Bohár András: Ami hiányzik az egészből

Bohár András

Ami hiányzik az egészből

- Balla D. Károly költészetéről -

   el-vezető megjegyzések Balla D. Károly sokfelé tájékozódó alkatához illően jelen sorok szerzője is a Magyar Műhely folyóiratszámaiban közölt képverseit “olvasta” elsőként. Ezen törekvéseinek még csak nyomait fedezhetjük föl a Sorsomhoz szegezve című kötetében (Ungvár Kárpáti Kiadó, 1990.), ahol a nyolcvanas évtized terméseiből válogat, s elsősorban annak a verbális poétikai kísérletnek lehetünk tanúi, hogy elszakadjon attól a tematizáltságtól, amelyet igen plasztikusan fogalmazott meg a kárpátaljai magyar irodalom áttekintésekor Elek Tibor: “Megtalálhatók itt – olvashatjuk a Töredék hazácska antológia kapcsán – a szülőföld szépségének, megtartó erejének himnuszai, a nemzeti sorsba ágyazott helyi történelem idézései és a megalázó kisebbségi létformával, az otthontalanság-élménnyel való heroikus szembenézések mellett, a megmaradás érdekében felfokozott alkotói szereptudat, a teremtő fájdalom, a túlélő hit vallomásai...A létérzékelésnek és helyzettudatnak, a költői magatartásnak ez az egynemüsége, összhangzása (...) egyszerre megrázó erejű és ugyanakkor riasztó hatású. Megrázó, mert tudjuk, hogy a sivárság, az otthontalanság, a reményvesztettség tudata és a csak azért is helytállás, a bajvívó, a közösségért küldetést vállaló költői magatartás mögött valóságos élmények vannak. A kép mégsem a valóságháttér miatt riasztó csupán, hanem azért, mert az élmények és szándékok versbeli megformálásának esztétikai hitele gyakorta hiányzik.”1 Természetesen a “kivételekről” is olvashatunk Elek Tibor elemzésében, mert arról is tudósít az átfogó helyzetképet megrajzoló írás, hogy Balla D. az illúzióvesztés, szétesettség, kilátástalanság és pusztulás élményét olyan egyéni mitológiává alakítja át, amely egyetemes érvényűvé teszi az individuális reménytelenség kérdésfeltevéseit.

   S valóban azt fogalmazza meg Balla D. Károly saját irodalmi munkásságának reflexiójában, hogy az irodalmon kívüli szempontok beemlése a textusokba és értékelésükbe, olyan önazonosságtudat-zavarhoz vezet, amelynek szenvedő alanyai voltak a Kárpátaljai magyar írók avagy az irodalom egésze, s amelynek jelentékenyen meg kell változnia, hogy az életbennmaradás – úgy az irodalomé mint az egyes alkotóké – lehetséges legyen.2 Az ehhez kötödő alternatíva egyik megoldása sem biztató, mivel a szellemi önellátásra történő berendezkedés feltételei éppúgy hiányoznak, mint az integrálódás az egyetemes magyar irodalom vérkeringésébe. A fogalmi metaforák (“virtuális Magyarország”, “a könyv nem ismer határokat” stb.) megtöltése azonban csak annak a speciális helyzettudatnak, kollektív létélménynek számba vételével lehetséges, amelyet az alkotóknak és befogadóknak egyaránt meg kell cselekedniük. Tehát a viszonyítás megkerülhetetlen, azonban mindez csak a hagyományok időbeli történésének és a lehetséges jövőorientációk figyelembe vételével lehetséges.

   (a viszonyítás lehetőségei) Balla D. Károly munkáinak értelmezésekor úgy is eljárhatnánk, hogy mondjuk a vajdasági vagy a felvidéki avantgárd törekvések hasonló kisérletezéseivel vetnénk egybe, felhívva a figyelmet az időbeli eltolódások és megnyilatkozási formák eltéréseire Vagy jelezhetnénk a honi vállakozásokkal szembesített szinkronicitást, diszszinkronicitást, netán az aszinkron jelenségek megmutatására hegyeznénk ki az írást. Jelen esetben nem ezt az utat választjuk, pusztán azt kívánjuk érzékeltetni olvasatunkkal, hogy melyek azok az állandó tematizációs motívumok, amelyek merőben új formában jelentek meg az Árokszélen3 kötetében, ezzel új fénybe helyezve a Sorsomhoz szegezve4 összegzését is.

   S adalékként azt is szükséges jeleznünk, hogy a két verseskötet megjelenése közötti időszak termését is olvashatjuk a Kis(ebbségi) magyar skizofrénia5 esszéket, publicisztikai írásokat egybegyűjtő kötetében, valamint a Karnyújtásnyira6 novelláskönyvében. S nem csak a Balla D. Károly által is megfogalmazott autonóm poétikai törekvések külsődleges dokumentumaként értékelhető az, hogy a szerző jól körülhatárolható műfaji elkülönítések kapcsán is érzékeltetni kívánja a költészet önmagából kiinduló és ugyanoda visszatérő autoritását, de előmozdítja annak a törekvésnek is az értelmezését, amely magától értetődő természetességgel kíván elszakadni a kollektív étélmény társadalmi-politikai konnotációitól, s a hétköznapok rutincselekvést és gondolkodási módokat implikáló valóságától. A Skizofrénia könyv jellegzetes fejezetcímei a nyolcvanas évek aktuális politikai kontextusát idézik (Peresztrojkácska, Kisebbségi vödör), de azt is érzékeltetik, hogy annak a bizonyos Kisebségi ábécé-nek a megírása, újraírása már a kilencvenes évekre testálódott: “A határon döccenő nélkül átjutottunk. Mármint azon a térképre pingált vonalon, amely színekre bontja a vidéket. A vonat kerekei észre sem vették a változást, csak a Tisza hídja döngött még egy ideig tonnáink alatt. Az ember ilyenkor lehúzza az ablakot, kikémlel az éjszakába: valóban hazajöttünk volna, valóban más, miénkebb lenne itt a föld, a lég, a menny? Miénkebb az élet, az igazság? Ablakon kihajolva mit kutatunk?” S a kötet szerkesztése is azt kísérli meg erősíteni, hogy a társadalmi-politikai mindennapiságokból kimozdulva is érzékeltetni lehet az egyéni és közösségi azonosságtudat anomáliáinak kérdéseit. S hogy a mindennapi élet önmagából adódó rögzítése milyen lehetőségeket hozhat mozgásba azt plasztikusan mutatja a Karnyújtásnyira novelláskötete, ahol az idődimenziók egymásra vonatkoztatása az egzisztenciaértelmezés programját idézi meg: “...Aztán kiléptek az időtlenségből, odahagyták a semmi vizén ringatózó csónakjukat, egyikőjük kikísérte a másikat a bejáratig, talán kezet nyújtottak egymásnak, de lehet, hogy egy apró biccentéssel vettek búcsút, mielőtt elváltak volna.” (A semmi cseppjei)

   Mindezt a társadalmi-politikai illetve létélményekhez kötött tematizációkat követjük nyomon a Sorsomhoz szegeződve könyvének egzisztenciaélményeire rákérdezve, hogy ezt követően azoknak a verbális és vizuális újításoknak a természetére figyelhessünk, amely az Árokszélén poétikai megoldásaira jellemzőek.

   (az egzisztenciaélmény gyökerei: Sorsomhoz szegezve) Természetes, hogy a politikai szabadságjogok hiánya (amelyet nemcsak a kárpátaljai térség polgárai érzékeltek, de különböző formában mindannyiunk), jócskán nyomot hagyott a lírai metaforikusság kimunkálásakor. S a Sorsomhoz szegezve könyvének alapreflexiói még ma is ismerősen csengenek, mint azt a Szemafor verse is mutatja: “oly sokáig ácsorogtunk/ a tiltó vörös/ hipnotikus szemébe nézve/ hogy mire kigyúlt/ a remény zöldje/ már semmi kedvünk/ átkelni”. De mint ez a rövid állapotleírás is mutatja, nem pusztán az eufória örömérzése lehet a lehetséges helyzetértelmezés középpontjában, hanem az egzisztencia rekonstrukciók sokféle dimenziójának számbavétele is, amelyek mintegy utalják olvasatainkat az általános létértelmezések irányába: “amikor lepereg/ lepereg egy pillanat /alatt/ lepereg/ kezdve az eszméléstől...akkor számot vetsz/betűt aratsz/ és méricskéled” (Három pillanat az idő gyönysorából)

   Azért fontos az általános egzisztenciaélmény kiemelése, mert ehhez viszonyítva érthetjük meg a mindennapi, művészeti, kulturális és történeti reflexivitást, amely olyannyira jellemző Balla D. versformálására:

   A szűkülő világ rettegésbe hajt,

   nyakamban érzek viszkető iszonyt

   kirúgja már alólam

   a bősz idő az ős talajt –

   torkomba tép, megfojt a horizont.

   (Bekerítve)

   Hogy a horizontot miképp lehet más látószögből szemlélni, tágítani, távolodni tőle avagy közelebb lépni, azt annak az alkotói karakterváltásnak a fényében is szükséges szemlélnünk, amelynek látható jeleit mutatja a Gyorsfényképezés vakuval sorozata. A mindennapi kéznyújtások sutasága, a hasztalan erőtlen és gyáva mozdulatok, a semmi-mítoszok ismétlődései s az életviláglenyomatok gyorsfényképei együttesen érzékeltetik a pillanatnyi refelexivitások sérülékenységét, a téves optika megválasztásának bekövetkeztét. Ugyanennek a beállítódásnak aforisztikus tömörségű változatai a Tövisek – rózsa nélkül sorozata (Karóra: időbilincs), ahol az ironikus és groteszk elemek jelenléte a távolságtartás és mértékkeresés lehetőségeit hozzák közelbe.

   A művészeti-történeti reflexivitás önironikus változataként vehetjük számba a Michelangelo poémáját:   

   Dávidom idomjain:

   ömlesztett esztétika.

   Mózesem.

   eseménye nyegle leleménynek.

   Medici-dícséretem:

   temérdek érdek.

   Sixstus-tusám Második Gyulával

   rávall alkuimra

   Piétám:

   antikrisztusok támadópontja.

   Természetszerűleg ehhez kapcsolódnak a modernizmus lehetőségeit újragondolói és a saját alkotói habitussal szembesítő munkák (Akrosztichonok Tristan Tzara nevére, Minőségileg). A műalkotáshoz státuszához, létéhez kapcsolódó kérdések ( a semmi mindig több a valaminél) egyben előlegezik a játék mindenkor feltalálható nyelviségét és a kultúrához való viszony lehetséges kötődéseit. Az Öt vers a játékpolcról nyelvi-játékaiban pontosan a patetikus hangütés visszájára fordított, ám mégis használható variációit olvashatjuk. Más szemléleti dimenzióba helyezi Balla D. a mindennapok világát, a döntő sorskérdések megítélését és megítélhetőségét. Megmutatja a nyelvi-kulturális kötődésekben rejlő lehetőségeket, s kísérletet tesz azok újraformálására:

   Küzdés és bízva bízás: emberedj.

   Az ég nem süllyed a fákig.

   Bagoly mondja nagyfejűnek: veréb.

   Sok jó hely egy kis emberben is elfér.

   Érdek az, ami szépség nélkül tetszik.

   Vesztő kockajátékos mondta:

   a vetés el van kockázva.

   Pénz ugat, beszéd kutyul.

   Az nevet a legjobban,

   aki tudja, mikor van vége.

   (a poétikai szemléletváltás dimenziói: Árokszélen) Balla D. Károly lírájában, esszéiben mint láthattuk az a kulturális-művészeti folyamat is nyomon követhető amely egy önálló, bár ezer szállal az anyaországhoz kötődő tradíció megteremtését tűzte ki célul. Itt egyszerre, egyidőben kellett a nyelv identitásmegőrző szerepéből adódó feladatoknak eleget tenni, ám ugyanakkor az önálló poétikai arculat megteremtése is elődleges programként fogalmazódott meg. Ennek áttekintésére figyelhettünk a Sorsomhoz szegezve gyűjteménye kapcsán, érzékelve az egzisztenciaélmény tágulását, a műalkotás jelentésének és státuszának újraértelmezésére tett erőfeszítéseket, valamint a nyelvi játékok, és magának a költészet lehetőségeinek újragondolását.

   Az Árokszélen könyve is ezt a többfelé figyelő kulturális-művészeti magatartásformát folytatja, illetve radikalizálja, de immáron egy változó társadalmi-kulturális feltételrendszerben: “csak amit kiharapsz/ami hiányzik az egészből/a többit elmossa nemzeti eső/elfújja a liberális szél/tűz eszményi martaléka lesz/anyagias fagy gyötri halálra/vagy csupán köznapian elenyészik” (Amit kiharapsz). Nem véletlen, hogy ezzel a tematizációt megjelenítő poémarészlettel tudjuk a legjobban érzékeltetni azt a sokféleséget, ami megnyilvánul mind az egyéni és kollektív tudattalan felszínrehozásában, megteremtésében, mind az egzisztencia sérülékenységére történő folyamatos utalásban. Mert a kötet második ciklusának formatartalmai ezt a komplexitást bontják ki egyre intenzívebben: “az égen sebhelyes napkorong/vészjósló fogyatkozás/csontok támasztják/ a ragyavert pirkadatot/nem is csontok/az éjszaka nonfiguratív falloszai/világtengely/erekció/és körben/körkörös koncentrikus síkban/a horizont végtelen vaginája”(Koncentrikus síkban).

   S hogy mennyire az extenzív formakeresés jegyében fogant Balla D. Károly legutóbbi verseskötete, azt nemcsak az utolsó szonettciklus (Hűlt hitek terén), valamint a könyv közepébe ékelt vizuális fax költemények variációi mutatják, de a formabontás különböző kísérletei is. Amely formatartalmi megnyilvánulásként fogható föl, hiszen a tipográfiai kimelések, sortördelések a jelentésmegsokszorozódás és polarizálás irányait egyaránt lehetővé teszik. A nyelvi toposzok, mozdulattöredékek, gondolatfoszlányok leírásának új szintaktikai rendbe szervezése (Foncsorgatás, Elterelő művelet) éppúgy jelen van, mint a két dimenzió fokozatos kihasználásának, a versek “teresítésének” megjelenítése ( Elfogy és kiszikkad, A kárhozat arca).

   Fontosak azok a tematizációs motívumváltozások is, amelyek újraértelmezik honi tradícióhoz való viszonyt, mégpedig jellegzetesen modern/késő-modern programok figyelembe vételével, de mindenkor a saját aktuális avantgárd szemlélet felvillantásával. Ezt eminensen példázza az Árnyak a kövön nagyívű munkája. A nagybetűs kiemelések azt a különös létszituációt érzékelteteik, amit ismételten számba kell vennünk, ha ezt a kultúrát kívánjuk újraértelmezve gyarapítani (MASZKOK HÓFEHÉR HALOTTON/CSUPASZ A CSEND/PÁRZIK FEHÉRLÓFIA... ISMERETLEN HOLTAKON/HÓFEHÉR MASZKOK/VÁLASZAINKAT NEM KÉRDEZTE SENKI.... BALJÓSLATOK NIKOTINJA JAJGAT A TÜDŐBEN...HÓFEHÉR KOPONYÁK HÓFEHÉR KÖVÖN...NINCSEN MÁR MEGOLDÁS...A CSEND/ÉS APOLLÓ MONOGRAMJA). A háromféle betűtípusú három sor a vers befejezése előtt a kiemelések felkiáltásszerű érvényességét láttatják (JAJ/b e f o n n a k/B E F O N N A K), erre következik a NINCSEN MEGOLDÁS KIEMELÉSE. A felütésszerű kezdés (befonnak/befonnak/váltivarú bolyhai befonnak lassan) majd a már fentebb sorolt nagybetűs kiemelések közé mind a saját sors elemei (a szerelem égési sebei, ez már az ösztönök kibernetikája, lelked vakablakai), mind az univerzális bizonytalanság képei beékelődnek (ez itt a tiltott gyermekkor/lepusztult teátruma, bogarak fuldokolnak olajoskannák fenekén). A dőltbetűs részek a hangulati adottságot és kivetítettséget érzékeltetik (japánbirsek/májusolnak akkordok idétlen ívei alatt...iszapcsíkok térképe a köldök/iszapcsíkok száradó térképe a köldök körül körül), mintegy nem fogalmi úton közelítve, útjelzőként figyelmezetetve a végkifejlet komplex kérdésfeltevésére:

   NINCSEN MÁR OLDÁS          k e z ü n k     a z      é g r e

   n y ú l n a f e l f o h á s z r a                              DE

   ROMOKBA DŐLNEK A TÚLFESZÍTETT AKKORDOK csupasz

   A CSEND                          a horizont csíkjai elcsorognak

   ÉS APOLLÓ MONOGRAMJA

   vérzik Jehova tetovált mellkasán

   S annak az újfajta témaérzékelésnek is kiváló alkotásaival/lecsapódásaival is találkozhatunk, ahol a progresszív kultúra jelenvalóként él (Bójasor), s további impulzusok újraformálásának esélyét kínálja (New Yorki eső , Picasso: a színész).

   A kötet egészének, mintegy betétként is értelmezhető ciklusa, a Mezoforte a vizuális költészet elmúlt évtizedekben tájékunkon is lassan meghonosodó változatait teszi közzé. A ligtengely női aktjának aktív szimbolikája mintegy bemozdítja a különféle intenciók nyomán szerveződő nyelvi-képi formavariációkat. A lettrizmus és konkrét költészethez közelítő betűfoszlányok és különös képi texturák – fax-szal számítógéppel torzított, bemozdított jelentésmezők – azokat a kísérleteket reprezentálják, amelyek elszakadnak végérvényesen a lineáris olvasattól és a verbális-poétikai jelentésadás hagyományos módozataitól (1A1,modul, metaforte, no-zászló 1,2, ölelkező tükrök 1,2). De vannak olyan tradicionális képversek is, ahol csak a lineáris olvasat destrukciója felől közelíthetünk az új jelentésadások felé, s itt nem jönnek ki olyan átütő erővel a műfaj mára már aktuálisan feltártnak mondható erősségei.

   A jelszóródás, jelentésmoduláció lehetőségeinek folyamatos megkísértése, a poétikai határok tágítása a befejező ciklus szonettkoszorújában is megmutatkozik (Hittel higgyem, Tíz nyári és őszi szonett). De itt ismét a kényszerek” lépnek működésbe, ezek határozzák meg a tulajdonképpeni poéti“formaadási kai játéktér kijelölését. Hogy melyik mozgáskomplexum, a formadás avagy a formák felbontása jelenti az elkövetkezendőkben Balla D. Károly költészetének, szövegalkotásának fő irányát: azt még nem tudhatjuk. Annyi azonban kitetszik az utóbbi két versgyűjtemény és a háttérben húzódő szövegek/könyvek vázlatos áttekintéséből is, hogy számos nyitott forma és témavariáció megmutatása adódhat az eddigi előzményekből.7

1 Elek Tibor:Fordulóponton: Összegzés és újat kezdés. 1996. Bárka 3-4. szám

2 Balla D. Károly: A kárpátaljai magyar irodalom esélyeiről. 1996. Bárka 3-4. szám

3 Balla D. Károly: Árokszélen. Pannónia Könyvek 1996.

4 Balla D. Károly: Sorsomhoz szegezve. Ungvár, Kárpáti Kiadó 1990.

5 Balla D. Károly: Kis(ebbségi) Galéria Kiadó, Ungvár-Budapest, 1993.

6 Balla D. Károly: Karnyujtásnyira. Galéria Kiadó, Ungvár-Budapest, 1993.

7 1998 tavaszán jelent meg az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem kiadásában szerzőnk Élted volt regénye című regénye, amely a különböző prózai/poétikai textusok variációival kísérletez. Erről lásd jelen sorok írójának tanulmányát Lehet-e regényt írni? címmel Új Holnap, 1999. január

Megjelent: Forrás, 1999/június