Szembesülés (részletek, 2004)

Balla D. Károly

Szembesülés

Fragmentumok egy regényhiány környezetéből

A Szembesülés egy nem létező regény járulékos szövegeit tartalmazza: szinopszis, lektori vélemény, előszavak, jegyzetek, szómagyarázatok, a monografikus utószó-tanulmány fejezetei, részletek leendő kritikákból, a mű keletkezését naplószerűen rögzítő Werk stb. Ezek a gyakran kisesszészerű fragmentumok jelenítik meg a hiányzó cselekményregényt, amely „eredetileg” nem egyéb, mint Oresztész fejlődéstörténete, őrlődése kétféle örökség, az ellenzékiség és a lojalitás között, szembesülései a több alakban megjelenő Elektra szerelmének hatására – minderre a XX. század utolsó évtizedeinek viszonyai közepette kerül sor „Argoszban”. Magát a meg nem írt történetet az olvasónak kell összeraknia a másodlagos, derivált szövegek segítségével. [A könyv 2005 tavaszán jelenik meg a pécsi Pro Pannonia Kiadó gondozásában]

Werk-1995

 A hiányregény átfogó koncepcióját korábbi ötleteim és a már elkészült szövegek, jegyzetek alapján végül is Gyulán dolgoztam ki, kis családi nyaralásunk idején. Irodalomtörténész-barátunk, Elek Tibor hívott meg, a gimnázium betegszobájában laktunk (érkezésünkkor a gyógyszerszagot megérző lányom e szavakkal esett kétségbe: „Nem akarok patikai szobában lakni”). Az egész napos strandolások után hazaérkezve és az ágyon végigfeküdve (a déli napsütés hőségét este is árasztó, szúnyogoktól népes szobában) vázoltam fel egy piros műbőr borítójú irattömbbe a Szembesülés végleges struktúráját.

 Itthon aztán nagyon megindult a munka, a kedvem is megjött hozzá, 4-5 flekket is megírtam naponta. Ám alig egy hét után alábbhagyott mind lelkesedésem, mind szorgalmam. Még összekínlódtam pár oldalnyi szöveget, aztán… Olyan alkotói problémákkal kerültem szembe, amelyeket könnyeden nem sikerült megoldanom, kínlódni pedig semmi szándékom nem mutatkozott. Hősöm, Oresztész személyisége egyszerűen szétfolyt ujjaim között, nem tudtam mit kezdeni jellemének többrétűségével. Kemény karaktert, éles arcélet szántam neki, ehelyett szellemképek mosták el elsődleges vonásait. Énje mellett feltűnt a helyettes én, látszottak kiegészítő, látens és negativált tükröződései, mígnem ezek annyira rácsúsztak az eredetileg ábrázolni szándékolt alakra, hogy bosszúsan sutba dobtam az egészet.

Az ábrázolás struktúrája

 |••• voltaképp a kognitív disszonancia azon következményeit kívánja ábrázolni, amelyek a főhős életének meghatározó motívumaivá váltak. Ezen belül az említett ellentét szerkezetileg meglehetősen összetett, és nincs megfelelő fogalmunk, szavunk ahhoz, hogy azon összetettségében megnevezzük. Sokrétűek a következmények is, így a főhős életének alakulására gyakorolt hatásuk definiálása szintén nehézséget okoz. Épp ezért az elemző úgy érzi magát, mintha egy félig lángoló és másik felével vízbe mártott kosárnak a tartalmáról kellene beszámolnia, amelyben vegyesen találhatók gyümölcsök, kövek és fogaskerekek, illetve további kisebb kosarak, amelyek a maguk részéről más-más arányban lángolnak és áznak ugyancsak változatos kacataikkal együtt. Konkrét és végleges megjelölések helyett így inkább megközelítéseket tehetünk, s ezek láncolatba állításával alakíthatunk ki valamelyest is hiteles képet.

 |••• azon két tudati szféra ellentétét mutatja be, amelyek közül az első a felnőtt kori önálló eszmélésig rögzült mentális adottságokat tartalmazza, vagyis azokat, amelyeket a Család és az ezzel összhangban működő Iskola alakított ki. Az ezzel ellentétet képező második tudati szféra az individuum önálló élete folyamán épül ki, s tartalmát, milyenségét esetünkben főleg érzelmi kötődések határozzák meg, illetve azoknak a személyeknek a gondolati-érzelmi világa, akik iránt Oresztész vonzalmat érez, s akikhez fűződő szerelme az átélés intenzitása folytán befolyásoló tényezővé válik.

 Ezt az ellentétet regény Oresztész változatos szituációkban történő szerepeltetése révén mutatja be; gondolati-érzelmi fejlődésének és belső vívódásainak ábrázolása révén elemzi; és megvilágosító lelki mozzanatai, ún. szembesülései révén kísérli feloldani.

Posztmodern normateljesítés (egy kritikából)

 A Szembesülés szerzője a legvalódibb valóságot fikcióként veti föl, a legvalótlanabb fikciót pedig valóságként kezeli. Eközben szánalmas kísérletet tesz arra, hogy megfeleltesse egymásnak a görögség kultúrájából jól ismert személyneveket és az Övezetben élő neves személyeket. Ugyanakkor Agamemnon és Egiszthosz összecsapását egyetlen idézettel sem támasztja alá, így a jó és rossz dichotómiája csupán mint az antikvitás és idegenség közvetítettsége szolgál arra, hogy révén megteremtődjön a korszakolás jellegzetességlétesítő szándéka, amely párosul – Heideggerrel szólva – a létfeledettségből előhívni kívánt, annak takarásában létező világ felmutatásának szándékával. A szimbolikus értelemvilágot alkotó kollektív megelőzöttség azonban nem eléggé irányult, a költői létgond így aztán a szociokulturális és a társadalmi-politikai alapozottságú tendenciák történetében nem mutatja meg magát eléggé markánsan. A szemléletváltás indokoltsági paradigmája hiányos marad, az önreflexív egzisztenciamódosulatok fáziskésésbe kerülnek az alkotói attitűd kiterjedtségéhez képest. 

  A szerző regényhiánynak mondja művét, amelynek témája – az általa megjelölt évszámok tanúsága szerint – már 1980-ban elkezdte foglalkoztatni, majd 1989-ben megfelelő keretet is talált megalkotásához, ám akkor erről még nem tudta, hogy amannak a létrehozását segítheti. Csupán a 90-es évek elején döbbent rá, a megíratlan történet és az üres struktúra egyazon műnek lehet tartalma és formája. E késleltetés ellenére ugyanakkor és mindazonáltal kijelenthetjük, már a pálya legelején felismerhető a szerzőnek az az igénye, hogy irodalomszemlélete megfogalmazottságát a hagyománnyal való szembenézéssel ütköztesse. A múlt tisztázásának a szándékán túl ebben az irányultságban mélyen ott gyökerezik a közösség által meghirdetett igazság felülírásának az igénye is, amely végül elidegeníti a szerzőt önvéreitől, érvénybe lépteti a hagyományelfogadás és a közmegállapodás felfüggesztettségét. Végül a túlhajszolt liberális gondolatrelativizálás (egyrészt) és az eredettagadásra alapozódó kozmopolitizmus (másrészt), illetve ezeknek az argumentumsorát és értékkészletét egyaránt preferáló posztmodern kánon (harmadrészt) az írói programok elvetőjét mégis programhirdetővé teszi. Így ezen háromfokúság által az önazonosság körüli jellegzetességek és a metaforizálódó számbeli kiteljesedés ugyancsak a létrehívó-visszaszerezhető életminőségre utalható jelek. És a távlatnak épp ez a megformáltsága minősül át nevelői szereppé, ami különös megvilágításba helyezi a már csak motívumaiban és fragmentumaiban jelenlevő másféle minőségeket. Ezek szerint a tanúságok szerint a létgond esztétikai minőségében való föltárulásnak egyedüli érvényességével a szerző valószínűleg mindig is tisztában volt. Csak aztán a megváltozott világrend és egzisztencia kiváltotta a személyiség irodalomszemléleti változás miatti elbizonytalanítását. Az elhiteltelenedés így egyenes ágon vezet a posztmodern kánonhoz való átrendeződéshez, vagyis, egyszerűbben szólva, ami normatörő kreativitásként próbálná feltüntetni magát, azon látszik, hogy valójában a posztmodern normaelvárás buzgó túlteljesítése.

Jegyzetek

 • Aiszkhülosz: Áldozatvivők, 244–245.

 • Tetten érhető írói fogás: az itt leírt epizód jó alkalom arra, hogy visszalépjünk az első szerelem idejébe.

 • Ágnes elköltözése Argoszból: a regény első elszakadás-motívuma. Pontosabb, részletesebb – és kicsit átformált – leírása a szerző A nyolcadik gesztenye c. elbeszélésében olvasható.

 • A korábbi szövegváltozatban így: „Oresztésszé csak az válhat, aki az Elektrák hiányát is képes elviselni.” Alább: „Oresztésznek Ágnes hiányzott először” – mennyivel szerencsésebb ez, mint az itt olvasható spekulatív, kimódolt mondat: „A hiány kísértő ereje a negativált Ágnes alakjában vonta a kétségek keresztjére első ízben Oresztészt.” Illetve: „Oresztész felfedezi: Ágnes hiányának tulajdonságai vannak. Szokásai. Napirendje. A napnak mindig ugyanabban a szakában jön elő. Vagy ha nem, hát: Ágnes hiánya szeszélyes.” Illetve: „Közben kicsi új szerelmek szövődnek, amelyeknél soha nem az a fontos: kire irányulnak. Aminek jelentősége van, az csupán annyi: a szerelem tárgya nem Ágnes.”

 • Utalás Babits Mihály A gólyakalifa c. művére. A lélek kettőssége itt a vanhoz és a nincshez viszonyuló, ellentétes előjelű, de szinte azonos eredményű pszichikai folyamatot példázza. Egyben előrevetítése Oresztész kései tudatzavarainak, amikor is a „valaki más éli az életemet” érzését konkrétabban is megfogalmazza naplójában.

 • Újabb idősík-váltás: az Ágnes-hiányból Júlia jelenvalóságába érkezünk.

 • Minden bizonnyal: a második Elektra, azaz Júlia levele Oresztészhez. A leginkább őrá utaló részletek: „Veled sem tehetek kivételt, ha a saját törvényeimről van szó”; „Püthiának sem engedem meg, hogy dolgaimat irányítsa, mint ahogy korábban ezt nem tűrtem el sem anyámtól, sem Darráviától – leginkább ebből eredtek konfliktusaim”; „felhólyagzik a bőröm attól, ha arra emlékeztetnek: mit mondtam egy órával, egy nappal, egy héttel ezelőtt; te pedig olyan vagy, mint a magnetofon: felveszed és alkalom adtán rám olvasod a múltamat”; stb.

 • Utalás Júlia korábbi játékosságára, barkochbázásukra, a közösen írt szekreter-versekre.

 • A pontos Babits-idézet így fest: „Adj játékot, s az Ifjúság csúf hamuja alól fölcsillog a Gyermekség boldog parazsa!” (Halálfiai).

 • A korábbi változatban: „Oresztésznek Júlia hiányzott másodszorra.”

 • Utalás Püthia későbbi kijelentésére: „A tanulás szedi le tudásunkról a szépség hímporát.”

 • Az említett hatalmas platánfa még évekig a korinthoszi kórházkert ékessége volt, majd, hasonlóan a regény szereplőit boldog ifjúságukra emlékeztető más rekvizitumokhoz, az új rendszer áldozatává vált: nagy arányú építkezés kezdődött, és bár az új épülettömbök első falait csak évtizeddel később húzták fel, a kórházkertet már jó előre feldúlták, gödrökkel lyuggatták, beszórták törmelékkel, hogy aztán hosszú-hosszú ideig semmi se történjen a szertehagyott szerszámok és felhalmozott csövek, armatúravasak teljes elrozsdásodásán kívül. A kórházkertnek ezzel az elkeserítő látványával évekkel később akkor találkozik Oresztész, amikor •••| Oresztésznek roppant rosszul esik barátját ilyen állapotban látni, megrendültségét, mint általában, csipetnyi cinizmussal próbálja leplezni, és az alkalomhoz egyáltalán nem illő iróniával ezt mondja Évának: „Nem bíbelődöm futó depressziókkal és múló tudatzavarokkal. Úgy tervezem, hogy egyszerre, teljesen és visszavonhatatlanul fogok megőrülni.”

 • Az állítás – „az emlékezet ragaszkodik a részletekhez” – voltaképp Déry-parafrázis. A befejezetlen mondatban olvashatni: „Az emberi indulatok csakúgy, mint az emlékezet, ragaszkodnak a részletekhez, amelyektől eredetüket kapják s amelyekhez, mint a megifjodás forrásához, mindig kénytelenek visszatérni...”.

 • Egy későbbi naplórészletében Oresztész így fogalmazza meg ekkor szerzett tapasztalatait. „A párkapcsolatokban az a legfurcsább, hogy amíg szerelmes vagy, a másiknak minden apró rezdülésére, ajka rándulására, fejmozdulatára rajongással tekintesz, szereted a szavajárását, a szokásait, izgatónak találod minden gesztusát – ám amikor elmúlik a szerelem éppen ezeket a gesztusokat  találod a leggyűlöletesebbeknek.”

 • A mondat Júlia korábbi levelének egyik kitételére utal: „Te játszani is úgy játszol, mintha fát vágnál.”

 • A korai szöveg-változatban frappánsabban: „Úgy érezte magát, mintha zsebében szakítólevéllel készülne minden randevúra.”

 • A felbukkanó alakok valószínűleg Agamemnon tanítványai. (Nem tudni, a valóságos homályból avagy Oresztész emlékezetéből lépnek-e elő, netán a Mester szelleme idézi fel őket.) Szerepeltetésük a regénynek ezen a pontján, amelyben a szerző az igazság mibenlétéhez igyekszik közelebb férkőzni, kissé disszonáns: ugyan a Tanítványok mindig is az igazság bajnokainak képzelték magukat, de Oresztész számára hamarosan kiderül, a nevezettek ellenkező sportágakban is dobogós helyekre kerülhetnének.  

 • Mindkét idézet pontatlan. Eredetileg: „A szavak nem ugranak véletlenül egymás mellé” (Sütő András: Csillag a máglyán) és „...ha szolgaságra termettünk, akkor önmagunkat eltűrni csak az képesíthet, ha megszeretjük a béklyót, amit ránk raknak” (Déry Tibor: Kedves bóper).

 • Utalás a finnek nemzeti eposzára, a Kalevalára, amelynek rejtelmeibe később a főiskolás Elektrát épp az az agriai tanára avatja be, akivel Oresztész már családos emberként, és bőven túl a regény fő idősíkjain, hosszú ideig maradandónak látszó barátságot köt. (Kapcsolatuk később banális apróságok miatt romlik meg; Oresztész alig hiszi, hogy ezt a távoli sakkpartnerét is elvesztette.) 

 • A kissé átformált idézet forrása: Ottlik Géza: Iskola a határon c. regénye. Eredetiben így: „...miként a matt-fenyegetés ellen sem lehet úgy védekezni, hogy felborítjuk a sakktáblát, az igazság nehézágyúit sem lehet bevonszolni olyan törékeny szerkezetekbe, amilyenek az emberi társadalmak”. A módosítást szerzőnk valószínűleg azért tartotta szükségesnek, mert az olümposzi hierarchiára és Spárta hegemóniájára épülő társadalmat nehezére esett volna „törékeny szerkezetnek” nevezni.

 • Az argoszi egyetemi ifjúság e széles tablója azért érdemes figyelmünkre, mert a bemutatottak nem sokkal lediplomázásuk után már alig emlékeztetnek ekkori önmagukra: ideáikat, álmaikat feladva belesimulnak az érdekharcok és kisszerű •••|

 • Levelében ezt az epizódot Oresztész így rögzítette: „A diákszálló 141. szobájában meztelenül sakkozókra, Dercenienziszre és a verseit folyton felolvasó Rosszandrosszra váratlanul rányitott egy lány, és kisebb sikkantás után figyelmesen szemügyre vette az állást”.

Hiány-lexikon

Diploma ­ Oresztész összesen 16 szemesztert végzett az argoszi egyetemen, azaz nagyjából 8 éven át járt falai közé, ám, ahogy ő fogalmazta: jó sorsa megóvta attól, hogy diplomát szerezzen. Előbb fizikát hallgatott esti tagozaton, három és fél tanév volt mögötte, amikor megszakította tanulmányait. Döntésében számos tényező játszott közre, ő maga leginkább ezt szerette mondogatni: „Elmúlt a szerelem. A nőt is otthagyjuk, ha már nem szeretjük.” Azaz úgy állította be, mintha döntésének emocionális háttere lenne, és nem józan megfontolások állnának mögötte. Ami részben igaz is volt. Mégsem teljesen, mert Oresztésznek nem annyira az érzelmi vonzódása, mint inkább érdeklődése és szemlélete változott meg. Korábbi „veleszületett” materialista világnézete Ágnes idején még csak meg-megingott, Júlia mellett meg is tépázódott, Elektra bűvkörében pedig, ha időlegesen is, de teljesen megdőlt. Többé nem hitt a világ tudományos megismerhetőségében, ezért álszent dolognak gondolta, hogy továbbra is differenciálszámítást, termodinamikát és kvantumelméletet hallgasson, és ezen a téren szerzett ismereteiről, mint hasznosnak és valóságosnak hitt tudásról számoljon be a vizsgákon. Mindezen felül döntésében szerepet játszott a dac, a lázadásra való hajlam is; tudta, ha az évfolyam egyik legerősebb hallgatójaként nem valamely kudarcok miatt, hanem éppen egy eredményesen zárt szemeszter (a hetedik!) elvégzése után jelenti be kilépését, ezzel kellő mértékben tudja környezete számára demonstrálni besorolhatatlanságát, azt, hogy nem hagyja magát valamely kijelölt úton végigvezetni. Jól számított, tanárai felháborodtak, Egiszthosz szinte tombolt, anyja sopánkodott, baráti körében is általános volt az értetlenség. Külön élvezetet jelentett számára, hogy ellenállhat a hosszas rábeszéléseknek, hogy dékánja hiába keresi fel apját a hivatalában és próbál lelkére beszélni, mert Egiszthosznak azt kell mondania, amit legkevésbé esett kedvére beismerni: hogy nem tud hatni a fiára.

  Oresztész kiiratkozott és munkahelyét is otthagyta (a félvezetők fizikájával foglalkozó tanszék technológiai laborjában dolgozott).

  Egy évvel később, már tankönyvkiadói korrektorként, felvételt nyert ugyanazon egyetem filológia karára, és 9 (!) elvégzett szemeszter után ezt is otthagyta. Nem, a bölcsészet iránt nem a szerelme múlt el. Az sem igaz, amit néha legendaként terjesztett magáról, hogy tudniillik az akkor egyik legfontosabbnak tartott tantárgyból, tudományos ateizmusból nem volt hajlandó vizsgát tenni, inkább megszakította tanulmányait. (Bár, szó se róla, éppen ez lett volna a következő vizsgája, és Éva még a kötelezően bemutatandó forrásjegyzeteket is elkészítette számára; alig hihető, hogy Xixai professzor, a spártai elkötelezettségben Egiszthosz fegyvertársa ne adta volna meg neki akár a jelest is.) Amiből ekkorra elege lett, az nem a tudomány és nem a filológia és még csak nem is a tanulás, hanem: maga az egyetem. Környezete ezen is kellőképpen megütközött, főleg, miután (ahogy ezt a dolgok logikája is megkövetelte), a munkahelyét is otthagyta. Alig néhány hónap múlva megalapította Argosz legújabbkori első folyóiratát Kidotaphisz címmel és végképp elkötelezte magát az irodalomnak. Sem ekkor, sem soha későbbi életében egyetlen pillanatra sem gondolta fölöslegesnek sok évi tanulmányait, sem mulasztásnak azt, hogy idő előtt otthagyta az egyetemet – és soha nem tapasztalta hiányát a diplomának.

Játék és vita - Amikor egyik levelében Júlia azt állította, hogy: „Te játszani is úgy játszol, mintha fát vágnál”, az ifjú elég komolyan megsértődött, leginkább azért, mert a penge telibe találta. Oresztész ugyanis valóban roppant módon szeretett játszani, de ezt a vágyát legtöbbször valami merev programszerűséggel elégítette ki. Mondhatni: játékaiból hiányzott a játékosság. „Akkor most barkochbázzunk”, mondta, ha pillanatnyi csend állt be a társalgásban. Megtette ezt akkor is, ha kettesben sétált Júliával, akkor is, ha hárman-négyen éttermi asztalnál ültek, de akkor is, ha a tízfős házibulizó társaság pár órányi intenzív táncolás után lerogyott kicsit pihenni. „Én már gondoltam, kérdezhettek” – rikkantotta Oresztész, és nem hangolta le a többiek ajkbiggyesztő elutasítása. „Akkor gondoljál te. Tárgy?” – szegezte neki a társaság azon tagjának, akiben akár csak a leghalványabb hajlandóságot felfedezni vélte. Nem adta fel akkor sem, ha első próbálkozásával kudarcot vallott. „Na jó, akkor játsszunk Mr. X.-et. Én vagyok, hmm, mondjuk Mr. Bé. Kérdezhettek!” Tudta jól, ebben a játékban a kérdezők hatalmas fölényben vannak a feladóval szemben, ami talán kecsegtetheti őket, ezen felül számított a természetes emberi kíváncsiságra – „Ugyan kicsoda lehet az a híres ember, akinek B-vel kezdődik a neve?” –, így előfordult, hogy valaki felelőtlenül megkérdezte: „Te festetted meg Vénusz születését?” Oresztész azonnal lecsapta a magas labdát: „Nem, nem vagyok Botticelli!” Erre még ketten-hárman beszálltak: „Te fordítottál magyarra egy román népballadát, amelynek a címe egy mozgalom jelszavává vált?” „Nem, nem vagyok Bartók Béla. De a Csak tiszta forrásból nem a címe a balladának, hanem a záró sora.” Erre valaki elhatározta, most kérdez valami rafináltat: „A te regényedben szerepel Woland és Azazello?” De Oresztész azonnal kapcsolt: „Meg Korovjov! No és persze a Mester és Margarita… – nem, nem vagyok Bulgakov.” – Oresztész roppant módon élvezte ezeket a pillanatokat. Ebben bizonyára szerepet játszott a tudás-fitogtatás hiúsága is, mégsem ez volt a fő motiváló erő, hanem, hogy szüksége volt az effajta stressz-közeli helyzetekre, amikor is felszökhetett az adrenalin-szintje, kipirulhatott az arca és valami édes részegítő érzés foghatta el. Ezért akart mindenáron játszani, ezért erőltette rá társaságára. És ha nem sikerült sem barkochbára, sem Mr. X.-re rábeszélnie őket, előjött a szópókerral, a különböző szekreter-játékokkal, az információs-asszociációs páros próbával, végül az „Ezt mutasd meg”-gel. És ha sorra mindegyiket elutasították, még akkor is akadt ötlet a tarsolyában: „Na jó… Akkor gyufaszálat gyújtok és körbeadom. Akinél elalszik, annak mindenki feltehet egy rázós kérdést. Ha az illető válaszolt, ő gyújtja a következő gyufát”. Ebből aztán nem ritkán több órás „őszinteségi játék” alakult, amely, mutatta a tapasztalat, bizonyos ponton beszélgetéssé, nem ritkán heves szócsatává vált. Már senki nem akart gyufát gyújtani, még kevésbé táncolni: hajnalig faggatták egymást és mondták a magukét, cáfoltak és igazoltak, érveltek és hosszú bizonyításokba bocsátkoztak. Mindezt nem egyszer hajnalig. Néhány ilyen házibuli alatt igen alaposan megismerték egymást – és önmagukat, ahogy ezt a delphoi szentély felirata megkövetelte. Oresztész még hosszú évekig ezeknek a vitáknak a tapasztalatából profitált, itt tanulta meg nézeteit a legérthetőbben és a legnagyobb bizonyító erővel kifejteni. De itt tanulta meg azt is, hogy jó vita elképzelhetetlen ellentmondás nélkül, így nem egyszer vállalta Hádész ügyvédjének szerepét: ha túl nagy volt az egyetértés, akkor a saját véleményével ellenkező kijelentéseket kezdett tenni, ezzel késztetve a többieket, hogy a sajátjuk mellé új és újabb érveket sorakoztassanak fel. Maga is itt tanulta meg a jó vita alapszabályát: mindig új, mindig más argumentumokat kell felhozni, különféle területekről vett példákat kell említeni, analógiákat találni, indukálni és dedukciót végezni, ellentmondásokat találni az ellenfelek okfejtésében – közben a sajátunkat is folyamatosan felülvizsgálni. Vitázni csak azzal, azokkal érdemes, akik hasonló szándékkal fognak hozzá – és semmi értelme azzal szóváltásba keveredni, aki valamely mély meggyőződés alaptételeinek folytonos ismételgetéséről hiszi azt, hogy vitázik.

  És megtanult még valamit. Azt, hogy olykor maga az érvelés is teremthet véleményt. Hogy nincsenek előre gyártott, kész igazságok – az igazság olyan út, amelyen a mások ellenvetéseivel és a magunk kételyeivel egyaránt megküzdve haladunk, gyakran meg-megállunk, le-letérünk róla, sőt nemegyszer vissza is fordulunk rajta – és az út végén nincsen semmi, semmilyen nagy bizonyosság, semmiféle végső megvilágosodás, mert a megismerés nem zárható le, az igazság nem porcionális, hanem kontinuus, mint maga az idő.

  Oresztész egész további életében a még oly éles, „életre-halálra” szóló vitákat is játéknak, szellemi erőpróbának fogta fel. Ilyenkor felvillanyozódott, kipirult az arca, gyakran meg is izzadt. Mint akiből hiányzik a valódi játékosság. Mintha fát vágna szenvedélyesen.

Sakk - Oresztész, messze túl a regény idején, élete egyik kudarcának tartotta, hogy soha nem lett igazi sakkjátékos. Úgy érezte, akadt volna benne tehetség, koncentráló készség és kreativitás ahhoz, hogy magasabb szinten művelje ezt a sokra tartott szellemi játékot, ám mindig sajnálta az időt klasszikus játszmák elemzésére, az elmélet elsajátítására. Miután Püladésszel megromlott a kapcsolata, állandó partnerét is elveszítette.

A regény múlt ideje

 A Szembesülés jelene („Argosz aranykora”) előtti időt Agamemnon és Egiszthosz előbb baráti, majd ellenséges kapcsolatának korszaka képezi. Az akkori események mint tudott dolog jelennek meg a műben, még ám sajátos szemléleti paradoxonba foglalva. A szerző olybá veszi, mintha olvasói számára mindaz evidencia lenne, ami Argoszban az ötvenes és hatvanas években történt, ugyanakkor Oresztész teljesen beavatatlan, s csak a regénybéli események folyamatában, főleg Elektra miatt és révén szerez tudomást a két történeti hős azon konfliktusáról, amely messze túlmutat a személyes ellentéteken és voltaképp két egymást kizáró magatartásforma párharcát jeleníti meg. Az elvben mindent tudó Nyájas beavatottságának a feltételezése és eközben a szinte semmit sem tudó Oresztész szerepeltetése olyan furcsaságokat eredményez, amelyek inkább ártanak, semmint használnak a regény dramaturgiájának. Érteni kellene például a forrás beszédes szimbólumát vagy azt, mit jelentenek a mérges füvek, mit az elidegenedés és mit a nagy valóság, kacagni kellene, amikor rádöbbenünk, dehogy létezhetnek spártai argosziak, össze kellene kacsintani a szerzővel, ha arról esik szó, miként zajlik a tanulók spártai nevelése az athéni irodalom óráin a középiskolák 8–10. osztályában – miközben a regény főhőse tágra nyíló szemmel csodálkozik rá mindenre, először hall olyasmit, hogy formájában athéni, tartalmában zeuszi (később alaposan megtanulja), nem tudja, mit őrizhet a történelem éjjeliőre, mint ahogy azt sem, hogy lázas a föld, ha a tavaszi viharok mindennapossá válnak a csillagfényben. Meteorológiai ismeretei csupán arra korlátozódnak, hogy a meddő felhőkből is hullhat eső, ha a nyári lángok lobot vetnek.

 A múlt idő ilyetén traktálása a bennfentesség nem túl megnyerő pózába merevíti a szerzőt, amelyből csupán főhőse fokozatos beavatódása mértékében tud kibontakozni.

Megjelent az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány honlápján, 2004/nov.