Konstelláció

Balla D. Károly

Konstelláció

Mintha csak köveit igazítaná.

Fokot fűz fokra, szemet ölt szembe

a berácsozott síkban,

hogy hosszabb legyen a lánc.

Bekeríti a menekedést.

Igen, talán kész.

Meglazítja a gallérját.

Letörli homlokáról a sót.

Ajka szélét harapja, de már nem változtat semmin.

Mintha lakna. Lakna valahol,

és nem csak helye lenne itt, a korán jött éjszakában.

Megfigyeli az együttállást.

Ahogy fedésbe kerül

a fényes és a fényesebb.

Ahogy összefolynak az életlen optikában.

Hogy aztán kettővé vesszenek,

külön a fényes főisten

és külön a fényesebb szerelem.

Pedig nem köti semmi. El is mehetne.

Csak ezt az állást itt, ahogy a kövek összeigazítva.

Meg a fókuszált lencséket,

ahogy behozzák az elérhetetlent.

Egy másfélét kezd.

Koccanva pördülnek a csonton a számok.

Ha most hetet dob, akkor

itt alszik a távcső alatt.

Igen.

Elhelyezkedik.

Betakarózik a csillagtérképpel

és feje alá igazítja a csukható dobozt

a maradék kövekkel.

(1999. febr.)

A vers angol fordításban: Constellation