim így aztán lehetnek tévesek, juthattam akár hamis következtetésekre is, csak egy nem történhetett meg: hogy a leírtak ne a pillanatnyi őszinte véleményemet tükrözték volna. Igen: a pillanatnyit. Nem titkolom ugyanis, hogy bár egyáltalán nem mondhatom magam fiatalnak, az ízlésem, értékszemléletem még mindig állandó változásban van, akár saját ellentétébe is fordulhat. Ma másképpen gondolkodom az irodalom dolgairól, mint húsz évvel ezelőtt (de igen hasonlóan ahhoz, mint kamasz korom idején), ma mást érzek fontosnak és mást jelentéktelennek magyarságom gyakorlásában, mint akár csak tíz esztendeje. Egyazon jelenség mögött más-más lényeget sejtek ma, mint tegnap – és bizonyára így lesz ez holnap is.

    Ha valami egységes szemléletet mégis tükröznek itt sorakozó szövegeim, annak elsődleges oka az, hogy egy jól behatárolható időszakban, az ezredforduló éveiben és a közvetlenül ezt követő néhány esztendőben születtek (vagy nyerték el végleges alakjukat), eléggé frissek tehát ahhoz, hogy még nem kerülhettem szembe velük, kötetbe válogatván őket nem is gondoltam szükségesnek semmiféle beavatkozást, így a szövegeket a korábbi folyóirat-publikációknak megfelelően közlöm. Meghagytam bennük az ismétlődéseket, újrafogalmazásokat is: az évek során gyakran követtem azt a módszert, hogy egy már lezárt írás kifejtett gondolatát valamelyik következőben továbbvittem, árnyaltam vagy másfelé fordítottam, új és újabb összefüggések kontextusába állítottam – ha ezeket a részeket kiiktatnám, elkerülném ugyan az újramondást, de talán a folyamatosság megszakadna, és az egyes írások szerkezete megbomlana. Ugyanígy vannak olyan fontosnak, találónak gondolt megállapításaim, szófordulataim, metaforáim, amelyeket olykor átmentettem egyik írásból a másikba. Utólag ezeket sem akartam kimetszeni szövegeimből – így ezeknél az ismétlődéseknél kérem az olvasó elnéző türelmét.

    Egyaránt számítok továbbá azok jóindulatára, akik egy-egy állításom mögül hiányolják a bizonyító konkrétumot, és azokéra is, akik – ellenkezőleg – a sok adat, név, cím, idézet, lábjegyzet okán bosszankodnak. Magam igyekeztem az olvasmányosság és a részletező szakszerűség határterületén megmaradni. A folyamatokba, trendekbe szerveződő jelenségek általában jobban érdekeltek, mint azok a tények, amelyek alapján az összefüggések felismeréséig eljutottam. Állapotokat és tendenciákat igyekeztem megragadni, megengedve, hogy az eközben feldolgozott ismereteim esetleg hiányosak lehettek, illetve hogy akár ugyanezekből az argumentumokból az enyémtől eltérő következtetések is levonhatók.

    Beismerem azt is, hogy nem egyszer kiéleztem egyes kérdéseket, a szemléletes bemutatás kedvéért többször is sarkítva, fogalmaztam, túlzásokra ragadtattam magam. Ám azt hiszem, a hiperbolák használata még mindig szerencsésebb megoldás, mint a langyos „is-is, se-se, egyrészt-másrészt” hozzáállás, a lényeg szétmaszatolása, a problémák kerülgetése, a gyöngeségek palástolása. Annál is inkább, mert a tapasztalatom az, hogy a kárpátaljai magyar közélet és művelődés, oktatás és tudomány, művészet és irodalom, lap- és könyvkiadás hiányosságait és súlyos mulasztásait a legtöbben hajlamosak felmentő elnézéssel elfogadni, szerény eredményeit pedig túlértékelni; ennek lehet ugyan biztató, ösztönző hatása, egyszersmind azonban rögzíti is a hibákat, állandósítja a rossz gyakorlatot, belemerevíti a résztvevőket egy olyan szerepbe, amelynek eljátszásához csupán a kárpátaljaiság díszleteire van szükség, és ezek között interpretálva szinte minden elfogadhatóvá, szalonképessé, mi több: nemcsak előadhatóvá, hanem eladhatóvá is válik. Magam ezek mögé a kulisszák mögé szeretnék belátást nyújtani, bemutatva, hogyan alakultak ki és miképpen működnek ezek a szerepek – és talán azt is, mivel jár, ha valaki megtagadja őket.

    Nem kívánom ugyanis elhallgatni azt a körülményt sem, hogy több évtizedes irodalomszervezői ténykedésemmel felhagyva és korábban vállalt társadalmi szerepeimtől tudatosan sorra megválva nemcsak kívülálló lettem, hanem sok esetben szembenálló is. A kárpátaljai magyar értelmiség maga-teremtette belső viszonyainak folyamatos bírálatával, írótársaim munkásságának kritikus értékelésével, a magyarságszervezetek működésében tapasztalt visszásságok szóvá tételével magamra vontam sokak haragját, kiváltottam mindazok rosszallását, akik – számomra úgy tűnik – bizonyos okok miatt ma is érdekeltek annak a rezervátum-létnek a fenntartásában, amely ugyan korlátozza a kiteljesedést, ám meg is véd a nagy egészben való megmérettetés veszélyétől. Ugyanígy kiváltottam azok nemtetszését is, akik a kialakult helyzet haszonélvezőiként a teljes közösség érdekének önzetlen képviselése helyett szűk csoportérdekek szolgálatába álltak, kiépítették a „hivatásos magyarság” szervezeti és intézményi struktúráját, amelynek fenntartása az évek során öncéllá vált, sokkal több energiát és forrást emésztett fel, mint azoknak az ügyeknek az intézése, amelyre eredetileg szerveződött.

    Az utóbbi esztendők tapasztalata számomra egyértelmű bizonyossággal megmutatta, hogy a kritikára (főként, ha némi élccel, ironikus felhanggal párosul) Kárpátalján az egyetlen lehetséges reagálás az, hogy a bírálót ellenségnek bélyegzik, a problémák feltárására tett törekvését árulásnak értelmezik, a magukétól eltérő nézeteket pedig károsnak nyilvánítják. A szigorúan szakmai kritika így válik szemükben ideológia-világnézeti támadássá, a szervezetek, testületek és vezetőik működését kifogásoló észrevételeket pedig azzal a váddal hárítják el, hogy a publicistát nyilván jól megfizette az ellenérdekű fél. Az ellenségtől ugyanis még mindig elfogadhatóbbnak tartják a kínos tények kimondását és a még oly súlyos vádak megfogalmazását is, mint egy kívülállótól, egy függetlentől, aki nem a belharcok adok-kapok hevében vagdalkozik, hanem azért formál véleményt, mert az önveszélyes viszonyokra kívánja felhívni a figyelmet.

    Igen, azt hiszem, vannak helyzetek és pillanatok, amikor fel kell fedni, hogy mi is van (vagy mi nincs) a tetszetős Potyomkin-falak mögött. Magam erre teszek legjobb tudásom szerinti kísérletet a kötet húszegynéhány írásában. Az Önveszélyes viszonyok ciklus tanulmányai és publicisztikái közéletünk legégetőbb problémáit veszik sorra, a Címkézett irodalom ciklus esszéivel, kritikáival pedig literatúránk belső ügyeibe, sajátos ellentmondásaiba igyekszem bevilágítani. A megoldási lehetőségek felmutatásával azonban mindkét esetben adós maradok. Útvesztésünkből egyelőre nem látom a kiutat, de talán a labirintus járatainak feltérképezése sem fölösleges feladat.

*

    A mitológiában Zeusz ugyan elrabolta a föníciai királylányt, de Krétán gyermekeket nemzett neki, s az egyik fiúból, Minószból nagy király lett, aki aztán, hogy szörnyeteg fiát a világtól elrejtse, hatalmas labirintust építtetett számára.

    A nagy kérdés az, hogy ha már Europét senki sem csábítja el számunkra, akkor legalább a saját gyengeségeit legyőző Thézeuszként remélhetjük-e, hogy a szerelmetes Ariadné felkínálja nekünk a fonalát.

    Csak a hideg kárpáti éjszakákra tekintettel nehogy pulóvert kössünk belőle.

Magyarul beszélő magyarok, EÖKIK, Bp., 2008.