Peremlét

Peremlét

- egy befejezetlen interjú 5 részben 2003-2004-ből -

Az alábbi 5 részes interjú sajnos befejezetlen maradt, talán mégis elég jól tükrözi azt, igen fontos kérdésekre milyen választ adtam 2003-2004-ben. Az első részek közlése akkori honlapomon történt, később, amikor a munkát folytattuk, ismét megjelentettem a teljes, javított szöveget. Ezt aztán 2008-ban blogomban öt külön posztban újraközöltem. Úgy gondom, helyet érdemel itt sorjázó interjúim sorában is. Bevezető a 2008-as blog-közlés elé:

Ezt a befejezetlen, mégis igen terjedelmes interjút éppen öt éve,  2003-ban készítette velem Lloyd al-Bakar, egy Londonban megjelenő arab lap budapesti tudósítója az Atlantic Studies: Literary, Cultural and Historical Perspectives c. kutatási program keretében. Öt terjedelmes részig jutottunk el, majd őt - mint főállású újságírót - más feladatok szólították el, és a program is kifújni látszott. Aztán 2004-ben újraindult a projektum, mi ismét átrágtuk magunkat az elkészült szövegeken (én elég sokat javítgattam) és azt terveztük, hogy folytatjuk, és 2-3 további rész elkészülte után befejezzük a (számomra legalábbis) izgalmasan alakuló beszélgetést (amely talán egy a program keretében megjelenő könyvben is helyet kapott volna, persze angol fordításban). Minderre azonban már nem került sor: Lloyd egyszer csak eltűnt, többé nem jelentkezett, és az én leveleimre sem válaszolt. Egy tétova kísérlettel még megpróbáltam újságjánál érdeklődni felőle, de megkeresésemre nem reagáltak. A befejezetlenül maradt interjú véglegesített szövegei (az első, 2003-as és a második, kissé javított 2004-es változat) az akkoriban magazinként szerkesztett UngPaty oldalain jelentek meg. Most újraolvasva elég érdekesnek találtam akkori meglátásaimat, önértelmezésemet, ezért elhatároztam, hogy az elfelejtett interjút az elfelejtett archívumból átmentem ide; talán olvasóimat is érdekelheti: az egyes részek nagyjából zárt egységeket képeznek, külön is olvashatók, és jól érthetők az elmaradt befejező részek nélkül is.

...Ahol feltétlenül szükségesnek látszik, [ -2008] jelzéssel aktuális széljegyzetet fűzök a mondottakhoz...

Bevezető a 2004-es közléshez:

Ezt az interjúsorozatot 2003 nyarán kezdtük Lloyddal, de szűk háromhavi együttműködés után meg kellett szakítanunk a közös munkát. Egyrészt anya-lapja teljes embert kívánó feladatot bízott rá (újságírói oknyomozás az arab világban), így nem győzte a küldeményeimet feldolgozni, másrészt a páduai, sussexi és heidelbergi egyetemek támogatásával folyó kutatási program is „kifújt” egy időre; de nemrégiben újraindult a 2004-es tervezettel, így újrakezdtük mi is a munkát. Első körben a tavalyi szövegek javítását, újtraszerkesztését végeztük el; ezeket most - a folytatás és az őszre tervezett befejezés reményében - itt sorozatként újra közreadom.

Az interjú menete nagyjából a következő. Először is tisztáztunk néhány témakört, fixáltunk bizonyos történelmi-politikai, közéleti, irodalmi és önélatrajzi „kereteket”, amelyek között majd a beszélgetés zajlik. Ezt követően Lloyd elküldte néhány kérdését, ezekre én írásban válaszoltam, visszaküldtem. Ha szükségét érezte (és általában érezte!), közbekérdezett, illetve újabb kérdéseket tett fel. Volt úgy, hogy szinte előbeszéd-szerű 1-2 mondatos dialógusok alakultak ki, máskor én szinte kisessszékben reagáltam egyes felvetéseire. Nem egyszer elkanyarodtunk eredeti témánktól (kiléptünk a korábban megállapított keretekből), ezeket a részeket némelykor kihagytuk, máskor úgy találtuk, lehet funkciója az interjú egészében. Néhányszor, főleg eleinte, telefonon is felhívott.

A 2003-ban keletkezett részben magázott, 2004-ben váratlanul áttért a tegezésre (privátim ez persze korábban történt). Ezt előbb korrigálni gondoltuk, végül nem változtattunk rajta.

Én magam minden szövegemen többször is „végigmentem”, és szinte minden alkalommal javítottam, igazítottan rajta; főleg hozzáírások, pontosítások történtek; pár helyen húztam is. Az újabban készült részek e tekintetben még kiérleletlenebbek: feltehetően ezeken is fogok még dolgozni.

Bevezető a 2003-as első közlések elé:

Az interjút Lloyd al-Bakar, egy több országban angol és arab nyelven megjelenő lap budapesti munkatársa készíti velem az Atlantic Studies: Literary, Cultural and Historical Perspectives c. kutatási program keretében oly módon, hogy e-mailben tesz fel egy-egy kérdést, én küldöm a választ, ő elolvassa és felteszi az újabbat. A módszer elég lassú (én magam is az vagyok!), ám úgy érzékelem: eredményes, mert e módon lehetőségem nyílik arra, hogy időnként akár kisesszényi terjedelemben válaszoljak, ugyanakkor a közbekérdezések révén a szöveg mégis valós beszélgetés benyomását kelti. Mivel az interjú magyar nyelvű szövegének közlési jogával én rendelkezem (minden egyéb jog Lloyd al-Bakaré), így a Penzumban közlöm le folytatásokban, nagyjából követve egy-egy hét közös munkájának eredményét.

Egy álomország peremén?

- hosszú beszélgetés, folytatásokban - I. rész -

Közvetlenül a Kelet-Közép-Európát újrastrukturáló 1989/90/91-es politikai-társadalmi változások előtt egy 1988-ban keletkezett esszéjében az akkor szovjet állampolgárságú magyar író, Balla D. Károly (1957) a következőképpen határozta meg sajátos földrajzi és szellemi koordinátáit: "Ungvárott lakom, a Várhegyen. Apám szerint kertünkben ér véget a Kárpátok. Igaza lehet, mert dél és délnyugat felé nézve erkélyünkről csak az alföldi táj síkja tárul elénk, és csupán a Sátorhegy elmosódó kontúrját láthatnánk a horizont fölé magasodni a határon túlról, ha azt is el nem állnák az új lakótelep emeletes épületei. Az ellenkező irányból viszont valóban a Kárpátok utolsó hegyei lépegetnek házunkig, szépen egymás mögé-fölé ívelődve az Ung völgyében."

– Ön tehát bizonyos értelemben két világ határán állva szemléli közvetlen és tágabb környezetét. Szeretnénk megkérni, vázolja a vidék történelmét kevésbé ismerők számára, hogyan alakult ki ez a helyzet, miként jött létre az a sajátos földrajzi-etnikai alakulat, amelynek még a puszta megnevezése is problémát jelent.

– Nem szeretnék a messzi múltba visszanyúlni. A téma iránt érdeklődők könnyen hozzájuthatnak azokhoz az összefoglaló vagy részletekbe is bocsátkozó könyvekhez, leírásokhoz, amelyek, ha olykor többféle értelmezésben is, de énnálam mindenképpen hitelesebben szólnak arról, az Ural környékéről (vagy más nézetek szerint Belső-Ázsiából) származó, nehezen meghatározható és mindenképpen vegyes genetikai eredetű, de bizonyíthatóan finnugor nyelvű magyarság hogyan vándorolt be a Kárpát-medencébe, miként jött létre ezeregynéhány esztendeje a történelmi Magyarország, meddig terjedtek területei és milyen összetételű volt a lakossága, hogyan harcolt tatárral és törökkel, miként lépett államszövetségre Ausztriával, és az I. világháborút követően hogyan hullott szét az Osztrák-Magyar Monarchia. Az 1920-as ún. trianoni békediktátum a háborúvesztes Magyarországot megfosztotta területének mintegy kétharmadától; az ezek teljes vagy részbeni visszaszerzésére tett kísérlet a II. világháború során kudarcot vallott. Az újabb háborúvesztést követően végül máig érvényesen kialakult az a helyzet, hogy a mai Magyarország határain kívül a szomszédos országokban kisebb-nagyobb őslakos magyar népcsoportok élnek, amelyek tagjai (és utódaik) önakaratuk ellenére és önhibájukon kívül lettek más ország állampolgárai. Az ún. Felső-Tiszaháton, nagyjából négy történelmi vármegye területén élő magyar etnikum a vele évszázados földrajzi és politikai közösségben élő ruszinokkal (a vidék szláv lakosságával) együtt a magyar államiság kereteiből kiszakadva előbb a Csehszlovák Köztársaság kötelékébe került (1920-1938/39), majd rövid időre a háborút viselő Magyarország visszacsatolta, végül 1944-ben a szocializmust Európába exportáló felszabadító/megszálló szovjet csapatok befolyása alá került. Magyarországnak ismét le kellett mondania történelmi területeiről, és az 1945-ben Moszkvában megkötött szovjet-csehszlovák egyezmény értelmében a kérdéses terréniumot bekebelezte a Szovjetunió, majd Kárpátontúli terület néven legkisebb közigazgatási egységévé szervezte. (Hivatalos neve ma is ez a független Ukrajnában.) Magyarul és a különböző szláv nyelveken a Tisza felső folyása és a Kárpátok észak-keleti gerince közé zárt, nyugatról nagyjából az Ung völgyével lezáruló mintegy 12.000 km2-nyi területet tucatnyi névvel illették, ezeket hol etnikai, hol földrajzi, hol politikai szemlélet határozta meg. A helyi magyar lakosság Kárpátaljának nevezi, és ez vált elfogadottá a magyarországi sajtóban is. Más nyelveken a hivatalos orosz és ukrán megnevezés tükörfordítását használják, így angolul a Transcarpathia kifejezés az általános.

– Ezek szerint Ön ennek a vidéknek a szülötteként tekintett 1988-ban egyfelől a Kárpátok, másfelől az alföld síkja felé. Változott-e ez a helyzet?

– A lényeg változatlan, bár környezetem átalakult és én is sokat változtam, de ugyanott, ugyanabban a házban lakom, erre vagy arra fordulva ugyanarra a tájra látok. Ám a Szovjetunió széthullott „mögöttem”, és romjain bukdácsolva bő évtizede a független Ukrajna álmodja körülöttem nemzeti álmait.

– Álomnemzet, álomország? Ön megkérdőjelezi az új államalakulat reális létezését?

– Nem, dehogy. A mai Ukrajna: politikai realitás; épp csak nagyon lassan alakulnak ki azok az ismérvek, amelyek alapján egy országot valóban annak lehet nevezni.

– Mire gondol?

– Talán elsősorban nem is az egzisztenciális és szociális létbiztonságra, amelyet jelenleg Ukrajna egyáltalán nem szavatol állampolgárai számára, hanem olyan társadalmi konszenzusra gondolok, amelynek keretében a lakosság, vagy legalábbis annak döntő része elfogadja hazájának az adott országot.

– És ez nincs így?

– Ilyen kérdést nyilván nem tűznek népszavazásra, érthetően nekem sincsenek adataim, csupán észrevételeim, amelyeket saját tapasztalataimból, beszélgetésekből, médiaközlésekből leszűrök. Köztudomású, hogy Ukrajnában tízmilliós nagyságrendű orosz kisebbség él, ami azt jelenti, hogy a lakosság egyötöde eleve potenciális ellendrukker, és talán ma is az Oroszországgal való (újra)egyesülésnek a híve – nyíltan vagy burkoltan. Közhelynek számít az is, hogy az ország hatalmas keleti iparvidékein és a Fekete-tenger környékén, így pl. a Krímben az ukrán nemzetiségűek is jószerével oroszul beszélnek, orosz tévét néznek, orosz újságot olvasnak… Magában az ország fővárosában, Kijevben is roppant erős (volt?) az orosz orientáltság… Kárpátalján, ha tetszik, még bonyolultabb a helyzet, mert a helybéli szláv őslakosok, a ruszinok (ruténok) 600-700 ezerre becsült tömegei sem kérnek az ukrán kontinuitásból, vezetőik ruszin törpeállamról álmodoznak (árnyékkormányt is alakítottak néhány éve), a hegyvidéki ruszin falvak idősebb lakosai pedig a mostaninál kedvezőbb képet hordoznak emlékeikben (és adnak tovább utódaiknak) akár a „magyar”, akár a „csehszlovák időkből”; valódi önrendelkezési joguk ugyan akkor sem volt, ám legalább nem vitatták el nemzetiségüket, nyelvüket, önálló írásbeliségüket (a hivatalos ukrán kurzus mindezt elvitatja, így a ruszinokat a statisztikák ukránként tartják számon, ezért lehet csupán megbecsülni lélekszámukat).

Az itt élő százötvenezres magyar lakosság pedig hármas gravitáció vonzásában és taszításában él: a nemzeti létet reprezentáló Magyarország egyfajta virtuális haza szerepét játssza világképében; a szülőföldet jelentő Kárpátalja iránti ragaszkodás egyre inkább felemás jelleget ölt: megtartó erőről és menekülési vágyról lassan azonos hangsúllyal beszélhetünk (előző inkább a falvakban élőkre és idősekre, utóbbi inkább a városiakra, fiatalokra és értelmiségi pályát választókra a jellemző); Ukrajna pedig még az optimistábbak számára sem jelent vonzó távlatot, felvirágzásában nehéz hinni, sokan kételkednek abban, hogy rájuk magukra vagy gyermekeikre ebben a térségben komfortos, biztonságos jövő várhat. Élni mégis kell valahogyan… Akik azonban elfogadják a modus vivendi kompromisszumait és kényszerítő hatását, gyakran sodródnak az erkölcsi tartást kikezdő, az emberi méltóságot aláásó, gerincet roppantó helyzetekbe.

– Mondana konkrét példákat?

– Nem biztos, hogy szeretnék... Országos felmérések készültek arról, hogy a lakosságnak csupán ijesztően alacsony része él munkahelyén megkeresett béréből. Ezek szerint rengetegen kényszerülnek ügyeskedésre, a fekete vagy szürke gazdaságban való működésre; a korrupció pedig a legelterjedtebb népszokásnak számít errefelé, néha az az ember benyomása, hogy ez működteti az országot. Kárpátalján a 4 szomszédos állammal (Lengyelország, Szlovákia, Magyarország, Románia) közös határ kínál bizonyos megélhetési forrásokat, hogy hányfélét, azt nem kezdem el felsorolni. Ennek akár örülni is lehetne, hiszen több lehetőség adódik a most hétnél mindenképpen számosabb szűk esztendő túlélésére, ám azt is látni kell, többre érdemes nők és férfiak ezrei, köztük diplomás és szakképzett munkaerők, töltik idejüket a határátkelőkön és a bolhapiacokon vagy kényszerülnek arra, hogy legális vagy illegális vendégmunkásnak álljanak. Eközben számtalanszor éreztetik velük kiszolgáltatott helyzetüket, kisebb-nagyobb megaláztatások érik őket, és nemcsak ezzel, saját háborgó lelkükkel is meg kell békülniük, lemondva arról, hogy személyiségüket valamely nemesebb tevékenység végzésével kiteljesítsék. De nem túl lélekemelő dolog a jelen körülmények között vállalkozónak lenni vagy az állami hivatali apparátusban elhelyezkedni, tovább megyek, valamely szervezett keretek között a „magyar ügyet” szolgálni sem: ezeket a szférákat is át- meg áthatja a pénzügyi tisztátalanság, a korrupció. Szinte elfogadott, valamilyen rábólintó társadalmi konszenzus által („neki is élni kell valamiből!”) jóváhagyott körülménynek számít, hogy aki akár csak a legcsekélyebb pozícióba kerül, az helyzetével, hatalmával visszaélve saját zsebre is dolgozik, rokonait-barátait juttatja jogtalan előnyökhöz, miközben más helyzetben vagy a feljebbvalóival való viszonyában ő szenvedi el az alárendeltséget. A „rendszer” mentális szempontból szinte azonos mértékben mérgezi a piramis csúcsán és alján lévőket, hiszen amilyen nehéz elszenvedni a kiszolgáltatottságot, lelkileg-erkölcsileg hasonló mérvű „romlást” szenved el az is, aki hatalmával visszaélve mások elesett helyzetéből húz hasznot. A különbség annyi, hogy a hierarchia lépcsőin felfelé haladva nagyobb jólétet és több gátlástalanságot látunk, lefelé pedig a nélkülözés és az elkeseredettség növekszik.

De nem kanyarodott el túlságosan beszélgetésünk eredetileg kitűzött témájától?

Kettős világvége: hátrányok és előnyök

- hosszú beszélgetés, folytatásokban - II. rész -

– Már idézett esszéjében Ön a helyzetet elemezve így folytatja gondolatmenetét: „Szimbolikusnak is nevezhetném helyzetünket, ha nem félnék az önkéntelenül felmerülő többi képtől; például attól, hogy e mezsgyén állva szemünk ide és oda egyszerre néz, s magunk sem tudjuk, egy arccal képesek vagyunk-e kétfelé figyelni, avagy sorsunkká kell fogadni eme janusi skizofréniát.” Ezzel szemben egy nemrégiben keletkezett másik írásában így nyilatkozik: „Az a tény, hogy az etnikai, nyelvi, vallási sokféleség számomra mindennapi tapasztalat, úgy érzem, alkalmassá tett szemléletem kitágítására, valamifajta univerzálisabb gondolkodásra, az általános emberi keresésére és befogadására.” A két állítás láthatóan ellentmond egymásnak. Végül is veszteséget vagy hozadékot, a szkizofrénia meghasonlottságát avagy a szemléleti kiteljesedést eredményezi-e a mezsgye-lét?

– Az ellentmondás, azt hiszem, létező, mint ahogy létezik az egymással ellentétes két jelenség is. Másfél évtizede az előbbi kísértését éreztem erősebbnek, mára azzal hízelgek magamnak, hogy feloldódtam az utóbbiban.

A mezsgye-helyzetnek egyaránt vannak hátrányai és előnyei, így hatása is sokrétű. Szülőföldem valóban két világ átfedési területe, egyben kettős „világvége”. Mialatt egyik sarkából a másikba érünk, az európai civilizáció teljes „paradigmaváltása” lezajlik. Nyugat felől nézve itt ér véget a katolicizmus és protestantizmus, ezzel együtt a latin betűs írásbeliség. Keletről közeledve itt érünk az ortodoxia határára, itt szűnik meg a cirill betű érvényessége; itt lépünk ki a szláv népek tengerből a kis finnugor szigetre, melynek túlfelét már a latin/germán tenger nyaldossa. A politikai határokról már szóltam; érintettem azt is, hogy etnikai szempontból mily összetett a helyzet: hosszan lehetne beszélni az ukrán-ruszin származási vitáról, a betelepült orosz lakosság identitásáról és az ezer éve őslakos magyarok viszonyáról mindezen nációkhoz. És akkor még nem is említettem a vidék jelentős román, cigány és szlovák lakosságát... Továbbá: itt válik ketté a „Tiszán innen” és a „Tiszán túl”, itt ér véget a Nagyalföld és itt kezdődik az Erdős Kárpátok, amelynek gerincére felérve a folyók már az ellenkező irányba folynak. Vízválasztó, nyelvválasztó, vallásválasztó, országválasztó vonalak sokasága, köztük az átfedési területek, a keveredés és a módosulás, a hasonulás és az elkülönülés ezer válfaja és módozata. És mindez nem statikus állandóságban, hanem folyamatos változásban. A legfrissebbet említve: Kárpátalja nyugati és délnyugati pereme 2004. május 1-jétől az Európai Unió határává lép elő! Kell ennél halmozottabb mezsgye-helyzet?

Nézzük a peremlét a hátrányait és az előnyeit. Előbb nem személyes példámat, hanem az itt élő magyarság sorsával számoló „kollektív tapasztalatomat” igyekszem megfogalmazni.

A tény, hogy mind az egyik, mind a másik irányból nézve távol esünk a jelentős politikai, gazdasági, kulturális centrumoktól: hátrány. A körülmény, hogy semelyik nagy, erős, domináns egységbe sem tudunk maradéktalanul integrálódni: hátrány. A helyzet, hogy ebben a nagy heterogenitásban felhígul és meginog a nemzeti identitás, gyöngül a kulturális tradíciók iránti ragaszkodás, „elkeveredik” az anyanyelv: hátrány. A kísértés, hogy egyik elkötelezettségünket a másik ellenében kijátsszuk, egyik elől a másikkal takarózzunk: hátrány. Hogy akik épp az ellenkező vonzásokat preferálják, azokat ellenségünknek tekinthessük: hátrány. Hogy rádöbbenünk: valamit fel kell áldoznunk azért, hogy másvalamit megtarhassunk: hátrány. Hogy úgy érezzük: ha az egymást kizáró többféle kihívásnak egyszerre akarunk megfelelni, az meghasonláshoz vezethet: hátrány. Hátrány, hogy bizonyos kötelékeket levetve társainktól elidegenedhetünk, szemükben árulókká válhatunk. Hátrány, hogy méltatlan választásokba kényszerülhetünk: hatalom vagy alárendeltség, lojalitás vagy ellenzékiség, asszimiláció vagy emigráció, tradíció vagy modernitás.

Alig hihető, de szinte ugyanezekből a körülményekből származnak az előnyök is! A tény, hogy távol esünk a centrumoktól, lehetővé teszi számunkra egyrészt azt, hogy jobban rálássunk a „sűrűjében” zajló eseményekre, felismerjük a visszásságokat, másrészt ellenállhatunk annak, hogy a divatok, hamar kifulladó trendek, túllihegett naprakészségek elvonják a figyelmünket a valóban tartós, maradandó értékekről - ez pedig előnyünkre válhat. A körülmény, hogy semmilyen domináns politikai/gazdasági/kulturális nagy egységbe nem tudunk maradéktalanul betagozódni, viszonylagos függetlenséget, önállóságot, kényelmes kívülállást is jelent számunkra, lehetővé teszi, hogy ne azonosuljunk egyik hatalmi centrum kisajátító törekvésével sem, és így saját arculatunkat megtartsuk: ez is előny. Lehetséges, hogy a nagy sokféleségben nemzeti identitásunk gyöngül és hígul, de felfoghatjuk úgy is, hogy csupán veszít merevségéből, fundamentalista jellegéből: a nyelvünk, a vallási és kulturális hagyományaink iránti ragaszkodásunk rugalmassá válhat, alkalmassá arra, hogy magába fogadjon olyasmit is, ami nem a mi „tősgyökerünkről” sarjadt. Szerintem ez is előny, mint ahogy az is, ha sikerül kialakítanunk azokat a magatartásformákat, amelyek keretében egyes (állampolgári, nemzeti, politikai, vallási...) kötelezettségeinket nem egymás ellenében, hanem párhuzamosan, kiegészítő, kölcsönösen erősítő szándékkal érvényesíthetjük. Ha ebben jutunk valamilyen eredményre, lehetségessé válhat, hogy se túllihegő lojalitásra ne kényszerüljünk, se ellenzéki szerepbe ne sodródjunk; ellenállhatunk mind az asszimilációnak, mind a boldogulásra több esélyt nyújtó tájak vonzásának; alkalmassá válhatunk a szerepre, hogy arra érdemes tradícióink megtartása mellett elsajátítsuk a modern szemléletet és mindazt, amit az információs társadalom és globalizálódó világunk eszközként számunkra kínál. Ilyen magatartást kialakítva lehetségessé válik együttműködésünk mindazokkal, akiknek szintén sikerült ez a művelet, mert valami általánosabb, hosszabb távú cél lebegett szemük előtt - így többé nem kell őket ellenségünknek tekinteni.

Meg kell tanulnunk, hogy lehetséges a legkölünbözőbb tőről fakadó értékek egyidejű birtoklása, s hogy különféle kihívásoknak egyszerre megfelelni nem feltétlenül jelent megalkuvást és meghasonlást, hanem talán csak rugalmasságot és toleranciát. Ha megértjük, hogy egyáltalán nem kötelező két rossz közül az egyiket választani és ha meg tudjuk az esélyünket teremteni arra, hogy saját utat választva megtartsuk autonomitásunkat - nos, akkor hátrányaink előnybe fordulnak, és ahelyett, hogy a többszörös peremlét megnyomorítson bennünket, felszegett fejjel profitálhatunk belőle. Ez az igazi előny! Ehhez természetesen nagyon pontos helyzet- és önismeretre van szükség, továbbá olyan gondolkodásra, amely mentes a sablonoktól, a könnyen adódó sztereotípiáktól és előítéletektől, a kisszerűségtől. Nagyvonalúságra és távlatos gondolkodásra lenne szükség, továbbá olyan szemléletre, amely ebben a távlatban felismeri és megkülönbözteti az elkerülhetetlent a kivédhetőtől, a szükségszerűt az esetlegestől, a pillanatnyi érdeket a hosszú távú érvényesüléstől. Ha erre képtelenek vagyunk, az előnyök elvesznek a szemünk elől és teljes súlyukkal ránk telepednek a nyomasztó hátrányok.

– Adódik a kérdés: a negatívumok és pozitívumok tekintetében hogyan ítéli meg (talán konkrétumokat is említve) annak a közösségnek a sorsát, amelynek szószólójává szegődött?

– A végén kell kezdenen. Ugyan szavakkal szólok, de nem vagyok szószóló. Semmilyen felkérésem vagy felhatalmazásom nincsen arra, hogy a kárpátaljai magyarság nevében beszéljek vagy érdekében cselekedjem. Nem vagyok egyetlen politikai, érdekvédelmi szervezetnek sem a tagja, mára a szakmaiaknak se. Nem áll mögöttem semmilyen intézmény vagy cég, társulás vagy érdekcsoport. Amit elmondtam, az egy magánember, egy gondolkodó író véleménye, aki csak azért fogalmazott többes számban, mert nem a saját egyéni sorsáról, hanem a közösség helyzetéről és kilátásairól próbálta összefoglalni meglátásait.

Ami pedig a konkrétabb értékelést illeti (és kérem, ezt is tekintse magánvéleménynek), válságosnak ítélem a helyzetet. Mégpedig azért, mert közösségünk, úgy tapasztalom, nem a kedvező tendenciák mentén keresi boldogulását. Nem szegül ellene, hanem belesimul abba a társadalmi folyamatba, amely Ukrajnában általánossá vált, s amelyet korábban vázoltam. Míg az itt élő magyarság évtizedekig morális tartásával nagyrészt elutasította a szovjet rendszert, nem engedte, hogy velejéig hatoljon, ellenállt a nyelvi asszimilációnak – addig most lelkesen aláveti magát egyfajta ukrajnai-kárpátaljai morális asszimilációnak. Elismerem: nem nagyon tehet mást, mert ez pillanatnyi túlélését szolgálja. Távlati következményei azonban beláthatatlanok.

Ugyanígy közösségünk a pillanatnyi érdekeit szolgáló áramlatokra hagyatkozik a virtuális hazát, a gondoskodó anyaországot jelentő Magyarország vonatkozásában is. Az utóbbi időszakban már-már megszokottá vált, hogy a magyarországi pártok a hatalom megszerzéséért és megtartásáért folytatott belpolitikai csatákban a határon túli magyarság kérdéskörével egymást revolverezik; önérdekű mesterkedéseiknek igen hű leképezése a határon túli szervezetek és intézmények részére nyújtott támogatás elosztási rendszere (ebbe most nem szeretnék mélyebben belemenni), kicsúcsosodása pedig az úgynevezett státustörvényt (kedvezménytörvényt) övező pártpolitikai huzavona volt, amely most reinkarnálódni látszik a kettős állampolgárságról és autonómiáról vallott elképzelések éles különbözőségében. A kárpátaljai magyarság a problémák effajta kezelésétől nem tud elhatárolódni, engedi magát hol egyik, hol másik politikai erő külhoni segédcsapatává degradálni, hol pedig végzetesen megosztani; nem megy ellenébe a látható folyamatnak, amelynek során az ideológiákba csomagolt támogatások és adományok egyre függőbbé, kiszolgáltatottabbá teszik, megfosztják probléma-megoldó készségétől, önállóságától, csodaváráshoz vezetnek. Ebben a teljesen természetellenes helyzetben a kárpátaljai magyarok (és szervezeteik) nem a megfelelő irányban fejtik ki erejüket, nem állnak ellen a kialakult gyakorlatnak, hanem ellenkezőleg: egyre elszántabban folytatják a támogatások elnyerésének bevált praxisát, amelynek lényege ráadásul legtöbbször nem a tartós érték létrehozása, nem az önálló továbbélés bázisának a megteremtése, hanem a minél kevesebb munkával történő felhasználás és a gyakran csak papíron létező látszateredmény.

A válság súlyos jelének tartom azt is, hogy a helyzetfelismerés és -elemzés helyett egyrészt folyamatossá vált a panaszkodás (jaj, milyen rossz nekünk!), másrészről ugyanilyen erővel folyik a dicsekvés: a sekélyke eredmények feltupírozása; válságjelnek gondolom, hogy a konkrét cselekvést még mindig hősi pózok helyettesítik, hogy a „harc” folyamatosan elfedi azt, amiért a harc folyik. A nyelvért, a hagyományokért, az identitásért szerintem nem annyira küzdeni kell (pláne nem csak beszélni a küzdelemről), hanem inkább használni és élni vele, nem szónokolni róla, hanem gyakorolni: a lehető legnagyobb intenzitással és a tőlünk telhető legjobb minőségben. Nem tudom, a minőségi teljesítmény elmaradásához a mostoha körülmények meddig szolgáltathatnak még alibit, meddig lehet saját gyöngeségünket „nincs jobb” alapon elfogadtatni, hányszor lehet még mások nyakába varrni tehetetlenségünket.

Ezek a tendenciák és az ezeket elfogadó és követő magatartásformák változtatják hendikeppé a potenciális előnyt.

– Az Ön által felvázoltak mennyire számítanak elfogadott vélekedésnek?

– „Hivatalosan” egyáltalán nem elfogadottak. Közvélemény-kutatást nem végeztem, így nem tudom, magánemberként hányan vélekedhetnek hozzám hasonlóan (szűk baráti körömben akadnak ilyenek), ám az bizonyos, hogy a nyilvános megszólalásokban a fenti helyzetértékelésnek nyoma sincs.

Az ukrán hatalmi struktúra alacsonyabb vagy magasabb pozícióiban tett nyilatkozatok természetesen arról szólnak, milyen széles jogkörrel rendelkeznek az országban élő nemzeti kisebbségek és milyen erőfeszítések történnek érdekükben (csak hát, ugye, a nehézségek, a pénzhiány...), és konstruktív együttműködést várnak.

A magyarországi illetékesek több vagy kevesebb pátosszal szünet nélkül azt szajkózzák, minden törekvésük a kárpátaljai magyarok helyben maradását és itteni boldogulását szolgálja. Évente más és más közhelyek kapnak szárnyra, hol azt hallani, hogy a magyar kormányfő lélekben 15 millió magyar miniszterelnökének tekinti magát (ebben benne van a világ összmagyarsága), vagy azt, hogy a határon túli magyarok problémáit helyben kell megoldani, időnként valaki mindig felemlegeti a kettős állampolgárság intézményét, a státustörvényt bevezetését meg éppenséggel a magyar nemzet határmódosítások nélküli újraegyesítésének kiáltották ki. (A határokkal kapcsolatban egyébként mindenki szeret valami nagyot mondani, időnként a „lebegtetésük” a sláger – aki mezei állampolgárként várakozott már 3-4 órát a kaotikusan rendeződő kocsisorokban, korrupt egyenruhásoknak kiszolgáltatva, annak megvan a határ lebegtetésről a véleménye –, máskor az átkelők szélesítésében és újjáépítésében jelölik meg az egyébként sokkal általánosabb elvi problémák megoldását – higgye el, soha nem a Tisza-híd tehet arról, ha a soron kívül haladók eltorlaszolják a szembe-sávot és emiatt órákra leáll a forgalom –, de azt is hallottam már, mégpedig közjogi méltóságok szájból, hogy a határ nem elválaszt, hanem összeköt. Hát igen, mondjuk a falról is állítható, hogy ez köti össze a szobát az utcával.) Hallani azt is, hogy a határon túli nemzetrészeknek juttatott támogatás nem adomány, hanem befektetés, de arról nemigen beszélt senki, mi lenne a megtérülés módja és tárgya. (A kétségbeejtő magyarországi demográfiai mutatók ismeretében számomra nem kétséges, hogy anyaországunk a peremvidékek magyarságát egyrészt egyfajta genetikai rezervuárnak tekinti, másrészt a belpolitikai erők némelyike potenciális szavazóbázist lát benne; erről nyíltan és higgadtan szólni azonban nem hallottam még egyik országos vezetőt sem.) Elhangzott az is számtalanszor, hogy a külhoni magyarok az adott ország felé hídszerepet játszanak, de erre a hídra még véletlenül sem kíván rátévedni a hivatalos magyar politika, mert úgy véli, talán nem is alaptalanul, hogy jócskán alá van aknázva.

Szólamoknak, frázisoknak és pátosznak nincsenek híján a magyarság helyi képviselői sem. A kucsszavak a legtöbb nyilatkozatban a helytállás, a harc, a kitartás, a hit, a magyarság és az iránta való hűség megvallása, az egységre való buzdítás. Mindez azonban általában meg is marad a szavak szintjén, a valóságban szinte mindennek az ellenkezője történik.

Visszatérve az eredeti kérdésre: azt a diagnózist, hogy lassan másfél évtizede szünet nélkül folyik az adott etnikum felmorzsolódása, hogy „sikeresen” végbement a kárpátaljai magyarság demoralizációja és mint közösség már hosszabb ideje nem szerves egészként működik, hanem önmaga ellen fordulva lassan, de biztosan felszámolja maradék állásait és javait - nos, ezt senki sem mondja ki. Sokkal kifizetődőbb egyrészt folyamatos harcot hirdetni, mindig találni valami olyan intézkedést (vagy az intézkedés olyan elmaradását), amit a magyarság elleni támadásnak lehet nevezni és egyetlen megoldási kísérlettel sem élve tele lehet vele kürtölni a magyarországi sajtót. Ugyanígy kifizetődőbb, „pozitívabb” azt hangoztatni, hogy a nehézségek, a mostoha körülmények, a külső és a belső ellenséges erők ellenére - kitartásunknak, helytállásunknak, hitünknek stb. köszönhetően - micsoda látványos eredményeket értünk el. Eléggé meggyőzően lehet ugyanis sorolni a sikereket, hogy megalakult, létrejött, megjelent, felavatták, megtartották, felszentelték, működik, teljesít, elérte, megkapta, átadta, elnyerte, kivívta, évfordulóját méltatta, összejött, tanácskozott, megvitatta, tiltakozott, beadvánnyal fordult, megoldást nyert, közbenjárására, segítségével, akaratából, támogatásával, elismerésével, mélyrehatóan, hagyományt teremtve, korszakalkotóan, fokozott nyomatékkal, történelmi jelentőséggel stb. És mindezek általában valóban létező dolgok, csupa olyasmi, amit a létrehozó érdekcsoport saját sikerpropagandája keretében felnagyít, a támogató vagy a meggyőzni kívánt célközönség részére demonstrál. Mindez azonban számomra egyfajta Potyomkin-falunak tűnik, csak a homlokzat létezik, mögötte általában nincsen tartalom. A kulissza-falak ablakaiban integetők lába a semmiben kalimpál.

A család üvegházában

- hosszú beszélgetés, folytatásokban - III. rész -

– Bár Ön kezdetben az előnyöket és hátrányokat azonos hangsúllyal említette, írói képekben sem szűkölködő fentebbi látleletéből mégis az tűnik ki, hogy az utóbbiak sokkal láthatóbban, érzékelhetőbben érvényesülnek Kárpátalján. Ennek mintha részben vagy egészében ellentmondanának a saját helyzetét értékelő nyilatkozatok. Többször kijelentette, hogy jól érzi magát ebben a világban; sikeres írói pályát, harmonikus családi életet tudhat magáénak. Ugyanakkor nem lehet észre nem venni a keserűséget egy nemrégiben tett vallomásában: „...saját pátriámban mindenképpen magános és magányos farkas lettem, miután aprólékos munkával pár év alatt sikerült minden kötöttségemet felszámolnom, minden szervezetből és csoportosulásból nemcsak kilépnem, hanem függetlenségemmel és kritikus hangommal magamra is haragítanom.” Ezzel vissza is érkeztünk a korábbi felvetéshez: végül is Ön kárvallottja-e vagy haszonélvezője a peremlétnek? Mi eredményezte azt, hogy saját közösségén belül is mezsgyére szorult?

– A végén kezdve: talán illik bevallanom, hogy mindez önhibámból történt, és többé-kevésbé tudatos döntések eredményezték azt a vákuumhelyzetet, amely idehaza kialakult körülöttem. Ennek ellenére azt gondolom, nem a döntéseim és választásaim voltak elhibázottak, hanem abban tévedtem – de abban alaposan! –, hogy nem számoltam a magatartásom kiváltotta reakciókkal. A hatás szükségszerűen ellenhatást vált ki, utóbbiak jogosságát semmiképp nem vitatnám, tartalmát azonban talán érdekes lehet megvizsgálni. Azt azonban nehéz lenne megállapítani, ezek közül a reakciók közül melyek következtek a peremlét sajátosságaiból, és melyek az általános emberi vagy társadalmi beidegződésekből.

– Szeretném, ha erről majd részletesebben is szólna, de talán folytassuk az előnyökkel és hátrányokkal. Személyes életében milyen szerepet játszottak a kárpátaljai magyarság sajátos helyzetből származó kedvező és kedvezőtlen körülmények?

– Hogy ilyen körülmények egyáltalán léteznek és hogy valamilyen fontos szerepet játszanak életemben, azt én eléggé későn értettem meg. Gyermek- és ifjúkorom meglehetős védettségben és az alapvető konfliktushelyzetektől elszigetelten zajlott, ekkor nem tudtam a hátrányokról. Aztán igen hosszú, és sok tekintetben fájdalmas eszmélési folyamat következett súlyos szembesülésekkel, talán válságokkal is; helyzetemet eközben, azt hiszem, gyakran inkább kedvezőtlennek gondoltam, semmint szerencsésnek. Ezen túljutva azonban ismét valami, most már magam-építette védettségbe-kiváltságba kerültem, amelyben újra nagyon jól érzem magam. Azt kell tehát mondanom, hogy e tekintetben három, de lehet, hogy inkább négy jól elkülöníthető szakasza volt/van életemnek.

– Kérjük, vázolja ezeket külön-külön!

– Rendben, kezdem hát üvegházi állapotommal...

– Erre az első korszakra, ha jól értjük, a családi védettség volt a jellemző. Közismert tény, hogy az Ön édesapja, Balla László maga is író, a hatvanas évektől kezdődően mintegy negyed évszázadon át jelentős kultúrpolitikai tényező, a régió szellemi életének meghatározó vezéralakja. Ennek bizonyára szerepe lehetett az Ön szemléletének kialakulásában, pályakezdésében.

– Apám eszmélésemkor már a szovjet rendszer favorizált személyisége, a helybéli magyarság kulturális ügyeiben egyes számú tekintély. Könyvekkel a háta mögött, egyetemi oktatói, tankönyvkiadói és könyvkiadói vezető beosztásai után a megye kommunista pártvezetése őt bízta meg a Kárpáti Igaz Szó c. egyetlen magyar nyelvű napilap megszervezésével és irányításával (1987-es nyugalomba vonulásáig 22 esztendőt töltött főszerkesztői pozícióban). Ezen felül tagja volt a megyei pártbizottságnak, vezető pozíciókat foglalt el az író- és újságíró-szövetségben - mindezeket a tisztségeket hangsúlyosan akként töltötte be, mint magyar kommunista, akiben a rendszer szívesen látta a kárpátaljai magyarság reprezentánsát. Ez persze bizonyos kiváltságokkal járt, amelyeket családtagként én is élveztem (viszonylagos jólét, külföldi utazások lehetősége, soronkívüliség az ügyintézésben, emelt szintű orvosi ellátás, hozzájutás hiánycikkekhez stb.). Járt azonban eléggé súlyos problémákkal is, amelyektől apám engem elég hosszú ideig, bizonyára tudatosan, távol tartott.

Ezek egy része lelkiismereti jellegű. Hogy árnyalt képet festhessek, kicsit vissza kell lépnem az időben.

Apai felmenőim több generációra visszamenően református lelkészek, kántortanítók, hivatalnokok. Apám amellett, hogy verseket írt és publikált egészen fiatalon, továbbá komoly diáklapot szerkesztett, maga is papi pályára készült, 17 évesen már segédlelkészkedett, a Soli Deo Gloria egyházi ifjúsági szervezetben háznagyként működött, magas pártfogója már az utrechti teológián „lefújta számára a székéről a port”. Még mielőtt azonban leérettségizhetett volna Ungváron, az akkor 6 évig újra Magyarországhoz tartozó Kárpátalját 1944 őszén megszállta a német csapatokat Moszkvától Berlinig visszaverő szovjet hadsereg. Az akkori helyzetet apámék átmeneti állapotnak gondolták, nem menekültek el, meg sem fordult fejükben, hogy a vidék Szovjetunió részévé válhat és tartósan az is maradhat. Kenyérkeresethez nem jutó nagyapám mellett apámra egyszer csak a tanulás mellett családfenntartói feladatok hárultak - mégpedig előbb a kaotikus háború utáni, majd az egyre szigorúbb és teljesen idegen sztálini rendszerben. A határon át-átjárva a magyarországi Kisvárdán leérettségizett, aztán Ungváron beiratkozott az akkor indult és rövid életű képzőművészeti főiskolára (melyet később szakiskolává szerveztek át); szobrásznak készült, gondolván, a meghiúsult utrechti álom után ebben az új világban magyarként az irodalom helyett egy „nyelvsemleges” művészeti ágban lehet sikeres. Munkába állt, és a nem túl jelentős, de mégis állandó jövedelmet jelentő állásáról ezt írta naplójában: „amíg itt vannak az oroszok, addig megfelel”. De az „oroszok” maradtak. És akik a rövid átmeneti állapot és a határok hermetikus lezárása után szintén itt maradtak, azoknak szembe kellett nézniük azzal a kilátással, hogy jövendő életüket szovjet állampolgárként, a kommunista „hazát” építve fogják leélni.

Azt hiszem, szükségtelen tovább részleteznem a helyzet ellentmondásosságát. Huszonéves apámat személyes ambíciói, a szakmai sikerek és az anyagi biztonság iránti vágya szembefordította korábbi polgári-keresztényi eszményeivel. A szobrászvésőnél pedig erősebbnek bizonyult a penna (közben Pécsett rendkívüli tanári vizsgát is tesz), elcsábította az újságírás, az irodalom, a szerkesztői munka, no és persze az a kihívás, hogy a teljesen felszámolt régi intézményrendszer helyén létrehozandó magyar nyelvű, de szovjet rendszerű és szellemű oktatás, könyvkiadás, sajtó megteremtésében szervezői-vezetői készségeit is kipróbálhatja és kamatoztathatja. Mindehhez „természetesen” arra is szükség volt, hogy belépjen a kommunista pártba és annak ideológiáját ne csak magáévá tegye, hanem szellemében működjön és ezt elvárja mindenkori beosztottaitól is. A sztálinizmus felszámolására irányuló reformok és a korábbihoz képest valamivel rugalmasabb politikai viszonyok közepette ez nyilván számára vállalható „ügynek” tűnt.

Kisiskolás korom idején apám már nagy hatalmú főszerkesztő, vezető író és kultúrpolitikus, akire a rendszer nem kisebb szerepet osztott, mint azt, hogy a kárpátaljai magyarság művelődési életét megfelelő szocialista mederben tartsa, mi több, a magas példányszámú egyetlen magyar napilap révén Kárpátalja magyar lakosságának megfelelő ideológiai neveléséről gondoskodjon. Ennek a feladatnak maradéktalanul megfelelni látszott, önmaga számára pedig azt a más példákból is jól ismert elméletet fogalmazta meg, hogy így, pozícióját felhasználva és a hatalom bizalmát élvezve hozzájárulhat a magyar szó fennmaradásához, a nemzeti identitás megtartásához, ahhoz, hogy a kárpátaljai magyarok nyelvüket és nemzeti jellegüket megtartva lehessenek sikeres szovjet állampolgárok. Az akkor igen stabilnak és tartósnak látszó rendszerben ez, mint egy lehetséges hosszú távú stratégiához kapcsolódó magatartás, azt hiszem, mai szemmel is elfogadhatónak minősülhet.

Könnyen elképzelhető azonban, hogy apám e távlati cél szolgálatában nem csupán elvi szempontból került szembe ifjúkori eszményeivel, vallásosságával, Nietzschéhez, Schopenhauerhez húzó világnézetével, Goethén, Crocén pallérozódó esztétikájával, hanem a gyakorlatban is, amikor nem csupán súlyos kompromisszumokat volt kénytelen kötni íróként és szerkesztőként, hanem mindannak a tagadására is rékényszerült, aminek korábban a híve volt. A publikálási lehetőség, a hatalmat is jelentő főszerkesztői szék, a pártfunkciók és az ezekkel együtt járó egzisztenciális kiváltságok megtartása érdekében harcos ateistává, a proletkult és a szocreál feltétlen elkötelezettjévé vált. Ez, feltételezésem szerint, súlyos lelkiismereti konfliktusokkal, belső meghasonlottsággal járt - ám ezekről én gyermekként majd kamaszfiúként szinte semmit nem tudhattam.

A problémák másik csoportját ezen túlmenően a személyes összeütközések jelentették. Említettem fentebb, hogy azt a stratégiát, amelyet apám képviselt, és amelynek lényege a lojalitás, a hatalommal való együttműködés valamely nemesebb célok érdekében, elfogadhatónak gondolom. Ám létezett egy másfajta magatartás is, és nem merném azt állítani, hogy az adott helyzetben ez kevésbé lett volna indokolható és érvényes: ez pedig a nyíltabb vagy burkoltabb ellenzékiség. Apám ezt nem tudta elfogadni, konfliktusba került azokkal, akik valamilyen módon megfogalmazták a rendszerrel szembeni fenntartásaikat, akik akár csak a legkisebb kritikával is illették a „létező szocializmust”. Ugyanígy elutasította (sőt: elfojtotta) azokat a művészeti és kulturális törekvéseket, amelyek nem feltétlenül a szocreálban látták az egyedül üdvözítő kifejezési formát, illetve a forradalmi hagyományok kizárólagosságát tagadva nyúltak vissza a népi és nemzeti gyökerekhez. Így került szembe azzal az értelmiségi csoporttal, amelynek Kovács Vilmos, a később ötvenévesen elhunyt tehetséges író volt a vezéregyénisége, és amelybe főleg az egyetemi ifjúság köréből szerveződő fiatalok tömörültek. Apám rosszallással figyelte működésüket, igyekezett őket a „helyes útra” terelni, szerette volna megszabni, mit, hogy és miért írjanak-tegyenek. (Ezt a gyakorlatot ráadásul akkor folytatta, amikor a hatvanas években az ún. hruscsovi reformok talán több mozgásteret engedtek volna azok számára, akik a merev ideológiák ellenében próbáltak cselekedni.) Mindvégig úgy vélte, hogy a magyaroknak nem szabad a hatalommal szemben konfrontációt vállalniuk, nem szabad azt a bizalmat kockáztatniuk, amely megszerzésnek állomásai a háború utáni „ellenséges náció, Hitler utolsó csatlósa” megítéléstől „a szovjet népek nagy családjának egyike” státusig vezetett. Nem tudni, hogy elveit követve és hatalmi pozíciójával élve milyen mértékben és módon érvényesítette volna akaratát önszántából, és mi lett volna a másik, ellenzékibb oldalnak az a magatartása és mozgástere, amivel megbékélt, amit elfogadott volna. Ám erre a mérlegelésre nem sok ideje maradt, mert mindaz, amit ő nem helyeselt, az a hatalomnak is szemet szúrt, és ki mást: őt bízták meg, hogy hivatalosan is fellépjen a túl messzire merészkedettek ellen. Azt hiszem, élete végéig letehetetlen terhet vett vállára azzal, hogy akkor ennek a megbízásnak eleget tett.

Mindez több éves folyamatként zajlott le, egyik kezdőpontja talán a Kovács Vilmos később forgalomból is kivont regénye körüli hercehurca volt (a könyv megjelenését apám határozottan ellenezte), a másik az egyetemi ifjúság szamizdat irodalmi lapjának a beszüntetése lehetett, „csúcspontját” pedig kétség kívül az ugyancsak egyetemi berkekben és egy ifjúsági lap körül szerveződő irodalmi stúdió elleni fellépés jelentette. Mindennek két lényeges következménye lett, az egyik, hogy a korábbi renitenskedők az őket ért támadásra reagálva egyfajta kezdetleges polgárjogi mozgalomba rendeződtek és akkor éles hangúnak minősülő beadványokat fogalmaztak meg és juttattak el a helyi, valamint országos vezető párt- és tanácsi szervekhez (mai szemmel ezek eléggé ártatlan dolgoknak tűnnek; mindvégig „belülről”, a szocializmus tiszta alapelvei felől fogalmazták meg nem a rendszerrel, csupán a visszaélésekkel és hiányosságokkal szembeni kritikájukat és ugyanilyen pozícióból, a lenini nemzetiségi politikára hivatkozva nyilvánították ki követeléseiket); a másik, hogy a hatalom, erre is válaszul, elhallgattatta és lehetetlenné tette őket, az egyetemista fiatalok soron kívüli katonai behívót kaptak, a szerkesztők munka nélkül találták magukat, maga Kovács Vilmos is az irodalom és a közélet perifériájára szorult, élete végéig egzisztenciális gondokkal küzdött. Apám győzött, de ezt a győzelmet soha többé nem tudta kiheverni. A kárpátaljai magyarok egy részének a körében személye legalábbis ambivalens megítélés alá került. A negatív vélekedéseket nyíltan és harcosan felvállalni (épp a korábbi retorziókból okulva) azonban senki sem merte, és sokak ellenérzését hamarosan elmosta az időben ezután következő mintegy másfél évtizedes sikertörténet, amely az ő stratégiájának az érvényességét mutatta. Vezetése alatt a Kárpáti Igaz Szó egyfajta magyar kulturális centrummá nőtte ki magát. A lap holdudvarában – bár szigorú pártos vezetés alatt, de mégis: – eredményes, fiatalok tucatjait a pályán elindító irodalmi stúdió működött, folyóirat-pótló irodalmi oldalak jelentek meg, később a laphasábba tördelt kivágható versesfüzetek is, rendszeressé váltak a képzőművészeti és fotókiállítások a szerkesztőségi klubban, utóbb egészen egyedülállón még koncertező olvasói népdalkórus is alakult. Maga a lap, efelől senkinek sem volt kétsége, nagyban hozzájárult a magyar szó fenntartásához, általánosabban tekintve pedig a maga pártos korlátai között ugyan, de mégis a magyarok lakta vidék szociális és gazdasági fejlődését, a lakosság érdekeit szolgálta és valóságos „kultúrmissziót” teljesített. Mindezek összességükben nagyobb vívmányoknak látszottak, mint amilyeneket ellenzéki pozícióból elérni remélhető lett volna. Mégis, a Szovjetunió szétesését és a szocialista rendszer bukását követően létrejött kezdetleges demokráciában előléptek az „igazak”, a korábban elhallgattatottak, az új politikai kontextusban sérelmeik hőstetté magasodtak és apámnak az új felállásban a hatalmat elvtelenül kiszolgáló bukott kultúrpolitikai diktátor szerepe jutott. És még az sem mondhatom, hogy ezzel méltánytalanság érte, mert ugyan igaznak vélem, hogy a pártvezetés szolgálatába álló magyarok tevékenysége helyi szinten segíthette a megmaradást, a beilleszkedést, a boldogulást, hozzájárulhatott bizonyos értékek (így az anyanyelv) megőrzéséhez, ám általános értelemben mégis egy hibás szemléleten, hazugságon és igazságtalanságon, keményebb-lágyabb elnyomáson alapuló társadalmi berendezkedés fennmaradását segítette és közvetve-közvetlenül a diktatórikus hatalmi rendszer haszonélvezőinek érdekeit szolgálta.

– Említette, hogy Édesapjától távol állt az ellenzékiség. Ön a családon belül nem is értesülhetett arról, hogy ilyen attitűd egyáltalán létezik, nem fogalmazódtak meg a rendszerrel szembeni kritikák?

- Szinte egyáltalán nem. Apámtól az ellenzéki magatartás annyira idegen volt, hogy még a családon belül sem vállalta. Soha nem mondta nekem, fiam, nézz ide, ebben az országban élünk, el kell fogadnunk bizonyos dolgokat, történelemről, hazáról, vallásról mondd azt, amit az iskolában tanulsz és amit az újság ír, de azért tudd, hogy... - és elmondhatta volna egyrészt azt, hogy „az oroszok” nem annyira felszabadították, hanem inkább megszállták Kelet-Európát; hogy a Szovjetuniót lakóhelynek igen, de hazának nem feltétlenül kell elfogadni, hogy a kommunista ideológia humánus álarca alatt egy vérszomjas fenevad lapul, hogy az internacionalizmus voltaképp eloroszosítást jelent, hogy a vallás a személyi kultusszal összevetve talán nem is olyan borzalmas... Persze csak úgy és csak annyit, ahogy és amennyit 7-10-15-17 évesen megérthettem volna. Ám ezek a beszélgetések nem történtek meg. Amit kaptam, az a magyar nyelv és irodalom iránti feltétlen tisztelet. Így aztán ugyan öntudatos magyar emberként, de meggyőződéses szovjet hazafiként, iskolai komszomoltitkár-helyettesi múlttal léptem ki az életbe, és a nagybetűsben tett első önálló lépéseim során is, ezt kell mondanom: szinte semmilyen hátrányát nem láttam a peremlétnek, inkább ellenkezőleg: a lenini nemzetiségi politika szilárd elvrendszerén állva mindig büszkén vállalhattam nemzetiségemet, és bizony hasonlóan büszke voltam arra is, hogy egy boldog jövendőt építő, világbékére törekvő, igazságos társadalmi berendezkedésű világbirodalomnak lehetek a polgára. Bizony: fogalmam sem volt arról, mily hazugak azok a szólamok, amelyeket magam is hangoztattam.

Leérettségizvén fizikusnak készültem, híres csillagász vagy atomtudós szerettem volna lenni, és bár voltak az egyetemen nyelvi problémáim, ezeket hamar leküzdöttem és úgy gondoltam, a galaxisok vagy az elemi részecskék szempontjából tökéletesen közömbös, hogy hol lakom és milyen nyelvet beszélek. Ekkoriban, 18-20 évesen, ugyan a mainál nyilván primitívebb módon és több téveszmét elfogadva, de mégis olyan globálisan érzékeltem a világot és olyan egyetemes dolgok foglalkoztattak, amilyen szemléletre aztán jó 25 éven keresztül képtelen voltam.

Egyfajta aranykor

- hosszú beszélgetés, folytatásokban - IV. rész -

– Akkor halljuk az utóbbi negyedszázadnak a rövid összefoglalását.

– Azt hiszem, kicsit korábbról kell kezdeni, inkább harmincegynéhány évről lesz szó. Tudatos létem cirka négy évtizede, mint említettem, négy részre osztható. Az első volt az üvegházi védettségnek az ideje, amely nagyjából iskoláséveimre esett. Erről az előbbiekben eléggé részletesen beszéltem.

Ám a második időszak nem az életbe való kilépéssel vagy nagykorúvá válásommal kezdődött, első mozzanatai sokkal korábbra tehetők, akkorra, amikor is tudatos lényből öntudatossá váltam. Ez pedig, utólag így gondolom, 1971 és 1974 között, azaz még érettségi előtt történt, idáig kell hát visszamennünk. Az időszak lezárásának 1978-79-et jelölném meg, amikor is életemben a legradikálisabb változások történtek.

Ez a két esztendő egyben a csaknem pontosan tíz esztendeig tartó harmadik időszak kezdete, amely aztán nagyjából három sűrű év: 1988-89-90 alatt váltott át a negyedik, máig tartó korszakomba. Igaz, lehet, hogy néhány éve egy ötödikbe is beleléptem.

– Mielőtt a részletekre térnénk, kérem, néhány mondatban vázolja, mi volt jellemző az egyes időszakokra.

- Az elsőről talán már a kelleténél is többet beszéltem.

A másodikban kialakult valamiféle világképem, a harmadikban ettől, mint valami lassú ingalengésben, igen messze kerültem, majd a negyediket valamivel gyorsabb visszalengés jellemezte. Előbb cirka másfél évtized alatt szinte mindentől eltávolodtam, mindent megtagadtam, ami korábban fontos volt nekem, majd az ellenirányú folyamatban korábbi felfogásomhoz, sok fontos nézetemhez visszatértem. De az ingamozgás talán nem is jó hasonlat. Ha nem hangozna nagyképűen, azt mondanám, a fejlődés hégeli spirálisa vezetett vissza az évtizedekkel korábbi elképzelésekhez - de világlátásom eddigre kitágult, összegzőbb jellegűvé vált, azaz „magasabb szinten” éltem át és értelmeztem mindazt, amit korábbi énem egyszer már sajátjának vallott. Úgy is fogalmazhatnék, hogy előbb egy igen hosszú folyamatban sorra elvesztettem ifjúkori eszményeimet, miközben valami szigorú, merev elkötelezettség rögzült belém - ezek szinte akaratlan történések voltak; majd ennél több tudatossággal ezektől a fixációktól szabadultam meg az utóbbi bő évtizedben.

És, igen, azt hiszem, néhány éve ötödik korszakom is elkezdődött; erre a világból való bizonyos fokú kivonulásom, a közvetlen környezetemre irányuló éles kritikám és a vele való szembenállásom a jellemző. [Igen, ez az életszakaszom most is tart, a kivonulásom "beteljesedett" - 2008.]

Persze az egyes intervallumok között nincsenek éles időhatárok, inkább több éves átfedődések adódnak, hiszen a folyamatok egymásból következtek, és átalakulásaim több szálon futottak párhuzamosan. Bár a család védőburkából már tizennégy évesen ki-kidugdostam a fejemet, majd 17-18 éves koromban nagyjából le is vetettem, de „foszlányai”, bizony, húsz egynéhány éves koromig még rajtam maradtak [és nyomait ma is viselem - 2008]. A hetvenes évek derekán világnézeti orientációmban előre léptem, miközben irodalmi ízlésem még a régi maradt; vagy mondjuk a 80-as évek végére korszerűbb lett a viszonyom a művészetekhez, de nemzeti identitásom éppen beszűkülni látszott. Ilyen fáziseltolódásokat, ellenmondásokat gyakorta felfedezek a múltamban. Talán mégis vannak életemnek pillanatai, eseményekhez, személyekhez, szituációkhoz köthető momentumai, amelyek megindítottak bennem egy-egy gyors és látványos átalakulást. Lehet, hogy ezeknek utólag nagyobb jelentőséget tulajdonítok, mint amilyennekkel valójában bírtak, de talán bocsánatos bűn, hogy alakulásomat, változásaimat a szemléletesség kedvéért és „dramaturgiai okokból” olykor szépírói megközelítéssel is értékelem.

– Ha jól értem, azokra a sorsfordító pillanatokra gondol, amelyeket még kéziratban lévő, de részleteiben már több helyütt publikált önéletrajzi regényében szembesüléseknek nevez.

- Lényegében igen, de ehhez kiegészítést kell fűznöm. Szembesülés c. regényem, amelyre utal, nehezen nevezhető önéletrajzinak, annál sokkal áttételesebb, elvontabb, voltaképp nem is igazi regény, hanem egy nem létező regényről való elmélkedés [két évvel az interjú ideje után, 2005-ben megjelent - 2008]. Annyi azonban igaz, hogy hősömnek, Oresztésznek a szembesülései részben emlékeztetnek az én magánéleti válzozásaimnak a fordulópontjaira, de a megfeleltetés így pontatlan lenne. Inkább azt mondanám, a saját átalakulásaimból levont egyes tapasztalatok kerültek bele ebbe a műbe, ám erőteljes irodalmi feldolgozás révén. Ebben a az interjúban azonban nem fikciókról és nem a belletrisztika szabályai szerint felépülő eseménysorokról beszélek, hanem, amennyire tőlem telik, a „színtiszta valóságról”, csupán arra akartam utalni, hogy ezt a valóságot én szubjektíve, és írói látásomat meg nem tagadva értelmezem, s e tekintetben lesz szerepe a szembesüléseknek, megvilágosító pillanatkonak, amelyeknek - és erre utaltam fentebb - bizonyára nagyobb jelentőséget tulajdonítok annál, mint amekkorának egy kívülálló gondolná. Szemléletváltásaimnak a megértését azonban épp ez a láttatás teheti könnyebbé.

– Folytassuk is akkor a gyermek- és iskoláskort követő második időszakkal.

- Kis kerülőt téve hadd kezdjem azzal, hogy önálló életem kezdetét, a 1970-es évek derekát bizonyos tekintetben valamiféle aranykorként éltem meg. Ez az időszak a „már és még” érája volt. Már lecsillapodtak a hatvanas-hetvenes évek fordulójának éles konfliktusai (amelyekről úgyszólván semmit sem tudtam), de még a brezsnyevi hatalom despotizmusa nem nehezedett teljes súllyal az országra (ez pár évvel később, az évtized végén következett be). Kárpátalján a hetvenes évek közepén, ahogy visszaidézem, mintha a sztálinizmust felszámoló hruscsovi enyhülés egyfajta késleltetett utórezgése lett volna tapasztalható: mintha a helybéli kiskirályokhoz csak ekkorra, másfél évtizedes késéssel csordogáltak volna le a XX. és XXII. pártkongresszus határozatai. De más konstellációk is közrejátszottak: a magyarságot már nem vette körül a korábban észlelt gyanakvás (ez nagyrészt az apáméhoz hasonló magatartású, magas pozíciót betöltő magyar kommunisták - vezető pártfunkcionáriusok, kolhozelnökök stb. - bizalomteremtő lojalitásának volt köszönhető), és még nem alakultak ki az új gyanakvások új indítékai. A fiatal értelmiségieknek már volt annyi tapasztalata, hogy ennek birtokában aránylag eredményesen hasznosíthassák készségeiket a hatalom szélárnyékában, de még – szerencséjükre – nem vetemedtek arra, hogy birizgálni merjék a szunyókáló oroszlán dús szemöldökét.

        Némi túlzással: olyan időszak volt, amelyet egyfajta „szép békeidőként” élhettek meg mindazok, akik ekkor már eszmélő, de még el nem fásult polgárai voltak a birodalom szélén kicsit saját életet élő Kárpátaljának. A korosztályom képviselőit már a „konszolidált szovjet rendszer” szocializálta, nem kellett semmilyen „súlyos” múlttal elszámolniuk, nem voltak emlékeik sem a régi világból, sem a sztálini diktatúráról, ezért könnyen, minden meghasonlottság nélkül elfogadhatták a jelent olyannak, amilyen volt.

A rendszer mélyebb ellenmondásairól nem tudtunk, a nyugati típusú demokráciáról, szabadságról és jólétről is alig rendelkezhettünk ismeretekkel, így a bár alacsony szintű, de állandónak látszó létbiztonságot könnyű volt elfogadni, mint ahogy azokat a játékszabályokat is, amelyeket betartva mindenki boldogulhatott.

Megadtuk a császárnak, ami a császáré, tapsoltunk a díszünnepélyeken, részt vettünk a munkahelyi „politinformációkon”, kivonultunk a dolgozók önkéntes demonstrációira az államünnepeken, akadtak, akik jó állást, előmenetelt remélve beléptek az SZKP-ba –, de közben: éltük a saját életünket, s ha magunkra zártuk a családot, akkor a budapesti tévét néztük, a kötelező helyiek mellett magyarországi lapokat járattunk és magyar könyveket vásároltunk tucatjával a kínálattól roskadozó Druzsba könyvesboltban. Irodalomközeli körökben mélységesen lenéztük azt, aki mondjuk csak a Kortársra fizetett elő, és nem járatta mellé az Új Írást, a Kritikát, a Valóságot. Váci Mihályt, Nagy Lászlót, Juhász Ferencet, Ladányi Mihályt, Kertész Ákost, Vészi Endrét olvastunk, a vájtfülűek Pilinszkyt, Déryt, Örkényt – de ha beszámolót, dolgozatot, jelentést kellett írnunk, kapásból kiválasztottuk élére a legmegfelelőbb citátumot a Lenin Összesből vagy a Pravda vezércikkéből. Már élni tudtunk lehetőségeinkkel, de még nem kívántunk visszaélni velük.

     És talán ez sem mellékes: e korszakra esett nemzedékem ifjúkora: hosszan elhúzódó kamaszságunk évei, a már-nem-gyermek és még-nem-felnőtt kegyelmi állapota. Ahogy megjelenés alatt álló már említett regényemben írom: „...amikor már rá szabad gyújtanod, de még nem fenyeget a tüdőrák; amikor már be mersz nyúlni egy lány szoknyája alá, de még nem félsz a nemi bajoktól; amikor már nem öklendezel az első fél deci pálinkától, de még nem kívánsz utána azonnal egy másodikat; amikor már látod elődeid összes hibáját, de még nem sejted, hogy magad is el fogod követni valamennyit, ráadásul hasonló sorrendben; amikor már pénzt keresel, de még nem kell kenyérre költened; amikor már azt hiszed, hogy mindent tudsz a világról, de még nem döbbentél rá, hogy magadat sem ismered eléggé; amikor rengeteg barát vesz körül, s nem tudod elképzelni, hogy az első igazi sebesüléskor mégis egymagadnak kell majd bebújnod a farkasverembe; amikor naponta megváltod a világot, s nem veszed észre, hogy erről a világ egyáltalán nem hajlandó tudomást venni”.

– Korábban Ön „igen hosszú, és sok tekintetben fájdalmas eszmélési folyamat”-ot említett, amely „súlyos szembesülésekkel, talán válságokkal is” párosult. A fent leírtak ennek erősen ellentmondani látszanak.

– Igen. A részemről kissé nyilván idealizált, kellemes és felelőtlen „aranyifjú-kor” ellentmondásban állt azzal, amit ekkor fokozatosan és eléggé lassan kezdtem megérteni, felismerni. Szembesüléseim valóban súlyosak voltak, de ez egyáltalán nem úgy történt, hogy hirtelen megvilágosodott volna számomra valamely nagy igazság. Bő tíz esztendőn át tartó folyamatként éltem át, és a saját közvetlen tapasztalataimon túl jelentős szerepet játszottak benne barátaim, szerelmeim, olvasmányaim.

– És melyek voltak ezek a szembesülések? Mivel kellett szembenéznie?

– Például azzal, hogy nem a materializmus az egyetlen érvényes világnézet... Említettem, hogy tudományos pályára, fizikusnak készültem. Ez egyfajta „sültmaterialista” tudományos szemlélettel párosult bennem, tagadtam mindent, ami ennek ellentmondott. Ebben odáig „fajultam”, hogy az emberi érzelmeket is képletekkel gondoltam leírhatónak, és ekkor írt verseimben (az irodalomról majd külön!) arra vetemedtem, hogy a fizikai törvényeket átírtam szerelmi törvényekké.

– Idézne ezekből?

– Nem szívesen. ...De nem bánom, elrettentésül álljon itt Coulomb törvénye a potenciális töltésről, szerelemre átírva: „A köztünk ható vonzódás / szerelmi töltésünk szorzatának / arányában nő / és a köztünk lévő / gondolati távolság négyzetének / arányában csökken.” ...És az a borzalmas, hogy ezt komolyan gondoltam...

Ám történetesen éppen azon leányzók egyike, akikhez ilyen verseket írtam, vallásos neveltetésben részesült, templomba járt, édesapja az ő és húga számára hetente hittanórát tartott... (Ettől még persze a lányok beléptek a Komszomolba...) Ez számomra eleinte teljes képtelenségnek tűnt, és nem fért a fejembe, „normális ember” hogyan lehet istenhívő. Soha nem folytattunk világnézeti vitákat, de akkori ideálom a puszta létével is megingatta bennem, no nem a materializmust, hanem azt az elképzelést, hogy más nem is létezhet. Ugyanő volt az, aki beavatott a zene – jelesül a klasszikus – rejtelmeibe. Amúgy becsületes Rolling Stones-rajongó lettem volna; ezidőtájt a nem sokkal korábban indult nagy rockzenakarok (Deep Purple, Led Zeppelin, Black Sabbath) számain éltem abban a meggyőződésben, hogy a komolyzene hülyéknek (és felnőtteknek) való. Ám a szimpátiám zeneiskolába járt, zongoristának készült, és amikor először játszott nekem, csak nekem Chopint, akkor (nyilván érzelmi motiváltságom okán is) áttört bennem valami gát, észre sem vettem, és már azért jártam hozzájuk, hogy üljünk a földön és apja hatalmas kollekciójából Beethoven-, Musszorgszkij-, Csajkovszkij-lemezeket hallgassunk. Beavatódtam egy olyan világba, amelynek a létezéséről annakelőtte tudomásom sem volt. És mert a romanticizmus alkatilag eléggé messze állt tőlem már akkor is, hamarosan a felsoroltak helyett előbb Bach lett a kedvencem, majd áthúzódtam a modernebbekhez, Prokofjev, Dvorak, Bruckner, később Sosztakovics, Bartók, Sztravinszkij, és az egészen modernek, Kurtág, Jenei, Stockhausen, Penderecki... Nos, míg a kemény rockot, úgy látszik, élvezhettem racionalis materialista elmével, addig ezekben a lélek rejtettebb húrjait is megszólaltató súlyos zenékben meg kellett éreznem a tanszcendentálisat. Újabb szembesülés: az objektív szemlélettel és tudományos logikával megismerhető realitás fölött és alatt, előtte és mögötte is van valami, ami képletekkel nem ragadható meg. Erről többé nem tudtam nem venni tudomást.

Hosszan folytathatnám... A következő szerelmem (nevezzük első Évának) már mindezt egy idealisztikus-szubjektivista szemlélet felől mélyítette el bennem, megértetve, hogy a való világnál sokkal érdekesebb és izgalmasabb önmagunk és egymás megismerése, érzelmi és tudati feldolgozása a minket ért hatásoknak. Még ezelőtt megismerkedtem olyan emberekkel, köztük velem egyívású vagy nálam alig idősebb fiatal írókkal, akik apám irodalmi és kultúrpolitikusi szerepét ambivalens módon vagy éppenséggel negatívan értékelték; aztán megjelent első verseskötetem, ezzel a ténnyel is szembesülnöm kellett, nevezetesen azzal, hogy a költészet a magam kedvére művelt hobbiból a nyilvánosság révén más dimenziójába csapott át (de az irodalomról majd külön!). Ezzel egy időben, a hetvenes évek legvégén, új szerelem ragadott magával, kezdetét vette életem legkülönösebb, alig két esztendeig tartó kapcsolata, amely fenekestül felforgatta addigi értékítéletemet. Ennek a főszereplője az a koraérett kamaszlány volt, akiről első sorsszerű találkozásunkkor még nem is tudtam, hogy az akkor már két esztendeje halott Kovács Vilmosnak, apám legnagyobb ellenségének a leánya (ő volt második Évám). Mindezt betetőzte, hogy budapesti barátaim kezembe adtak egy Heidegger-monográfiát és ezzel „egy életre” eljegyeztek az egzisztencializmussal, melynek révén belehullottam a Semmi és Halál, az Idő és a Lét, az Én és a nem-Én értelmezésének olyan gondolati mélységeibe, amelyből aztán talán csak felületességem és jótékony feledékenységem menekített ki.

Mindennek együttesen az lett a következménye, hogy belső kényszerből meg kellett szakítanom egyetemi tanulmányaimat az ungvári egyetem fizika karán; egyszersmind munkahelyemet is felmondtam ugyanennek az intézetnek a technológiai laborjában.

– Jó értem: Ön azt állítja, hogy tudományos-materialista világnézetének a megrendülése miatt hagyott fel a természettudományok terén folytatott tanulmányaival?

– Igen, ez valahogy így esett, ha kicsit egyoldalú traktálása is a történteknek. Talán árnyalja a képet, ha hozzáteszem, hogy a természettudományoktól az irodalom felé fordulásomban nemcsak a „műfajváltás” volt benne, hanem az is, hogy a fentebb említett hatásoknak és körülményeknek is köszönhetően „felébredt bennem magyarságtudatom”, és míg annakelőtte a fizikában éppen azt találtam a legvonzóbbnak, hogy nemzetiségemtől és anyanyelvemtől függetlenül művelhetem, addig ebben az újabb periódusban ez az előnye elviselhetetlen hátránnyá vált, és egyedül a magyar nyelv és irodalom megismerése és művelése tűnt alkalmasnak arra, hogy átalakult személyiségemet kiteljesíthessem, hogy „megvalósíthassam önmagamat”. Akkor persze ezt nem gondoltam végig ilyen tudatosan. Inkább ösztönösen cselekedtem, úgy, mint amikor az ember kiábrándul korábbi szerelméből és beleszeret valaki másba, ezért az előbbit elhagyja az utóbbi kedvéért. Csalásnak, alakoskodásnak éreztem volna, ha továbbra is kitartok egy olyan „nő” – a fizika – mellett, „akit” már nem szeretek, „akiről” már nem tudom elképzelni, hogy boldoggá tehet. Határozottan és minden rábeszélésnek, baráti jó tanácsnak ellenállva, atyai szigorral dacolva és dékáni közbenjárásra fittyet hányva hagytam ott 7 sikeresen befejezett szemesztert.

– És egy munkahelyet is. Megtenné, hogy erről is szól?

– Amikor leérettségiztem, azonnal pénzkeresővé akartam válni, ezért eleve úgy terveztem továbbtanulásomat, hogy ez a kettő ne zárja ki egymást. Úgynevezett esti tagozatra jelentkeztem, ami délután öttől kezdődően heti 4-5 alkalommal 2-2 órapár látogatásával járt. Eleinte, inkább csak papíron, az ungvári távírdán voltam műszerész (itt bátyám másodállásának a legalizálása volt a fő teendőm, de mivel ehhez be-be kellett járnom a műhelybe, és korábbról is hoztam effajta érzéket és érdeklődést, magam is megtanultam és elláttam kisebb karbantartási feladatokat), ám egyik este a két órapár közötti szünetben megkereste egyetemi csoportunkat egy laborvezető főmérnök azzal, hogy két laboránsra lenne szüksége. Jelentkeztem. A fizikai kar Félvezetők Fizikája tanszékének technológia laborja lett első valódi munkahelyem. Itt úgynevezett gazdasági szerződés keretében foglalkoztattak néhány hallgatót, maga a szerződés bizonyos kutatási programhoz kapcsolódott; amikor ez lejárt, vagy szélnek eresztettek minket, vagy indult újabb projekt (általában indult). Később aztán másik laborba kerültem, oda már végleges státussal. Mindkét helyen a klasszikus laboránsi teendők mellett - kémcsőmosás – komolyabb munkát is végeztünk kollégáimmal, ha csak a legalsóbb fokon is, de a tudományos kutatás résztvevői voltunk. Szerepet kaptunk a konkláverekben („kemencékben”) magas hőmérsékleten szintetizált amorf szerkezetű kalkogén félvezetők előállításában és vizsgálatában, optikai és elektromos tulajdonságaik megállapításában, ezek feldolgozásában. A részterületekkel foglalkozó mérnökök és a laborfőnök (tudományos vezető) keze alá dolgoztunk. Én kifejezetten jól éreztem magam ebben a közegben, és azt hiszem, mint leendő fizikus számára, ideális munkahely volt a labor. Érdekességként megjegyzem, hogy nem sokkal eljövetelem után az a kutatócsoport, amelynek később professzori címet szerző akkori főnököm is tagja volt, Állami Díjat kapott, ez igen magas elismerésnek számított. (Az amorf szerkezetű, vagyis üvegszerű kalkogén félvezetők témája akkor még új területnek számított, és a magas értékelésbe valószínűleg belejátszott, hogy az új technológiának stratégiai jelentőséget tulajdonítottak az űrkutatásban. Míg ugyanis a kristályos, pl. szilícium- vagy germánium-alapú félvezetők igen érzékenyek a kozmikus sugárzásra, addig az amorf szerkezetűek sokkal ellenállóbbak vele szemben.) És még egy érdekesség. Bár fényes tudományos karrier állt előtte, volt főnököm elment politikusnak, még ám a legszerencsétlenebb pillanatban: akkor, amikor már recsegett-ropogott a rendszer. Viccnek is rossz: pár héttel azelőtt lett a megyei pártbizottság első titkára, hogy kitört a moszkvai puccs és leverése után a kommunista pártot betiltották. Ezek után alig is tudott visszakecmeregni egy jelentéktelen tanszék élére.

Az utolsó, amit laboránsi működésemről szeretnék elmondani: tevékenységünk jellegéből következően ez a munkakör heti egy vagy két éjszakai ügyeletet is jelentett. Ilyenkor munkánk alig akadt, jószerével a konkláverek hőmérsékletének „vigyázásán” kívül nem sok dolgunk adódott, legfeljebb ha valamelyikben robbanás történt, akkor kellett a légszivattyút bekapcsolnunk és a kemenceszekrényt áramtalanítanunk. (Megjegyzem, hogy a kutatás jelentőségéhez képest a technológia körülmények eléggé primitívek voltak.) Éjszakánként kitűnően lehetett tanulni, én szinte a teljes heti anyagot ilyenkor vettem át, kettős haszna volt tehát – és mindehhez ráadásul még egy szabadnap is járt az ügyeletért „cserébe”. Így hát engem a munka alig akadályozott abban, hogy komolyan tanuljak, és bár eleinte voltak nyelvi problémáim, hamarosan az évfolyam egyik legeredményesebb diákjává váltam. Ezért is történhetett meg, hogy amikor bejelentettem: otthagyom az egyetemet, a kar dékánja apámhoz bement a szerkesztőségbe, kérvén: hasson rá, hogy álljak el szándékomtól. De én hajthatatlan voltam.

– Megbánta?

– Nem, egyáltalán nem. Amióta az a szerelem elmúlt, nem tudom magamat se tudományos kutatónak, se tanárnak elképzelni. Hozzá kell tennem, nemcsak azt nem bántam meg, hogy eljöttem, hanem azt sem, hogy éveket ott töltöttem; nem gondolom, hogy ezek elvesztegetett esztendők lettek volna, ma sem tartom tévútnak vagy zsákutcának. A konkrét matematikai, fizikai tudásnak persze a nagyobb részét teljesen elfelejtettem, de volt, ami megmaradt, és akadt, amit hasznosítani is tudtam, például tankönyvkiadói szerkesztőként. De a tudás, ezt mindig is vallottam, nemcsak önmagáért fontos, hanem azért is (és lehet, hogy ez a fontosabb), hogy a gondolkodásunk minőségét javítsuk.

Ugyanígy sokat tanultam a laborban is. Híradástechnikai mérnök bátyámtól ellesett és az itt felszedett tudásra támaszkodva évtizedekig amolyan „bütykölős” ember voltam, mindig akadt szerelni, forrasztani, javítani, szétszedni vagy összerakni valóm, villanykapcsolótól tévéig, írógéptől porszívóig. Itthoni dolgozószobám is inkább vezérlőteremre hasonlított: a falon kapcsolópult, műszerek, oszcilloszkóp, az ajtón magam készítette, számkóddal nyitható elektromos zár, ajtót és ablakot az ágyamból vezérelhetően nyitó félatomatikák, egész pultnyi zenemanasina, mindenfelé hangszórók és mikrofonok, fényjelzők... Más képességeket is elsajátíthattam, mivel a laborunk épp ez időben költözött új helyiségekbe, és ezeket felszerelni is a mi dolgunk volt. Amíg ebben fizikai állapotom meg nem akadályozott, fúrógéppel bánni, falban villanydrótot vezetni, gipszet vagy akár betont keverni nem okozott gondot. Megtanultam például az ívhegesztést is.

– Mindezzel kapcsolatban egyetlen momentum lenne még, amelyet szeretnénk, ha megmagyarázna. Említette, hogy leérettségizvén azonnal pénzkeresővé kívánt válni. Aligha lehet feltételezni, hogy az Ön által is említett viszonylagos anyagi kiváltság közepette ezt családja elvárta volna Öntől.

Én magam vártam el magamtól.

Anyagi függetlenségről ekkor persze még szó sem volt, de arról igen, hogy zsebpénzemet megkeressem. Apám házában laktam, anyám főztjét ettem, szüleim ruháztak, de az összes hobbimra, kedvtelésemre, szórakozásomra már magam kerestem. Ekkor alapoztam meg könyvtáramat, lemezgyűjteményemet, keresetemből raktam össze a pénzt új és újabb magnetofonra, lemezjátszóra, utazásra. A 75 rubelos laboránsi, később 96 rubelos főlaboránsi fizetés bőven elegendőnek bizonyult. Illetve ekkor már verseim is meg-megjelentek, és az idő tájt igen szépek voltak a honoráriumok (de az irodalomról majd külön!). Szüleimtől a teljes ellátást elfogadtam, de ha hétvégére elutaztam Beregszászba udvarolni, vagy venni akartam egy új fényképezőgépet, akkor nem kellett rá pénzt kérnem. Nekem ez nagyon fontos volt. Később, amikor a Tankönyvkiadóban magasabb lett a fizetésem, már hozzájárultam a konyhapénzhez. 26 éves koromtól pedig, amióta megházasodtam, szüleimtől anyagi függetlenségben élek, bár természetesen az együttélésnek vannak közös költségei.

– Ezt a kis előreugrást leszámítva az időrendben most ott tartunk, hogy Ön megszakította egyetemi tanulmányait és munkaviszonyát. Úgy döntött, hogy életét az irodalomnak szenteli. Ezek szerint ekkor határozta el, hogy író lesz?

Külön az irodalomról

- hosszú beszélgetés folytatásokban - V. rész -

– Nem, ez sem volt ilyen egyszerű (és akkor most beszélek „külön az irodalomról”). Egyáltalán nem valamiféle eltökéltségből vagy elhatározásból lettem író. Pontosabb lenne talán így fogalmazni: elfogadtam bizonyos következményeket, felvállaltam valamiféle szerepet. Hogy megint szerelmi hasonlattal éljek: mint amikor egy flörtnek házasság és gyermekáldás lesz a folytatása, és az eleinte csak a könnyű örömöket kereső ifjú elvállalja a családalapítás felelősségét és az apai szerepet. Flörtöltem az irodalommal, saját szórakozásomra írtam verseket, ám amikor ezek elkezdtek meg-megjelenni és én magam az irodalmi folyamat és szerveződés részesévé váltam, fokozatosan kezdtem átérezni a nyilvános megszólalásnak a felelősségét és azt, hogy speciális helyzetünkben az irodalomra pótlólagos feladatok hárulnak. Egyszersmind a belső késztetésem is kialakult, hogy ezeknek a feladatoknak megfeleljek.

– Ez mikor következett be?

– A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján.

– Fokozatosságot említett. Elmondaná, mivel kezdődött ez a folyamat, hogyan csúcsosodott ki, és milyen következményekkel járt?

– Talán úgy indult, hogy első verseim megjelenése után apám szorgalmazására kezdtem eljárogatni a József Attila Irodalmi Stúdió összejöveteleire. Ennek a formációnak a múltjáról, létrejöttének körülményeiről én ugyanúgy nem tudtam akkor semmit, mint az apám kultúrpolitikusi működésével összefüggő más eseményekről sem. Ez a Stúdió voltaképp ellenszervezet volt, amely a működésében lehetetlenné tett Forrás Stúdió ellenében jött létre. Utóbbit, említettem korábban, a Kovács Vilmos körül szerveződő fiatalok hívták életre, és működésükben eltávolodtak a szocreáltól, levették a kötelező rózsaszínű szemüveget, visszanyúltak a népi-nemzeti hagyományokhoz, egyszersmind igazodni próbáltak a modern irodalmi törekvésekhez. Emiatt súlyos ideológiai bírálat érte őket, a vád a szovjet valóságtól való elidegenedés volt; ezek után működésük lehetetlenné vált. Mindebben apám dicstelen szerepet játszott. A felszámolt irodalmi csuportosulás helyett, gyakorlatilag annak ellenében jött létre az apám vezette Kárpáti Igaz Szó pártlap égisze alatt a József Attila Stúdió 1971-ben azzal a kifejezett céllal, hogy megfelelő ideológiai keretek között a szocialista realizmus alkotásmódját követő fiatal tollforgatókat neveljen a kárpátaljai magyar irodalom és sajtó számára. Bár a Forrás Stúdió tagjainak felajánlották, hogy csatlakozzanak, és bár előzetesen erre ígéretet is tettek, az alakuló ülésről mégis látványosan távol maradtak (szerintem teljesen érthetően), és az új formáció így javarészt iskoláskorú vagy alig idősebb, kezdőnél is kezdőbb fiatalokból alakult. Ekkor vagy később néhányan csatlakoztak azok közül is, akik lazább-szorosabb kapcsolatot tartottak a Forrással, annak tagjaival, vezetőivel. Én ezekről az előzményekről 1974-ben, amikor járogatni kezdtem, semmit nem tudtam. Ellenben itt ismerkedtem meg több későbbi pályatársammal, barátommal, sőt, azzal a későbbi szerelmemmel (első Éva) is, azokkal, akik jól ismerték az előtörténetet. Én voltaképp tőlük hallottam először érdemben Kovács Vilmosról, akiről azelőtt mindössze annyit tudtam, hogy van egy ilyen nevű író. (Neve családunkban szinte tabunak számított, vagy ha mégis szóba került, akkor negatív és eljelentéktelenítő jelzők kíséretében.) Engem eleinte ezek a számomra ismeretlen dolgok egyáltalán nem foglalkoztattak. Aztán fokozatosan ebbe az irányba fordult az érdeklődésem.

Emlékszem egy jellemző epizódra. Érettségi előtt álló diák voltam, és két társammal magyar nyelvi és irodalmi megyei tantárgyi vetélkedőre utaztam. Magyartanárunk kísért bennünket, és mivel a közlekedés akkor sem volt valami fényes, angoltanárunk saját kocsijával fuvarozott négyünket Beregszászba. Amikor a Gát nevű községhez értünk, az angoltanár érezhető tisztelettel a hangjában megjegyezte, hogy ez pedig Kovács Vilmos szülőfalva. Nem igazán értettem, ennek a ténynek miért tanúsít jelentőséget. Aztán a vetélkedőn az általános irodalomtörténeti kérdések mellett szerepelt egy ilyen is: nevezz meg kárpátaljai magyar írókat. Én, bár kissé bizonytalanul, de odakanyarítottam a tesztlapra apám, Kecskés Béla, Csengeri Dezső, Balogh Balázs neve mellé a Kovács Vilmosét is. Néhány óra múlva az egyik zsűritag, a legendás pedagógus, Drávai Gizella otthonában ültem sok más díjazott versenyzőtársammal együtt (meghívott bennünket beszélgetésre, aprósüteményre), és a tanárnő rám pillantva elejtett valami olyasféle félmondatot, milyen szép tőlem, hogy Kovács Vilmos nevét, annak ellenére, hogy...

Igen, ha érdeklődésem irányváltozásának szimbolikus kezdő ponját keresem, akkor ezt a pillanatot és ezt a helyszínt okkal megjelölhetem.

Ám ettől kezdve még 4-5 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy egyrészt az irodalomnak mint olyannak, másrészt a kárpátaljai magyar író státusának, harmadrészt a lojalitás és ellenzékiség alternatívájának a problémáját azon mélységében felfogjam és átéljem. Ehhez meg kellett ismerkednem és/vagy közelebbi barátságba kellett kerülnöm mindazokkal, akik az apámétól részben vagy teljesen eltérő módon értékelték a fent említett kérdéseket. A később általam rendszeresen látogatott Drávai Gizellán kívül Horváth Annát, Finta Évát, Horváth Sándort, Fodó Sándort e vonatkozásban mindenképpen meg kell említenem. A folyamat kettős csúcspontjául első kötetem megjelenésének és Kovács Vilmos leányával (második Éva) kialakuló sorszerű szerelmem kezdetének időpontja kínálkozik. Az évszám 1979.

És ekkor következett két nagyon kemény, egyben „hősies” és kalandvágyó, bizseregtető esztendő.

Ha korábban azt említettem, hogy fájdalmas szembesülések, talán kisebb válságok árán jutottam el bizonyos szemléletváltáshoz, akkor ezek éppen erre az időszakra estek. Szembesülnöm kellett azzal a felismeréssel, hogy a tudományokra feltenni életemet: tévedés volt. Tévedés, mert azt az elesett, sorsavert, nyelvi és kulturális elszigeteltségben és részben ínségben élő nemzeti közösséget, amelynek tagja vagyok, egészen másfajta módon kell szolgálnom: az anyanyelven kimondott és leírt szó erejével. Ha tehetséget érzek magamban arra, hogy irodalmat műveljek, akkor nem tehetem meg, hogy ezt a készségemet csak magamnak tartogassam: a legnemesebb ügyre, a közösség szolgálatára kell fordítanom. Ez egyre inkább szent meggyőződésemmé kezdett válni.

Ennél is fájdalmasabb volt szembenéznem az apai örökséggel. Úgy gondoltam, apám nagyot vétkezett azzal, hogy Kovács Vilmos és a Forrás Stúdió fiataljai ellen fellépett. Láttam ugyan, hogy egyes eredmények az ő álláspontját igazolják, mégis: igazságérzetem szembefordított vele. Kovács Vilmos már nem élt (77-ben halt meg), de úgy éreztem, leánya révén az ő öröksége is reám hárul, és én, bizony, akkor ezt a hagyatékot erősebbnek, fontosabbnak, vállalhatóbbnak éreztem, mint a vérségit. Hovatovább mániákusan abban kezdtem hinni: az a szerepen, hogy apám vétkeiért vezekeljek, és jóvátegyem, amit ő elrontott. Ő osztotta meg a kárpátaljai magyar értelmiséget azzal, hogy a hatalom embereként elhallgattatta a vele szembefordulókókat – az én feladatom nem lehet más, mint hogy „az igazakat” szóláshoz juttassam.

– Nem volt ez naiv elképzelés? „Tombolt” a szovjet rendszer, nem lazulni, inkább megmerevedni látszott az kommunista ideológia. Mire számíthatott?

– Nos, kívülről annak tűnhet. Belülről azonban mutatkoztak bizonyos lehetőségek. Ezek közül legelsőnek a József Attila Irodalmi Stúdió átalakítása adódott. Mint mondtam, ez amolyan kézi vezérlésű ifjúsági pártértelmiségi tollforgató segédcsapatként alakult meg, ám az évek során kinőtt ebből a szerepéből. Az akkori viszonyokhoz képest figyelemre méltó alkotói fejlődésen estek át az egykori fiatalok, a kollektív antológiák mellett megjelengettek az első önálló kötetek, néhányunknak egyfajta „rangja” kezdett lenni irodalmi berkekben. Ezzel összhangban kialakult az ambíciónk a markánsabb megmutatkozásra, szerettük volna magunk szervezni összejöveteleinket, azokon a minket érdeklő témákat megvitatni, s lapban való megjelenésünket a magunk szája íze szerint alakítani. (Mindezek akkor a szerkesztőség pártmegbízást teljesítő egy-két munkatársának a feladatkörébe tartoztak.)

[Itt szakad félbe az akkor közzétett 2003-as interjú, amelynek első 4 részét 2004-ben javítva újraközöltem. Az ötödiket már a folytatással együtt akartam, nem fenti látható csonkaságában, de a 2004-es levélbeni, sűrűn váltott e-mailekből összeállítandó folytatás  feldolgozatlan és így publikálatlan maradt; meglehet, egy vagy két részt még összeállítok akkori válaszaimból. De ezt senki ne tekintse konkrét fenyegetésnek - 2008.]

2010: mint látható, a fent vázolt lehetőséggel végül is nem éltem: az interjú akkor i torzó lenne, ha szerkesztetlen félkész válaszaimból még összemontíroznék egy-két részt, eljutva nagyjából a rendszerváltást követő első évekig. Ezt az utómunkát elvégezni és válaszaimat közreadni már csak azért is vonakodom, mert eredeti kérdezőmnek, aki 2004-ben jelentkezett utoljára, már nincs módja közbekérdezni. Maradjon hát így, befejezetlennek az interjú - talán így is fontos adalékul szolgálhat pályarajzomhoz.