Hittel higgyem

Balla D. Károly

Hittel higgyem (1984-1989)

- szonettkoszorú -

I.

Az éjben - túl a gyertya fénykörén -

erények rezge váza elmosódva

alámerül a feltételes módba,

és pára száll az ingovány fölé.

Itt benn viasz-tó kél kanóc tövén

és domborulva túlfeszül a forma.

A láng remeg, míg csíkot ír a korma:

ered a könny, a forró. Tört fölény.

S amint gurul a csepp a gyertya testén,

a fénynek áldoz ablakon belesvén.

Kihűl és lassan, szépen megragad.

A lánghoz hűség köti, nem a fagy,

de mégis túlra les a vándor lélek:

ott hűlt hitek és csalt szerelmek élnek.

II. (KARÁCSONY)

Ott hűlt hitek és csalt szerelmek élnek,

ott kinn, a télben, gyertyafényen túl,

ahol a sírás lélek-mélyre fúl,

ha égre gyűlnek mind a karmos éjek;

hol kéjes baglyok csapnak fel vadul,

ha ajkad rezdül néma-halkan: „Félek”.

Itt benn, melegben, fénylik már az ének:

a csillag fenn, a gyermekszem alul.

És pöttömmé válsz, újra játszva játszol:

jaj, kisvasút, jaj, betlehemi jászol…

Hiszed, hogy átvilágol minden rácson

a gyertyafényű szép fehér Karácsony…

És elfelejted: várnak penge-élek,

megbúvó vermek, buktató veszélyek.

III.

Megbúvó vermek, buktató veszélyek

ott várnak kinn a hó alatt. Talán

még áthatolhatsz kék üvegfalán

a jégnek. (Sűrű fényt iszik a lélek,

s megrészegül a test.) De furcsa képzet:

két szárny inogva ül kalitka-fán,

s a ló pöfög: a teste gőz-karám.

Bezárva megfagy minden táltos élet.

Hát fuss a fénybe! Vár a hómező!

Üveghegy felragyogva várja jötted!

Sövényt ugorj! Légy első érkező!

S ha megpihensz a kéklő hegy tövén,

új vággyal nézz a csúcsra. Bár: mögötted

felsebzett szárnyak, vérnyomos sövény.

IV.

Felsebzett szárnyak, vérnyomos sövény

mögöttem, s régi álmok hóba hullva.

Ó jaj, a csillogás is bár fakulna,

ne gyűlne ennyi fény körém,

bár ringatóznék félhomály ölén,

meleg szobában. Gyertyalángot fújva

pirosló arcú gyermek lennék újra:

kezemben biztos hintaló-sörény.

De itt vagyok a kéklő csúcs alatt,

és fenn és lenn és mindenütt csak jég,

és mást sem érzek: bénító havat -

- és megfagyok a büszke hegy tövén…

(De addig bársony álmot látok még:

benn lepke gyűl a gyertyafény köré.)

V.

Benn lepke gyűl a gyertyafény köré,

talán mert holdnak néz egy pisla lángot,

talán mert ő maga is röpke láng volt,

amíg eljárt a csillagok közé.

Szárnyára ott tapadt az űri fény,

galaxis csillón pergő hímporából

testére ott feszült a sejlő fátyol,

amely most ottmaradna ujjbögyén

a kandi éjnek, hogyha érte nyúlna.

A lepke körbeszáll. Lehet, hogy túl van

reményen, álmon. Vagy hogy fényt akar.

Talán a kezdést rejti. Vagy a véget.

Angyal talán. Ki tudja, mit takar

az elvarázsolt, bűvölt pille-élet.

VI.

Az elvarázsolt, bűvölt pille-élet

pörögve száll a fény-delej-spirálon.

A tűz körül is így csapong az álom,

a napba így mered a szép ígéret.

Lidérc inog a karcsú gyertyaszálon -

még nem tudod, hogy megfagyaszt vagy éget,

de sejted már az eljövendő véget:

hogy fény-ladikkal érkezik majd Kháron.

A lepke körbeszáll. A gyertya ég.

Egy egyre forróbb, szűkülő körök.

…És száll. Csak lendület legyen elég.

Csak el ne csalja ablak, külső képzet.

Csak higgye el, hogy röpte már örök:

keringve száll, míg teljesül a végzet.

VII.

Keringve száll, még teljesül a végzet:

a lét a végső körre rátalál

és biztos révbe ér az éj-spirál:

matériákat vonz a fény-igézet.

Hát eddig tart a véges földi élet!

Hát jöjj csak, fényességes tűzhalál!

(A nincsben boldogabb leszel talán…)

…A gyertyaláng már gyönge szárnyat éget…

…De még egy kört, egy ívelést eressz,

ó sors, amíg a tűzbe hull a test!

Hadd éljen addig még a röptös emlék,

amíg egy csillag áll a láng fölé!

- De nem. A lepke hull. (Ez már a nemlét?)

Hull, ám az édes lobbanás övé.

VIII.

Hull, ám az édes lobbanás övé.

Ő most a csöppnyi létek Johannája…

Felszáll a füstölögve illó pára,

nem állja útját mennyezet, födém -

- és általleng a sűrű éj ködén.

Hát így fizetsz, ez volt a röptöd ára,

most visszatérhetsz ősi űr-hazádba -

s egy fényes csillag áll a láng fölé.

Ott lenn a gyertya percig gyászol, kormoz,

de nem figyel oda a lassú kozmosz -

és újra hitből lesz Johannák vértje

(új láng és új delej les másik szűzre) -

s a pille lelke felrebeg: "Megérte

így hullni, bukni áldott végzet-tűzbe."

IX.

Így hullni, bukni áldott végzet-tűzbe:

mit hosszan vártál: pillanatnyi nász.

És hirtelen új értelmet találsz

sok régi percnek, melyek múlthoz fűznek,

és érted már, hogy mért hajtott a láz,

miért is bíztad elveszejtő tűzre

tűnő léted. Hisz gombostűre tűzve

a haladék csak rútul megaláz.

Hát isten áldjon, gyönge pille-lét!

Példád idézem, míg a gyertya ég!

Tudom, hogy nem bíztad magad szeszélyre;

tudom, halálod: megfontolt erény.

…Hát vonzzon engem is tüzek veszélye,

szerelmem, add, e sors legyen enyém.

X. (FOHÁSZ)

Szerelmem, add, e sors legyen enyém:

otthont találjak hontalan hazában,

a rét füve alám simuljon lágyan;

előttem út: a kő legyen kemény.

Az asztalunkra jusson friss kenyér,

és szép szó lakjon itt velünk e házban.

Fiunk-leányunk hogyha fekszik lázban,

a homlokuk borítsa hűs tenyér.

És add: ha kell, hát felszegjem fejem,

ne féljem torz, hazárd hatalmak öklét.

Egy fényes szikra itt legyen velem

(ez emlékeztet majd a hívó tűzre),

és indulnom ha kell, mehessek önként -

- s nehogy csonkító félveszélytől űzve.

XI.

Nehogy csonkító félveszélytől űzve

kergessen félváll-szenvtelen talány,

nehogy a lassú, megfontolt halál

részenként járjon el, nevem betűzve.

Ne kérjek enyhítést a tiszta bűnre!

Ne csaljon el a "biztatóm valál"!

Igen/nem helyett: korcsosult talán -

nehogy elhiggyem: kínom ettől szűnne…

Nehogy a furfang szűzi nászi éjen,

nehogy a számításból vállalt szégyen,

nehogy az orvul támadó merény

ijesszen zugba, oxigén ha fogy!

Elérjek épp a tűzig, csak nehogy

botoljak kinn a hűlt hitek terén!

XII.

Botoljak kinn a hűlt hitek terén

vagy öncsalásra csábítson a gyász,

elérjen bár a féligfulladás,

kijátsszon rútul ingatag erény,

vagy érdek lessen rám, álom-vadász,

mentség zsaroljon - és legyen serény! -,

vagy méz csöpögjön cukrok éjjelén,

és megkísértsen csábos alkuvás -

de tudjam azt, hogy túl a napi vészen

a végső nász elveszejt egészen,

kiég belőlem szégyen és alázat,

csak higgyek megtisztító, gyújtó lázat

(gyarlóság addig százszor bűnbe ejt),

s hogy tűz ölel majd: lássak biztos jelt.

XIII.

Hogy tűz ölel majd: lássak biztos jelt,

s ha célja van velem a végtelennek,

tilos sugalmak éjjel megjelennek,

az angyalszárny a földön nem felejt.

Megérintem a felsejlő delejt

(talán a gyertya gyönge lángja lenne?):

igazra vált a tükrök képtelenje,

s az arcom arca lassú táncot lejt.

Így átesem a fények foncsorán

(remegjen bár a karcsú sárga láng!),

s mi áttűnik a zárolt síkokon:

örvény-idő-spirálba felfogom -

csak tudjam: lélek az, mi térbe rejt,

és hittel higgyem azt, mi elveszejt.

XIV.

…És hittel higgyem azt, mi elveszejt,

és várjanak a végső érkezések,

jövőmet fesse ősi barlang-véset

(igaz legyen, ne álságos selejt),

találjon rám a rejtett csillag-sejt,

és részek között tudjak bölcs egészet,

és megkísértsen titkos génsebészet,

ha űri spórát fény-teherbe ejt.

Szobámba éter halkan így szivárog:

üzen a túl a csöppnyi lángon át.

S míg körbefonnak fluidum-hínárok,

kilesve látom: páfrányok tövén,

ott kinn egy pille készíti magát

az éjben, túl a gyertya fénykörén.

XV. (MESTERSZONETT)

Az éjben, túl a gyertya fénykörén.

ott hűlt hitek és csalt szerelmek élnek,

megbúvó vermek, buktató veszélyek,

felsebzett szárnyak, vérnyomos sövény.

Benn lepke gyűl a gyertyafény köré.

Az elvarázsolt, bűvölt pille-élet

keringve száll, míg teljesül a végzet:

hull, ám az édes lobbanás övé.

Így hullni, bukni áldott végzet-tűzbe:

szerelmem, add, e sors legyen enyém,

s nehogy csonkító félveszélytől űzve

botoljak kinn a hűlt hitek terén.

Hogy tűz ölel majd: lássak biztos jelt.

És hittel higgyem azt, mi elveszejt

(1984-1989)